Népújság, 1961. december (12. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-24 / 303. szám

népűjsAg 1961. december 24.. vasárnap Szeretet és béke hogy öröm legyen az élet \7ártuk ezt a napot, sóvá­* rogva és türelmetle­nül. Az elmúlt héten a szo­kásosnál korábban ébredtek a gyermekek, kicsiny ujjaikon számolgatták, és első szavuk az volt, hogy hányat alszunk még karácsonyig. Szülők, gye­rekek, nagyapák és nagyma­mák keltek útra, hogy szeret­teikkel együtt lehessenek. Ajándékokat vásároltunk, tör­tük fejünket, hogy kinek mi­vel szerezhetnénk örömet. Mert karácsony a család, a szeretet és a béke ünnepe. Én ilyenkor az édesanyákat csodálom. Azokat, akik nap­közben gyárban, hivatalban dolgoznak, aztán bevásárol­nak a főzéshez, gondoskodnak arról, hogy Évikének megle­gyen a beszélő babája, Gyuri megkapja az űrhajót, a másik gyerek a könyvet, mackót, egyszóval azt, amire legjob­ban vágyik. És mindenre — százszor és ezerszer megfon­tolva — az édesanyák osztják be a pénzt. Takarítanak, süt­nek, főznek és fáradhatatlan kezük munkáját dicséri a férj gondosan vasalt inge, az ün­nepi ebéd, a fenyőfára kötö­zött cukor és csillagszóró. Hogyan képesek az édes­anyák mindennel törődni, env- nyi tenger-sokat dolgozni? Mi ad erőt nekik, hogy ezen az ünnepen bánatot, gondot fe­lednek, egész lényük, minden mozdulatuk és mosolyuk a békét és szeretetet sugároz, milyen motor hajtja az édes­anyák szívét? A határtalan szeretet..; Ez adott életet mindnyájunknak és a szeretet, a lelkesedés sok­szorozza meg az édesanyák erejét. A szeretet változtatja boldog kötelességgé és kitelje­sedő örömmé a munkát. • arácsony a család, a szeretet és a béke ünnepe. A kisebb közösség, a család ünnepét évente egyszer üljük. A karácsonyi ünnep in­dítéka kétségtelenül a szere­tet. De lehetséges-e a gyerme­ket, a szülőt és testvért csak ezen az egy napon szeretni, le­hetne ünnepelni munkáshét­köznapok nélkül? Látható, kézzelfogható tanújélét adhat­nánk-e szeretetünknek munka nélkül? A család eltartásáról, a . karácsonyi ajándékokról gondoskodhattunk volna mun­ka, illetve annak ellenértéke­képpen fizetett kereset nél­kül? Közvetlen összefüggést látunk a szeretet, a munka és karácsony ünnepe között. A karácsonyvárást, az áldozatos szeretetet tegyük ne csak a család, hanem a társada­lom ügyévé, és akkor meg­védhetjük a békét. A csa­ládot, a társadalmat éltető munka, szeretet és béke kö­zött szoros kapcsolat van, te­hát miért ne lehetne a szere­tet ünnepén a munkára is gon­dolni? Hadd idézzük ma Ju­hász Gyulát, a költőt: „En ót dicsérem csak, az élet anyját; Kitol jövendő győzelmünk ered; vei egyetértünk mindnyájan.. De ennek megvalósításához az szükséges, hogy mindnyá­junk asztalára, a népgazdaság tárházába többet gyűjtsünk. A családnak, az egész társa­dalomnak csak akkor jut több, ha ezt a többletet megtermel­tük, ebben a munkában mind­nyájunknak részt kell venni, kinek-kinek ereje és tehetsége szerint. Egyéni helytállásra van szükség, hogy korszakal­kotó nagy terveinket végre­hajtsuk, az egyén, a közösség, magunk és utódaink javára. Dizonyára már sok em- * * berben felvetődött a kérdés, hogy mit jelent a sze­mélyes helytállás. Mit tehet a falusi tanító, a gyári munkás, a termelőszövetkezet brigád­vezetője, a mérnök és igazga­tó? Mit tehetek én, a közös­ség, az ország javára? Hiszen az egyes ember, az én erőm parányi csupán. Mi függ tő­lem? Jóformán semmi, hiszen az üzem, vagy az