Népújság, 1961. október (12. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-22 / 250. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE » MEGYEI IRODALMI KOR KIADÁSÁBAN FARKAS AMI RAS: \ent adhatok neked... Nem adhatok neked hírt és hatalmat. Mely számolatlan hurrával fizet, De örömöt igen, melyen elalhat Rohó álmokkal labdázó szíved. Igaz regénye-bája nincsen annak. Ha azt teszem, amiben nem hiszek, S ma már, hogy éveim gyorsan szaladnak. S nincs többem már. mint egy-két évtized. Csak annyi telhetik szerény erőmből. Hogy felkutassam lelkem mélyeit, S ha csak hulló szavadra küszködöm föl Odaadásom, az is melegít, Ha hinni látlak, s nem csalatva érzem: Egyetlen vagy, enyém csak és egészen. HARGITAI ISTVÁN: SALTO MORTALE Nőni kezd már a láthatatlan, Utolsó bölcsesség-fogam. Hogy galambfehér virradatban. Meg az őzbarna alkonyaiban, Magamra leljek boldogan... A nyugtalanság nyugodalmát Hajszoltam eddig hasztalan. Benső hegycsúcsok kékes ormát Kutattam tartalom és formák Hűvös és mély hágóiban. Látni kezdem már, hogy kiáltó Szavak után új, nyugtalan Vágyak szakadnak rám — se salto Mortale örök: mint iramló Folyó, zuhatagaiban. KOVÁCS SÁNDOR: A lázadó teremtés hangja Szelek tüzes-bokájú táncát perdítik magasba hosszúderekú jegenyék, megforgatják villás ágaikon majd eleresztik lányok szoknyáját pirulásig lebbenteni fel. Az ember ámulva nézi a csörgő ragyogást, Amint világra görgeti barna rügyekből A csodálkozás csillagocska virágát. Ez a lázadó teremtés, Mikor minden kínból csak a szépség simaarcú pompája születik, Ez a lázadó teremtés, mikor a remény és a jövő összehajol és egymásbaforr a változás gyantaizzású hevületében. Ez a lázadó teremtés, mikor csak fény van és feslőarcú napok zöld álmát visszhangozza a nyitott tenyerű reggel, Ez a lázadó teremtés... A madárhang-torkú dalolás ; szavakat ad a szerelemnek, hogy többen tudjanak szeretni minden gyűlöletnél, j hogy a bombák ne szakítsák széjjel a csókot,' tank-talpú halál ne dübörögjön mezőkön, réteken, falukon s városon át,! de ismerje meg a bezárt szemű is a béke színét,' az ő szimfóniáját értsék tisztán a süketek! I Szán, 4 hang, í fény, i élet! c Már minden ő legyen! í POLNER ZOLTÁN: Esti vázlat Házak mögé öntve, kék dombokon, a délután hűlő salakja füstölög s verődnek borzas rét után gőzölgő, ezüst ködök. Megkövesedik a fák lángos levelén az ég. Esteledik, s gyöngyveretű arany lobog ásókat lép a csend, mely csapa derű. Meleg alkonyi zománc utcánk, s a folyó felől sűrű holnapi szél lobog, körűm csapódik, tündököl s izzó kévéjébe fog. MOLNÁR JENŐ: Hazafelé Ringó, szép karcsúság, tüzek áradása, mézízű valóság: ugye, ugye vársz ma? Két együtt-verő szív, lobogó, szép éjjel, szívek selyem lánca, semmise tép széjjel. Kerekek, gyorsabban! Segítsünk a gőzön! Friss az esti csillag, KOPIÄS SÁNDOR: FAPP MIKLÓS: Az ágak közt marad... Erdő. rettegés győzelem A hullámzás törvényei szerint a kékség kicsap az ég partjaira; sorsom — napfényként viliódzó betűkkel a felém hömpölygő vizekre van írva. A pillanatok: kicsi buborékok, a felhők peremén gyöngyöznek; lombjukban a fák ma felmutatják zöld csillanású nedveit a földnek. Az erdő hívja és terelgeti a fényekben bujkáló nyarat, mely tovatáncol a szelek útjain, de sugara a széttárt ágak közt marad. SZEMES