Népújság, 1962. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-14 / 11. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÓSÁBAN 1L' MLEKEZNEK MÉG azokra a plaká- tokra, amelyek jó néhány esztendővel ezelőtt szerte az országban bányamunkára hívták az embereket? A plakáton mosolygó arcú, jóvágású bányász Intett hívogatóan az arrajáróra, mosolya mintha filmszínészé lenne, arca, amelyet ha nem is kőből, de elképzelésből faragott a plakát nemes rajzolója, megnyerő. Ha ránézett valaki erre a plakátra, óhatatlanul megtorpant egy pillanatra és ha nem is vágyott éppen oda, ahol nincs ablak a külvilágra, de mindenesetre valamiféle irigységet, vagy éppen vágyat érzett: olyan legyen, mint ez az ízig-vérig jóvágású bányászlegény, ott, a plakáton. , Mondanom sem kell, hogy nem Ficsor Bernátról mintázták a plakát hősét. Mert Ficsorra mindent rá lehetett fogni, de hogy jóvágású, meg hogy vonzó mosolyú, azt aligha. Vigyorogni még látták, röhögni már hallották, de a mosoly, amely könnyedséget, lelki finomságot fejez ki az emberi arcon, olyan távol állt tőle, mint amilyen távol állt ő attól, hogy bárki is szeresse, vagy akárcsak különösebben kedvelje is. Bár, ha részletezni akarnánk arcvonásait, külön-külön senki sem találna rajta kifogásolni valót, valahogy így írnák be az útlevélre: arca: rendes; szeme: szürke; orra: egyenes. Hatalmas termetű, izmos ember volt, az * ilyen típusúak lajhárnak tűnő mozgásával, esetlen mozdulataival, s ha kibújt a bányász- ancugból, hogy valami rendesebb holmit vegyen fel, nem éppen bőséges ruhatárából, úgy festett, mintha most szabadult volna a börtönből és az első ószeres kegyelméből öltözködött volna fel úgy-ahogy. Egyszóval durva, faragatlan fickó volt Ficsor Bernát, és ha ivott, kötekedő is. Típusa a régi sokaknak, akikből, szerencsére, ma már kevés van. •— Ahová a tenyerem teszem, ott döglik a légy — szokta volt mondogatni és a mondatvégi nyomatékül ámen helyett meglehetős cifra káromkodást eresztett meg. Szavainak volt hitele, mert ha a légy nem is, de az ember hullt, mint a pelyva, s csak annak köszönhető, hogy nem a legyek sorsára kerültek azok, akik részeg útját keresztezték, hogy az ember mégiscsak szívósabb fajta. Azon a napon, amelyről történetünk szól, Ficsor az éjszakai sichtában dolgozott, az elő- vájáson, mert nemcsak ereje, de szakértelme is volt a bányaműveléshez, s ezt bárki elismerte. Ült hát a népesben, szívta a ciga- ; rettáját és hallgatott. Körülötte, a tenyérnyi széles padkán, lábhoz tett karbidlámpákkal, világították a szót az emberek, kicsit hangosan, hogy megbirkózzanak a kis kocsi kerekeinek csattogásával. Időnként megállt a népes, lekászolódott néhány ember, hangos jó szerencsét kívánva. Végül már csak Ficsor és két társa maradt..: A kis vonat a végállomáshoz ért, a többi kocsikból is lépegettek ki az emberek, s indultak lefelé a vágatokon, jobb karjuk a hátukon, bal karjuk a jobb tenyérbe feszítve, mert így a könnyebb meghajolva baktatni, kézben a jánosbogár lámpával, sorban, hogy messziről lidércnek nézné, ki nem ismerné a bányászlámpák fényeit. rpiCSOR, KÉT TARSAVAI;, balra for*- dúlt, végigmentek egy régebbi vágaton, átkúsztak egy omladékosabb helyen, amely csak a felszíni ember számára lehet ijesztő, az itteniek tudták, hogy ez a rész kő, itt nincs veszély, s egy újabb forduló után már meglátták a lámpákat... Azok már a cigarettát szívták, várták a váltást, hogy a nehéz és nem éppen veszélytelen munka után egy korsó sör adjon enyhülést az éjszakai nyugodalomhoz. — Turkáltatok ti csak, az anyátok .:. — morgott hangosan Ficsor, mert kevésnek tartotta az iménti műszak előrehaladását. — Amit kellett, megcsináltuk... Törődj a magad dolgával — dörzsölte meg inge ujjába