Népújság, 1962. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-21 / 17. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE----- ■=A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADASABAN —r T}-«. VARGA KELEMENT, a község ne- hezen megszerzett orvosát, mindenféle kényelem várta, amikor családostól megérkezett, hogy a számára épített lakást a faluban elfoglalja. Doktor Vargát mélyen meghatotta a fogadtatás, nem szólva arról a bizalomról, amely hivatali munkáján túl áradt feléje. Ugyanis mindjárt számos tisztséget és tiszteletbeli tagságot kínáltak fel neki. Valameny- nyi között azonban a vadásztársaság meghívása volt a legkedvesebb. Annyira, hogy nyomban szakkönyveket hozatott és tanulmányozni kezdte a vadászat mikéntjét. Amikor a szakkönyvek alapos átvizsgálását befejezte, maga jelentkezett a vadásztársaság fejénél, Mándó Istvánnál. Eddigre elkészült a báránybéléses, zöldposztó mikádója, s a terepjáró bakancsa is. Kis, helyre kalapot biggyesztett a fejébe, s az előszoba tükrében úgy látta magát, mint aki máris indulhat. Felesége azonban megjegyezte: — Az ilyen kalapra sörtét is szoktak tfizni. Doktor Varga elmosolyodott: — Majd ha már meglőttem a kant! Ügy tervezte ugyanis, hogy az első vaddisznó sörtéjéből készít majd fejfedőjére pamacsot. Már az indulás kitűnően sikerült, ötödmagával eredt útnak, de még mielőtt felérték volna a magaslest, Mándó megrántotta a kabátja ujját, s kezébe nyomta a saját puskáját, rámutatva arra a pontra, ahol szépen, lomhán, felfelé kaptatott a kan. A többiek is puskájukhoz nyúltak, s a céltávcső segítségével vizsgálgatták a fekete pontot. — Állítsa be — súgta Mándó, aki előzőleg már kitanította az orvost a puska használatára.' — Ahogy mondtam! A lövés sikerült. Először még kételkedett benne, mert mindjárt utána egy másik lövés is dördült, de az egész társaság azt állította, hogy az övé talált, a következőt csak biztonságból adták le, nehogy a sebzett vad meg- ugorjon. Később maga is úgy emlékezett vissza, hogy az ő lövésénél bukott a disznó. A NNAK RENDJE és módja szerint még ott, a helyszínen avatták fel doktor Vargát, s kalapjára, ahova majd a kilőtt kan sörtéjéből tesz pamacsot, disznóvérbe mártott, száraz cserlevelet tűztek. Megmagyarázták, hogy ez a sikeres út jelvénye. Doktor Varga derekasan viselte az avatóbotok nyomán támadt derékalji sajgásokat, s a higiénia mellőzésével kínálta körbe butykosát, amelyben kisüsti kotyogott. A család, főként azonban a gyerekek, büszkén néztek fel apjukra, s izgatottan várták a következő kirándulásokat. Olykor, ha éppen betegnél volt, vagy beteghez kellett mennie, amikor a társaság elnöke bekopogott, kórusban mondták a gyerekek: „Jaj nekünk, Mi lesz velünk, Apu nem megy vadászni.. ” Ez annyit jelentett, hogy doktor Varga nem hoz haza disznóvérbe mártott tölgylombot, s kalandos történeteket és főként finom májat vacsorára. Amikor leesett az első hó, Mándó bekopogott: — Doktor úr! Nincs kedve disznólesre? Csak én megyek, a többiek most nem jönnek! Miután akkoriban lett hivatalosan is tagja a vadásztársaságnak, s már saját puskája volt, semmi sem csábította jobban, mint ez a meghívás. Télen még nem vadászott. Ez lesz csak az igazi! Hirtelen ötlettel elhatározta, hogy terepszínbe öltözik. Legutóbb ugyanis arra a megállapításra jutott, hogy a vad néha előbb észreveszi az embert, mint fordítva. Ez pedig onnét van, hogy a vadász, öltözetével kiválik a terepből. E döntés után felvette ruháját, majd fehér nadrágot és köpenyt húzott föléje. Mándó István kissé meglepődött, de amikor doktor