PIROSKA: A pacsirta ; Csapó Pista harmadik nap- ] ja nem tud másra gondolni, ' mint a tragédiájára. Es nincs ’ a világon senki, aki kiden te- ! né az igazságot. Azt, hogy Schultz Imre és Hatos János ; valóban elcsavarták-e Zsuzsi ! fejét? Zsuzsit, a feleségét azzal | hagyta ott, hogy soha nem ’ tér vissza. Mindennek a Schultz az oka. Ha nem be- , széli rá, hogy engedje el mo­dellnek a Zsuzsit, az asszony t soha nem tette volna be a lá- | bát az üzemi képzőművész- ; körbe. Ha tárgyilagos akar ; lenni, különb mindegyiknél. A : Schultz? Semmi. Van még >más esztergályos is, aki bejár ; a körbe festeni, és a műhely- ! ben is valaki. A Hatos meg öreg melós, i fontoskodó, minden lében ka- í náL A kört is ő szervezte meg. ’ Persze, hogy kiélje magát a I fontoskodásban. De hát a nők ! — úgy látszik — nem válogató- í sak. Zsuzsi se különb a többi- i nél. Ezek persze tették a szé- ípet, az asszonynak meg tet- > szett, hogy nyüzsögnek körü- i lőtte. Most itt van. Mi lehet íegy nőből, akit elhagy az ura, ; mert nem úgy viselkedett, i ahogy tisztességes asszonyhoz [ illik. A dolog akkor pattant ki, i amikor tombolán kisorsolták a »képzőművészkor festményeit. ^Schultz Imre és a vén Hatos •János képein felfedezte Zsu­• zsikát. Mégpedig anyaszült • meztelenül. Kint, szabadban, háttal fekszik mind a két ké­; pen, egyik könyökével feltá- ; masztja a fejét, felnéz az ég- 5 re, egy kis fekete pöttyre. Az í a pacsirta. Vagy a Zsuzsi? '.Mindegy, hogy melyik, a lé- l nyeg, hogy képes volt ennek a i két embernek levetkőzni. Már­* pedig, aki ezt megteszi, csak azért, hogy lefessék, az mást l is megtehet. És Zsuzsi csak ne­* vetett ezen. Esküdözött, hogy nem ő volt a modell, de Pis­tának minden tiltakozás csak olaj volt a tűzre. A végén már Zsuzsi is elhitte, hogy őt fes­tették meg tudtán kívül. — Ha bevallód, hogy meg­csaltál azzal a vénséggél, az­zal a nyápic mitugrásszal — mondta Pista —, nem lesz sem­mi baj ;.. Illetve, akkor leg­alább becsülöm benned az őszinteséget. Így viszont sem­mit nem tudok becsülni! Zsuzsi, amikor Pista rácsap­ta az ajtót azzal, hogy többet be sem teszi a lábát, már sír­ni sem tudott. Csak ült, sem­mibe révedö szemekkel és hallgatott. Másnap Zsuzsi felkereste a két férfit, hogy számonkérje tőlük, hogy milyen bajba so­dorták. A két férfi egymás szavába vágva magyarázta, hogy a Szépművészeti Múze­umban másolták a képet, ök is felfedezték, hogy Zsuzsi na­gyon hasonlít az eredetihez. — Tudod, mit? — vakarta meg Zsuzsi komor arca láttán 1 nullással nyírt fejét Hatos Já- i nos. — Vidd el azt a bolondos embert a múzeumba, mutasd 1 meg neki az eredeti festményt, akkor majd megnyugszik. — En nem!... — rázta fejét az asszony. — Csak nem fogok neki könyörögni.;. És külön­ben is. Hatos bácsiék csinál­ták nekem ezt az egész kala­majkát ... — Azt mondod, hogy mi is hozzuk rendbe? — kérdezte az öreg. — Azt. — Csakhogy Pista aligha jön el velünk — szólalt meg Schultz. — De nem baj, Zsu­zsika, majd kitalálunk vala­mit. Higyje el, kitalálunk va­lami jót. ötnapos gondolkodás és elő­készítés eredményekép úgy adódott, hogy szombaton Pis­ta Tivadar mesterrel, a kép­zőművészeti kör vezetőjével futott össze a gyár kapujá­ban. A beszélgetés végén Ti­vadar mester megkérdezte, hogy nem lenne-e kedve Pis­tának vasárnap