homlokát Katkó, a délutános csapat vezetője .:, — Na, gyerünk, emberek — intett társainak, s már indult is, a másik kettő libasorban utána, elmormogva a jó szerencsét, hogy a következő pillanatban bel eves szenek a bánya kanyargós útvesztőibe. — Fenn hordja az orrát ez a Katkó, amíg egyszer be nem töröm... Ahová én a tenyerem teszem, ott döglik a légy — nézett visz- sza sötéten az eltűnt emberek után Ficsor, mert mindig bosszantotta, ha félúton meghátrálnak előtte, ha nincs mód rá, hogy legalább jelentőségteljesen megnézegesse ökleit. — Hagyjad, na... Ennyit csináltak, és kész... Nem te felelsz értük — ezt Boros mondta, vékony, de inas fiatalember és fiatal házas, akit inkább nézne mindenki tolikereskedésben raktárosnak, mint bányásznak. Ez a megállapítás különben a csapat harmadik tagjától származik, az öreg Vencel bácsitól, aki nemsokára búcsút mond a bányának, közeledik nyugdíja, de korát meghazudtoló erővel, vagy hogy inkább ésszel és egészséggel bírja a nehéz munkát is... — Ha én is olyan nyamvadt lennék, mint te, akkor tartanám a számat, de engem ismersz, ahová én ütök. . — háborgott még mindig Ficsor, de az öreg Vencel közbeszólt: — Hagyjad, Berci... inkább ide üss! — mutatott maga elé, s már fogta is a csákányt, hogy kiegyengesse a főtét az ácsoláshoz ... — Te meg menjél, Boros, s hozzál csillét... piCSOR LENYELTE MÉRGÉT, vala- miféle tisztelet szorult belé az öreggel szemben, nézte még egy pillanatig, hogy a sínek között lépkedve, mint megy a med- dőző csilléért Boros, aztán ő is munkához látott .. Teltek a percek, a negyedórák, s tán már két óra is eltelt, amikor megszólalt az öreg... — Cigarettát a szájba... Pihenj! — kom- mandérozott, mintha a katonáéknál volna. A három ember lehuppant a bányafákra, cigaretta került elő, az öreg harákolva kiköpött maga elé, mintha valami szertartást végezne és csak azután kattintottá föl öngyújtóját... — Ahogy nézem, a hó végére csak készen leszünk ..; Mi? — Egészen biztos, tán még előbb is. .. Csak egy kicsit jobban kell hajtani — helyeselt ^Boros. — Akkor neked csak a gatyád megy haza az asszonyhoz —- jegyezte meg Ficsor ... — Hallod, a te asszonyod is jobban lenne, ha néhányszor csak a gatyád menne haza, mint te ... részegen — próbálta lehűteni, Fi- csort Vencel... • — Nem nagyon verem én az asszonyt. . . Nem nagyon. Csak éppen megsimogatom, hogy tudja, tőlem félni kell és én vagyok az úr a házban — magyarázta Ficsor két slukk között, elértve a célzást. — Én nem tudnám elképzelni, hogy megüssem — csúszott ki Boros száján. — Korai lenne még ... Korai... Hiszen, nem mondom, egyszer-kétszer nekem is eljárt a kezem... Hiszen az ilyen előfordulhatott, de inkább csak régen — kapargatta horgas ujjaival a mellét az öreg Vencel... — Amikor az ember a szerencsétlen asszonyon töltötte ki a dühét..; Mást szeretett volna verni, de azt nem lehetett... Az asszonyt nem szerette volna megverni, de azt lehe^A/^AAAAA^V^A^^AAl^VVW^AA^A^^A/^/^^^^^/S/^AAAA^^VVvVWWVWW^AAA^^^^AAAAAAAA^AAAAAA/WW^< AWWWSA ;FARKAS ANDRÁS: FORGÁCS KAROLY: [Meghitt pillanatok... Téli falusi reggel Szobámban éppen négy meghitt sarok van, A négy sarokban ugyanaz a csend, S finom szállal sző párnát meghatottan; A függönyön percek csengője cseng. Ki tudja, meddig tart így, most, lopottan Ez a magány, e nyugvó sejtelem? Idáig sok-sok évet vándoroltam, S nem is hittem, hogy majd elérhetem. Most itt van. Itt van? Egy könyv címe szól rám, Már felnyitottam tarka fedelét, Rándul kezem, polcára visszatolnám, De rámkacsint a főhős és kilép A könyvből cinkosan, szívemrehajlón, S hagyom, hogy hívjon-húzzon, messzecsaljon. KÓPIÁS SÁNDOR: HUSZADIK SZÁZAD Kétszer áradt már ki széles medréből a nemzetek vére. Kétszer takarta el szemét a