Népújság, 1961. december (12. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-24 / 303. szám
ft NfiPÜJSAG 1961. december 24., vasárnap Gács, a haj- tűrni kis job- bágyfalu, ahol az utolsó háborús év karácsonyát töltöttük, ott terült el a büszke, ma is épségben álló középkori vár tövén. Díszes parkját modern kerítés övezte, ezzel is védve a gondozott gruppokat és sétányokat. Békeidőben nem is léphette át egyszerű halandó a kastélykert küszöbét, de most katonai konyhák, kocsi- oszlopok sorakoztak a százados fák alatt. A rablásból, gyilkosságból szerzett százszobájú vár urainak ivadékai, ekkor már lent éltek a faluban, a jobbágyok utódai között. A várurak, demokratizálódásukkal felejtetni akarták a jobbágy ükapákon elkövetett és megbocsáthatatlan sérelmeket. ★ Prtan bácsi, a rokkant IJ gyári munkás kibicegett rövidke kis botjára támaszkodva az istállóba, ahol a mi szakaszunk tanyázott. Ezekben a vertfalú, dohos, állati párával telt, egészségtelen urasági istállókban kedvetlenül, nyomott hangulatban tétlenkedtünk, amikor Brtan bácsi „jó estét” köszönt. — Gyertek be, fiókák! — mondotta kissé szlávos dialektussal. Ketten bementünk az „első házba”. Káposztaleves párolgóit az asztal közeliére tett tálban, és savanykás illatával betöltötte a kis szobát. A két öreg, már csak magányosan éldegélt a híres vár tövén. Gyermekeik Csehszlovákiába szakadtak, ahonnan a háborús események tnár nem tették lehetővé az öreg szülők látogatását. A két öreggel négyen ültünk az asztalnál és mi bizony szaporán kanalaztuk a friss, kolbásszal szaporított káposztalevest. Brtan mama nem evett, ő csak sírdogált a lányai és az unokái után. Mikor azután a mákos-mézes babályka is kifogott rajtunk, akkor elmondottunk egy-egy karácsonyi mesét a két öregnek, de vidámakat ám. hogy egy kissé felvidítsuk őket. Nemsokára felderült Brtan néni is, s amikor így megenyhült a légkör, Brtan bácsi is mesélt nekünk régi, gyermekkori emlékeket, amelyek közül ez az egy még azóta is emlékezetemben él. — Mi is nemes emberek voltunk világéletünkben, akár az uraság, a gróf. Paraszt volt minden elődünk, jobbágyparaszt. Ez a nemesség csak kötelességet, baromi munkát jelentett — hunyorgott az öreg huncu.tkásan —, jogokat nem. At fia volt apámnak és v / mind aprócskák voltunk. Én, a legidősebb, még nem töltöttem be a tizenkettőt Kopogós szegénység volt nálunk, pedig apám anyámmal együtt dolgozott szakadásig. Nemcsak én, még a kilencéves öcsém is be volt fogva munkára, az apróbbakat meg kicsapták egész napra a szabad ég alá, mint a libákat. Egy nyolctagú családdal laktunk közös konyhán. Volt úgy, hogy tizenegy gyermek ordított egyszerre kenyérért a házban. A kenyér, a kommenció azonban sose tartott ki ú|ig. Karácsony táján már mindig az utolsó kas lisztnél tartottunk; aszályos esztendőkben meg kevesebbet mért az uraság. — Azt mondta, kevés termett, kevesebb jár. Apám, hogy kedvre hangoljon bennünket azt mondta: — Janó, Jozso! Nem kell félni, lesz kenyér. Az ünnepre biz. tosan lesz hús is, kenyér is! Ügy számított apám, hogy majdcsak vadásznak addig az araságok és a többi hajtókkal szereznek egy-egy nyulat. így is volt. Akkor esztendőben korán beköszöntött a tél. Nagy volt a hó az erdőn. A vadaknak nem volt menedéke, nagyon sok puskavégre került. Kucserával — egy másik szegény családdal —, összebeszélt Vpám és eldugtak négy nagy ij-ulat egy fenyő tövébe. De QUrOS ; másnap, amikor érte mentek, már nem voltak a nyulak sehol. A fa tövén néhány szőrko- lonc jelezte, hogy a ragadozók felfalták az eldugott nyulakat. A pám ekkor az uras ághoz _ ^ ment két köböl búzát kérni. Könyörgött, rimánko- dott, végül sírt tehetetlen dühében, amikor azt mondta a kasznár: — Jól van Janó, adok neked két köböl búzát, de el kell menned az erdőre és lehozol két szép ezüstfenyőt a grófnak, öt méter magasnak kell lenniük a fáknak, dúsnak, formásnak és ezüstnek. — Ezen a