Népújság, 1962. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-20 / 16. szám
1982. Januit 20., szombat NEPÜJSAG 3 Bűnök és büntetések Ha valaki hibát vét,, bűnt követ el — tettéért felelnie kell. Felelnie kell, ha sikkaszt, lop és rabol, más emberek tulajdona, vagyona, élete ellen tör, vagy éppen az egész társadalom tulajdonát képező értékekre emel garázda kezet. Akadnak még nálunk ilyenek? Akadnak, ha számuk egyre kevesebb is! Bár már tizenhetedik éve lassan, hogy a fegyelmezettséget tanuljuk, s politikailag is nagykorúvá értünk, előfordul, hogy egyesek elfeledkeznek magukról és a dolgok „könnyebbik” részét választva: visszaélnek hivatali beosztásukkal, megcsonkítják a társadalmi tulajdont, jogtalan előnyöket élveznek, megszegik a szocialista együttélés szabályait. - Előfordulnak még ilyenek, s bár e tettek arányuknál fogva nem mérhetők a köztörvényekbe ütköző bűn- cselekmények paragrafusaival — büntetést érdemelnek. Büntetést érdemelnek, mert a becsületes dolgozók tömegeit sértik emberségükben, igazságérzetükben, mert e tettek mások életében okoznak — keserűséget. Az ilyen cselekedetek elbírálása a felsőbb szervekre, a fegyelmi bizottságokra, az igazgatókra hárul. Ámde, mit tapasztal az ember, ha a különböző fegyelmi ügyekben hozott ítéleteket vizsgálja? Azt, hogy ha bár zömben igazságosan is, de még nem mindig és nem mindenütt büntetnek helyes mértékkel. Sőt: előfordul, van ari'a példa elég, hogy egyáltalán nem büntetnek akkor sem, ha ezt a körülmények így kívánják, s a megtörtént cselekedet is követeli a felelősségre vonást. Nekünk nem célunk a mindenáron való büntetés. Ha büntetünk, azt mindenkor nevelő szándékkal tesszük, hogy tanuljon belőle az, aki hibázott, s tanuljanak mások is. Erkölcsi tisztaság, egyszerűség és szerénység a társadalmi és magánéletben — az SZKP .programjának erkölcsi kódexében rögzítették ezt az alapelvet, s pártunk szervezeti szabályzatában is hasonlók olvashatók. Egy tanácsi osztályvezető vétett ezen alapelvek ellen. Büntetés ezért nem érte. Néhány, az övéhez hasonló eset előfordult már a hivatal életében, ahol az osztályvezető dolgozik, s akkor, minden esetbep kemény ítélet; született. Most is akadtak,; akik számon kérték a veze-1 tőktől a hibát vétő osztályve-j zető felelősségre vonását. Ezé-! két szűk körben, politikai cső-! magolásban tálalt érvekkel; igyekeztek győzködni: „termé-; szetesen igaz, hogy büntetést érdemel, de ennek az egész ügynek nem szabad tovább gyűrűznie, nem szabad nyilvánosságra kerülnie. A felsőbb érdekek azt kívánják, hogy ne teregessük ki a szennyesünket.” Ha valaki hibát vét és azt ezért felelősségre vonják — ez nem ugyanaz a szeny- nyesek kiteregetésével! Sőt, ha fellépünk a hibákkal szemben, s megbüntetjük a hibá- zót: ez az erő jele! Mert a hibák felfedéséhez, a hibák el* ítéléséhez erőre van szükség. Erőre és bátorságra, az igazak bátorságára, hogy gátat emelhessünk a további hibák útjába. Ha hallgatunk a hibáról, s mentjük azt, aki elkövette a h’bát — ez megbékélés a hibákkal. Aki fél és vi- szolyog a hibák feltárásától, a hibák felszámolásától, akiben rossz érzést ébreszt mindez — az maga is hasonló hajóban utazik, azt magát is ugyanaz: a cipő szorítja, s így nem kevésbé érdemes a kritikára. S; ha már „felsőbb érdekekét” emlegetünk, meg kell mondani: minden érdek — felső és alsó egyaránt — egyet követel, feltárni a hibákat és kijavítani. Az egyik egri üzemben — nem is olyan rég — maga az igazgató utasított ki egy fiatal munkást, mert az vitába