Varga kifejtette elgondolását, bólintott: — Meglehet, hogy igaza van! A VADASZTÄRSASÄG elnöke elmondotta elképzelését. Azt, hogy egy szakaszon együtt mennek, majd a megjelölt ponton szétválnak, Mándó a Gazdahegyet, az orvos pedig a Laposhegyet járja körül. Közben figyelnek, ki mit lát, és pontosan fél hatkor a szétválás helyén találkoznak. Varga doktornak nagyon tetszett az elképzelés. Ügy érezte: végre önállóan cserkészhet, akár az igazi vadász, összeigazították órájukat, meghúzták a kulacsot és elköszöntek egymástól. Még világos volt. A nap ugyan már jól lecsúszott, csak halványan pörkölte rózsaszínűre a hegyet, de jól lehetett^ látni. Varga doktor élvezte a lyukacsos erdőt, gyönyörködve állt meg a nyiladékok előtt, és távcsövével böngészte a bokrokat. Amikor jó idő titán megnézte az óráját, úgy találta, ideje igyekezni, mert még aiig haladt valamit. Legalábbis ahhoz nem sokat, hogy fél hatig SZEMES PIROSKA: Terepssín megkerülje a Laposhegyet. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy visszafordul, s a megbeszélt helyen várja be Mándót, de ezt „nem illik alapon” mindjárt el is vetette. Ehelyett inkább nekivágott a hegynek, gondolván, hogy a túlsó oldalon folytatja az utat visszafelé, s így nem kell kerülnie, mégis a megbeszélt úton érkezik be. Kissé körülményesen, cikcakkban kapaszkodott, a meredek miatt ugyanis nem lehetett másképpen előre jutni, öt órakor azonban még mindig messzinek tetszett a hegy teteje. Meggondolta magát, elhatározta, hegy lemegy az előbbi útra, s inkább visszafelé tart. Most már mindegy. Fél hatkor azonban' még min; FARKAS ANDRÁS: Este két gyerekkel Könnypár remeg a két kis gyermekarcon. ; Riadtan néznek fel rám, s én, az apjuk ; Most már inkább magam miatt haragszom, Hogy a játékot félig abbahagytuk. ; A kisfiam goromba, szertelen volt. ; S ha perc előtt bosszankodtam, nekem fáj, Hogy morcossá vált a családi mennybolt, ; S most átkarol a kérő, védtelen báj. ; Először Évi fogta át a térdem, ; Szemével lentről kérdi: még haragszol? Szavából váró, permetes panasz szók Fiam még hallgat, mert konok. Megértem. Csak vár, hogy ólmos csendjüket feloldjam. S végül mordul: Apu, a labda hol van? I SALVATORE QUASIMODO: Brassói órák .. . Az ész, a halál, vagy talán az álom tagadja a reményt. Ezen az éjen Brassóban, a Kárpátokban, fák között mik nem enyémek, keresem az időben a szerelem asszonyát. A fülledt meleg feltepi a nyárleveleket és én, aki a szavak értelmét fel nem fogom most, felforgatom az emlékezés földjét. És sötét dzsessz és olasz dallamok sodródnak felbomolva íriszemhez, A kútcsobogásban elvész a hangod, ha egy napon itt lesz, ó kedves, — egy nap elég a világot egyensúlyba hozni. Fordította: Antalfy István. !FORGÁCS KÁROLY: Betegágy mellett Állok és megriadva nézem, hogy forgat könyörtelenül kínban és lázban ágyadon, szemedből hogy facsarja ki könnyeidet-a fájdalom. Engem is elönt valami keserű láva. Satuba fogja szívemet és gyötör a tehetetlenség. Suta lágysággal fogom a kened és simogatom meg karod, hátha átlüktet még beléd belőlem a volt tegnapok megremegtető ereje. Nem segítnek a gyógyszerek, nem altat el az altató, mert fáj, mert fáj a hűlt ideg, hát vedd áfc ujjaimon át a tegnap s holnap tüzűt, . hogy égessék a fájdalom harapó tövét. Felhevít téged is a nem múló tűz, mely láng nélkül élő parázs, s hozza az őszbe át a nyár minden ízét Az akarás erős kötél: fogd, ne ereszd, s hidd, hogy nevetőn, te meg én futunk még derűs utakon, „ hol ég a nap és ver a fényi PAPP MIKLÓS: Számadás, tiszta szívvel A hóra, akár közös