egyet sétálni vele: tesse vele a szégyenét. Hogy f nemcsak a Schultz, meg a Ha­tos, hanem mások is festik meztelenül az ő feleségét. Tivadar mosolygott, s nyu­godtan, mint aki észre se ve­szi az indulatbajött embert, mondta: — Szinyei Merse Pál... — Maga ismeri? — Persze. — Mondja, azt is tudja, hol lakik? A festő mosolygott, pedig í nevetni lett volna kedve. — Sajnos, nem... Meghall. Pista fellélegzett. — De szép a kép, mi? Pista maga se tudta, miért mondta rá, hogy szívesen, ami­kor egyáltalán nem volt ked­vére. Legszívesebben lekevert volna egyet ennek az ember­nek. Viszont nincs mit csinálni, el kell mennie vele. Még azt hinné Tivadar művész úr, hogy a felesége miatt dühös, Hát csak ne higgyen semmit. A felesége magánügy, nem kö­ti senkinek az orrára. Legfel­jebb majd hamar elköszön tő­le, nehogy azt higgye, hogy vele passziózni lehet. Másnap a Belvárosban ta­lálkoztak. Tivadar azt javasol­ta, menjenek kiállítást nézni, utána pedig üljenek be söröz­ni valahová. Semmi nem volt jobban el­lenére, mint az, hogy képeket nézzen, mégis követte Tiva­dar mestert a Szépművészeti Múzeumba. Nem akart képe­ket nézni, de időnként megfe­ledkezett magáról és csodál­kozással tapadt a szeme egy- egy reprodukcióból már is­mert festményre. Időnként Ti­vadarra is figyelt, s elfeled­kezett Zsuzsiról. — Most a Szinyei-terembe megyünk — magyarázta Tiva­dar mester. A legjobb magyar festő volt a századfordulón. Tivadar észre se vette, hogy már néhány másodperce ön­magában magyaráz, mert Csa­pó Pista eltűnt mellőle. Pista, amint a terembe lép­tek, szinte sóbálvánnyá válto­zott. Háttal neki Zsuzsi fe­küdt egy képen. Szép nyakán vöröses hajpihék, ártatlanul nézett az égre, a pacsirtára, mint a Schultz és Hatos ké­pén. Hirtelen gondolkodni sem tudott, rohant egyenesen Tiva­darhoz, s mintegy számonké- rőleg kérdezte tőle: — Ki csinálta ezt képet? Es ekkor jutott eszébe, hogy Tivadar mester csak azért hív­ta ide. Hogy még jobban érez­— Mikor halt meg? — Tudja, hány éves ez a kép? Éppen hatvan... Hol van ez a szép modell már? ... Tudja, hányán másolták már ezt? Az én növendékeim is le­festették .. j A kis Schultz, meg a Hatos bácsi.., Pista nyelt egyet. — Most elmehetnénk egyet 8 sörözni, még ebéd előtt.;. ® Pista a száját rágta, majd mint aki siet, órájára nézett. — Sajnos, nekem el kell mennem, de majd legköze­lebb, ha nem haragszik.. Sajnos, sürgős, fontos ügyben várnak..: Tivadar kezet nyújtott neki. Otthon, az ajtó előtt enyhe | émelygés fogta el. \ — Szervusz — köszönt be a] konyhában tevékenykedő asz- szonynak, s ebben az egy szó­ban, úgy érezte, belesuttogta a bocsánatkérést is.' — Szervusz — vetette oda Zsuzsi, mint akinek nagyon vigyáznia kell, lázasan kavar­ni kezdte az apróra vágott hagymát. Pista nagyon sutának érezte magát. Várta, hogy Zsuzsi ki­segítse. Könnyíteni akart a helyzeten, s megkérdezte az asszonyt: — Mondd, ismered te Szi- nyei-Merse Pált? Zsuzsi felcsillanó tekinteté­ből dühös szikrák csapódtak ki. — Ha azért jöttél vissza, hogy engem szekírozz az örö­kös gyanúsítgatásaiddal, akkor már mehetsz is! Nem ismerek senkit, vedd tudomásul! Pista megpróbált komoly lenni, de Zsuzsi dühös arca megakadályozta ebben. Nem tehetett mást, mint nevetve hátamögé lépett és átölelte. — Szóval nem ismered? Hát akkor minek