Föld; szörnyű kalászokat érlelt a pusztulás. Nem volt elég? .;. A viliódzó városokat új rémülettel krétázzák körül — valami iszonyú isten nevében — a halál földi nagykövetei. Berzenkedő rakéták készülnek sivatagokat teremteni, s a kihegyezett idő az aggódás térképét karcolja lelkünkre. Pedig az ember az értelem útján is tud járni ilyenkor — hókuszpókuszos ügyességgel — szputnyikokat dobál az égre, s hálójába fogja a fickándó, pikkelyes csillagokat. A természet acél-törvényeiből hidat építünk a bolygók között, s az űr végtelen tájait benépesítjük nagyszerű életünkkel. ... Az ember emberré kezd válni századunkban, ott is, ahol eddig a nyomor, s a terror korbácsa csattogott görnyedő hátán. Megfürdenek a sose látott fényben, akik a sötétség odúiban éltek. Terjed a szabadság futótüze! S a világmegváltó forradalmakban mint jó termőtalajban a mag, csírázni kezd a kommunizmus. ... A képzelet már elénk vetíti a holnapi boldogság búzatengerét, melyet minden nép együtt arat Az öreg házak fedelén a hideg, sárgás jégcsapot hizlal az ereszeteken. Még nem tűnt el az éji hold: mint tejbe mártott színezüst, a nap is kint jár őrhelyén, de fényük oszló rőzsefüst a föld dérütött ősz fején. Az utcasarkok: őrszemek, irányítják a szeleket, nehogy a csikorgó havat megmarja egy kóbor, meleg szellő. Ki mozdul: jelet ír: a veréb vézna lábnyoma ugrál a hóban, tekereg, s csapás mélyül az úton is, hol elvonult a sok gyerek az iskolába. És ahol szélesen taposott a hó: pár perce még surrant, repült — mint gyors madár — a hógolyó. Egy szán suhan; A ló nyakán csengő csilingel élesen, csillogva röppen fel a hang: a néma szán vele izén. A szélső kis ház ablaka a hóra bukva szendereg, kancsál szemére hályogot borít a jó szoba-meleg, s nem látja, hogy az ég s eggyéfonódott sík világ, fényben fürdik és énekel: a tavaszba így siklik át. a föld I ANTALFY ISTVÁN: Nézd, hull a hó Nézd, hull a hó! Nézd, kivirágzott az udvar lombtalan kis fája! s mily különös jeleket rajzol a tél szobánknak ablakára! Csillag csillog... villany világa hull rá. Ó, mintha mosolyogna! Te, csupa-béke hópihécske, mért vagy te is törvények foglya? Télalkonyon hát kivirágzott a lombtalan fa, — én csak nézem, mint hull a hó... és Téged látlak a békés, kedves hóesésben ... LUKACS MIKLÓS: Nagyapád Hasaalján, kis kostülökben kotyogott a piros kaszakő, ballagott kajlán, törődötten, vadkörte illatban — ünnyögő szellő ojtotta tüzes-rózsás vállát, pállott lábujja között búzaszem égett, nem volt ó más kívánsága, gerincét örökre faránál — szalmazizzenésbe ejtse —, cselédtanyára érve kenjék a mécses csöpp-kevéske olaját szivárgó sebére. Fényes-nyakú pásztorbot, ez volt kísérője, egyetlen jussa, számadáskor, keresztet karcolt neve helyett a gyűrt árkusra. Jó lenne ha még emlékeznél a tájban míg gépkocsid vágtat. Csontjai felett tépi a szél a porig dűlt vadrózsaágat. tett... Na, ez régen volt... Szégyellem is. Jó asszony. Négy gyermeket szült, így aztán neki köszönhetem a három unokám is ... 1^1 CSÓR A CIGARETTA .parazsát nézegette, dünnyögött valamit az orra alatt halkan, aztán megrántotta a vállát: — Én se hencegek éppen vele ... Na. De ha felmérgesít. Mit csináljak? Ha kiabálna, ha fejemhez verne egy lábast, vagy akármit ... De csak néz, ül és sír ... Ilyenkor aztán ütni kell. így van ez — cifrázta meg ismét a végét Ficsor és öklére ejtette a fejét. . — Az enyém, az nem olyan... — lelkesedett fiatal asszonyával Boros, mint gyerek az új játékkal. — Hát milyen? Asszony, asszony. Először fiatal, aztán vén — morgott közbe Ficsor, de Borosból most már ömlött a dicsekvés. — Csodára megért engem ... Tán kétszer előfordult, hogy kicsit több mént belém a kelleténél. .. Hát tudják, mit csinált? Kávét