lábnyomok: belém írta betűit a század harcra inkább (s kicsit viszonzásnak), hogy tettein érte; bántva is konok hit húz; fölkenten nem maradhatok botló láb csak s visszaszépű bánat, szívemig repítse új hazámat a futó idő: hozzászaladok; benne van ég, föld, fénnyel átölel, jövőként kerek, mint a telihold és nem fölöttünk, lelkűnkben delel; úgy írok: nem féltéglázom mellem, nagyképűen se: „Vállalom a kort”, o mondja meg, elvaüal-e engem. óig nem talalt rá az útra. Hét órakor már berekedt a sok „hahó, Manaó ’-tóL amelyre csak a visszhang válaszolt, az sem mindig. Nyolc órakor feladta a reményt, hogy az elválás pontját megtalálja. Fél tízkor Végre megpillantott valami sötét foltot, s afelé vette az irányt. ÍZ IS, ALKALMI vadászházikó volt, szé- les vaspánttal és lakattal. Villanylámpájával bevilágított, s egy szalmazsákos clikó körvonalait vette ki, két rozoga asztallal, s székekkel. Most már csak egy vágya volt: megmelegedni. Érezte, ha sokáig kint marad, a fagyhalál áldozata lesz. Még nem látott fagyhalottat, de eszébe jutottak egye. AWWWV KÓPIÁS SÁNDOR: Ä falu éneke A sötétség elhagyott fészkei elsimulnak a táj tenyerén; fényem, mint mágneses erő, száz tanya népét vonzza félém. Az emlékezet még fel-felvillantja a hajdani fehér falakat, s néha egy cserepet ránt fél az eke, ha az egykori tanya helyén halad. De tüzem vágyakat termékenyít, s félszítom a parázs lelkeket: a múltjából kilépő paraszt teremt is már, nemcsak temet. Utcáimon a jövendő lépdel, s megrajzolja új körvonalaimat: a boldogság készülő térképére engem is bejegyez a holnapi nap. A szürke por-fátylat ledobom, facsemetéket és sorsokat ültetek; a közösség varázsát megsejtve, egymást keresik a haragos kezűi. Én, az új szívek otthonává válva, emberibb életet osztogatok, s fénykörökké tágulnak szememben a tegnapi, sötét hangulatok. HARGITAI ISTVÁN versek Igaz testvériség A versek fogadtak nekem Igaz testvériséget — Az életük az életem És nem kérek evégett Tőlük semmi szolgálatét Sem hűséget cserébe — Elhagyhatnak, ha megfogott Ás Idők messzesége... Az emberszívnek is elég, Ha benne megkötöttük Az öröm villanó tüzet S a bánatot —- mögöttük — A pillanat, a perc el-ég, De megmarad az élmény, Mely legszebb tán a föld s az ék Számolatlan mikéntjén. És egyre kevesebb a szó, Mit magunk közt kiejtünk. Elmerülünk a hallgató Emlékkel, ami eltűnt ;— S profiljainkon azonos Vonások folytatódva Gyűrűznek ezüst záporos, Hűvös hegyi folyókba... A bantu így énekel Nappal nincs nappalom, Éjjel nincs éjjelem, Aruyt adó páJmalamb , Süti a tenyerem, Az égbolton ragyog A Dél-kereszt maga, — Bantu néger vagyok — Hazám Dél-Afrika. Ügy mondják, lázitok Noha van kenyerem — Nem varázsos titok, Én másra éhezem: Sudáran állni ott, Ahol, mint szikomor Őrzi a partokat Jóreménység szobor. '' Ha megjön a nagy hajó Akármelyik világ Tájáról, a , .halló” Ügy köszöntse fiát E földnek, mint ahogy — Méltósággal a Nap Szép fényei alatt — l^ymárt * «riUagek.. í temi évei. s meglehetősen élesen emlékezett vissza, mit is tanultak a fagyás általi halál folyamatáról. Az égen nem látott csillagokat. Sőt, időközben apró, hideg porhavat kezdett sodor- gatni a feltámadt szél. Kint, szabadban semmiképpen nem lehet tüzet rakni. Még akkor sem, ha száraz a fa. A lakatot kellene kinyitni. Ezt elvetette, nem lévén nála semmiféle lakatnyitó szerszám. Merev, érzéketlen kezével sután billegtette a lakatot, de rájött, hogy annyi ereje úgy sincs, hogy leverje. Ahhoz azonban még van, hogy az ablakot betörje. Puskája végével megkoccintotta, s hideg csörömpöléssel