Népújság, 1961. december (12. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-24 / 303. szám

1961. december 24., vasárnap NÉPÜJSAG 7 T ehullt az első hó, de alig maradt belőle itt-ott valami. Elvitte az eső, és fagy- gyá dermesztette a hirtelenül ránk köszöntő hideg. A fák lombjukat vesztve fázósan di­deregnek, hajlongnak a szél­ben, amely napjában százszor is felkapaszkodik a Mátra ol­dalára, hogy bírókra keljen az öreg heggyel, no, meg azokkal az emberekkel, akik minden­nap itt dolgoznak: erdőt telepí­tenek, avagy egész erdőnyi te­rületeket vágnak ki; akiket megszoktak már, és barátoknak tekintenek az őzele, szarvasok, nyulak, madarak, akik mellett szinte észrevétlenül suhannak el az autók, motorkerékpárok az országúton, s utasaik, mi­előbb haza a meleg kályhához jelszóval nemigen gondolnak arra, hogy itt a hegyoldalban emberek dolgoznak, éppen azért, hogy a kályha otthon valóban vörösre izzadva a me­legtől duruzsolhasson. De álljunk meg néhány percre és szálljunk ki gépko­csinkból itt a Mátrában: Mát­raházán, a Honvéd-üdülő előtt. A szél a patak vizének sebes csobogását hozza, miként zu­han ‘ "’lé, és viaskodik az út­ját álló szikladarabokkal, de a párás, hideg levegő tele van apró kopogásokkal és távoli dünnyögésekkel is. Ha jobban figyelsz, már tudod: a, hegyol­dalban favágók dolgoznak, öten, tízen? Nem tudod, na­gyon távoli még a zaj. — Jöjj közelebb! — Hív az erdő, hív a hegyoldal. Es sűrű bozótok, ledöntött fák között haladsz. Lépésed neszére tova iramodik egy vad, fejed fölött megszólal két ma­dár. ' dillikys, fénykép örö- ■ kitette táj rajzolódik ki előtted, ahogy közelebb érsz a favágókhoz. Égbenyúló me­rész fák tövének erőstestű fér­fiak feszülnek neki baltával és fűrészgéppel. Ütemes zú?' ás szaggatja az erdő csendjét, maid egy messzire hangzó ki­áltás, — vigyázz — után meg­inog az eget verdeső fa, szinte felsóhajt, és a földre z"hao hihetetlen erővel. A föld re­meg körülötted, kövek indul­nak neki a völgynek, amely tízszeresen visszhangozza a fa halálát. Mert meghalt egv fa, hogy halála után új bútor, vagy tüzelőnek való képében tarnet feltámadhasson. Szép, nehéz, és veszélyes munka ez. Nap mint nap az erdőt jár­ni, dolgozni hidegben, szélben. Vágni a fát, gallyazni, nyúzni, hasábba szakítani, és köbmé­terekbe rakni... és csak egy csúszás, csak egy rossz moz­dulat, csak egy rossz ékelés, és a fa halálába magával ránt­ja emberét is. Mert a favágónak ügyesnek, FAVÁGÓK erősnek kell lennie. Értenie kell szakmáját és nem utolsó­sorban szeretnie is. Erről beszélt Kiss László, a haltagú brigád vezetője. Ö a motorosfűrész kezelője, a töb­biek a „felkészítést” végzik rendszeresen. — Napi nyolc órát dolgo­zunk — mondja, hogy neki dől az előbb kidöntött fa tö­vének pihenni; kezét dörzsöi- geti, mert a hidegben megme­revedett — és 17 köbméter fát kell kitermelni úgy, hogy azt bármelyik pillanatban el le­hessen szállítani. I — A keresetünk változó — folytatja tovább Kiss László, s hogy a motorral kezd bíbe­lődni, még hozzáteszi: — Sokszor ettől is függ — a motorra bök ujjával —, ami azt jelenti, hogyha rossz a