Népújság, 1962. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-25 / 47. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN

A hadnagy únott arccal állt meg a kép előtt, aztán némi érdeklődés villant a szemében. A kérdésében pedig már kötekedés volt

— Emlék?

— Nagyon régi emlék.

— A története?... Vagy: titok? Nem akarok indiszkréciót elkövetni. Nyugodtan elhallgathatja, mester.

— Nincs mit titkolnom ebben az esetben. Annyira szép és tiszta volt — és szemé megsimogatta a fiatal nő arcvonását. — Tiszta, mint a tavaszi rét. És annyira üde, frissítő is, mint a tavaszi rét.

— Érdekes: a mesterségét senki le nem tagadhatja. Ön. a festő, mindig képekben gondolkodik. Én, a katona: a hadmozdulatokban. rohamban, visszavonulásban, ágyúgolyókban és géppuskákban.

Jót nevetett saját szellemességén. Lehuppant a fotelba és konyakot töltött magának. A felemelt pohár azonban a levegőben maradt, mint a kimondott, válasz nélkül hagyott kérdés. _ ,

_ Nos, mester, mi volt vele? Roham vagy

vi

sszavonulás? — Szeme a kép felé vágott és apró lángokat villantott: a várható gáláns kaland izgalma fűtötte máris. Felhörpintette a konyakot, csettintett a nyelvével és varakozva nézett a mesterre. — Szégyellt elmondani? Ne haragudjon: akkor csak visszavonulás lehetett. Ilyen csinos no!... Nem is csoda. Régen volt?

A mester elgondolkozva állt még mindig a kép előtt. Már nem is a képet látta, amely a fiatal pót ábrázolta, egy apró kis tisztás szélén: a szikla tövében, félig ülve, félig hanyatt dőlve, mintha tekintetével a napfényes eget kémlelné. Elernyedt mozdulata félig odaadás, félig belső figyelem. A szeme sem csak az eget láthatta, attól többet, sokkal többet.

— Régen volt — mondotta alig hallhatóan a mester. — Az éVszám nem fontos.

— Gondolom, úgy a huszas evek tajan - nevetett a hadnagy. — Most 1944-et lrur* És ön, mester, mar nem fiatalember. Ez a hölgy pedig... Lány volt, vagy asszony?

— Asszony volt. Fiatalasszony. Alig húsz

éves. Itt élt a szomszéd községben. A terje orvos volt. . ,

_ Nagy lekötöttség, sok beteg, bizonyara idősebb is jóval a feleségénél, és az asszony unatkozott. A többit már el tudom képzelni. — Megint nevetett, bántóan, elesen.

_ A férje orvos volt — ismételte nyugodt

ha

ngon a mester. - A felesége művész akart lenni. így ismerkedtünk össze, s művészét volt az összekötő kapocs, ami neki csak^ vagyat jelentett, nekem kínlódást, gyötrődést, ö azonban bátrabb volt, mint én. Nem engedte félreállítani magát. Szembeszallt a férjével, a környezetével és vállalta a gúnyolódást, a megszólást, de festeni akart és festett.

— Aztán?..: Mi történt aztán? — türelmetlenkedett a hadnagy. . .

—- Gyakran találkoztunk. Tanulni akart, segítségre volt szüksége.

_ És ön, mester, szívesen sejtett rajta.

A gúnyos megjegyzést megint elengedte a füle mellett.

_ Egyik alkalommal ennél a sziklánál

pi

hentünk meg — mutatott a képre. — Mar búcsúzni készült a nyár, a sárga foltok beleharaptak a levelek harsogó zöldjébe, de a nap sugarai még izzó fehéren, keményen világították át a fák koronáját. A fülledt levegő tele volt szorongással, feszültséggel.

— Tökéletes a tájkép, mester, de nézzük az embert is benne, őt — és ujja a falon függő kép felé bökött.

_ Ültünk egymás mellett szótlanul. O a

há

tát a sziklának döntötte, a lábát félig maga alá húzta, és nyitott szemmel álmodozott. Én úgy éreztem, hogy látom a lelkét, amelynek fehér foltjában apró kis piros parazsak izzanak.

_ Aha! Kezd már izgalmas lenni:

_ Néztem őt szótlanul és arról beszéltem,

hogy az ember élete olyan furcsa, ködös, érthetetlen, hogy nem érdemes a megértésére törekedni. Vannak, akik célokat tűznek maguk elé és mindent ezért áldoznak fel, míg mások csak élnek és semmit nem vesznek komolyan, hiszen...

