Népújság, 1961. december (12. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-24 / 303. szám

d (féke (htäAQiiffÄ**'

Párizs:

Bukarest — Rusze:

Gagarin, vagy a Közös Piac

Új dalok a Duna mentén

A kapitalista sajtóblokád, amely bennünket körülvesz, s amely az olvasó népet fertőzi, rendkívül erős, s meg kell mondani, hatásos.

Párizsban, de számtalan más francia városban és faluban tapasztaltuk ezt. Az ember Budapesten vonatra száll, lelke tele van az élet örömével, és a várakozás izgalmával. S bár a 48 órás utazás összetör, halálosan elfáraszt, mégis, amikor hajnalban feltűnnek Párizs külvárosi képei, talpraszök- kensz, s alig jut hely a vonat ablakánál, hogy te is kibámulj.

Párizs gyönyörű! — ahányszor írni fogok róla, ezt a közhely-. sőt frázisszámba menő n-ondatot mindig le fogom maid írni, mert így igaz.

Rohansz a szállodába, mosakodás, öltözködés, s beleveted magad a párizsi életbe. Minden ragyog, minden fényes, pompás, klasszikus. A francia ember halk és kedves, finom és udvarias. Irtóznak a hangos- kodóktól, de szívesen vitatkoznak. A legnagyobb csalódást azonban mégis a gondolkodás- módjuk okozta. Minden történelmi befolyástól függetlenül — vagy éppen függően? — azt hittem, a francia ember fölötte áll » többi nációnak, legalábbis, ami az előítéleteket illeti. Nos, nem így van, s ebbe

játszik nagy szerepet a kapitalista sajtó.

Kollégáimmal számtalan fiatalembert kérdeztünk meg, kit tartanak a történelem legnagyobb alakjának, s mit tartanak az 1961-es év legérdekesebb, legnagyobb jelentőségű eseményének? Az első kérdésre adott válasz talán nem is volt számunkra annyira érdekes, hiszen az csak természetes dolog, hogy a polgári történelemíráson nevelkedett francia fiatalok nagy része Napóleont tartja a történelem legnagyobb alakjának. Néhá- nyan inkább csak sznobizmusból, vagy gúnyból válaszoltak úgy, hogy Xerxest, vagy Julius Cézárt. Mi inkább a második kérdésre adandó válaszra voltunk kíváncsiak, hiszen ez volt az izgalmasabb. Nem titkolom, Gagarin és Tyitov űrrepüléséről akartunk valamit hallani a francia fiúktól és lányoktól. Hiszen az ifjúság leginkább fogékony az újra, ő az új várományosa, hordozója, pionírja, — jutottak eszembe az otthoni gondolati*.

S a francia fiatalok? Hát, igen, beszéltek a Közös Piacról, Algírról, Kongóról, Kennedyről, De Gaulle intézkedéseiről, frivolabbjai a meztelen színházak új műsoráról és azok művésznőiről, s ki tudja, még mi

mindenről. Nem, dehogy is haragudtunk rájuk, hiszen megértettük őket. Az egész világ egy nagy csatatér, küzdőporond, hirdetik, tanítják náluk, s ők hiszik is. Ebben a csatában kell mindenkinek egyénileg megvívnia a harcát, embertársaival, az ellenséggel szemben, hogy boldoguljon. Minden, ami egzisztenciáját előbbre viszi, segíti: érdekes, nagy dolog, s ami ettől távol esik — mi gondom vele!

De nem, mégsem! Egy néger fiú, a Sorbonne hallgatója, Mont Saint Michelle-nél, szakadó tengeri esőben fejtette ki, hogy az űrutazás mit jelent. Beszélt, agitált — bennünket. Többször említette Vemét, Ciolkovszkijt és még számtalan nevet, amelyet talán mi nem is ismertünk. Bevallom, jólesett hallgatnom őt, mély torokhangját, amelyben a francia szó külön ízt kapott, figyelnem gesztikulációját, amely az itthoni agitációkra emlékeztetett

Csak eggyel, vele találkoztunk, aki az űrutazást tartotta 1961. legérdekesebb eseményének. Nem állítom, hogy Franciaországban csak ennyien vannak. Sőt, tudom: annyian, hogy holnap egy világ sem bír velük...