mo­tor, sok az állása, kevés a norma, kevés a kereset is. Ha hideg van, lassúbb a munka, bár igyekeznek jól felöltözni, a gazdaság négy foknál védő­italt is ad, de csak megérzik a borítékon, mert a tervet hideg időben nem mindig sikerül túlteljesíteniük. — Mit értenek hidegen — kéi’dem. — Tizenöt, húsz fokot — vála­szol a brigádvezető, és elmo­solyodik csodálkozó tekintete­men. — Most nincs is hideg, csak a szél fúj... Látja, a homlokom még mindig ned­ves. csak a kezem szokott olykor-olykor fázni. A mátra­házi emberek bírják a hide­get, talán azért is sok közülük a favágó — mondia és társára néz, aki helyeslőén bólint, hogy valóban így van, a mát­raházi emberek mínusz 15 fok. nál kezdik csak érezni a hide­get. — De gyerünk, vár a munka — ez ismét a brigádvezető hangja, ölbe veszi motorját, olajozza, beindítja és újabb fa tövéhez, hajol. Néhány perc múlva hatalmas dörejjel zu­han a földre a kidöntött fa. S a hangba a mátrai szél is be- lekanaszkodik, cipeli, húzza- vonja. Hirdeti: a Mátra olda­lában serényen dolgoznak a favágók! Fazekas István A sírás oka Mikor belépett a tsz-irodá- ba, szerényen állt meg az aj­tónál, csak a könyvelő unszolá­sára adta elő kérelmét. Az idős asszony azt akarta tudni, mennyi is pontosan az ő mun­kaegysége, mennyit fizetnek azokért. Mikor megtudta az ered­ményt, sírva fakadt. Olyan kevés egységet mutatott a könyvecske, hogy akaratlanul is a nyárra gondolt, amikor hallgatott azokra, akik azt „ta­nácsolták”: ne menjen a ter­melőszövetkezetbe dolgozni, úgyse adnak azért semmit, ö hallgatott a „tanácsra”. S most azt mondja a főkönyvelő, hogy 53 forintot ér egy mun­kaegység. Mennyivel több pénze lehetne, ha a többiekkel ő is eljár dolgozni, ha részt kér a markazi határ megmű­veléséből, hiszen idejéből, ere­jéből többre tellett volna. De ki hitte akkor, hogy ilyen jól fizet a Mótravölgye? Az idős néni csendesen sír- dogált. Az irodisták próbál­ták vigasztalni, hogy még pó- tolhatia a mulasztást, s jövő­re is lesz a számára munka, s munkája után szén részesedés. Míg magyarázgatják a néni­nek a rendszeres munka elő­nyeit, az jár eszükbe: Ki hitte volna a markaziak közül, hogy alig evy évre a szövetkezés után ilyen jelenetnek lehet­nek tanúi. Nagyon kevesen. De most már egyre többen értik meg a sírdogáló idős asszony bánatát... S tanulnak belőle. Dicséri szakmáját, majd kérdésemre elmondja, hogy a múlt hónapban 109 százalékra teljesítene- a brigád a tervét: 530 köbméter ‘ fát vágtak ki, amelyet ha egymás mellé he­lyeznénk, sokáig kellene gya­logolni addig, amig az egyik végétől a másikig eljutnánk... főleg ilyen terepen .;. Nevet, aztán Kerek Józseffel újabb fa kidöntéséhez készü­lődik. Felzúg kezében a gép­fűrész és a fának irányított fűrésztest gazdájának erőfe­szítése mellett, mint kés a vajban, úgy merül bele a bükkfa derekába. A jelenet ismétlődik, megint földrehull egy fa az ember előtt, hogy szol­gálja akaratát. Aztán ismét néhány percnyi pihenő követ­kezik, alkalom a félbeszakadt beszélgetés folytatására: Erfurt is bizonyít... Az erfurti Nemzetközi Ker­tészeti Kiállításon nagy sikere volt a magyar kertészeti növé­nyeknek és lermelvényeknek, amit bizonyít az is, hogy ha­zánk 334 arany-, 214 ezüst-. 