_ Ez nagyon szép dolog, mester, de tálán

mo

st elhanyagolható részlet. A lényeget.

_ Nincs lényeg. Olyan lényeg nincs, mint amilyenre maga gondol. Semmi különös nem történt.

— Hogyhogy? A hölgy nem tetszett önnek, .mester?

— De, tetszett. Csinos volt, fiatal volt, es én a lelke helyett szívesebben vizsgalgattam a derekát, a csípőjét.

_ Végre, valami őszintg, emberi dolog.

Bra

vó, így kell ezt. No, és? ...

_ A fejem az ölébe hajtottam. Arcommal

ér

eztem combjának ívét, karommal átöleltem a derekát és ő nagy szomorúan ramnezett. Csendesen, halkan ezt kérdezte: mit akarok.

_ Ejha! No, lám, értette a módját a

kicsike.

G. MOLNÁR RLReNC :

a .ül

.art jr «1 *

ni

. S iS izzjr «■« - ,z

r»

r/

/

BŐSZ JENŐ:

— Meg kellett volna verni magát, mester! Ki hallott már ilyet! Mint egy kisdiák, aki imádkozik és segítséget kér szent Antaltól, mielőtt az első csókját rálopná kedvese kipirult arcára.

— Tudja, hadnagy úr, vannak az életben dolgok, amiket sem megmagyarázni, sem megérteni nem lehet.

— De hát emberek vagyunk, mester, és nem angyalok. No, nem? ... Ne haragudjon, de ez egészen nevetséges. Nem tudom elhinni. Megértem, hogy nem akar tapintatlan lenni, de ha egyszer olyan régen történt, s a hölgyet úgy sem lenne módom megismerni: fölösleges ez a szemérem.

— így történt, ahogy elmondtam. Nevessen ki! Igaza van. Az ön helyében én is ezt tenném, hadnagy úr. Az én helyemben

viszont..:

— Bocsásson meg, mester. Én katona vagyok. Szeretem a romantikát, szentimentális vagyok, de vannak dolgok, amiket nem tudok megérteni. Jó: szerelem. Tiszta szerelem. De ez sem egyenlő az őrültséggel.

^✓vwwvvww

MOLNÄR JENŐ:

Téli vers unokaöcsémhez Éjszakai műszak után

Milyen nehéz a reggel, a napfény hogy vakít: most ránk aggatja sorra az éj koloncait.

Álmunkat tettük félre: varázsos éjszakát, szerelmünk forró vágyát és fényes csillagát.

Láttuk: köröttünk minden mély álomba merül, mi kiestünk a fényből és mentünk egyedül.

Az éj varázsa eltűnt, csak fáradtsága volt, súlya lett minden percnek, másfelé ment a hold.

Talán — hogy meg ne lásson, csendben elköltözött, hiába lestük árván a gépeink mögött.

Most végre itt a reggel nehéz órák után.

Hát mi után is vágyunk: ágy vagy kenyér után? Iszonyú súly a testünk, már menni is nehéz: gyere megváltó álom, te drága pihenés!

Nem kell pehely, se paplan, se csend, se altató, csak nyugalomra vágyunk: aludni lenne jó!

KEMÉNY ERZSÉBET:

Macskák

Láng villan szemük smaragdzöld egén. van-e ily éhség a föld kerekén? ...

Nesztelen árnyak kígyózó sora Zsákmányért indul, ki tudja hova?

A ház sötét. A sápadt holdkaraj előtt megy el a sóvár macskaraj.

Tiéd is ott van. Ismered talán?

6 az, kit dajkálsz szobád pamlagán.

Nappal mindig ott hever a dőre ... Megérinted ... Puha, fényes szőre

hozzád simul. Ügy hever öledbe, mint nyár hevén, ha elalél az este.

Mégis, mintha új gyönyört keresne ...

Azért, ha a rőttüzű csíkokon ujjad ujjongó vággyal átoson:

ne feledd, hogy a tigrissel rokon!

És félj! Mert míg becézed álmodon

s tekintete oly bágyadt, szelíd beléd mefíti fénylő körmeit.

DONKŐ LÁSZLÓ:

KUN

Kun nemzedék, széles arccsont, káromkodik, vad szitkokat szór, ütne, mint ezer év harcolt, ötször békítsd, leköp hatszor.

Kemény, mint a nyárfa, görcsös, fáj, szíve nehezen békéi, lassan odaáll a tölgyhöz,

— harcol a munkaegységért.

