Népújság, 1961. október (12. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-29 / 256. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN HATVANI DÁNIEL: JYb>q.ipiLnk megyünk és újra csak megyünk nem állhat senki ellen világgá tárul két kezünk dalunk a szélbe lebben múltunk folytonos rothadás de fölzúgtunk a fénybe irgalmatlan-szép látomás süvölt az eget tépve tüzes madár a szó szabad a csend béklyóját verd szét vas hajlik kalapács alatt és izzítja az eszmét ma és holnap is munka vár és megyünk millióan hörög a legyőzött halál a lángralobbant holdban város emelkedj tornyaid szikrázó magasába hangold a század húrjait mennydörgés-muzsikára légy kürt riadó-trombita szélvész-forgatag dobja kinek fénnyé kell válnia szívét a napba dobja megyünk és újra csak megyünk nem állhat senki ellen világot teremt két kezünk a győzelmes szívekben H A F I Z: (Háfiz, Shamsz addin Mohammed a perzsa költészet nagy klasszikusa (1300—1380). Kigúnyolta a mohamedán vallás álszentségét és verseiben a gondolatszabadságot hirdette. Fennmaradt fél ezernyi versében az élet szeretete, a szerelem, bor és a szülőföld szépségeinek dicsérete jut kifejezésre. Hatása megmutatkozott az európai költészetben is, főleg Goethe és — a magyarok közül — Csokonai poeti-V kájában.) Igyál, csókolj! | Bor és leány! Csak erről zengjen dalom. A klastromot érettük elhagyom. Kút ál-erkölcsök, csúf komédiák, El veletek, bár megszól a világ. Sokan nem látják, hogy a nap ragyog. Zord ámítás vet szemre hályogot. Bort inni vétek! fennen hirdetik A főpapok, de titkon mind iszik. És nőre nézni szörnyű kárhozat! Ki hallott már ilyen bolondokat? Igyálj és csókolj, jámbor szerzetes. Csak vén borocskát, s ifjú lányt szeress! Ki tiszta bort iszik, miként Hafiz, Nem ízlik annak többé már a víz. Ki csókodtól lett részeg. Kedvesem, Nem vágyik józan lenni az sohasem! (Fordította: Ilakovszky József.)! KOVÁCS SANDOB: SZÜRET UTÁN Már a szőlőlevelek is Bor-vörösre értek, A fonnyadt venyigék lilán Merednek az égnek, A gazda ölébe karót Gyűjt és fürtöt böngész. A domb egy határba nyúló Beteg darázs-zöngés. Holnap a lugast lehúzza; Kapák ércese csendül.;; Készül a hótakaró is A kék végtelenből! MOLNÁR JENŐ: Hajnal a hec,/en A völgy még homály, sötétség, idefent ébred a fény. Látom, már fut az éjszaka, a hajnal rohan felém. A fényben mosdik a nappal. Micsoda tisztálkodás! A hegygerinceken nyargal, lépése színes varázs. Látom, hogy fut az éjszaka, "ut az óceán felé legyeken, síkon át, mintha i futás megmentené. Szalad az éjszaka egyre és sarkát veri a fény. Emberek, várjatok szebbre! Jön már, itt jön a remény. HARGITAI ISTVÄN: ÍRÁSTUDÓKHOZ Az Igazságnak örökmécsesét ti, Tápláljátok az illatos olajjal! Ne tudjon csalfa mécsesként kiégni Soha, ha ráköszönt a késő hajnal... Hallástok éles, látástok tiszta, bátor Maradjon, és szavatok semmi érdek Ne halkítsa. S ötágú csillagától Ne tágítsatok a földi égnek ;.» Kössön az őstüzekkei a rokonság: Hogy szíveteknek vérét meg ne rontsák Idegen sejtek, sáppasztón riadt Lobogással, mikor a festett oltár Mögött felharsan az ismerős zsoltár: Hangján az Ur kemény szavainak. FARKAS AND RAS: ANTALÉT ISTVÁN: Lajcsi A lapátot a parthoz támasztotta, kék nadrágjához dörgölte kezét, a dohánydózmt előkotorászta, és máris indult körben a beszéd. Megkopogtatta: pattant a fíídélke. A dohány porból papír bújt elő, megszórta szálkás, -ószagú dohánnyal, ráhunyorintott a még csak kelő napra .. Megnyalta a papírka szélét, majd megsodorta, akkurátusán, s megropogtatta ... Láng villant a gyúju> kövén. Szippantott: „Jó huzatja van!” S elégedetten — dóznit zsebrevágva, két úiabb. hosszú szippantás között, mielőtt megmarkolta a lapátot, — hogy. jobban menjen — markába köpött. A SZEKÉR lassan telt. Hiába, asszonyok markolták a zsákok csücskeit, s ha négyen is hórukkolták a vetni való búzát, négy asszony se tesz ki egy markos férfit, aki vállról lódítja egyetlen mozdulattal huppantva a szekérderékba a hasas zsákot. Bertók András nézte, tűrte egy ideig, fenn a szekéren, mint küszködnek az asszonyok, mint halad csigasebességgel a munka, igazgatta, húzogatta a zsákokat, mert annak is megvan a maga