103 bronzérmet, 31 elismerő oklevelet és hat tisztelctdíjat kapott, s ezzel a magyar ánrk megszerezték hazánknak a má­sodik helyet. El kell azonban azt is mon­danunk, hogy a díjat nyert magyar kertészeti növények többségében Heves megye kö­zös gazdaságaiból kerültek a kiállításra. Megyénk 24 terme­lőszövetkezete 37 arany-, és több ezüst-, bronzérmet és el­ismerő oklevelet kapott, ame­lyet az elmúlt napokban adott át a földművelésügyi minisz­ter a termelőszövetkezetek képviselőink Budapesten. Hazánk, és nem utolsósor­ban megyénk közös gazdaságai­nak ez a nagyszerű sikere nem volt véletlen: törvénysze­rű és reális. Reális volt azért, cs — mer' magyar mezőgazdasági ten; a közös gazdaságok megszervezésével és megalaku­lásával gyors fejlődésen ment keresztül már az elmúlt egy­két év alatt is. A kisparcellás, egyéni elgondolást! gazdálko­dás helyett megteremtettük a szakszerű, lényegében tudomá­nyos alapokon álló gazdálko­dást. S az effajta gazdálkodás­ban — mint az előbb említett eredmény is bizonyítja — elsők között, halad megyénk vala­mennyi szövetkezete. Éppen ezért szerezhettek ennyi díjat tsz-eink, s éppen ezért örü'he- tünk velük együtt az elért eredménynek, mert nem volt hiábavaló a tsz-vezetők. és ta­gok ..fejtörése”, munkája, ál­dozatvállalása. Érdemes volt megyénkben a szövetkezeteket ©létrehívni, érdemes a jövőben is így gazdá'kodni, mert a na­gyon sok példa közül az erfur­ti kiállítás is ezt bizonyltja. — r. i. — A Pálfy nemzetséghez A Pálfy nemzetség: Váraszó színe-java. a falu egy- harmada. Szép, kiterjedt, nagy família, mégis mostaná­ban úgy emlegetik őket, mint az előrehaladás kerékkötőit, akik igencsak visszafelé kacsingatnak még most is, amerre az egyéni gazdálkodást hagyták egy évvel ezelőtt. Egy éve már, hogy Gárdonyi Géza nevét testálták az új közösségre, amely 630 hold szántó és 200 holddal több erdő birtokosává tette a falu 270 gazdáját, közte a Pálfy- akat is. Kevés a föld. sok az erdő. Az erdő itt a jövedelem egyik lényeges forrása, a közösség előrehaladásának fontos záloga... illetve az lehetne. Ám. az erdő most nem hírne­vet, de szégyent hozott a nagy Pálfy nemzetségre. A váraszóinknak nem mondok újságot azzal, hogy a közös erdőben, közte a Pálfyak volt erdejében, szinte kí­nálja magát a pénz. Többek között 90 köbméternyi hordó­nak való fa várja kitermelésit■ Ember is lenne hozzá, aki kivágja, vevők pedig még messzi Jászberényből is járnak ide. Ám hiába. Mert azt mondja a Pálfy nemzetség jó né­hány leszármazottja: „Ki tudja mikor fordul meg a rend­szer!? Nem vágjuk ki a fát a közösnek, a falunak, jó lesz annak az ára nekünk, akkor majd magunknak kivághat­juk.” Ezt mondják 1961 végén, s nem kell különösebben bizonygatni, hogy eme vélekedésük mindenféle józan meg­gondolást, helyes politikai érzéket kizár. * Hogy miért? ' Amikor aláírták a belépési nyilatkozatot a Pálfy nem­zetség is bevitte erdeit a termelőszövetkezetbe. Fejenként nem sokat, hiszen volt úgy, hogy egy-egy 15—20 holdas erdőt