Élni hajtja a kunvére, a rendünket már akarja, tudja, az új ezer évre vígság jön kunra, magyarra.

— Látja, pedig szerelmes sem voltam.

— Űjabb meglepetés.

— Csak kívántam. Mint nőt a férfi. Csinos, okos, jóalakú nőt. És amikor rámnézett olyan szemekkel, amikben a felhőtlen kék ég fénye tükröződött, éreztem, hogy gyalázatos dolgot akarok. Becsapnám, megfosztanám, tönkre tenném. Nem bírtam elviselni ezt a felelősséget.

— Szép, szép, de a tisztességnek is van határa.

A mester nem válaszolt, s a hadnagy sem erőltette tovább. Visszaült a fotelba és újból töltött.

—'Egyébként, köszönöm a bizalmát, mester. Örülök, hogy önhöz szállásoltak be minket. Gondolom, nem sokáig leszünk a terhére. Az ellentámadás már kialakulóban van. Néhány nap múlva megnyomjuk a frontot, visszavethetjük az oroszokat, és ön ismét kedvére festegethet ebben a városszéli kis házban. Nézheti a kertjéig lopakodó erdő színeit, álmodozhat a sziklás hölgyről, bocsánat, hogy így nevezem ...

A mester elmosolyodott.

— Nem is rossz név. Látja, én még címet sem adtam ennek a képnek. Sziklás hölgy .. > kicsit bizarr, nyelvtanilag sem tökéletes, dehát..; Na, szóval, a front. Ügy gondolja, hogy rövid idő múlva .::

— Néhány nap csak az egész, és végzünk az oroszokkal. A német páncélosok már megkezdték a felvonulást.

Valóban, csak néhány nap telt el, amikor az egyik kora hajnalban a hadnagy és egysége gyorsan csomagolni kezdett. Ideges hangú, rövid parancsok, dühös káromkodás verte fel a házat és környékét A lövegeket a vontatók után kapcsolták, s a hadnagy egy utász-tiszttel váltott néhány szót.

— Visszavonulni?

— Igen: ez a parancs. Az oroszok újból támadnak. Nincs egy perc időnk se, ha csak

;nem akarunk a karjaik között felébredni.

— Máris indulunk. És ti?

— Mi egy kicsit megnehezítjük az orosz páncélosok útját. Robbantunk.

— Ahá! Na, jó, csak ügyesen, minél lassabban tudjanak utánunk jönni a ruszkik.

A hadnagy úr néhány perc múlva autóba J ült, kocsija éles kanyarral húzott rá az útra,

$ mögéje pedig a vontatók dübörögtek ki. Az 'ágyúcsöveken még a bőrtok is rajta volt:

) Hirtelen, ahogy még egyszer visszanézett ; a házra, a mester jutott az eszébe. Szólni

> kellett volna neki: gondolta először. Eh,

> minek? Aztán pedig arra gondolt, hogy az I utász-tisztet figyelmeztethette volna, hogy az

> öreg mester, aki teljesen egyedül van abban ! a házban .;:

A robbanások mögöttük már egymást ér> ték. Szürke pamacsok nyíltak ki az út fölött >a levegőben, a föld pedig rázkódott, mintha

> megborzongott volna. A kanyarnál még visz> szanézett a hadnagy, éppen akkor, amikor a í mester háza — furcsán, részeg pmber módijára — megingott, az egyik fala levált, majd 5 összeroggyant az egész épület, hogy törmelé- l kével betemesse az előtte, kissé lejjebb 5 húzódó utat.

És a mester? ... Eh, élhetetlen ember volt,

> nem erre a világra való — gondolta, szinte

> dühösen. Még szerencse, hogy csak csoda- 5 bogár számba ment azzal a nevetséges érzel> gősségével. Jó, hogy nem az ilyen fickók J kezébe adták a fegyvereket, mert akkor mi

> lenne az országgal. — fűzte hozzá újabb véleményét magában a hadnagy az előbbi gon- £ dolathoz.

Még valami az eszébe villant. A kép. A i sziklás nő képe. A nyakában lógó távcsövet

> a szeméhez emelte, úgy nézett hátra. Mintha

> a romok közül a kép egyik sarka állna ki. Annak a fiatalasszonynak a tiszta tekin> tete mintha most is az eget kutatná: keresne j valamit, valamit — a napfényt, az ég burájának áttetsző kékjét.