mert szállni vele, magas felettesével. Mit tett ez a fiatal munkás, hogy ezt a szigorú büntetést kapta? Incselkedett az egyik munkáslánnyal, ki akarta venni overáljának zsebéből az ott virító ceruzát. Az incselkedést látta az igazgató, s azt parancsolta a munkásnak : menjen a művezetőjéhez s az eset miatt műszakjából írasson le egy órát. A munkás ezt nem tette, s inkább vitába szállt felettesével. Az eredménye az lett, hogy a fiút később az igazgatói irodába hívatták; ott az igazgató kezébe adta a munkakönyvét. Mehetett tehát, amerre szeme látott. (Csak a pártbizottság közbelépésére került vissza a gyárba a munkás.) A gyár igazgatója keményen büntetett. De vajon ilyen keményen büntet-e minden valóságos fegyelemsértőt?! Az Egercsehi Bányaüzemhez tartozó szarvaskői bányából azonnali hatállyal elbocsátottak négy bányászt — köztük két kiváló dolgozót. A négy embert vasárnapi műszakra, fenntartásra rendeltek be, s egyikük beszaladt a faluba borért. Meglátta ezt egy aknász Szarvaskőben, aki tudta az illető csillésről, hogy műszakban kellene lennie. Ittak a bányában! — ezt a vádat szegezték mellüknek. S bár ez nem volt bebizonyítható — márcsak azért sem ihattak, ha akartak is, mert a műszak háromnegyed részét munkahelyükön töltötte el a szolgálatos aknászhelyettes! — fegyelmi úton elbocsátották mindannyiukat. Azóta az egyeztető bizottság, amelyhez a négy bányász fellebbezést nyújtott be büntetése ellen, visszaállította munka- viszonyukat, s már dolgoznak. Érdemes elgondolkozni e fegyelmi ügy fölött... A négy bányászra súlyos büntetést szabtak ki, (be nem igazolt vádak miatt. De mi történik azokkal a bányászokkal, akik italosán állítanak be a felvonóba, s így akarnak dolgozni. A gyakorlat ilyen esetben mindig az, hogy az italos bányászt hazaküldik, s hiányzását — ha van még szabadsága — szabadságnak írják, vagy igazolatlannak minősítik, de bántat- lanul dolgozhat tovább. Ezt a régi, rossz, megkövesedett gyakorlatot tekintve, vajon nem volt-e méltatlan annak a négy bányásznak elbocsátása, akiknek ittasságáról senki meg nem bizonyosodott?! A Mátravidéki Fémművekben az egyik ipari őr, mint kocsikísérő szeretett volna dolPár héttel ezelőtt néhány napot töltöttem a dr. Hajdú György, domoszlói körzeti orvoshoz tartozó két faluban. Bárhová mentem — a tsz-irodán éppúgy, mint a községi tanácsnál, s a falu lakóival beszélgetve —, mindegyre azt a panaszt hallottam: az új orvos lehetetlen modorú, s inkább más községekbe járnak kezelésre, de nem tűrik durva viselkedését. Mi hát a helyzet tulajdonképpen? Igazak-e a lesújtó vélemények, s van-e kiút ebből a helyzetből? Erre kerestem választ újabb látogatásom során. Domoszló. Kora délelőtt. A járókelők gúnyos mosollyal igazítanak útba az orvoslakáshoz, mintha azt mondanák: várjon csak, majd megtudja maga is... Szép nagy épület viseli magán a zománctáblát: Dr. Hajdú György Med. Univ. Becsöngetek. Semmi válasz. Még egyszer, erélyesen. Néhány pillanat és a kerítés drótfonatát markolva egy kisfiú dühös képpel kiált felénk. — Tudja meg, hogy apu azért sincs itthon. " Ellenségesen néz rám, látom rajta, szinte örül annak láttán, hogy hiába fáradtam. — De sürgős az eset, öcsikém! Legalább édesanyádat kérdezd meg, hol találhatjuk a doktor urat. Kisvártatva visszajön. — Anyu nem ér rá — közli röviden. No most hová? Ügy látszik, reménytelen eset megtalálni a falu orvosát. S ha súlyos esetről lenne szó? Végre egy idős néni felvilágosít. gozni, mert így nagyobb lehetősége lett volna a több keresetre. Ezt