Népújság, 1961. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-05 / 209. szám
4 VCplüISÄG A Köztársaság tér közép n áll ez a szoborcsoport, a nő: alak, a híres Marianne, Fran ciaország jelképe. A szabadsá. jelképe is egyben. Igen sa csodá'ója akad a nyugatném turisták körében. Érdemesnek tartják újra megnézni: Esti fényben a Champs Elysées I Cikksorozat. Au revoire, Paris! Igen, viszontlátásra, Párizs: mint az Atlanti-óceán gyors szelep úgy futott el az ide, s mint színes üveggyöngyök sűjárhattunk, ahová a program, az idő, amely szűkén mérte perceit — elengedett. Kerestük a választ: „Az vagv-e, aminek Ady látott? Az vagy- e, amivé 1944 után lehettél volna”. S most, hogy visszatekintünk az ismerkedés napjaira, a leírt és emlékező, beszámoló sorokra, újból felidézve utunk állomásait, az embereket a Champs Elysé- es-n és a Metróban, a Smaragd-parton és a bretagnei földeken, a szavakat, amelyeket megragadva igyekeztünk felhúzni az „entragér”, az idegen számára első pillanatban minden országban meglevő és a lényeget eltakaró spanyolfalat — nyugodtan mondhatjuk: nem vagy az. Ez nem Ady Párizsa, ez nem a kommunár- dok, a maquis-k Párizsa. Pazar szépsége, színeinek pompája, életének ritmusa, szellemének ragyogása egy olyan múltból táplálkozik, amelynek megteremtői, ma már csak statiszták lehetnek a történelem színpadán, mégha főszereplőknek is hiszik magukat. A forradalom Párizsából az egyénieskedő lázadók városa lett, s hogy a Bas- tille-emlékműve oly büszkén emelkedik karcsú testével a magasba, annak alapja ma már nem az egykori forradalmi Párizs érdeme, hanem a ma munkásosztályáé, amely nehéz körülmények között, de magasan igyekszik tartani a lázadók között az igazi forradalom szellemét és lángját. Igaz, a francia életnek számos és igen vonzó vonásával is találkoztunk: ismeretlen a tartózkodás, amellyel más ügyeit szemlélik, visszájára is fordul: mert a más ügye, akkor is a másé, ha az utcán fordul fel, ha a Szajna hídja alatt éri a halál. < Csillogó pompa és városszéli szegénység, de betör a szegénység a Metró belvárosi állomására is, ahová aludni tér, kinek se munkája, se lakása nincs. Üzlet mindenek felett, a Notre Dame-ben éppen úgy, mint a Louvré-ban, vagy a St. Maloi kalózvárban. Üzlet és annak könyörtelen, sokszor meg sem fogalmazható szelleme, amelytől megkeseredik a száj, s fakóvá válnak Párizs fényei... Atomrobbantás a Szaharában. Algéria. Bizerta. Gyilkosok, volt SS-ek, az idegenlégióban. Nyugatnémet hadtestek francia földön. És Párizs, a francia főváros dicsőséges fel- szabadulására készül, amikor a párizsi nép fegyverrel kelt fel a náci hódítók ellen. Elismerésre méltó fesztelenség és könnyedség, és prostituáltak sorfala, mint valami szerelmi idegenlégió, fényes nappal, száz méterre a Notre Dame-tól. Utrillo és Picasso, Monet és Manet, Rembrandt és Leonardo és szakállas, piszkos lábú, félőrültek a Montmartre-on. Gerarde Philippe, Femandell és a többiek nagyszerű filmjei és filmre elkövetett véres komicsok, szadizmus, pornográfia a szomszéd moziban. A múlt diadalmas és nagyszerű lendülete még viszi, sodorja Párizst, egész Franciaországot. De meddig tart a lendületből, meddig lehet meríteni hivatkozást abból a tarsolyból, amelyet a kommunár- dok töltöttek meg vérrel, verítékkel? Nyilvánvalóan nem sokáig. Történelemileg pedig egész rövid ideig. Párizs arca csodálatos. Tekintete megkapó. De a lelke! És mégis: Au revoire, Párizs! A viszontlátásra! Mert a Szajna vize, ha lassan is, de feltartóztathatatlanul halad előre. (Vége.) Suha Andor Gyurkó Géza Itt állt valamikor a félelmetes Bastille. S mikor a párizsi nép rohamra indult a börtön- erőd dien, nemcsak a Bas- tille-t rombolta le, de pontot tett egy kegyetlen történelmi korszak után is. Most emlékmű hirdeti e győzelmet. Memento! Csak egyesek nem értik meg a szavát. rű kopogása, úgy értek bennünket a különböző benyomások, impressziók. Jártunk, hol faji előítélet (ha nem algériai arabokról van szó, persze!): könnyedség és szellemesség; hallatlan szorgalom az északi vidékek parasztjai körében; ügyes és számunkra nagyonis tanulságos tálalása műkincseiknek; a francia irodalmi és művészeti élet legjobbjainak bátor újkeresése, magas- fokú érdeklődés a politika, elsősorban a belpolitika kérdései iránt, józanabb életrend az átlag francia családban; udvariasság megléte és a pletyka, a más életébe való oktalan és rosszindulatú vájkálás hiánya... De megismerkedtünk a másik oldallal, s hiába minden, ez jellemzőbb a mára s feledtetni tudja az előbbit. Hogy a borravaló szinte nemzeti tulajdonsággá vált, s nem adni illetlenség, keveset adni, meg egyenesen sértés — még a kisebbek közé tartozik. De az a széleskörű tudatlanság és naivitás, amely a világpolitika kérdéseit illeti, az a következetes szajkózás, amelyet egyéni véleményként próbálnak pertraktálni, pedig csak a figaró vezércikkéről van szó — már sokat elmond. Beszélgettünk francia fiatalokkal, akik szerint 1961 legnagyobb eseménye — a Közös Piac volt. Gagarinról és Tyitovról tudnak, de a Közös Piac, amely most átmeneti fellendülést hozott a kirakatokon mérhetően — az a legnagyobb. Hogy holnap mi lesz? Ki törődik a holnappal? Hisz az „holnap” lesz! A megkapó könnyedség és Pardon, Mad- moisclles! Csak egy fényképet! S a mosoly nemcsak engedélyt jelent, hogy kattanhat a fényképezőgép, hanem egy villantást is a párizsi nők bájából. S néha egy villanás is emlék maradhat! Hosszabb a kenyér, mint amilyen magas a kislány. S kislány éppen olyan kíváncsi, mint a — fényképezőgép. 1961. szeptember 5., kedd íme, a Montmartre — a festő vásznán. Mezítláb, a világ legnagyobb „vásznára” a párizsi asz- faltra fest a festő, azazhogy inkább rajzol: a Notre Dame* ot. A rajz mellé egy kis kört húzott a színes krétával: a szív es adományoknak. Jó, ha valamit kap, de ha nem, az se baj: sikerült feltűnést keltenie. Sa^na-parti idill: levél a kedvesnek.