(soha)

Széles, szürke csíkként fut az országút Bukaresttől Giurgiu felé, a bulgár határra. Az árokparton román gyerekek üldögéltek. Tehenet legeltettek, vagy játszottak, nagy csapatokba verődve és lelkesen integettek minden autó után. Abbahagyták a legjobb játékot is, sapkával, kendővel, vagy puszta kezükkel — de integettek, és ha valamelyik gépkocsi utasától választ kaptak, örömükben futottak, míg szusszal bírták.

Ismétlődik a kép, csak a faluk változnak.

És milyen vidáman daloltak a munkások Kolozsvárott, a Viteazul téri építkezésen.

Amikor utoljára erre jártam, az ötemeletes, nagy épületek helyén üres telkek, zeg-zugos városszél volt. Ahol utam során az első éjszakát töltöttem, a lakás is festék és frissen gyalult fenyő illatot lehelt. De a szemközti bárházat már lakták, és gyerekkacaj hallatszott jobbról, a kellemes, okkersárgára festett ház balkonjáról. Balkéz felöl, a 4. emeleten zsaluztak még, de az épület túlsó felét már lakták. Iparkodtak a munkások, mert tudták, hogy minden új lakást nagyon várnak. Hajnalban új nótát kezdtek, erőteljesét, bizakodót és a kőművesek kezében sebesen mozgott a szerszám.

Nyolcvan felé lendül a sebességmérő mulatója, de perceken keresztül ringószárú búzatáblák mellett száguldunk, majd nagy tábla kukoricás kezdődik. Bő termést mutat a határ, bár szárazság járt itt is.

Lesz kenyerünk és munka- alkalom is akad mindig — mondta Ion, akivel Brassó alatt ismerkedtem meg. Ion apja havasi pásztor volt, ő gyári- munkás, a fia meg őlajmémök Ploestiben. Tavaly Sinaiában nyaraltak mind a ketten. Apa és fia is.

Gond és baj akad még ebben az országban. Szomszédaink talán még lejjebbről kezdték, mint mi. De sorsuk most már könnyebb, és jövőre, meg azután jobb lesz, egyre jobb. Ezért bizakodók, vidámak az új román dalok.

Giurgiu, vám. Szemben a Duna másik partján, Rusze, a

bolgár határváros. Sokat kell várni, amíg oda átjutunk. Pedig iparkodnak a hivatalos emberek, de sok az utas. Egész autókaravánok. Csehek, lengyelek, osztrákok, németek és magyarok.

Igen, a németek. Mintha külön csoportot alkotnának. Vagy csak érkezési sorrendben álltak a sorompó elé? Gépkocsi- juk rendszáma olyan, mintha ódon gót betűkkel írták volna, amaz meg horogkeresztre emlékeztet. Vajon, először járnak erre?

Felhúzzák a határsorompót. a szőkehajú fritzek, jókedvű grétik volán mellé ülnek és barátságosan integetnek a Rusze felől éppen most érkező bolgároknak, oroszoknak, lengyeleknek.

Az előbbi, komor gondolatok járnak még eszemben és tűnődöm ...

Fenséges nyugalommal, lassan hömpölyög a Duna. Szürkéskék volt a vize, majdnem átlátszó, a Nap aranysugarai fürödtek benne. Nyár volt, a 16. szabad nyár azóta.

(Fazekas B.)

Becs:

Az élet, a jövő barátai

Varsó:

Visztulára néző utca

Varsó külvárosában, ahol az autók tömege nem zavarja a csendet s járókelők cipői is ritkán kopognak a járdák bitumenjén, csendes kis utca néz a Visztulára. Alig áll 15— 20 házból, de ez mitsem von le az utca érdekességéből, szimbolikus jellegéből.