jársz te annyit a festőkhöz, ha még azt sem tudod. Hát ő festette a Pa­csirtát? Ügy vitt a léptem: pihenni fogak: s elbotlottam ittmaradt kőben, megcibálták hajam öreg bokrok s jó virágok vártak ismerősen. Valami tisztás örömét vártam: lurkóként futottam a hegynek, s csúszott az út, mohos fák dűltek rikkant kedvemre ráfeleseltek szél-korbácsok csaptak le a földre eső-húrokba belecibáltak s viharrá-veszetten megrohantak szolgái a föltámadt halálnak: kövek repedtek, fölzajdult a föld, futott az ösvény, robbant a fergeteg, csecsemőkként kavarogva hulltak metszett köldökzsinórú levélek... menekültem egy erős ág megtartott és én földet és füvet tapasztottam az arcomra a fa mögött lapulva mondtam és újra mondtam az egyszeregyet szemembenézett egy virág és nem tudtam válaszolói betonos levegő súlyosul* rám, nyárban vacogtam kezem a földet kaparta és porladt a föld nyüszített velem képek sikoltottak agyamba: géppisztolyokat hallottam, meg testek zuhanását meszes-gödör, folyó-koporsó együtt kiáltott halálbafonnyadt karok meredtek föl a lágerekből és éreztem a cián-szagú „Cyklon”-t megperzselt hangyák botladoztak s én egész tisztán hallottam, hogy a mohákon sercenve elakadt a lábuk összerohantak bogarak s a pisztrángok is olyan eszeveszetten menekültek a fagyos patakban kiáltó madarak fütyültek át a beomló levegő falai közt az ellökött csúcsról mázsás kövek zúdultak és azt se tudtam, hogy nyár van-e, vagy bármilyen évszak lélekként recsegtek a fák s a tisztást se láttam, ahova menni akartam.-, gaztettes, görbedt ujjak csavarták ki a fák gyökereit testet csupált, virágot megfizetett tenyerével bombák voltak a fogak, hegyesek v és jött, zuhogott, szemeiben lángszórók voltak roppant lépte tankosan dübörgött és egész közel, jaj, már itt van, éreztem a megreccsent fák köz*... És akkor fölálltam. Az édes füvek karddá acélosodtak, s én felészegeztem. A fáknak kiáltottam és áttéphetetlen fallá mellesedtek. Millió emberek futottak hozzám mindenünnen és botlottak is, de ákartak-jöttek mindenünnen forrasztott szívek, s csontos öklökkel hegyekké lettünk hitünk pajzsán keménység volt a fény, karunk óriási izomköteg lett és szúrtuk a Rémet, hasítottuk foggal, vassal, körömmel... Amikor vége lett a megharcolt-győztes éjszakának s megtépve fölálltunk: asszo­nyok, pillangós gyerekek szaladtak hoz­zánk. és nótás lábbal jártuk el az egyet­lenül legszebb táncot. BERECZKY ZSOLT: Vasárnap delelő, l Langyos csókjával simogat a nap, s szellő ingat még sok levelet, a kertben, ahol most ülök és figyelek egy kis domb tetején. Messze nézek: túl kerítésen, út- házon, hegyeken, és közel: füvön, kövön. Mellettem kis almaía nyújtja ágait, apró almákkal mosolyog s nem gondol a télre. Szikrázó meleggel ölel a nap, s jut a kertnek is, akácbokomak, mely remegve nyújtja levelét a lény fele, a ragyogás felé. Lent egy udvarban néni mos, loccsan a víz, mereng a fateknő, az úton kék busz suhan, rajta csillan a sok sugár, majd iramodik és csókot nyom a néni ősz hajára, simítja két eres kezét... Szelíd a csend. Szürke rög nyújtózik, ásít a fényben, bámul a pókhálón, mély ragyog, mint a szivárványfonál. Derűs kéményekből kék füst göndörödik, s bárhova nézek, messze, vagy közel, a fény, a meleg nyugtat, simogat, elei...

Next

/
Thumbnails
Contents