a szándékát keresztülhúzták, sőt, egy apró hibába beleakaszkodva, fegyelmi eljárásba kezdtek ellene. Az igazgató utasította a fegyelmi bizottságot: hozzon döntést az azonnali hatályú elbocsátásra. A dolgozó megfellebbezte a fegyelmi bizottság döntését, mert azt jogtalannak tartotta — s az ügy az egyeztető bizottság elé került. Ám az igazgató az egyeztető bizottságnak is kiadta az ukázt, s az helybenhagyta a fegyelmi bizottság döntését. Az ügy most már bíróság elé került. Vajon milyen jelzővel illethető az ilyenfajta „büntetés”? Az ember csak töpreng: miért volt szükség arra, hogy igazgatói ukázzal kényszerítsék a fegyelmi és az egyeztető bizottság tagjait lelkiismeretükkel össze nem férő ítélet meghozatalára?! S mi az oka annak, hogy a két bizottságban egyetlen ember sem emelte fel szavát, egyetlen ember sem tiltakozott e törvénytelenség elkövetése ellen?! Ha valaki hibát követ el, s ezért büntetést érdemel — akkor büntessünk. De törekedjünk a büntetés helyes mértékének meghatározására. Hogy még vannak olyan helyek, ahol nem mernek szembehelyezkedni az igazgatók akaratával, ha az mégoly törvénytelen és anti- humánus is, ez a személyi kultusz idejében ránk erőszakolt, belénk idegzett félelemmel magyarázható. Le kell döntenünk önmagunkban is a személyi kultusz emelte embertelen és merev gátakat. A személyi kultusz napja leáldozott, nem kísérthet tehát továbbra is — bensőnkben — annak kisértete. Mérlegeljük a hibákat emberséggel, igazság, érzetünkre hallgatva. A hibákat személyekre való tekintet nélkül, határozottan és keményen el kell ítélnünk, de megadva a lehetőséget is a hibák kijavítására. Ne szakítsuk el az embert a tetteitől — és viszont. Embert és tetteit együttesen kell a kritika górcsöve alá vonni. Csak így juthatunk el a helyes konklúziókhoz, igazságos mérlegeléshez. ítéleteink csak így viselhetik magukban az emberség, az igazságosság tiszta jegyeit... Pataky Dezső Vétkezett A POLGARIRUHAS rendőrtiszt. abbahagyja a kopogást. Felnéz az írógépről. — Mutasd, hogyan rejtetted el. A fiú fésűt vesz el az asztalról és eljátssza az esetet. Láthatatlanul most ott húzódnak az önkiszolgáló bolt polcai, s rajtuk gazdag áruválaszték kínáltatja magát. — Leemeltem és idecsúsztattam. Ügyes mozdulattal zöld műbőrkabátjának ujjába dugja a fésűt, kezét pedig feltartja. Mutatja: semmi sem látszik. — A kártyát is így? — Igen — mondja halkan. Tekintete kerüli a rendőrtisztét, körbe kalandozik a kapitányság hivatali szobájának egyszerű bútorzatán. Megpihen a barnára pácolt nagy iratszekrényen, a t ntapecséies íróasztalon, és a kényelmetlen, merev székeken. — Nézz a szemembe! A tizenhárom év körüli fiú engedelmesen figyel a felnőttre. — Nem vették észre a vásárlók? — Senki sem állt ott. Körülnéztem, mielőtt... — Hány csokoládét vittél el? — Csak egyet. — Csillagszórót? — Azt nem... — Akkor ki osztogatta az osztályban? Hallgat. — És ki kötözte a gyerekek lábához? — Azt nem én. — Húsz fillérért sem adtad darabját? MEG MINDIG hallgat, de már kevésbé dacosan. Szeméből könny csordul ki. — Ki mondta azt, hogy az anyukája adta? — Én. — Légy őszinte, mondj el mindent. — Tessék elhinni, nem én gyújtottam meg az óra alatt a csillagszórót. Vittem, az igaz, de a többiek csinálták. — Hány üveg pálinkát vittél el? — Egyet. — És rumot? — Azt is egyet. — Mi történt az itallal? — Odaadtam... — A parkban tehát nem te ittad? Lehajtja fejét. — Mondd csak el, nem baj, ha az apukád is tudja. Az apa, fáradt és idős ember, szótlanul mered maga