fortélya, hogyan pakolja, rakja az ember, hogy egyenletesen terhelje a szekeret, hogy több se kerüljön fel, ? mint amennyit i a két ló meg- í bír, de keve- ä sebbse. Haere- ' je nem is a régi, ha nyűgölő- dik is a derekával már éppen eleget, hisz egy híján a hetvenhez közel gyakran kocogta! már a testen a baj, de dolgozni nemcsak tudott, de akart is — már amivel megbírt. Mint most ezzel a munkával: segíteni a zsákolásnál, aztán a lovak bírta tempóval kikocogni a vetőgéphez, hogy ne legyen fennakadás: hogyha száraz földbe is, de időben ágyára találjon a búza, amíg csak meg nem jönnek azok a régen várt őszi esők. Tűrte, nézte hát egy ideig, mint veszkődnek az asszonyok a zsákokkal, mind fiatalabb, mint ő, de mind néném és nem húgom már. Unokája mindnek van és nem egynek halottja is: férje, fia ... — Táncolni csak könnyebben menne, ugye? — mondta, hogy egy kicsit vidítsa már az asz- szonynépet. — Táncolni? Tán magával, András, hogy utána kenegetni hívjon a derekát — replikázott vissza Szabóné és nekitámasa- kodott a szekér derekának, hogy megtörülje izzadt homlokát; — Megkente volna húsz éve, biztos — huzakodott ki Bertók... — Nem harmincat akart mondani? — ingerkedett most már a másik asszony is, az immáron húsz éve özvegy Tirpák Juli, akinek asszonyneve volt a Tirpák, de hát olyan régen volt már asszony, hogy nyugodtan elbírta mellé a Julit is már. AZ ÖREG Bertókba felviháncolt a régi virtus, : a régi emlék, amikor mázsás zsákkal az egyik vállán, a má- i síkon meg alig valamivel kisebbel vitte fel a terményt a padra, csak úgy fogadásból. A | régi virtus is, meg a mostani szánalom is: négy asszony kínlódjék itt, amikor végtére is volna férfi közöttük, ha öreg ; is, ha öreg is már, ha kicsit | rokkant is, de férfiember, aki- ; bői egynek is különbnek kell lennie egymagának, mint két fiatal asszonynépnek együttvéve. Lekászálódott hát a szekérről . i. — Menjen csak fel most maga, lelkem, egy kicsit, Juli, majd én adogatom, addig meg maguk pihennek — mondta a többieknek és már lépegetett is a padlás alá, ahonnan kötéllel engedték le a zsákokat, amelyek úgy néztek ki mesz- sziről, mint ormótlan szürke kősziklák. — Nehéz lesz az magának, András bácsi — vélekedett -n- kább csak illemből a negyedik GVURKÓ GÉ2A ' asszony, a legfiatalabb, Sze- rencsésné, de Bertók András letorkolta: — Ne velem törődj, lelkem, hanem magaddal — minthogy nem olyan régen volt beteg az asszony, s még a kórházat is megjárta. Bertók András hát odaállta padlás alá és felrikkantott a talán még nála is öregebb Ferenc Jánosnak... — János, te, jöhet az a zsák.:, csak szépen és lassan, úgy ereszd... Jött is a zsák, lassan, him- bálódzva, derekán megszorult a hurok, hogy kétfelé dagadt tőle. mint valami rosszul sikerült nagy darab piskóta, aztán ráborult Bertók András vállára. Nyögött egyet az öreg, s miközben jobb kezével átmarkolta a zsákot, ballal leci- bálta a hurkot, billentett közben egyet a terhen, hogy bete- nyilalt a dereka... — Nyughass, te — mormolta magában és lassú, kicsit imbolygó léptekkel, behajlított térddel odalépegebett a szekérhez: — Na, Juli, így kell ezt — mondta még és máris huppan- totta volna fel a válláról a szekérre a zsákot... Aztán elsötétült előtte minden, még érezte, hogy rettenetes súlyával ránehezedik a búza, a kenyér, mintha ellensége lenne, pedig világéletében mindig érte dolgozott. Még hallani vélte az asszonyok sikoltozását is... Aztán semmi... VTEKONT, lassú érben kis " vérpatakocska futott ki a szája szélén, hogy üvegesedő szeme csodálkozva kérdezte a magas égtől: miért... miért? Ha kapott volna választ, ő már azt nem hallotta volna! A temetésre eljött az egész falu. Nagy becsülete volt az öregnek mindig, szorgalma, egyenessége, nagy igazságérzete csak olyan semmi-senki emberek körében, ha szerzett ellenséget neki, de az ilyesfajta ellenség hogyan is árthatott volna, inkábbhogy még becsületét növelte. Itt volt a rokonság, eljöttek a fiai is a városból, az unokája is, pedig az éppen az ország másik részében dolgozott egy építkezésen. Hazajöttek a szomszédék gyerekei is, akiknek meghalt nagyapjuk helyett is Bertók András volt a nagyapjuk. Ott volt a