főzött, babkávét, jó erőset, aztán ő mosdatott meg, mint valami gyereket... És másnap csak annyit mondott: Legközelebb kevesebbet, kisfiam, ha olcsóbb is lett a kávé ... Na, hát ilyen asszonyt bántsak én, különösen most;.. — harapta el hirtelen a mondatot. — Na, ez hamar ment — nevette el magát Vencel, aki elértette az elharapott mondatot. — Micsoda? — értetlenkedett Ficsor és nagyot nyújtózkodott. V — Hát gyerek lesz náluk, igaz? — vigyorgott Vencel, hogy kivillantak sárga, meggyötört fogai. — Ahá .;; Gyerek lesz ... Csak olyan nyamvadt ne legyen, mint az apja .;, — tá- pászkodott fel Ficsor, ügyet sem vetve, hogy .Boros belevörösödött a sértésbe. Hagyjad... — intett az öreg. — Ez ; már ilyen ;.. Se esze, se szíve, csak ereje, :mint a bivalynak. Akárcsak annak:.. Ficsor nem sértődött meg, vagy legalábbis ;nem mutatta:— Ide bivaly kell..; Erő. Ez nem a szűzlányok virágoskertje..: Na, vidd a csillét — ■ mordult rá Borosra ..: Be ’OKOS IS FELTAPASZKODOTT, félreí rúgta a kerék alá dugott bakot, nekifeszült Ja meddővel rakott csillének és lassan tolni ;kezdte... A talaj, szinte észrevétlen emelke- Jdett, hogy neki kellett feszítenie a vállát, [míg megmozdult a teli csille..: Boros hát ; nekifeszítette, aztán hirtelen megtorpant. — Mondd, Ficsor.:. — No, mit akarsz? — fordult hátra Ficsor. Boros gondolkodott egy pillanatig, aztán ; újból nekirukkolt a csillének, kimozdította, ; hogy az néhány lépést gurult is már;.. Mit ; mondjon ennek az embernek, akivel már egy »esztendeje dolgozik együtt, de szót érteni * vele, szinte lehetetlen... Az ő apja is bá- , nyász volt, még a nagyapja is, kemény, ke- ivésbeszédű emberek, a kezük is eljárt néha, ! de alapjában véve durvák sohasem voltak... — Kérdezni, akartam már — torpant meg > mégis és visszafordult:.. — Neked mi volt ;az apád? Ficsor kezében lehanyatlott a sújtani kéjszülő csákány, visszafordult megint: — Nekem? Nekem nem volt faterom, ha > tudni akarod ..: — Nem? — csodálkozott el Boros egy pil- I lanatra és akaratlanul is néhány lépést tett ;Ficsor felé.;. A magára hagyott csille las- >san megindult visszafelé. Vigyázz, az úristenit!.-.. — ordította el imagát Ficsor, de Borosba valósággal belehő- i költ a rémület, ahogy most Ficsort látta, > amint éppen neki akart ugrani, hatalmas > testével, ordítva, gyilkolni készen. Aztán csak I azt érezte, hogy egy rettenetesen kemény ; szorításé tenyér kulcsolódik rá a karjára és imár repül is, hogy fejével nekivágódik az > ácsolatnak. Elkábult. Talán egy pillanatra. [Aztán megrázta fejét, hogy kiűzze onnan ezt > a félelmetes kábultságot és szinte féleszmé- ; letben nyúlt a csákányért... Most elszámolják az egy esztendőt. — Az úristenit.;: jaj... a keserves úr> istenit — hallotta a hörgő, nyüszítő hangot. > Leengedte a csákányt. A csille félredűlve, [éles sarkával az ácsolathoz szorítva Ficsort, ;a másik oldalon Vencel birkózik, hogy visz- iszahúzza a csillét Ficsor melléről. Boros ug- ; rik. Markolja a csillét, Ficsor hörög, s látja, i hogy vér szivárog a szája szélén, le az állán, > mintha lemondó, keserű ránc lenne. — Húzzuk ... a keservit... húzzuk visz> sza... Vencel bácsi... A Ficsor ... A Fi- icsor! — nyög és ordít tagolatlanul... ; CSILLE LASSAN BILLEN vissza, 1 hull le a meddő, porlik le Ficsorra^ jaki furcsán félretartott fejjel, mintha azon »csodálkozna, hogy vele ilyen is megtörténhet, »csúszik le a csille elé... A. száj a szélén véres »csík és mosolyog. Rohanj, Boros .. ! Vencel, pedig azt hiszi, i rohan ... rohan, hogy i mosolyog, szelíden, az Rohanj — suttogja hogy ordítja és Boros ne lássa Ficsort, aki egész életet meg> értően, ott a csille mellett, s hull . . . hull rá ia meddő, mint koporsóra a sírásók lapátjáénak végső üzenete.