A merész lejtésű utca elején egyszerű fakorlát állítja meg a járókelőt mintegy készteti arra: vegye szemügyre előbb ezt az utcát, s aztán lépjen domború, macskaköveire. A fakorlát két utcarészt választ el egymástól; Az utca két oldala olyannyira eltér egymástól, hogy önkéntelenül is keresni kell az okát; mitől lett ilyen felemás.

Baloldalon élénkszínűre festett, modem vonalú házak épültek, az apró erkélyeken virággal, a házak között kis parkokkal, fiatal, sudámövésű fákkal.

Az utca baloldala jólétet, frisseséget, az új, az építés nagyszerűségét dicséri. A házak ablakai vidáman kacérkodnak a Visztula hullámaival, a tovasuhanó karcsú hajókkal. Magasak, merészek ezek az épületek, néhány éve építették, mintegy szimbólumai a békének.

S a korlát jobboldalán, az utca eredeti képét megelevenítő házakat láthatunk, régimódi kis villákat, egymáshoz tapasztott bérházakat, amelyek egy szilánkoktól sebzett, nagy jegenyefa árnyékában húzódnak, s pislogó ablakszemeikkel nemigen látnak le a Visztuláig.

A háború és béke utcája ez. A Varsót ért gyakori légitámadások egyike az út balolda- ián álló házakat teljesen elsöpörte. Nem maradt fal, nem maradt virágágy, de még ép bokor sem. Mit tehettek a Varsóiak? Szép házakat, modem otthonokat emeltek a Háború és beke utca baloldalán.

Az utca másik félén a régi házak még őrzik a golyó ütőt-“ te nyomokat. A rokkant kémények, sebesült fák, félig leomlott tűzfalak csak ízelítőt adnak abból, milyen öldöklő pusztítást vitt végbe itt a háború, s miként pusztult el teljesen az utca másik oldala.

A Visztulára csak az újonnan épült szép házak ablakából lehet lelátni ... A másik- oldal házai még tele háborús sebekkel, mintha azt kiáltanák a járókelők felé: emberek, soha ne térjetek a háború ösvényeire, mindig csak egy úton haladjatok — a béke országúján.

(kovács)

Róma:

Bravo, ungheresi...A* IL—18-as óriásrepüiőgép lassan maga mögött hagyta a szikrázó napfényben valószínűtlen ül kéknek tűnő Adriaitengert, s a távolban élénk tárultak Itália finoman csipkézett, zöld partjai.

Ahogy gépünk fokozatosan lefelé szállt a 8009 méteres magasságból, s búcsút mondtunk a habfehér felhőrengetegnek, — úgy hatalmasodott el rajtunk a szorongó érzés:

— Vajon Róma hogyan fogad bennünket „vasfüggönyön túlról” érkező magyarokat, vajon az olasz ember misént vélekedik rólunk, akik egy más világból érkeztünk ide, a költő szerint „napfény és dal hazájába”.

Ez az érzésünk akkor is megmaradt, amikor a szokásos vám- és egyéb vizsgálatok után kényelmes autóbuszon robogtunk a metropolis centruma felé.

Esteledett. A Via Appia Nuová-n kigyulladtak a reklámok raffinált neonfényei. Valamit enyhült már a kábító hőség, járókelők és járművek ezrei hullámzottak az olimpiai ötkarikákkal és zászlórengeteggel díszített utakon.

Valahol a Piazza Venezia közelében pillanatnyi torlódás támadt az úttesten, a boa/, mi

is megálltunk, egyre több sétáló vette szemügyre. Népköz- társaságunk címerével ellátott autóbuszunkat.

Szemmel láthatóan tanakodtak.

Végre egyikük felénk fordult:

— Ungheresi?

— S :.. igen .. * ungheresi ... magyarok vagyunk, — hangzott innen-onnan a válasz a leeresztett ablakokon keresztül.

Néhány pillanatnyi csend

támadt.