elé. összehúzódva ül a széken, kezében kalapját szorongatja. — Én csak keveset ittam belőle — 'vall a gyerek. — Szoktál pénzt kapni szüléidtől? — Igen: kiflire és csokoládéra. — Akkor miért tetted? Beszélj őszintén, mert csak a te szégyened lesz, ha majd a szemedbe kell mondaniuk a tanúknak... És hidd el, senki sem lesz hamis tanú érdekedben. Az igazat mondják, különben ők is bűnt követnének el... A fiú sír és töredelmesen vall. AMBÍCIÓ í FÉSZKET VITT EL és tyacsomókat. Csokoládét is. meg cigarettát és... — Tudod, hogy ennek az árán két pár cipőt vehettek volna szüleid? Édesapád nehezen keresi a pénzt, s mégis kártérítést fizethet belőle... Most szólal meg először az apa: Hogy mit kapott mór ez a gyerek, de hiába verem... — De miért verik? Hiszen csak megfélemlítik és nem mer elmondani semmit sem otthon. Ki legyen a gyerek legbizalmasabb barátja, ha a szülei sem? Pillanatra szünetet tart a rendőrtiszt, majd hozzáteszi: — A verés nem gyereknevelési módszer. Foglalkozni kell vele. Befejezi a jegyzőkönyvet és eléjük teszi, hogy olvassák el, s írják alá. Nézem a gyérek írását: szép. — Miért loptál? — Kérdem a fiútól. — Mert az egyik fiú is, és ő mondta, hogy'csináljam én is. — És szót fogadtál. — Igen. — De miért? Hallgat. vTalán maga sem tudja, virtusból, vagy másért tette. — Megbántad? — Igen — mondja és újra sír. — Soha többet? — Soha. — Azt a fiút is megfogták? — Igen. — Aki bűnös, az mind bűnhődik? — Mind — mondja és kövér gyöngyök szaladnak végig az arcán. (szántó) Cáfolat . . '✓v^AAAAA/WVWWWWWV** Omős„ uJdj'e. kezet emeltek — Markazon rendel a doktor úr, ott keressék. Elindulunk Markazra. A gépkocsivezető, aki tanúja volt a jelenetnek, ekképp vélekedik: — Egyszer még megverik, ha így magára vadítja az embereket. — Mondom neki, sajnos, majdnem idáig fajult már a dolog. Egy részeg páciens mór kezet emelj ró. S páran most is fenyegetőznek... De hogyan mérgesedhetett el ennyire a helyzet, hogy a két falu lakói odáig mentek: meg akarják verni a falu orvosát? Igaz, a rendőrség, a bíróság ezt majd rendbe teszi. De a család ideges félénkségét ki vezeti le. Miként kerül igazi emberközelbe a két falu lakossága és a körzeti orvos? S miért keU éreznie, hogy itt ez a két falu „eüene van”, s miért érzik a falusiak, hogy az orvos „nem svereti őket”, mikor előző munkahelyén dr. Hajdú Györgyöt szeretettel és megbecsüléssel vették körül. Markazon erre is több fény derült. Ülünk a váróteremben; bányászok, szövetkezeti parasztok, gyermekes anyák, de főképp idős nénikék várakoznak. A téma — ez természetes — a betegség, no meg az orvos. A betegek panaszolják: igen rabiátus ember. Keményen beszél, nem kedves a betegekhez, s nem nagyon megy el a házakhoz, ha fekvő beteghez hívják. — Akin meg egy kis szeszt érez, azt hazaküldi ... — csatlakozik a panaszosokhoz egy borostás képű ember. — EJihc* nem km bátorság kell itt Markazon. Ráadásul az orvosnál!: is igaza van — fűzöm hozzá —, hiszen az ittas ember szervezete másképp reagál mindenre. Hümmögnek és újabb érveket sorolnak. — En is inkább Gyöngyösre mentem el, privát... velem aztán ne kiabáljon. — így pattog az egyik fiatalasszony. — A taggyűlésen is szó volt róla, hogy igen bartáságta- lan ... — Még a tanácselnököt is ki tessékelte a rendelőből — csivitel egy másik asszony. Az ajtóban megjelenik az orvos. A beszéd elcsendesedik, újabb betegeket szólít be, majd kihallik erőteljes hangja: — Hát kedves nagymama, mi a panasz? — Na, hát ez nem valami durva bánásmód — mondom a szomszédomnak, mire