Felnevetett. Annak az élhetetlen festőnek j az álmodozásai hatottak az ő idegeire is —

J állapította meg magában. Pedig álmodozásra 'most nincs ideje, mert a katyusák süvítése Jegyre töményebben feszül neki a felhőknek,

{mintha csak szét akarná teszíteni a földre ránehezedő szürke ködburát.

— A kérdés olyan őszinte volt, hogy hirtelen nem tudtam rá mit felelni. Mondjam meg nyíltan, hogy mit akarok?

— Csak természetes. Ilyen helyzetben fölösleges kertelni.

— Még mielőtt összeszedhettem volna valami sablonos bökot, újból megszólalt, s csak ennyit mondott: nem szeretne csalódni bennem.

— Fogadni mernék, mester, hogy erre maga képes volt meghatódni. Lenyelte nyálát és elkezdett meakulpázni. Hallatlan! Kitelt magától, biztosan!

— Kinevethet: elvettem a karom a derekáról és felegyenesedtem.

— Lehetetlen. Ilyen helyzetben? De, kedves mester, kutya legyek, ha valaki ezt maga után csinálta volna.

— Egyszer, később, amikor már nem volt, amikor már elköltöztek, újból kimentem ahhoz a sziklához és festettem. Úgy, ahogy akkor, először ott ült.

A hadnagy felállt, inkább felugrott dühé- aen, kezét megbotránkozva összecsapta.

AVVVWVWWVAAAAAAAAAaaaaaaa*“*** • -------------------------------| Kutyák jajongnak falu szélén —

< az ól, s a ház közt huzat sétál.

< Didergő füstöt fúj a kémény.

< a föld, s az égbolt

5 kitáruló nagy hófehér tál. — s A távol erdőn farkas ordít,

> valahol fejsze sír,

s jajongva visszahull egy tönkről —

< s Palkónak hajnalt könnyű csend nyit,

S könyékig szurtos:

s kenyérre zsírt ken telt bödönből.

> Motoz a szél,

> zörögni kezd egy ágon felejtett szilvamag; 5 — ki kopog? —

> De nem jön senki, eláll a szél is,

> nyújtózkodik a pillanat. —

> A kulcslyukon bekandikál az udvar:

> befogva vár a fal mellett a csődör,

> prüszköl s míg gőzölögve áll,

? könnyű tehénszag

> ólálkodik az elhagyott vályúnál. —

< — Pali, neked a tél csak játék,

< kavics csupán, a hó alatt a mag;

< nekem meg lám, csak érdekes vidék,

< hol havas fűzfák tóra hajlanak.

< Egyszerű kép, mit máskép fest a nyár,

< máskép a tél, és máskép fest az ősz is;

< mást lát a költő, s mást lát a paraszt,

< ki a határban botradőlve áll,

< s pipáját sziva

<, órákig elidőzik.

í PAPP MIKLÓS:

1 BÍRÁM ELÓTT, FELELVE

> (Fáztam. Kérő rögökre válaszul

> kemény kötényt kötött a jég, a hó,

> korbácsok csaptak, s a télbe zárva

> fogoly voltam, s O a vallató,

> s szólított a föld és ág lereccsent

> szelek cibálták testem s kérdezett

> a megmeredt szemű kő s rá a fagy ! és félve írtam válasz-jeleket:)

; — Ki vagy és mért jössz? — „Szeretek

> mindent.”

— Hogy szeretsz mindent? — „Ahogy

a tűz ég.‘

— Merre visz utad? —- „Dolgozom mindig s őrzöm karok meleg menedékét.”

— Honnan indultál? — „Ősökkel élek.”

— Tudsz-e kacagni? — „Sokáig sírtam.1’

— Hová jutottál? — „Választ adok már!”

— Verseket írsz-e? — „Szívig kinyíltan.”

— Mire vagy büszke? — „Többet akartam.”

— Minél többet, mondd? — „Magamnál

többet.”

— Mi lesz belőled? — „Költő, szeretném.”

— Friss ruhát végy hát! Üt van előtted! —

— S találtál társat? — „Kézben a kezem. '

— Gyereked van-e? — „Jó ágyat vetek.”

— Ki a barátod? — „Felelek soknak.”

— Megmarad versed? — „Folytat két

gyerek!"

(A nap rámlátott és a sápadt hó

langyos csöppekiké hígult szét, s a fagy futott akár a megszűkölt kutya, mint hegyről rúgott víz a jég alatt, s nem vallatott már semmi, hogy fiam hozzámgurult, elöntve jó-konok kéréseivel, s szánkósan együtt a tél szemeként velem kacagott.)