vidéken — folytatta Brtan bácsi emlékezését —, ha nagy volt a tél, a faluba is bejöttek a farkasok és elrabolták a jószágokat. Együtt mentünk apámmal az erdőre fegyver nélkül, két husánggal és egy maga eszkábálta kis szánnal. (Nagy volt a hó és messze az erdőn az ezüstfenyő. Bocskorunk és lábszárunkra feszülő halinanadrágunk hamar átnedvesedett De azért vígan mentünk, iparkodtunk, hogy sötétedésre hazaérjünk. Én húztam a szánkót, apám meg elmaradhatatlan fur- kósbottal kezében, szaladgált egyik fától a másikhoz. — Miért futkos, apám? — kérdeztem. — Hátha lesz családnak, kis klapecoknak őzpecsenye. Biztosan tudom, hogy meglőtte tegnap a gróf azt a fiatal őzet és elmenekült Valahol sebesülten kínlódik. ★ tT ét gyönyörű ezüstfenyőt ,v húztam a szánon hazafelé. A tilos terület kerítése, a grófi vadrezervátum mellett haladtunkkilométereket. Apám, kezében a fúr kossal, mindenütt utánam a szánhagyott nyomon. A téli napban vakítóan csillogott az őzlábaktól lyukasztott szűz hó. Néha egy sas, vagy héja rebbent, máskor egy ág reccsent a fagytól, vagy száraz gally huppant a nyugalmas erdőn a fehér hótakaróra. — Állj meg, fiú — szólalt meg apám —, és beugrott a magas kerítés drótjai között, és csak szaladt, szaladt egy fa irányába, furkósát hajításra forgatva a feje fölött. Egy másodpercig értelmetlenül bámultam apám után. A szánnál megálltam és én is a kerítéshez ugrottam. Ekkor láttam, hogy szép őz ül a terebélyes, lombnélküli cserfa alatt. Apám még mindig súly- tásra emelte a husángot, de a jerke nem mozdult — Várjon, édesapám! — ordítottam. Aztán, hogy én is közelebb léptem, kellemetlen bűzt éreztem. Az állat esdeklőn fordította felénk, fájdalomtól eltorzult fejét. Szemeiből megeredtek a könnyek és végigfolyták szenvedő ábrázatán. Hirtelen arra gondoltam, hogy az állatok miért nem fognak össze és miért nem védekeznek az emberekkel szemben. — Menjünk — fogtam meg édesapám karját és indultam a kerítés felé. — Várj, fiú. Ezt a jergét lőtte meg a gróf. No, nézd, ott van a nagy seb a tomporán. A forgócsontok is megsérültek, nem tud menni. Mit tegyek? Agyonüssem? — Gyöjjön — fakadtam sírva —, mert sajnáltam a síró állatot, hiszen úgy sírt, rimán- kodott, mint egy gyermek. ★ jVTagy volt már a sürgés- ' forgás, mire a várkastélyba értünk. Étvágygerjesztő ételszagok, sültek, pecsenyeillatok szállingóztak a boltív« folyosókon. A kastélybeli cselédek és libériás inasok mind siettek, futkároztak, hogy kellemesebbé tegyék az uraság karácsonyát. Apám még talpakat faragott a nehéz fenyőknek. Én is ott segédkeztem apám mellett a iák felállításámi egy évvel idősebb Mint zsákmánya után a kígyó, úgy tekergett a mátrai falucska utcái, házai között a decemberi szél. Parádóhután kerestem Kaszab Zsuzsikát, akinek tragédiája egy évvel ezelőtt az egész országot lázban tartotta. Az akkor két és féléves cseppség eibarangolt az erdőben, s ötödik nap — miután az emberek százai kutattak hiába a gyerek után — egy bokorban talált rá két cigányasszony. Az egri kórházban hamarosan helyreállították a 9 kilót fogyott kislány testi egészségét. Egy év után most azért látogattam el hozzájuk, hogy megnézzem, ki tudta-e Zsuzsa heverni ezt a nagy és borzalborzalmas napokról beszá* lünk, egy-egy szót, egy-egy tört mondatot ő is belekotyog. — Nénivel aludtunk a bokorban ... Adott sok csokit..» meg üvegből tütüt... Édesanyja egészíti ki: — Tetszik tudni, mióta a gyerek testileg, lelkileg felépült, egyre gyakrabban .emlegeti, hogy valami nénivel volt az erdőben. Adótt neki vizet, meg csokit, s például a csokoládét fél esztendeig nem hogy nem ette meg, de valósággal iszonyodott tőle. ha feléje nyújtottuk. Sajnos, most már senki sem törődik az üggyel, pedig ez nincs befejezve. A gyerek nem egyedül ment el! Gyanakszunk is valakire, de ha nem segítenek, én meg at mas élményt.