az megjegyzi: — Hallotta volna korábban! Ajaj! — És eseteket mesél. Hát bizony, ha az orvosi etikának füle volna, biztos befogná ezeknek a históriáknak hallatán, amelyek a néhány hónapja itt dolgozó dr. Hajdú Györgyről közszájon járnak. Igaz, felnagyítják, eltúlozzák a dolgot, de mégis takarnak igazságot ezek a történetek. Persze, ezek néhány héttel korábbi históriák. Az emberek is mondják, most már javult a helyzet. Végre beszélhetek az orvossal. A róla szerzett első benyomás nem igazolja a korábbi rémtörténeteket, a markáns archoz, hamisítatlan jókedély járul. De hát ez a jókedély miként fajul oly gyakran gorombasággá. Némi magyarázatot kapunk rá, mikor az orvos előveszi a nyilvántartást. — Itt néhány óra alatt 60 beteget vizsgáltam meg. Aztán jönnek a fekvők, ez újabb négy óra caplatás a sárban. Délután Domoszlón legalább százan várnak még. Az első ötvennél még megy valahogy a „jdmodor”, de utána — tart pillanatnyi szünetet az orv~s —, ha elkezdenek követelőzni, „beborzadok”. Szóval ez a kényes pont. Dr. Hajdú György természete nem bírja el, ha követelőznek. Márpedig a mai betegek ilyenek. Pontosabban, ilyenek is. Okosabbak akarnak lenni az orvosnál, megmondják, követelik, hogy milyen injekciót, s hová adjon az orvos. Ez méltán sérti az orvos önérzetét, aki ebben bizalmatlanságot, és tudásának lebecsülését látja. — Ha kér valaki, a kabátomat is odaadom, de ha elkezd követelőzni, s minduntalan arra hivatkozik, hogy ő dolgozó, akkor vége... Én nem vagyok dolgozó? Aki 20 órát gyógyít naponta, s éjszakája sincs? És már kész is a csetepaté. így romlott el a falu népe és az orvos közötti viszony, olyannyira, hogy felmerült a kérdés, helyrehozható-e ez az elrontott kapcsolat, vagy kiüldözik a körzetből a jó képességű, de az emberekkel bánni nem tudó orvost? Erre a kérdésre, már tettekkel adta meg a választ dr. Hajdú György. Elsősorban azzal, hogy belátta, ilyen hangnemben nem lehet a betegekkel bánni, s most erős természetét fékre íq§va gyürkéjük, Charlesvilleben Mr, Webbs energikusan tiltakozott egy újsághír ellen, amelyben az állt, hogy hétéves fiának havonta 700 dollár zsebpénzt ad. „Ez a hír nem felel meg a valóságnak — jelentette ki Mr. Webbs úr —, a fiam ugyanis nem hét-, hanem nyolcéves.” hogy jóvátegye hibáit. Erőt ad ehhez, hogy látja: a falu népe is kezd felengedni iránta. Bízik abban, hogy sikerül a „kibékülés”, igaz, ehhez a falu lakóinak további türelme _és hozzájárulása is szükséges. Az orvos most már maga mellett tudja a két falu segíteni kész vezetőit, akik elhatározták, hogy „nem engedik el a kezét”, mert kell az orvos a falunak, a jó orvos. S dr. Hajdú György jó orvos. Felettese is így nyilatkozott szaktudásáról, de még hozzátette: — Egykori professzorom mindig azt mondta: ne feledjétek, fiaim: a jó orvos, jó ember. Ügy hiszem, ez a professzori intés igen megszívlelendő dr. Hajdú György számára, akiről ma még csak az elsőt tartják igaznak. De bízva becsülendő elhatározásában, reméljük, rövidesen megszerzi hozzá a másik „címet” is, vele együtt a markaziak, domoszlóiak bizalmát, elismerését. A falu lakói és az orvos között nincs és nem lehet alapvető ellentét, hiszen dr. Hajdú György gyógyítani akar, s itt akar gyógyítani, ha nehezen tudott is az első időben alkalmazkodni a két falu Szokásaihoz, hangulatához. W körzetnek is szüksége van a jó orvosra, ezért a lakosságnak is meg kell adnia a lehetőséget, a bizalmat az orvosnak, aki a betegek javára nemcsak jó orvos, de jó ember is akar lenni. Kovács Eod»