tanácselnök, ott a párttitkár is, meg a pap is, az egyik Bertók András munkásélete előtt tisztelegni, a másik, hogy is- tápolja a megholt lelkét, hogy valóban oda jusson, ahová az öreg vágyakozott, ha nem is volt éppen nagyon templomjáró ember. Először, a tanácselnök beszélt, igazán szépen, hogy sírtak az asszonyok és a férfiemberek is kitörülték szemükből az ilyenkor mindig elő- búvó bogarakat. Elmondta a szövetkezet elnöke is, hogy micsodás egy ember volt Bertók András, aki a munka frontján, igazi hősként halt meg, a szövetkezetért, a tagság holnapjáért, a jövő évi kenyérért áldozta fel az életét. Elmondta a pap is, amit ilyenkor mondani kötelessége, beszélt a túlvilágról, a meny- nyek országáról, mert Bertók András minden bizonnyal odajut, hiszen igaz ember volt mindig s úgy is halt meg... AZT AN előlépett négy fiatalember, kettő Bertók András fia, kettő meg a szomszédé, szépen vállukra vették a koporsót és megindultak oda, ahol nyugovóra térhet Bertók András. A búzamezők alá, a főid alá, amellyel annyit birkózott, hogy az mindig több életet adjon. Megbékéltek egymással, a föld is, Bertók András is, hisz sohasem voltak ők ellenségek, inkább hogy barátok, akik megmérik egymást: méltóak e barátságra. A négy fiatalembert a sírnál négy másik váltotta fel. Kivették a sírásók kezéből a kötelet és lassan, szépen, mint ahogy a búzát engedték le Bertók András meggyöngült vállára, eresztették le a ko- portót nagy sírás, jajveszékelés közben... — Én édes jó uram, mivé lettél — tördelte kezét Ber- tókné és úgy borult menye vállára, mint valami megtört, őszi virág. A koporsó megpihent a mélyben. — Nem volt nehéz, szegény öreg — suttogta az egyik. — Nem — bólintott a másik. Hogyan is lehetne nehéz négy erős fiatalnak egy öregember teste? Presszóban, este \z asszony ült forró kávéja mellett, 2s gyakran és mélyen sóhajtozott, Mint tyúk fészkelt, kit száz tojás emelget, S fején is ült a haj, a szép bozót. Füstölt és itta kávéját, a nedvet, Mitől az agy oly jól olajozott, S az asszony ült — s tagadjam? — egyre szebb lett. S a percek szálltak, új pletykát hozók, Mert végre jött a lustán várt barátnő, Aki kérdezhet és akit, ha kérdez, Az újatmondás száz izgalma átsző. Babráló kézzel nyúltak száz miérthez És mondták: Otthon esténként unalmas, A férj s a gyermek egy leckét fogalmaz. IIEDY MEDREA: Őszi nap Vándorútján, indul, lám, a szél! Ökömyál lóg, mint fehér selyemszái a szamárkóró rusnya torzsán. Lassan minden lim-lom lesz, s levél hull tán szívedre nagy félelem száll, az életre most így gondolsz tán. Oly furcsa lesz az egész világ, termés után — vágytalan az álma, nyár és ősz közt, megpihenve. Hozzád is jön egyszer (mégse várd!) egy ilyen nap, de köszöntsd csodálva, s vidám szívvel — mintha ünnep lenne Románból fordította: Aníalfy István ; KÓPIÁS SÁNDOR: AFRIKA Felborzolja a Hold az éjszaka fekete vizeit. Felsorakoznak a szuronyos hegyek, (a csend-kordont áttöri a jajszó), ökölbe szorít egy kontinenst évezredek görcsös, kemény dühe. Sortüzek ritmusa dobban, — élő testbe fúrnak alagutat, hogy a belső, vonagló szerveket megszorongathassa a halál. Szahara fertőzött homokkal üzen, mely sugarakat hordoz, s a csontokig szúr, — Hirosima árnya fojtogatja az anyákban sejlő embriókat is. ... Itt az arányok eltorzulnak, felbomlik a formális logika, s az emberekről rács-fogú börtönök rágják le a húst ... Itt az ész hökkenve áll, köriilírhatatlan fogalmak születnek, s mintha csak egyetlen törvény lenne: a téboly. A kapitalizmus ámokfutása ez. S a füstölgő falvak lángkorbáecsal kergetik lakóikat Fehérizzásúvá válik a harc, — itt semmi se hajlik, de törik, itt csak a győztes élhet tovább... Vért iszik az erdő, fiai vérét. De fát és ércet a gyarmat nem ad. Az élesedő frontok 1 kitátják szörnyű szájukat, s néha a percek: a pusztulás zápfogai. Nincs mit kivonni s összeadni, kőbe vés mindent a történelem. (A trópus színpadán egy darab megbuk s dollármilliók tűnnek tova...) A gyarmati sors gyógyíthatatlan volt, de eszménk ma már a kórokozó hatásos ellenszere. Accra és Budapest így találkozik a küzdelem s a remény metszéspontján, mert a boldogság fehér is és fekete is lehet.