Figyeűtük egymást, az első találkozás langyos bizalmatlanságával, amíg az egyik feketehajú fiatalember el nem mosolygta magát:

— Bravó, ungheresi...

Es a nemzetközi munkásszövetség jelképével, ökölbeszorított kézzel üdvözölt bennünket.

Hogy ezzel a bravóval, és felemelt ököllel valójában kit köszöntött: bennünket-e, a

címeres autóbusz utasait, avagy a magyar sportolók sikereit, eredményeit, — nem tudjuk!

De hogy ez nekünk, magyaroknak szólt, az biztos. Itt Rómában, a Corso Vittoro Emanuelen, 1960. augusztus 25-én.. j

»somody)

A szépség és a jövő uralta Bécsben 1959 nyarát: a világ ifjúsága találkozott ott. A bécsi polgár megállt az utcán és megtapsolta a turbá- nos hindut, a Ringen ukrán fiú reperálja az osztrák kislány robogóját, a Gála-esteken együtt tapsol Strauss csodálatos ke- ringőjének az afrikai és az ausztráliai, magyar népdal hangjai szállnak a Práter lombos fái alatt, a mexikói fiú hatalmas sombreróját próbálja fejére olasz és lengyel, és románok, bolgárok ropják gyors táncaikat...

És este a modern sportlétesítmény, a Stadthalle minden termében csillárok, lámpáik és reflektorok ontják a fényt. A dobogókon kubai, csehszlovák, afrikai zenekarok, s előttük táncol a világ ifjúsága: a nemzetközi bálon vagyunk. A parketten, ahol délelőtt még a

Tolhuhin:

kínai—francia kosárlabda játékosok küzdöttek a győztes pontokért, most a zene, hol pezsdítő, hol hódító ütemére fiatal párok lejtenek táncot. A zenekartól egy kissé jobbra francia fiú próbálgatja az orosz táncot, s amikor megáll a tudomány, ismét, és ki tudia hányadszor a kijevi egyetemista megfogja kezeit és együtt ropják, de úgy, olyan sikerültén, mintha mindig egymás kezét, vállát fognák.

Az asztaloknál fiatal fiúk, lányok kóstolgatják más népek szavait. Mindenki tanító, mindenki tolmács és mindenki ajándékozó itt. Hosz- szú percekig magyarázza egy magyar fiatalember egy irakinak: te az én barátom vagy. S amikor az idegen fiú. nyelvén törve, de érthetően visszajön a fogalom, fel csattan a taps és már a magyar fiú

gyakorolja szorgalmasan, arabul: barátságunk mélyebb az éjszakánál ... A másik asztalnál vita folyik. Magyarok^ finnek, írek és nyugatnémetek cserélgetik véleményüket a háborúról és a békéről, az egyetemek tananyagáról, a fiatalok hely- ■ zetéről. Milyen szenvedélyes a vita és mégis milyen tárgyilagos. Egyik fél sem túloz, egyik fél sem szépít és a végén: közös az egyetértés.

Asztalunknál német, ír, magyar és luxemburgi fiatalok. Egyik sört, a másik coca-colát, a harmadik citrom-szörpöt szopogat. Beszélgetünk, — kézzel-lábbal segítjük érthetően világra hozni gondolatainkat. Nem könnyű mesterség ez, de valahogy mégiscsak megértjük egymást. Sorra, egymás után csendülnek fel a haza dalai és a dallamok még közelebb hoznak bennünket egymáshoz. Véget ér a bál. A zenekarok a világ ifjúságának himnuszát játsszák: Egy a jelszónk, a béke.

Azután a poharak mégegyszer összecsendülnek és arra köszöntik egymást, hogy éljenek békében és boldogságban, hogy legyen idegen tőlük.a bánat, a szenvedés, hogy ismét találkozhassanak együtt sportpályán és bálteremben.

De a poharak csengése mellett hallják a fegyver csörgését is; a tankok dübörgését és a repülők zúgását is. Egyes országokban járatják az újabb háború motorját és ez —i fekete vész — ide is eló're veti árnyékát.