húszán—harmincon örököltek, s néhány év múlva már csak egy-két fa jutott volna a későbbi jussolókra, mégis, ma is úgy védik ezt az ősi birtokot ezt a néhány fát, mintha egyedül ettől függne jövőjük, boldogulásuk. Nem akarom szépíteni a helyzetet és e szomorú té­nyeket a Pálfy nemzetségbeliek is ismerik: Váraszón az idei zárszámadáskor nemigen osztanak 20 forinton felül egy munkaegységre s a szövetkezetük alig kecmergeit. ki a mérleghiányból. Manapság nincsenek csodák. Aki most • hátra-hátra tekinget s nem végzi munkáját szívvel és becsülettel, nem válik ugyan sóbálvánnyá mint a bibliabeli Lóth asszony, legfeljebb az történik velük mint a váraszótokkal, köztük a Pálfy nemzetséggel is történt, hogy egy munkaegységre még 20 forintot sem tudnak osztani. Ezt tette tehát a régihez való oktalan ragaszkodás, * szív nélkül végzett munka. S vannak, akik még mindig nem tanultak, még min­dig nem akarnak élni a meglevő lehetőségekkel arra gon­dolva; minek a közöst boldogítsuk vele, jó lesz az nekünk, ha megint egyénileg gazdálkodunk. S a fák állnak háborítatlanul, miközben a termelőszö­vetkezet a ráfizetés határán tántorog. Mit lehet erre mondani? A néhány napja — szintén faügyben — ott járt, s hiába járt markazi párttitkár — szokott csendes hangján ezt mondta a Pálfyak véleményét hallva: „Most már értem miért osztanak maguk csak 10 egynéhány forintot egy munkaegységre.” Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a nagy Pálfy nemzetség egyöntetűen rosszul vélekedik. Vannak kö­zülük is. akik most már nem értenek egyet a hátrakacsin- gatás politikájával és erélyesen visszautasítják ennek még a gyanúját is, S itt a szövetkezet vezetőire gondolok Ko­vács András elnökhelyettesre, Pálfy Márton brigádveze- tőre, Zay Ferencre, akik egyetértenek a fák kivágásával, s azzal, hogy a falu a közös gazdálkodás által jusson na­gyobb jövedelemhez, emberibb életmódhoz. Ez a haladó gondolkozású szilárd mag adta meg annak \ a reménynek az alapját, hogy az ünnepek elmúltával a Pálfy nemzetség mégis „fejszét fog” az ősi birtok fáira, 3 azt, a közösség javára, boldogulására termelik ki, mint­egy bizonyítva, hogy e nemzetség is megértette az idők szavát, szemük immáron nem a múlt felé kacsingat, ha­nem a jövő felé tekint. S a tetteikben is ez jut kifejezésre. Ez adja meg az alapját annak a reménynek is. hogy ez a nemzetség a továbbiakban a falu szocialista jövőjének kialakításában szerez majd újabb elismerést, s igazi hír­nevet. Kovács Endre KORA nyári napok. A déli pihenőn már a hűvösre kíván­koztak az emberek, ott tele­pedtek le hát az árokparton, a fák árnyékában. A szokott de­rűs, tréfálkozó falatozás utáni terefere helyett most elgondol­kozva üldögéltek. A csoport közepe táján, úgy, hogy min­denki hallhassa szavát, esy deréshajú ember üldögélt. Ma­gyarázott. Nem volt könnyű a dolga, hiszen olyan emberek­kel beszélt, akik úgy érezték a szűkmarkúan fizető elmúlt év után, hogy becsapták őket, amikor szövetkezésre ösztönöz­ték. Pedig nem a szövetkezés­ben volt a hiba. Abban, hogy csak imitt-amott jártak ki dolgozni a közös földekre, hogy