ország dol­gában, a háború és a béke kérdésében sokkal nagyobb erők döntenek. De álljunk meg egy szóra! A kétkedők és a kishitűek kifo­gásai mögött — kimondhatat­lanul és a légj óbb szándék mellett is — vajon nem az az ódon felfogás húzódik meg, hogy mi közöm hozzá, ez a nagyok, ez a vezetők dolga? Vajon nem a feladatok előli menekülés, nem üres kifogás az, ha mindenáron azt bizony­gatjuk, hogy milyen keveset, vagy éppenséggel semmit sem tehetünk a közösség ügyéért. Először is az ember nem pa- rány. Mert lehet-e kicsinek és a világ dolgaival szemben te­hetetlennek mondani az em­bert, amikor meghódította a világűrt, eszével és akaratával parancsol a természet erőinek. Ma már joggal állíthatjuk, hogy az ember nemcsak alko­tóeleme a nagy egésznek, ha­nem főszereplője is, mert mindaz, amit társadalmunk és korunk megalkot, az egyes em­ber kezéből — agyából kerül ki. Az egyéni teljesítmények­ből adódik a dolgozók, a tár­sadalom összességének teljesít­ménye. Ha az egyes embereik helytállnak, ebből a társada­lom helytállása kerekedik. És gondoljunk arra is, hogy ná­lunk megsokszorozódik az erő, mert az egyes emberek céljai és- törekvései az előre meghatározott feladatok meg­oldására irányulnak. Persze, először csak a kisebb közös­ségben, a brigádban, a műhely dolgozói között formálódik a közösségi célokért való küzdés szelleme. Így volt ez Borsodi Dezső brigádjában, meg a töb* bieknél is. De már forrnak, érlelődnek a szocialista mű­hely, a szocialista üzem felté­telei. Űj munka- és életformák alakulnak. A családi és vérségi köteléknél is nagyobb, átfo­góbb erők fűzik szorosabbra az embereket. A közös célok meg­valósításában segítik egymást a munkások, egymás megbe­csülése, az emberi szeretet új, és igaz értelmet nyer. Azok a munkások, akik így élnek és ebben a szellemben dolgoznak, eleget tettek család- és a tár­sadalommal szembeni köteles­ségüknek. I j gy vélem, nem kell azt részletesen bizonygatni, hogy mennyire megváltozott falun is az élet. De kellő mér­tékben formálódtak az embe­rek? Nincs-e tengersok tenni­valónk gondolkodásunk és magatartásunk átalakításá­ban? Mindenki egyformán jól óvja és becsüli a közös va­gyont? Nem . fenyeget szinte naponként az a veszély, hogy nemtörődömség, hozzá nem ér­tés, .restség, sértődöttség, egyé­ni előnyök és jogtalan haszon­szerzés miatt, vagy esetleg szántszándékkal megkárosítják a közös tulajdont? Fiatalsá­gunk egy része — bár kisebb hányada — még nem jár azon az úton, hogy az új társada­lomhoz formálja élet-ideálját és érdeklődését. Nyugodt lelki­ismerettel elmondhatják-e ve­zetőink és főként az értelmi­ség — beleértve a pedagóguso­kat, a tanácsot, a KISZ- és a pártszervezetet —, hogy meg­felelően kihasználják az em- berréformálás céljaira rendel­kezésre álló összes feltétele­ket? Becsüljük meg eredményein­ket, hiszen semmi sem hullott ingyen az ölünkbe. Nem kell restellkednünk, akár fejlődő iparunkra* akár az új talajon gyökeret eresztő mezőgazda­ságra, tudományos életünk előrehaladására, vagy éppen arra gondolunk, hogy miként, milyen körülmények között ün­nepeltük a karácsonyt tizenhét évvel ezelőtt és hogyan ünne­pelünk most. De nem bízhat­juk el magunkat, mert látnunk kell a bajokat és a fogyatékos­ságokat, vegyük észre azt is, amin még javítani" kell. Ne csak emlegessük a hibákat, ha­nem vizsgáljuk azok okait. In­nen már csak egy lépés, hogy az alkotó ember eredménnyé! ostorozza a hibákat. De ne csak azokat, melyekért mások felelősek, hanem törekedjünk saját munkánk szüntelen javí­tására. Az ötéves terv nagyszerű célkitűzésed ösztönözzenek ar­ra mindnyájunkat, hogy ne álljunk meg a félmegoldások­nál, ne nyugodjunk bele a lát­szateredményekbe, ne elégítse­nek ki a tessék-lássék teljesít­mények. Mindig és mindenütt a teljesértékű, maradandó eredményekre törekedjünk. Ha igényesek leszünk saját ma­gunkkal szemben, akkor szi­lárd erkölcsi alapot nyerünk arra, hogy a mások fogyaté­kosságaival szemben is kellő határozottsággal léphessünk fel. A társadalom ma bizo­^ nyos többletre tart igényt — mindenkitől. Hol ta­lálhatjuk meg e többletnek forrását? Mindenki megtalál­hatja saját feladatai között. A régi világban elegendő volt, ha a gazdatiszt gyakorlati ismere­tei alapján úgy-ahogy járatos volt szakmájában és tudott pa­rancsolni. De ma elegendő-e, vajon boldogul-e az, aki csak parancsolni akar a termelőszö­vetkezetben? Szükség van a fe­gyelemre, de ez nem alapul­hat kizárólag a határozott fel­lépésen, különösen nem a meg­félemlítéssel párosulandó han­goskodáson. A tekintélyt, a vezetéshez való jogot emberi helytállással, szakmai felké­szültséggel kell megalapozni és minden vezető legyen példa­kép a maga területén. Ne az erély, hanem a belső meggyő­ződés hassa át szavunkat és a szigor kellő határozottság­gal, türelmes, nevelő munká­val egyesüljön. Nemcsak a közösség, hanem az egyén szempontjából is je­lentősége van a becsülettel, jól végzett munkának. A hatéko­nyabb, a jobb munka nagyobb biztonságot ad a dolgozó em­bernek. Aki úgy érzi, hogy mindennap megtette kötelessé­gét, és többet adott a társada­lomnak, annak bensejében nem az aggodalom uralkodik, hanem a nyugalom és a jövőbe vetett bizalom. Ebből a na­gyobb iparkodásból, az egyé­nek anyagmegtakarításából, a minőség javításából, az ötle­tekből és újításokból, a vezetés egyre javuló színvonalából, az egyének és a társadalom be­csületes kötelességteljesítésé­ből tevődik össze mindaz, ami terveink valóraváltásához szükséges. Ebből teremthetjük meg az ország anyagi és szel­lemi felemelkedésének sok­sok eszközét. Ez és csak is ez lehet forrása az egyén és a társadalom további előrehala­dásának. C zeretet és béke kell, hogy öröm legyen az élet. Béke kell az emberiség­nek, hogy igaz karácsonyt ün­nepeljenek Párizsban, Moszk­vában, Afrikában és Latin- Amerikában — mindenütt az egész világon. Dr. Fazekas László „Száz évet éljünk öregkor nélkül“ TIZENÖT évvel ezelőtt, egy alsótagozatos tankönyvben lát­tam tíz képet, amelyek az em­beri élet különböző periódu­sait, mozzanatait mutatták be. Az első önfeledten játszó tíz­éves gyereket ábrázol, a má­sodik egy overálos munkást húszéves korában, a harmadik — tíz évvel később, családos embert — és így tovább, egé­szen a késői öregkorig, ahol az egykor virgonc ifjú megtört öregember lett, százéves korá­ra pedig, mint valami muzeális Matuzsálem egy pillanatra sem tudja elhagyni örökös helyét, az ágyat. Még nem láttam százéves embert, de akkor, nyolcéves koromban félisteneknek tartot­tam őket, ismeretlenül is. Nem egyszerűen a hosszú évek miatt: a 100-as szám bű­völt el. A századik születés­nap megérése valami különös életcélnak tűnt előttem, egy furcsa, de tiszteletre méltó csúcsnak. Száz év után — úgy képzeltem — mindenki nyu­godtan hal meg, hiszen min­dent elért. Később is érdeklődéssel la­pozgattam a százéves embe­rekről szóló hírek közt, bár akkor már nem az évek szép kerek számában gyönyörköd­tem, inkább az foglalkoztatott, mitől élnek ilyen sokáig, mi a hosszú élet titka, mi az ő külön titlSflfc Statisztikák ke­rültek a kezembe, amelyek­ből megtudtam, hogy Magyar- országon az átlag életkor a második világháború előtt „kiemelkedően” alacsony volt. Viszont „kiemelkedően” magas volt a gyermekhalandóság, a gyógyíthatatlan betegek szá­ma, a fiatal munkaerő alkal­mazása, a nyomor, a kizsák­mányolás. A hárommillió kol- dús nem élt olyan körülmé­nyek között, amelyek hosszú életre predesztinálták volna. Ha új ember született, a hi­vatalos statisztikák negyven- nyolc évet jósoltak neki, még a „békeévekben”. Negyven- nyolc évet, de ezt az átlagot a bőségben élő nagypolgárság és a nyomorban tengődő cse­lédek, segédmunkások éveinek átlaga adta. ' Tizenhat éve fejeződött be a háború, akkor indultunk el a szocializmushoz, a kommu­nizmushoz vezető úton. Mér- földes lépésekkel dicsekedhe­tünk már, szocialista mező- gazdasággal, új városokkal, modem gyártelepekkel, kor­szerű közoktatással. KÓRHÁZAK emelkedtek a városokban, falvakban, kié­pült az Európában párját rit­kító egészségügyi hálózat: ma már szinte mindenki részese a társadalmi biztosításnak. A gyógyulásnak nincsenek többé anyagi akadályai. A termelő­szövetkezeti mozgalom győ­zelme után azok is orvoshoz fordultak akik húsz-harminc évet szenvedtek valamilyen betegségben. Mindez elvezetett ahhoz, hogy megnőtt az átlag­életkor: ma tizenegy évvel magasabb, mint a háború előtt. A tizenegy év többlet egy része abból tevődik össze, hogy a betegségből kigyógyult emberek tovább élnek. De az nem jelenti azt, hogy negy­vennyolc éven túl minden na­pot, minden évet, gyógyszerek­nek köszönhetnek a dolgozók. Fontosabb ennél a bajok meg­előzése, ezt pedig csak az egészséges, tudományosan megalapozott életmód biztosí­tása teszi lehetővé. Egészséges életmód, bőséges, de helyes táplálkozással, a test és szel­lem fejlődésének szabad, kor­látlan lehetőségeivel. Ötvenkilenc év. Ez talán a csúcs? Ennél magasabbra nem törhetünk? Ennél többet már nem akarhatunk? „Száz évet éljünk öregkor nélkül!” — jelezte a kommuniz­mus nagyszerű célkitűzését Nyikita Szergejevics Hruscsov; s ebben az óhajban talán nem- is a száz év a legjelentősebb, hanem az „öregkor nélkül”. — NEM ÉLET EZ — hallot­ta az ember régebben, ha öt­ven—hatvan—hetven éves em­berrel beszélt, mert valóban nem volt élet a megrokkant, magatehetetlen aggok tengő- dése. Az öregkort nem az évek száma jelentette, hanem a velük járó nyomorúság. „Az öregkor nélkül” — nem a hosszú életet, hanem az öregkor kellemetlen velejáró­ját akarja felszámolni. Mert a kommunizmus nem meddő vegetációt akar biztosítani, hanem olyan életet, amelynek — a nyugdíj ellenére is — az aktivitás a cselekvőképesség lesz a legfőbb jellemzője. „Száz évet élni” — ez a leg­humanistább társadalom, a kommunizmus célkitűzése. Mikor kommunizmusról be­szélünk, az óriási vízierőmű­vek, a feltört szűzföldek mil­lió hektárai, az öntözőrendsze­rek, az atomreaktorok, az USA-hoz intézett történelmi kihívás mellett ritkán esik szó a legfontosabb kihívásról, amelyet a kommunizmus épí­tői a halál ellen intéztek. Ke­veset beszélünk arról, hogy a mi társadalmunkban és a kommunizmusban még inkább, az ember végre igazi hivatá­sának élhet, minden erejét a természet erejének legyőzésé­re fordíthatja. „SZÁZ ÉVET éljünk, öreg­kor nélkül”. — Száz évvel ez­előtt jámbor óhaj volt ez, még akkor is, ha e kívánságnak csak az első felét mondták ki. Száz év múlva, mikor a hu­szadik század hatvanas évei­ről már csak történelemköny­vek beszélnek, bizonyára min­dennapos, megszokott, köznapi jelenség lesz... Krajczár Imre Én Őt dicsérem csak, az élet anyját, Kinek nővére Szépség és Szabadság S kinek világa most hajnalodik”. Nem restellj ük mi, hogy a dolgozók igyekezetének egyik hajtóereje a nagyobb kereset­re való törekvés, a család igé­nyének állandóan fokozódó nö­velése. Eleinte a nagyobb ke­reset hajtotta és ösztönözte versenyre a Szerszám- és Ké­szülékgyárban Fáncsi Bélánét és Russz Márton brigádjának másik négy nőtagját. Először maguk sem bíztak a sikerben, de ma már a legjobbak közé tartoznak. A nemes vetélke­dés során többet tesznek, job­ban, eredményesebben dolgoz­nak, mint az átlagmunkás. Ebbén a gyárban negyven bri­gád versenyez, az országban . több mint 71 ezer brigád 750 ezer taggal, ezen belül 6500 szocialista brigád. A jobb, az eredményesebb munka gyü­mölcse a karácsonyfa alá ra­kott gazdagabb ajándék, ez jogos örömünk, Vitathatatlan sikerünk. Az élet nagyobb igenlésé­vel, a jobb lakás, a szebb ru­ha, az anyagi és a szellemi Javak fokozottabb kielégítésé-. Havazás után volt. A frisssen hullt hókristályok bolyhos vattacsomókban ültek a hegyek között ittrekedt falucskát ta- ■kargató erdő fáinak ágain, s a Mátra is fehér csúcsaival le­nézett a völgybe. A völgybe, ahonnét az üveggyár karcsú kémény-ujjai nyújtóznak az ólomszínű, hasas, porka havat rejtegető felhők felé. A fenyők, amelyek, a gyárat övező há­ljak kertjeibe, udvarára is besorakoztak gyertyaegyenes de- \rékkal — talpig hóruhában állanak, csak éppen a csillogó díszek hiányzanak róluk, hogy teljesebb legyen a karácsonyi Ihangulat. Gyönyörű a táj, elragadó látvány ... Mindig, min­iden évszakban, most is, mikor hosszú idő után újra e ked- '.ves helyen járok, ez a gondolat fészkelődik bennem. S azon I töprengek: vajon nem ez a pompás környezet sugallja-e ép- \pen a híres üvegmunkásoknak azt a sok szépet, ami kezük :munkája nyomán formát ölt? Vajon nem éppen a táj ma- 'gávalragadó szépsége az ihlető forrása díszítő kedvüknek, ’.mestermunkáik finom színeinek? Az üveggyár munkásai szeretik és szenvedélyesen ku- : tátják a szépet. S/ aki egyszer belekóstolt az üvegkészítés mesterségébe, az nem lesz hűtlen hozzá soha — apáról fiúra száll a foglalkozás szeretete. Si'VWWVWWM Egész dinasztiák... — Bizony, aki egyszer bele- ; kóstolt a mesterségbe... — ! mondja elgondolkozva Juhász József üvegfúvó. — Én fiatal voltam még. Teljesen gyerek, Imikor dolgozni kellett. Ho- gyan kezdtem? Mint mások, mint a velem egyidősek. Oda- I álltam a kemence mellé. Fór- Imát tartottam a fúvóknak, I üveget hordtam az égetőbe, a I hűtőbe. Onnan a raktárba. ; Aztán a kátrányon próbálgat­tam, milyen is a fúvás. Tizen­három éves voltam, mikor ke­zembe vettem a fúvócsövet, azóta, harminchét éve, le sem tettem. Nehéz volt a munka, ;de szép is. Most lényegesen : könnyebb. ötven éves Juhász József. Közepes termetű, vállas férfi. Csendes folyású beszéde van. S amit elmond, abban nem­csak a saját, de a gyár múlt­ja, élettörténete is benne van,- S benne a maga egész nemze­dékének sorsa. Szókup János 13 éves volt, amikor 1943-ban, tizennyolc évvel ezelőtt átlépte a gyár kapuját. Ö is üvegfúvó-di­nasztia sarjadéka, üvegfúvó őseit szinte számba se tudja venni... Üvegfúvó volt az édesapja, nagyapja, de még a dédapja is folytatta már ezt a mesterséget. Apja nyolcéves fővel kezdte, s negyvenkét, éves volt, mikor a halál arra kényszeritette, hogy soha töb­bé ne vehesse kesébe fűvé szerszámát. De fia, szintén az örökébe lépett. S itt van Szilágyi Lajos ... ugyancsak 18 éve formálja az üveget, s itt dolgozott édesap­ja is, kerek ötvenkét éven át. Nemrég köszönt csak el a gyártól, hatvanhétévesen — nyugdíjazták. Négy évtizeden keresztül állt az üvegolvasztó kemen­cék perzselő forrósága mellett Mikus Béla édesapja. Béla, aki családi örökségként kapta ezt a szakmát, tucatnyi éve, hogy az üveget fújja. A brigád „benjáminja“ A szocialista címért versen­gő brigád: Juhász József kis kollektívája. Egyszer már pró­bálkoztak, hogy a megtisztelő címet elnyerjék, tavaly. Ak­kor valahogy nem ment. Ma­gára hagyták a csapatot, mint Defoe Robinsonja, olyan ma­gánosok voltak. Ez év júniu­sában megint csak nekigyür- kőztek a feladatnak. Jól dol­goznak, dicsérik őket a veze­tők, s a többi munkatársak is elismeréssel szólnak róluk. öt ember — a brigád. S ötük közül legfiatalabb, a brigád ..benjáminja” — Teleki Lajos. Tizennyolc éves, barnásszőke, izmos, keménykötésű fiatal­ember. De • keljó gyakorisba már megvan a munkához — három éve üvegfúvó. Nemcsak éveinek számát tekintve fiatal, a brigádban sincs régóta. Mindössze csak egy hónapja csatlakozott hozzájuk. Kérte, hadd lépjen ő is közéjük. A többiek befogadták. Barátság­gal, szívesen. Hiszen tanulé­kony, ügyes fiú. Ö még úgy formálható, mint a képlékeny üveg. Szövetkeztek ezek az embe­rek. Szövetkeztek arra, hogy kisöprik önmagukból a régit, ami akadályoz, ami visszahúz. S ők már érzik a munka ina­sabb értelmét. Szeretik a munkájukat. A munkának be­csülete van gondolatviláguk­ban, életmódjukban. S az ered­ményesebb munkát szolgáló tanulást is szeretik. Mélyítik szakmai ismereteiket. Odaha­za könyveik vannak, sokat ol­vasgatnak, politizálnak. De nem eleget vannak együtt. Virtuózok Akár órák hosszat is el le­hetne gyönyörködni az üveg­fúvók munkájában. A csar­nokban — am két végén nyi­tott. hogy a légáram kihúzza a széngáz szagai — üvegolvaeztó kemencék dohognak. Egymás mellett vagy öt. A kemencék Hintát: sít ki a folyékony üveg fénye. A kemencék előtt pódiumsze­rű deszka-dobogók. Mozgalmas képet látni mindegyik kemen­cénél. Valóságos tűzijáték az. amit Juhászék csinálnak: izzó gömbök villognak a levegőben, amelyekből hihetetlen gyorsa­sággal alakul ki a tárgy. Fúj­ják, forgatják, lengetik, him­bálják a képlékeny üveget a munkások, mintha játszanának az anyaggal. Sokszor furcsa mozdulatokat tesznek, de még a legkisebb csavarintásnak is célja, értelme,' haszna van. Virtuózok ők __ Gyorsaság és ü gyesség, könnyedség és ér­zék, a legapróbb mozdulatok célszerűségének ismerete — ezek az üvegfúvás fortélyai, ezek a vérbeli üvegfúvók jel­lemző vonásai, s ennek mind­mind birtokában vannak. Ügy csalják elő gz izzó üvegből az alakot, mint húrokból a dalla­mot. S a munka, az üveg ter­mészete sürgető iramot, rit­must diktál. Bírják ezt az ira­mot, ezt a ritmust. Kelyheket formálnak. Kecses vonalú, íz­léses kelyhekdt, amelyekből aranyló-sárgán megcsillanó bort iszunk. Csodálatos dol­gokat varázsolnak elő ezek az emberek. A porból csillogást, a homokból kelyheket. S a föld­ből szőlőtőkék sarjadnak ki, a szőlőkből bor csurran a kely- hekbe, — s mellette kell, hogy az emberek egymásra találja­nak.

Next

/
Thumbnails
Contents