Hallják ezt! De ők mégis a békére, a barátságra emelik poharukat. Erősek, bátrak, akaratosak — barátok.

A béke, az élet, a jövő barátai.

(papp)

Egy emlék a karácsonyfa alá:;

Ez év áprilisában jártam Bulgáriában. Ott ilyentájt, már javában nyílik az orgona; virít a rózsa Szófiában a Vitusa hófödte csúcsai alatt és Dobrudzsa búzamezőin kalászba szökken a termés. Várnától kezdve végig az Aranyparton elkezdődik a nyári idény és a „Szocialista Rivierá”-t, — amint itt az Aranypartot emlegetni hallottam, — ellepik; a strandolok, a fürdőzők tízezrei. Hallhatsz itt bolgár és német szót, franciát és románt, egyik csónakból bájos szovjet dalocskát hoz a tengerről fújó szellő, távolabb magyar turisták szállnak ki a Trabantból és keresnek maguknak tanyát. Bár a szellő csípős egy kicsit, hűvösek az esték és az éjszakák, de azért Bulgáriában tavasz van már ilyenkor, tavasz a javából.

És most, hogy emlékeim között keresgélek eszembe jut az egyik a sok közül. Tol- buhin városkában, a szálloda egyik emeleti szobájában arra ébredek, hogy kemény, szenvedélyes hangon beszél a rádióbemondó. Nem ismerem a nyelvet, de azért mégis megpróbálok valamit kiszűrni a tengernyi idegen hang közül. Kitárom ablakomat és megpróbálok megérteni valamit.

..: Kuba .:: agresszió ;.. contra revolu- ció ..; Fiedel Castro ;;. Hruscsov ... rakéta. — kapom el a szavakat, s rakom össze azokat a magam számára értelmes gondolatokká.

Este nagygyűlésen vettem részt bolgár barátaimmal együtt a városka főterén. Napközben a tolmácstól megtudtam, hogy a fiatal és független kubai köztársaságot megtámadták és a nép egyemberként áll szemben az ellen- forradalmárokkal. Sok ezren vettünk részt a nagygyűlésen, többen más nemzetiségűek is. Találkoztam az emelvényen kínai diákkal,

szovjet tanárnővel,- sőt egy német fiatalemberrel is, aki turistaként érkezett a városkába Régen hallottam olyan izzó, parázs hangulatú gyűlést és láttam olyan felháborodástól és lelkesedéstől izzó tömeget.

Az előadás közben észrevettem, hogy kis cédulát kap kézhez bolgár barátom. Elmosolyodik és tört magyarsággal magyarázza felém: azt... kérik ... beszélni:;: te is. Én? — képedek el. Én nem tudok bolgárul egyetlen szót sem.

— Csak magyar.;. csak magyar; s. — súgja barátom a választ. És beszéltünk. Bolgárul a szónok, németül az ifjú turista, kínaiü a diák, oroszul a kijevi tanárnő. Mindnyájan a magunk nyelvén szóltunk a békéről, a népek barátságáról, mégis éreztük, hogy hangunk nem idegen, szavaink a szívek mély ér- jutnak, s az emberi értelem pontosan felfogj érzéseinket, s a sokezres tömeg egyetért velünk, azt akarja, amit mi: magyarok és be' rok, németek és kínaiak, románok és más n pék: békét! békét! békét!

Most karácsonykor, amikor innen is, o nan is, a világ négy tája felől ágyuk dörgé ről olvasok és hallok, az imperializmus újai mesterkedéseit röpítik az éterbe a távira irodák, már nem csak bennem, de sok szó millió embertársamban is erős már a hit, bizakodás: a béke erői örökre legyőzik a h. borút, az élet örökre diadalt arat a szörny pusztulás fölött. És e kedves felejthetett bulgáriai emlék most a karácsonyi fenyő ala megerősíti szívemet és boldogabbá teszi szt momra a karácsonyt, az új esztendőt