majdnem mindenki hátat for­dított a csoportbeli munkának, még az is előfordult, hogy ki kellett szántani a répát, úgy ellepte a gaz. Ott volt a hiba, bogy az emberek nem hittek febban, amit csinálnak. Erről beszélt most ez a deres hajú ember, aki otthagyta hónapok­ra kedves, szokott üzemét, hogy beváltsa egy évvel ezelőtt adott szavát: nemcsak most vagyunk itt, hogy beagitáljuk magukat a csoportba, altkor is itt le­szünk, amikor segítség kell. Nehezen ment a kezdet, — el­jött tehát, hogy segítsen, hogy szavával is, tetteivel is bizal­mat ébresszen a közösségben, a közösség iránt. Egyike volt azoknak, akik javasolták, sza- ikítsanak a régi módszerrel, Próbáljanak újat - úgy, mint az üzemben, a tsz-ben is ju­Aki talmazzák azt, aki többet ter­mel. Ismerje meg mindenki, mit vár tőle a csoport, és mit várhat cserében a csoporttól. „Értik, emberek? Ha azon a darab földön, amit vállaltak, megterem 30 mázsa kukorica, abból tíz a maguké, 20 a szö­vetkezeté. Ha a répából elérik a tervezettet, megkapják az érte járó munkaegységet, ha többet, akkor a többtermés ér­tékének 30—40 százalékát!” Kicsit később lett vége az ebédidőnek ezen a napon, de ebből a csoportból már nem siettek haza világos dél­után az emberek. ★ A TSZ-IRODÄBAN vágni le­hetne a füstöt, ha az ember ideges is, gondolkodik is, mind­untalan a cigarettás dobozhoz nyúl. Itt pedig ezen az estén idegesek is voltak, erősen törték a fejüket. Két álláspont csa­pott össze. Készült a szövetke­zet terve. Volt, aki úgy gon­dolkozott, tervezzünk csak óvatosan! Ha több lesz, hát jó, de ha elértük, ezt a kevesebbet, akkor sem mondhatja senki, nem tettünk meg mindent. Má­sok azt erősítették, legalább annyit kell tervezni, amennyit az idén elértek. Mert, ha a rossz időjárás ellenére túltelje­sítették a terveket, akkor tud­ják jövőre is teljesíteni. Előbb­re kell menni egy lépéssel. Mi­lyen szövetkezet az, ahol óva­nem fáradhat el... tosan, egy helyben topognak. Miből adhat az többet a ta­goknak. Többet mint tavaly — az elv fő támogatója megint csak ez a deres hajú ember. Szenvedél­lyel vitázik, úgy, ahogy csak azok az emberek tudnak, akik ismerik saját igazukat. Akik érzik, úgy kell dolgozniuk, hogy nyugodtan nézhessenek mindig az emberek szemété, mert azt teszik, ami a többség­nek jelent jót. Végül is az ő csoportjának álláspontja győ­zött, s a tsz tagjai, amikor meg­ismerték a terveket, nekik ad­tak igazat. Valóban, mindig előbbre kell lépni, ha többet akarnak. És ki nem akar egyre többet, egyre magasabbra érni? ★ A pártirodán töprengő arccal hajolnak a papír fölé. Milyen munkáért mennyi jutalom jár, melyik növényt helyesebb ki­adni részes művelésre, me­lyiknél jobb, ha munkaegysé­get számolnak el érte, és a többlettermést jutalmazzák. Hogyan osszák fel a területet, hogy lehetőleg ismerősök, jó­barátok, egy-egy munkacsapat együtt maradjon. Mert úgy még a munkakedv is jobb. Erősíteni kell az állatenyész- tést, nagyobb gonddal kell ne­velni a szaporulatot. Érdekel­tebbé kell tenni az állatgondo­zókat is, bevezetve a pré­miumot — röpködnek a szavak, s amikor hosszú vita után meg­születik