pottyant le az üveg. Bicskája nyelével végigkocogtatta a keret mentén megmaradt szilánkokat, majd puskáját előre küldve, nagy elszántsággal, de meglehetős nehézkesen bújni kezdett befelé. Egy darabig úgy látszott, hogy deréktól már nem tud beljebb kerülni, de akkor a keret recs- csent egyet, s megmentette lábát a végleges megfagy ástól. Amikor felszedelőzködött, s az ablakkeretet leválasztotta magáról, úgy érezte, mintha fűtött szobába került volna. Ez azonban nem tartott sokáig, s a továbbá illúziót a lapos pálinkásbutykos táplálta. Mivel azonban minden öröm véges, ennek a tűznek is befellegzettek egy idő múltán. Az üveg ugyanis kiürült. A szél hordta a havat, s doktor Varga Kelemen fázott. Rí EGGYÜJTOTTA elemlámpáját, s kö- rülnézett. Törött székek roggyant összevisszasága bámult rá kacéran, s ő kihúzta sokpengéjű vadászbicskáját. Eddig még csak szalonnához használta. Most kitapogatta, melyik a csontfűrészpenge, s szinte meghatódott a gyönyörűségtől, amikor a fogakon végighúzta ujját. Először az egyik szék ülőkéjén heverő lábat fűrészelte darabokra, majd kése és egy másik fa segítségével felaprította. Szinte muzsikált, ahogy hasadt. A szoba közepén építette ki a tűzteret. A homokos padló száraz volt, s a szalmazsákból kimarkolt gyújtós segítségével gyorsan lángot kapott a fa. Az idő szépen haladt; A székek fogytak, a szalmazsák leapadt, s a füst szagát már nem is érezte, mert az idővei utat talált magának az ablakon. Mire megvirradt, csupán három szék ülőkéje lábaüankodott. Azokra azonban nem volt szükség többé: Doktor Varga Kelemen a maradék tüzet homokba fojtva, azom az úton, amelyen betért, távozott. Mívű a hó még mindég kavargott, azt sem figyelhette meg, hogy milyen irányba. Ment a házikó előtti szűz havon, abban a biztos tudatban, hogy ez is, mint minden út, belemegy egy másikba; Azt azonban álmaiban sem remélte, hogy kétórás, sokszor térdig érő hókupacok megtapogatása után, betonúira jut ki, egészen közel egy autóbuszmegállóhoz. Mivel az éjszaka mégiscsak átmelegedett, s a bukdácsolás is helyrehozta vérkeringését, abban a tudatban állt lesben a buszmegálónál, hogy akár órákat is el tud várni. Mert hogy autóbusz jön, abban nem kételkedett. Ebben az is megerősítette, hogy az úton hóeke friss nyomait látta. A BUSZ MEGÉRKEZETT, de meglehe- tősen vonakodva lassított, és csali akkor állt meg, amikor doktor Varga határozott álláspontjáról tett tanúságot: feltartott kezekkel elébe ugrott. * Varga doktor láttára az utasok rémülten hátráltak, s a kalauz is a kocsi végére húzódott. Még akkor sem lépett előre, amikor hozzá intézve szavát, megkérdezte: — Merre mennek? Sőt, erre még hátrább szorult és onnét suttogta a falu nevét. Doktor Varga összecsapta a kezét: — Te jóságos ég! Hát én ennyit jöttem!? Kiderült, hogy két falunyira került az otthonától. Megindult a kalauz felé, hogy kifizesse a viteldíjat, de az tágra nyitott szemmel hárította el: — Nem kell, csak hagyja! Azt mondja meg, hol tegyük le. Varga bemondta a tanácsházát, nem kívánhatta ugyanis, hogy egészen a lakásáig fuvarozzák. A tanácsházán kis csoportosulást pillantott meg. Közepén a felesége és Mándó. Amikor a buszról leszállt, ijedten rebbentek szét. A kalauznő még odakiáltotta: — Vigyázzanak, fogják le! Vigyék orvoshoz! ... Varga visszafordult, és meglátta az integető, mutogató kalauznőt. Éktelen nevetés fogta el. A MIKOR A TÁRSASÁG végre fel- ismerte a helyzetet, s maga Varga is tájékoztathatta őket a történtek felől, Mándó nem állta meg szó nélkül: — Talán mégsem kellett volna terqpmroihf' ölteaei.«.