— Pi... pi... pi Gyertek! Adok kenyeret! El sem akarom hinni, hogy ez a jól megtermett, pirospozsgás kislány lenne a tavalyi Zsuzsi. Pedig ő az. A falu legszélső házának udvarán a liba- és csirkesereg közepén sündörög, s amikor benyitunk, barátságos mosollyal, majd riadt tekintettel fordulj felénk, aztán beszalad a házbá. Amúgy is hideg van, amolyan farkasordító, hát utána megyünk. Az édesanyja mellett áll már, és egy fekete csirkét szorít magához. Mint később megtudtuk, ez a csirke azóta is a kedvence. Ennek meg akkor törött el a lába. — Zsuzsika! Köszönj szépen! — biztatja anyukája. — Ezek jó emberek, és én is itt vagyok! Hamarosan megbarátkozik velünk. Belenéz a fényképezőgépbe, ír a golyóstollammal, és amikor anyjával azokról a uram akkor is kinyomozzuk ezt az ügyet, megkeressük * bűnöst! Hideg futkos a hátamon, ahogy az asszonyt hallgatom. Persze, hogy nem nyugszik. Csoda, hogy ép elméjű maradt öt nap és a megtalált gyermek borzalmas látványa után! Amikor a kislány megkerült, az egész ország ünnepelte azokat, akik keresték, s a gyereket, aki meglett. Zsuzsika több mint húsz kiló csokoládét és rengeteg játékot kapott. Aztán egyszerre csend lett körülötte. Az anya rettegését, gyanúját nem kérdezte többé senki. Zsuzsika megvan, egészséges, eleven és haszontalan, mint a többi gyerek. Csak az édesanyját emészti a gond, s ha ránéz a hancúrozó gyerekre, felrémlik előtte az öt nap és valakinek az arca, akit gyanúsít, s aki felől bizonyosságot akar... (ádám) Filmtudományi kongresszus Becsben 1962-ben, május 24—30. között rendezik meg Bécsben az V. nemzetközi filmtudományi hetet, amelyen három témacsoporttal foglalkoznak: a film tudományos, gazdasági és pedagógiai vonatkozásaival. Az V. nemzetközi filmtudományi hét mottója: „A film és a televízió szerepe a társadalomban.” Az etruszk nyelv megfejtése Mayani izraeli régész olyan kulcsot dolgozott ki, amelynek segítségével állítólag sikerül megfejteni a régészek által eddig felfedezett több mint 9000 etruszk feliratot A nyelvészek évszázadok óta törik a fejüket az etruszk nyelv megfejtésén, de eddig még senkinek sem si - került elolvasni a feliratokat. JSWW Hogy milyenek is a mai fiatalok! A cukrászdában húsz fok meleg, de lehet, hogy huszonöt. Odakint tíz fok hideg, de lehet, hogy tizenöt, Három arasznyi gyerek jön be, a mai fiatalok egyik legifjabb képviselője, vörösre csípett orral, tulipiros képpel. — Néni... néni, tessék már ide figyelni! Kérek egy forintért fagylaltot... A cukrászda vendégei nevetnek és össze- borzonganak. — Fagylaltot, most? Gyere, kisfiú, három hónap múlva — válaszol a néni, ala. csak a pöttöm legénykének néni. — Nincs fagylalt? — hüledezik a kislegény. — Nincs! — Na, ez is egy jó üzlet — legyint és megsértett léptekkel távozik. Hogy milyenek is a mai fiatalok! (-ó) — Agyonüti? — kérdeztem ijedten. — Dehogy, viszek jó éles kést, fiacskám, ne szenvedjen szegény pára. — Én úgy sem eszem belőle! — jelentettem ki dacosan. — Vannak még kisebbek is nálad, akik majd megeszik. De maradj csak, elmegyek egyedül is. Mikor apám betette maga után az ajtót, magamra kapkodtam ruháimat és kirohantam a házból. Rohantam, rohantam, míg utolértem a kis szán nyomán. Éreztem, hogy most mennem kell, nem szabad apámat egyedül hagyni... Szótlanul bandukoltam a szán után és azon tűnődtem, hogy tudna-e beszélni az őz, ha kicsi korában tanítanák. Mert sírni sem tanítják és mégis megtanul, akár az ember. Közben kivirradt. Apám néha hátranézett, de nem szólt semmit, hallgatag volt. Az volt az érzésem, hogy azon gondolkozik amit az este mondtam az asztalnál, amiért a pofont kaptam. Af őst nagyon hosszúnak 1,JL tűnt az út, szerettem volna túl lenni rajta, visszafelé jönni. Apám hirtelen megtorpant. Felkaptam a fejem, mintha állón vágtak volna. A nagy cserfa alatt, négy vagy öt, jól megtermett farkas lakmározott a széttépett őzike húsából. — Ne mozdulj! — súgta apám remegő hangon —, mert akkor végünk van. Nem tudtuk, mitévők