egy-egy javaslat, papí­ron is rögzítik, hogy a későb­biekben még alaposabban meg­vitathassák a kommunistákkal, a tsz-vezetőkkel, s magukkal az érdekeltekkel, a szövetkezet tagjaival. A vitázó emberek között ott van a párttitkár is. Javasol, egy-egy mondattal csitítja a kedélyeket, aztán összefoglalja a közös állás­pontot: a mák, a cukorrépa, a burgonya művelése munkaegy­ségért, plusz prémiumért fo­lyik, a kukorica az idén is hermados lesz. A tejtermelési terv túlteljesítéséért eredmé­nyességi munkaegység jár... . ★ A TANACS szobájában ősz, töpörödött nénike ül. Elcsukló hangon panaszkodik: hát most mi legyen velem? Amíg a hét ho’dam megvolt, mindm gyer­mekem hívott magához, de én ott maradtam a legkisebbnél, ők álltak a legrosszabbul, úgy gondoltam, őket kell segíteni. A vöm művelte a földet, övéké volt a haszna, hiszen nekem már olyan kevés kell. Amikor megszervezték a tszcs-t, bevitte a hét holdamat, ő kapja a föld­járadékot. mindent, nekem meg kereken azt mondta: men­jen a mama a másik gyereké­hez is. Nem tarthatjuk örökké mi. De hová menjek semmi nélkül? A párttitkár elgondolkozva hallgatja az áradó panaszt. Igyekszik megnyugtatni a né­nikét. Beszél a vezetőséggel, felveszik őt is tagnak. Mindig akad olyan munka, amit Uvcn öreg asszony is elvege-?''-''. Nem szorul a gyerekeire. Mér írja is: beszélni a tsz-elnökkel. De nemcsak vele. Még megvi­tatja a pártvezetőséggel, s be­hívatják a vöt. Meg kell taní­tani emberségre. Ez is hozzá­tartozik a munkához . .. ★ ESTÉNKÉNT, amikor nyu­govóra tér a falu, az egyik kis házból még sokáig messzire vi­lágít a lámpa. Tanul a párttit­kár. ötvennégy éves f éjiéi kezdte meg a mezőgazdasági technikum első osztályát, mert kell a munkájához. Mert csak úgy lehet beleszólni a szövet­kezet ügyeibe, csak akkor áll­hat ki teljesen a maga igaza mellett, ha ért is valamit a m-'- zőgazdaság magasabb tudomá­nyához. A tervkészítésnél is azért fogadták el a vélemé­nyét, hogy többet tervezzenek, mert meg tudta magyarázni, hogy az elérhető és reális. És mindent összevetve, akit a pártszervezet élére állít az em­berek bizalma, annak meg is kell arra felelnie. Az nem fá­radhat el, bármiről van szó. HOSSZÚ idő kell arra, hogv az ember kiismerjen valakit. Hosszabb idő kellett volna, ahhoz is, hogy az újságíró ele­ven képet „rajzoljon” egy em­berről, aki életét tette fel arra. hogy a párt katonája lesz. De ahhoz, hogy nagyjában mégis képet lehessen alkotni a lő­rinci párttitkárról, Czifrik Andrásról, talán elég e néhány esemény, mely mindennapi munkájának sokrétűségét tük­rözi. És azt, hogy szívvel-lé- lekkel a párt katonája. Arról vall gyakorlati munkája is. nincs olyan esemény, ami ne tartozna a falu párttitkárára, amiben ne tudna segíteni, le­gyen az szakmai vita a szövet­kezetben, emberek öntudatra ébresztése, vagy sorsuk nagy problémáinak megoldása. Eredményeiket az egész kol­lektíva eredményeinek érzi. munkáját kötelességnek, meri egy a párt katonái közül lent az élvonalban, ahol a minden napok harcában dől el: k mennyit ér. Deák Rózsi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents