Népújság, 1961. december (12. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-24 / 303. szám

1961. december 24.. vasárnap i NÉPÚJSÁG 8 KI A FALU legszegényebb embere? — ezzel a kérdéssel kopogtattam be a tanács elnö­kéhez. A községi vezető elő­ször gyanakvóan végigmért, s csöppet sem titkolva rosszallá­sát, így válaszolt: — Szegény ember? Hát ilyen nincs, a mi falunkban... De hát mit akar az elvtárs azzal a szegény emberrel? Ennél a kérdésnél kissé fel­húzta a szemöldökét, s csak úgy a szeme sarkából figyelte válaszomat, mintha azon töp­rengene: mit. akar ez.az em­ber itt, a karácsony előtti napok­ban? Ki küldte ezt ide? Most jön szegény embert keresni, 16 évvel a felszabadulás után? Jó negyedórába tellett, még sikerült meggyőznöm tisztes­séges szándékomról, de a ne­heze még hátra maradt. Ki le­gyen az a bizonyos szegény ember? Abban ugyanis már megegyeztünk, hogy a 16 év ellenére is akad még itt-ott szegénység. Nem mindenki végez egyforma munkát, s így nem is egyenlő a fizetség. Es vannak olyan körülmények is, amelyek befolyásolják egy család sorsának, jólétének alakulását. Csak hát milyen egy mai szegény ember... Hogyan él? — ezt kutatom a riport keretében. — Hát akkor kihez menjek? — sürgetem a választ —, olyan családhoz küldjön az elnök elv társ, aki csakugyan a leg­szegényebb, se házuk, Semmi­jük. — Hát ilyet ne kívánjon tő­lem. Itt majdnem mindenki­nek saját háza van ... Tudja mit, szóljunk a titkárnak, több szem többet lát alapon. így most már hármasban folyt a vita. ök ketten latol­gatták az esélyeseket, közbe- közbe vitáztak is, én pedig ■soroltam ellenvetésemet. A Zsófi néni nem jó, hiszen jól keres a tsz-ben, s csak hár­man vannak. A Pálinkáséji sem azok a kimondottan sze­gények, az öreg Mihály pedig igaz, hogy szegény ember, de hiszen mindig a kocsmát búj­ja, így — nem „művészet” sze­génynek lenni. — Megvan! — szólt az el­nök: _ Horváth Ferenc. En­nél jobbat nem tudok. Állami gazdaságban dolgozik, a fele­sége odahaza van hét gyerek­kel, kint laknak a tanyán, de megmondom előre, háza van neki is. Mégis 6 a legszegé­nyebb, még szociális segelyre is jogosult. ★ ILYEN ELŐZMÉNYEK után kerültem a tanyára, Horvátn Ferencékhez. A ház, amelyet Horváthék magukénak mond­hatnak — ha majd kifizették az állami kölcsönt —, amolyan tanyasi szoba-konyhás, vályog­ból, amelyet hat évvel ezelőtt egy mesterember vezérletével a háziak, meg a rokonság épí­tett fel. A falak már itt-ott malterért, az ajtók, ablakok pedig festékért kiáltanak. Ilyenkor télidében csak a szobát lakják, úgy egy fűtéssel kevesebb. Jobbra egy ágy kö­zépen kettő, a másik sarok­ban egy kiságy féle, rajta há­rom legkisebb Horváth cseme­te, a cirmossal játszik. Lányok mind a hárman, három, négy, öt évesek lehetnek. A két ab­lak között festetten asztal, rajta kés, és egy nagy házike­nyér megmaradt darabja. A falon egy nagy színes esküvői emlék, két Máriakép társasá­gában. Ügy látszik rosszkor érkez­tem. A három szöszke kislá­nyon kívül csupán egy kisfiú fogad. Igaz, már elsőbe jár, 's így a kölcsönös bemutatkozás után, megindul a beszélgetés. Valahogy így: — Apukád? — A gazdaságban kint. — Anyu? — Hatvanba, de a Bözse itt van a szomszédba. —i Hányán vagytok testvé­rek? — Kilencen. _ ? — En, Mari, Rozi, Piri, Jan­csi, Feri, Böske, Apu és anyu. Hát ez így csakugyan ki­lenc. Ennyien laknak a szobá­ban, s kilencen esznek az asz­talnál. Nagyon nehéz lehet egy keresetből. A szobában egyébként még látszik a reggeli takarítás nyoma, de a gyerekek nem nagyon tisztelik a házirendet. A függönyön maszatos kéz­nyomok, tintafoltok, amelyek a házifeladat-írás közben ke­rültek fel a fehér tüllanyagra. De csak úgy gyermekmagas­ságig, azon túl, már szép tisz­ta. Mintha egy kissé hideg lenne a szobában. Régen el­mehettek itthonról, a sparhelt tüze kialvófélben s a kifeszí­tett madzagra felrakott kis in­gek, nadrágok — a reggeli mo­sás eredményei — már meg­száradtak. Mosás, szegénység, szappan illat. Móricz Zsigmond első hír­nevet adó novellája a Hét krajcár jár eszembe. A jósá­gos mama, aki szegénységé­ben olyan jókat tudott nevet­ni — amikor hibádzott a szap­pan ára. s a koldus, aki kérni jött, pótolta a hiányzó kraj­cárt. A szegénységnek, milyen drámai erejű leírása ez a kis novella. HORVATHNÉ is mosott reg­gel. Vajon ki került-e a szap­pan ára? Gondolatomat ajtó­nyitás zavarja, megjött a gaz­da. — Isten hozta minálunk, elvtárs. Alacsony, csontos ember. Gumicsizmájában, mikádó ka­KILENCEN egy fedél alatt bátjában, fején lapos sapká­val, olyan városi iparosféle embernek látszik, egyébként fiatal, harmincöt éves. Es hét gyermeke van. — Tudja, korán nősültem, huszonegy éves koromban. Az­tán jöttek a gyerekek. Hogyan élünk? Nehezen. Sok gonddal és nagy-nagy beosztással. 1300 forintot keresek a gazdaság­ban, ehhez jön 840 forint, a családi pótlék, no, de mi ez kilenced magamra? Itt nehéz ellentmondani. A bútorokból, a gyerekek ruhái­ból, s talán még egy kicsit a levegőből is szegénység árul­kodik. Néhány pillanatnyi csend fe­szül közénk, aztán ő töri meg azt. — Ejnye már, no, miért is nem jött egy nappal hama­rább? Tegnap disznót öltünk, az lett volna az újságba való. A gyerekek már napok óta kérdezték, hányszor fekszünk még le ölésig, édesapám? Az­tán az elmúlt éjszaka egy sem aludt, még a legkisebb sem. Hajnali négykor már mind a tűz körül állt, várták a füllt meg a farkát. Képzelheti, mi­lyen volt az öröm. — Kettőt vágtam tegnap, az egyik 120, a másik olyan 80 kilós lehetett. Búcsúkor is öl­tünk egy nagyot, majdnem két­mázsásat, nemrég volt az is, november elején. Kell ez, higy- gye el az elvtárs, ennyi em­bernek kell az élelem. Nézze, ha gúnyánk szűkösebb is, de a pucor tele legyen, én ezt tar­tom. Most még veszek egy disznót és húsvétra meghizla­lom, annyi kukoricám még maradt. — Miből? — Ezerkétszáz négyszögöl kukoricaföldet kapok a gazda­íyt/ * fith* Szánthó Imre: EGRI VARRÉSZLET ságtól, 35 mázsa kukoricám termett, meg egy kis bab, krumpli is. így ezért nem kell pénzt adni. És hogy miből vet­tem a hízónak valót? Annak is sora van. Prémiumból. Négy­öt hónaponként szállítjuk ex­portra a hí'zott ökröket és ha jól bevág a súly, kapok 1000— 1200 forintot. — De még így is nagyon meg kell gondolni minden fo­rintot. Spórolunk a villany­nyal, a tüzelővel és a ruhával is. Nézze meg ezt a két bakan­csot, negyven forintért vettem, egy kicsit megszögezem, értek hozzá valamit, és egy télen át jó lesz Józsinak, meg Ferinek. EPPEN VÉGSZÓRA érkezett haza az iskolából a két Hor­váth gyerek. Mindkettőjükön egyszerű, meleg ruha, szőrme sapka, olcsó, elnyűtt cipő, amelynek orrai nagy futball- szenvedélyről árulkodnak. Feri ellenőrző könyvet tart az apja elé. — Alá kék írni! Téli szü­net január 8-ig! Jó hír, érde­mes aláírni! Üjabb ajtónyitás, Erzsiké jött meg. Piros kardigánban, mintás kötényben, fején ken­dő. Tizenkét éves, ő az első gyerek. Maholnap nagylány, s így ő már átérzi a család gond­jait. — Keresztanyáméknál hat forintot kaptam, édesapám! — mondja, s az asztalra teszi a pénzt. — Látja, így van ez nálunk, Erzsiké vagy nyolc helyre vitt kóstolót, mindenütt kapott né­hány forintot, s persze ideadja. Node, nem magamra költőm, lássa, most is hoztam nekik fü­zetet, meg Kincses Kalendá­riumot, s ha kérnek, mindig kapnak 50 fillért a televízióra is. Azt nagyon szeretik, itt van közel, egy ugrásra. És ha jó műsor van, megnézik. Én is átmegyek néha, főleg, ha meccset adnak. Ahogy a tv-re terelődik a szó, Erzsiké már a rádió újsá­got böngészi (erre fizetnek elő), de ma estére nem sok jót ígér a műsor, így hát marad a rá­dió. Egy mozdulat és néhány friss melódiával máris barát­ságosabb a szoba. Az öregek is szóba kerültek. — Az édesapja hol dolgo­zott? — Cseléd volt, ő is, csakúgy, mint én. A hatvani bárónál cselédeskedett. No, persze, azok más idők voltak. Várjon csak egy kicsit, mutatok valamit — ezzel feláll, szekrényt nyit és iratokkal, s két piros dobozká­val tér vissza. — Majdnem elfelejtettem — nyitja a doboz fedelét —, ezt még tsz-tag koromban kaptam, kiváló tsz-tag jelvény. Ezt a másikat, a kiváló dolgozó jel­sikkal, mégsem szánták el ma­gukat arra, hogy az anyakönyv­vezető elé lépjenek. Éva kedves és jó. Szép is, műveltebb is, volt feleségénél. Vele elmehet a színházba, tár­saságban szellemes, megnyerő. Olykor maga a férfi is csodál­kozik, hogyan is tudta ezt az asszonyt meghódítani. Csodálja Évát, aki úgy tud nevetni, hogy villognak fehér fogai, és meg­értő tud lenni, ha ő rosszked­vű és fáradt. ö a minden a lakásban, ó miatta van az asszony, s úgy érzi, körülötte forog az egész világ. Tiszta és vasalt az ing, amit reggelente maga mellett talál és már két cipőt is vásároltak, hogy gyakrabban tudja változ­tatni öltözékét. Mintha meg­fiatalodott, volna az új asszony mellett. A'rádió is vidámabban szól... egyszóval jó itt lenni, ebben a puha fészekben, ahol nincs annyi gond, és gyerek­sírás. Gyereksírás? I GEN, AZ SINCS. Nincs itt mellette Ildikó és Marika. Lehet, hogy most oda­bújnak az anyjukhoz, aki fel- f elvirradva alszik, nehogy ki ta­karózzanak. Igen, mert így szokta tenni... December van, éppen ma hullott le az első hó is. De­cember 12. Ma egy hete elindult hozzá­juk, mert Mikulás volt. de nem találta otthon ókét. Négy hónapja először ment. A szom­szédasszony azt mondta, hogy a vállalati Mikulás-estre men­tek. Milyen bohókás emberek tannak a világon! Amikor vis­szafelé jött tőlük, négy Miku­lással is találkozott az utcán. Körülöttük egész gyereksereg rajcsúrozott. Megállt és szívből élvezte őket. Tavaly még ő is felöltözött a kislányai miatt és aranyos virgáccsal elverte a popsijukat. Hogy sírtak, és szánták rosz- szaságukat! És milyen hamar felszáradtak a könnyek, ami­kor elővette a csokit, meg a szaloncukrot! Tessék? Hogy most nem látta őket? Hát igen. Nem látta. Bizonyára most is olyan tágranyílt szem­mel nézte a kis Marika az ósz szakállú Mikulást, mint tavaly, ügy tágra tudja nyitni azt a bogár szemét, és olyan csodál- kozón tud nézni, mint az any­ja. Fekete Bogár. Igen, így hívta még valamikor a felesé­gét, és ez a Marika pontosan ugyanaz. Egy kicsi, fekete bo­gár. Milyen kár, hogy nem lát­ta őket. És tavaly, amikor kimentek a piacra fenyőt venni, alig tud­ta belopni a pincébe, mert az a hamis Ildi állandóan leste. És tavaly nem volt hó. Most pedig hull. Pont ma. December 12-én. Felesége születésnapja. Hány éves is? Harmincegy. És ő? Ö már harmincnyolc múlt. Hogy fut az idő!... Két év, és negyven. Jövőre lesz tízéves házas. Illetve ... lenne. Vagy lett volna. Igen, ez a helyes kifejezés ... TÉTOVÁN KÖBOROL a ■ piacon. Nyakába hull a hó, szél is fúj, és az egyik ré­szen karácsonyfát árulnak és a fák is mind fehérek. Az asz- szonyok csoportosulnak, mére­getik a fakat, nézegetek a for­májukat. És milyen sokan vannak, pedig már dél is el­múlt! Igen, bizony, már fél kettő. Megáll a tömegben. Tényleg, nagyon szép fák. Egy vontató­ról adogatják le egyiket a má­sik után. Valami téesz. Jó vol­na venni egyet, hazavinni, hát­ha nem lesz később, és akkor mi lesz? A két gyerek sírni fog, hogy pontosan nekik nincs. Tavaly is, hogy izgultak. — Mibe kerül? — kérdi, szinte automatikusan, ahogyan az egyik fa a kezébe kerül. — Két méter negyven, az annyi mint 48 forint — hang­zik a gépies válasz. Előveszi tárcját, fizet, visszakap két forintot. Tétován nézi, forgat­ja, mit tegyen most vele. Mi­nek is vette? Hová vigye? Hová is? Éva azt mondta, hogy majd ö vesz egy kicsi, helyes, kész fácskát, feldíszítve a virágüz­letben. S most ó itt áll ezzel a csaknem két és fél méteres fá­val a kezében. Megy felfelé a főúton. Em­berek sietnek el mellette, kis csomaggal, nagy csomaggal, ő fel sem tűnik a fával kezében. 1/1 VILÁGÍTOTT játék- ** mackó áll egyik üzlet felett. „Nagy játékvásár” hir­deti a plakát. Az üzletben ember ember hátán. Előbb csak kívülről nézi a tolongást, azután ő is besodródik. Az egyik cédulán ez áll: Teljes konyhaberendezés 114 forint. ' — Ildikó, a nagy szakácsnő, — gondolja és blokkot kér a konyháról. '— És a kisfiúnak mit adunk? — kérdi a mosollyal a kiszol­gálónt ■— Nincs fiam. csak még egy kislányom — hebegi ő zavar­tan. — Hány éves? — öt. — Akkor talán ezt az öltöz­tethető babát, szép kis fekete hajú, pont az ellenkezője lesz a kislánynak, — néz a szőke férfire a kiszolgálónő. — Marika is fekete.:. mert az édesanyja is ... tetszik tud­ni... ő is fekete.;. pirul el a férfi. — Nagyszerű, most már négy fekete lesz a családban. Mert a nagyobbik kislány is bizto­san az, így is illik. Szép ma­mának szép lányai. Becsoma­goljam? — Igen, kérem. Két nagy csomaggal fordul ki a boltból, és a karácsonyfá­val megy egyenesen, szinte nem is gondolva rá, régi otthona felé. A lakás előtt hosszan kell csengetni. Két rövid, egy hosz- szú. Felesége nyit ajtót. Az asszony egy pillanatra szédül, amikor férje zavart arcát meg­látja. Nem látta négy hónapja ilyen közelről. — Imre, — suttogja. — Te itt? — Izé ... gondoltam, most hozom el. — Gyere beljebb! Szerencsé­re, nincsenek idehaza, lenn hó­golyóznak az udvaron. Nem láttak meg? — Nem. — Gyorsan, gyorsan, dugjuk el! Hová is tegyem? — Le kellene vinni a pincé­be, tavaly odatettem — mond­ja a férfi. — Igazad van. Várj meg, mindjárt jövök. Menj be addig a szobába..i — s az asszony kapja a fát, a csomagokat, sza- Äd is a pincébe. A férfi ezalatt bemegy a szobába, leteszi kalapját és kö­rülnéz. Semmi sem változott. A falon a' képek ugyanazok, az ő képe pedig a felesége éj­jeliszekrényén. Még az eskü­vőkor tette oda, azt mondta, ha felébred, első pillantása mindig ráesik. Elmosolyodik. Ez szép a feleségétől. A kép most is ott van. Jó asszony. AZ ABLAKHOZ LÉP és “ lenéz az udvarra. Gye­rekek visongnak odalenn, két nagyobb fiú éppen Marikát für­deti, mosdatja a hóval. A kis­lány már unja a dolgot, de menekülni nem tud. Könyörög. — Na! Hagyjatok! Szólok apukának! — Hallotad? Apukának! No, szólj! — nevet az egyik és to­vább mosdatják Marikát. A férfit elönti a düh. Fel­rántja az ablakot és harsány hangon lekiált. — Azonnal hagyjátok abba, mert lemegyek! A csata azonnal megáll és figyelnek az ablakból kihajló férfira. A két csintalan fiú szó nélkül elszalad. Ildikó és Marika minden hó­golyózást feledve, kettesével szedik a lépcsőt felfelé, a má­sodik emeletre. — Apuka! Apuka! Édes apu­ka! — kiáltja Marika és ugrik az apja nyakába, öleli, csókol­ja, maszatos-vizes kezével si­mogatja apja arcát, fekete sze­me ragyog, sapkája alól ki­buggyan fekete haja, míg Il­dikó édesanyja elé szalad és kiabál. — Anyuka! Anyuka! Itthon van apuka! vényt, az állami gazdaságban. Nem adták ingyen, meg kellett dolgozni érte. Dolgozok is én szívesen, de megmondom őszintén, mindig noszogatnak, de nem a munkával, inkább • tanulással. Az az igazság, hogy három elemim van, s ma már ez kevés. Munkavédelmi fele­lős vagyok, és szakszervezeti bizalmi. Nagy felelősség ez, kérem. És az egykori cselédember­ből ömlik a szó, hogyan intézi el a hivataloknál a nyugdíj­ügyeket, hogyan egyezteti az orvosokkal a beteglátogatáso­kat, kezeli a bélyegeket. — Mindenütt ott vagyok én, pontosan úgy, mintha párttag lennék. Igaz, a papírt már be­adtam, majd az ünnepek után hívatnak, így mondta a titkár. MÉG EGY ajtónyílás, s vég­re, együtt a család. Horváth- nén egyébként nem látszik meg a hét gyerek. Jó erőben levő, gömbölyded, mosolygós arcú, falusi asszony. A kép most a családi kört idézi. Csak hogy itt most nem az egykori csaták hősét fogják körül m háziak, inkább a csomagoknak szól a nagy érdeklődés. Hogy majd a karácsonyfa alá? A, erről itt szó sem le­het, itt nem lehet titkot tar­tani. Néhány pillanat, -és elő­kerülnek a frissen hozott cso­magból a barna és piros, jó meleg mackók, a kis sálak, fehér sapkák, rózsaszínű kis bugyik, és Van nagy öröm, már három nappal karácsony előtti — Azért egy csomagot csak sikerült elrejteni. Egy kis cu­kor meg csokoládé — mondja Horváthné —, ha meglátják, egy perc alatt megeszik. A fa a padláson van — súgja az asszony, s az arcokon látom, csak a nagylány tudja, miről is van szó ... Nagyon kíváncsi voltam Horváthnéra, főleg arra, ho­gyan vezeti a háztartást, mi­lyen gondjai vannak. — Hát gondért nem mennek a szomszédba, az egyszer biz­tos. Fizetéstől fizetésig ki kell tartani. Havonta egy 'mázsa lisztet vesznek, igaz, még több is kellene. Hetenként négy, nagy kerek, nyolckilós kenye­ret süt az asszony, szépet és fehéret, s ha tészta az ebéd, három—négy levéllel kell gyúr­nia. Egy kiló cukor fogy na­ponta, mert ahogy Horváthné mondja: — A tej nem nagy barátságnak Örvend nálunk, (reggelire inkább teát, zsíros és > cukros kenyeret esznek a gye­rekek, s ha van, szalonnát. > — Hadd egyenek csak — (vágja el a további felsorolást >az ember —, legalább erősek, (egészségesek lesznek. Csak le­jgyen mit! Mert azért nagyon (nehéz ám, de hát mit csinál- (jak? Hét gyerek! Higgye el, ha (hazajövök, s egy nincs itthon, 5már hiányzik, keresem. Ügy (szeretem, ha mind itt van kö­rülöttem, — s tekintetével vé- (gigsimogatja valamennyit. ( Ügy gondolom, mindent (megtudtam Horváthékról, akik (már egy szobával kibővítették (kis házikójukat, akik a nyá- (ron, a szünidőben, nem enged- (ték vízhordásra a 12 éves Er­zsikét, mert ó majd ápolónő- iképzőbe megy, akik ugyan (egy kiló narancs helyett öt- (ször annyi almát vesznek, de (ezekben a napokban a kará­csonyi békességhez lesz töltött- (káposzta, sült hús, sonka, kol- (bász, és egyéb jóféle, még má- (koshajtott is. Csak a bor hiány­ozik majd, arra már nem telik. > így készül a karácsonyra (1961-ben Heréden a Horváth- (család, a falu egyik legszegé- (nyebb embere. ( Vajha Móricz Zsigmond be­jkopogtathatna hozzájuk, isten­ekéin, micsoda regény szület- (hetne. És még kóstolót is kap- (na, hurkát, kolbászt, finom, »erőset, olyan tanyasit. ( Én is kaptam ... ; Márkusz Lászié

Next

/
Thumbnails
Contents