legyünk, csak álltunk kővé meredten, csodára vártan. Ami ezután történt, az már csak pillanatokig tartott. A vezérfarkas felénk nézett és meglátta apámat. — Ülj a szánra, fiam, de gyorsan! & máris húzott, szaladt, rohant velem! — Fogózz-meg nagyon! Erő-, sen! Ezt a néhány szót még vág- tatás közben kiáltotta. Minden erőmmel, szinte görcsösen kapaszkodtam a szánba, de azért hátra néztem, és láttam, hogy a vezérfarkas rohan, a többi meg utána. Szegény apám nem soká bírta. Amikor elért velem a hegygerincre, ott meglökte a szánt és én csúsztam, repültem végig a meredeken le az aljig. — Fogózz meg, fiam! — kiáltotta lihegve —, Isten áldjon. / És én láttam, hogy apám sápadt arcában, milyen mélyen ülnek rémült szemei és milyen erővel markolja a védekezésre szánt husángot. • A vezérfarkas ekkor ráug- rótt és a szán verte hópor mindent eltakart. ban. Szemeim azonban mindig máshol voltak. Jól szétnéztem, mindenre figyeltem, mert még annyi drágaságot, annyi kincset és szépséget sohasem láttam. A mennyezetek tele voltak festményekkel, vagy ahogy az inasok mondták, „freskók”- kal. A falak meg óriási csiszolt tükörlapofckal voltak borítva. Az ajtó- és ablakzárak mind aranyozva voltak és hangtalanul nyiltak-záródtak. Az íveslábú asztalokon finomművű kancsók, tálak, vázák voltak. Még a székek támlája is kézzel varrott arany- hímzésű vármegyei címerekkel voltak díszítve. Az egyik fát a várkápolnában, a másikat meg a „címeres” teremben kellett felállítani. Azután nekem kellett a fák tetejére a csillagokat meg a gyertyákat felaggatni. Apámmal öreg este, fáradtan, éhesen tértünk haza. A kisebbek már az öreg karoslócán, másikja a búbos-padkán álmodoztak, várták a kis Jézust. — Éhesek vagytok? — szólt Mamicska —, már elsűrűsödött az étel. A terítetlen diófa-asztal kö^ zepére állította anyám a tálat, amelyben barna színű, szószos étel volt és sötét színű valamik is kandikáltak ki a tálból. Körülültük az asztalt. Anyám keresztet rajzolt a kés hegyével a gömbölyű friss kenyér aljára és hétszer szelt egy-egy darabot, azután odatette szertartásosan a faragott hársfakanál mellé mindenkinek. Ekkor apám felállt és azt mondta: „Álljatok fel, imádkozunk!” Én már nagyon türelmetlen voltam, az éhségtől alig láttam, meg buzzogott bennem a kíváncsiság is, hogy hol szerezte anyám a nyulat, amikor szétmarták a szerzeményt a ragadozók. . Az ima végeztével boldog ünnepeket kívántunk egymásnak, és apám belemerítette kanalát a tálba. Aztán édesanyám, én, és úgy sorban a kisebbek is. Egy tálból ettünk. Ahogy megízlelem az ételt, — először elcsodálkoztam, mert jóízű volt ugyan, de nem vadas, hanem egyszerű babfőzelék — aztán nagyon dühös lettem. A csalódás valami nagy ingerültséget váltott ki belőlem. A kiálló húsnak hitt darabkák öreg szalonnabőrök voltak. — Ezért nem volt érdemes imádkozni — szólaltam meg keserűen. — A grófék nem imádkoztak, mégis pecsenye volt a vacsorájuk! Apám ekkor rámnézett és elvörösödött Aztán hirtelen felugrott és az asztalon átnyúlva szájon vágott — Imádkozni mindig kell, fiam! Ezt ne felejtsd el! IT eserűségermben otthagy- tam a babfőzeléket és sírva lefeküdtem. Bárcsak elpusztulnék — gondoltam —, mint az a kis síró jerge ott a havas erdőn, ami elpusztul majd éhen, vagy széttépik reggelre a farkasok. De az is lehet, hogy összebeszélnek mind- mind az erdei állatok és reggelre elindulnak, megtámadják majd a falut. Jönnek az ordasok, medvék, vaddisznók, szarvasok, őzek. Ellepik a várkastélyt is és kiráncigálják a grófékat, akik lövik, pusztítják őket Engem nem fognak bántani. Én megsirattam a síró, könyörgő őzikét, ő majd védelmébe vesz engem, meg a kis testvéreimet Hajnalban felköltött apám. — Gyere velem, Janó fiam. Haragszol még? — Nem — mondtam csendesen, hogy fel ne ébredjenek a kis testvéreim. — De hová me' gyünk ilyen korán? Mit akar . tenni édesapám? — Megyünk az erdő’-'- F.' • hozzuk a meglőtt jerkét.
