Népújság, 1961. augusztus (12. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-29 / 203. szám

4 NÉPÚJSÁG 1961. augusztus 29., kedd Cikksorozat. II. A mise megér egy üzletet „Néhány évvel ezelőtt e könyv szerzője a Notre Dame székesegyházat nézegette, he­lyesebben vizsgálgatta, s ott, az egyik torony sötét szögleté­ben, erre a kézzel vésett fel­iratra bukkant a falon: ANÁrKH ... Ebből a szóból keletke­zett ez a könyv.” Victor Hugó írja ezeket a sorokat híres regényében, a Párizsi Notre Dame-ben. Hogy ez a torony volt-e, vagy a má­sik, ahol most több mint há­romszáz csigalépcsőt mászom felfelé — nem tudom. Min­den esetre legalább olyan re­gényes, romantikus ez a to­rony, mint amilyen fárasztó, s erős a gyanúm, hogy azt a ré­terrel lejjebb kőből faragott, sárkányfejű középkori vízkö­pők bámulják rideg egyked­vűséggel a számukra megszo­kott képet. Megszokták, hogy a gótika legragyogóbb emlé­kének segédei, megszokták, hogy a templom tornya a Bá- bel-tornya lett és időt álló magabiztonsággal szemlélték a századok futását. Alattam nyüzsgő hangyaboly, a külföl­diek vonulnak ki-be a temp­lom hajójába, megállás nél­kül, kisebb csoport áll ott, ahol valamikor IV. Henrik eskü­dött örök hűséget első felesé­gének, akit bent a templom oltáránál fogadott a püspök — egyedül, mert Henrik protes­táns lévén nem léphetett a templomba. Az ara benn, a vőlegény kinn, a kapu előtt. De a há­zasság létre jött. Az imént még ott tolongtunk a templom misztikus félhomályú, hatal­mas csarnokában, s hallgattuk a misét. Párizs megér egy mi­sét — mondta az iménti Hen­rik és igaza volt. Századok teltek el azóta és ünnep lévén, nagy celebrációval folyik a mise. Fenségesen zúg az orgo­na, a gregorián kórus a temp­lom félhomályában a közép­kort idézi, ebben a templom­ban, ahol Krisztus töviskoszo­rúját őrzik.. Az igazit. A má­sik igazi Rómában! Harma­dikról nem tudok. Mondom, zúg az orgona — de csak időnként hallani. Az idegenvezetők egymást túllici­tálva magyarázzák, hogy két­ezer évvel ezelőtt itt pogány templom állt, a turisták fe­csegnek, csoszognak, kattognak a fényképezőgépek, ott neve­tés harsan, itt valaki szendvi­cset majszol, szájtátva nézik egyesek, hogyan misézik a bak csoezogása, a nyelvek bá­beli zavara ide nem hatol most már fel. Párizs szépsége megejt mindenkit, némán néz­zük a kanyargó Szajnát csip­kés kőhídjaival, távolabb az Eiffel-torony mutatóujja bök az égre, ide lát­ni a Pantheont is, ahol Fran­ciaország és kicsit az egész emberiség nagyjai, szelle­mi óriásai alusszák örök álmukat. Balra a mai igazság­ügyi palota, a város „legcsú­nyább műem­léke” — ahogy a párizsiak ne­vezik, amely­nek egyik to­ronyszobájában Maria Anto- inette-et őriz­ték lefej eztetése előtt. S ide lát­szik a Concor­de, az Egyetér­tés tér is, ahol lehullt Lajos, Antoinette és ahol lehullt Robespierre fe­je is. Mögöt­tünk a St. Cha- pelle kápol­nája, IX. Lajos házi temploma, amely a korai gótika másik csodája, s ame­lyet 33 hónap alatt építettek fel — a király parancsára. A Notre Dame majd kétszáz évig épült! Műemlékek, századok emlé­ked mindenütt, amelyek a vá ros és az ország történetét őrizték meg a hideg és mégis oly sokat elmondó kövek se­gítségével, s amelyek nemcsak Victor Hugót ihlették meg, de oly sok írót, festőt, költőt, ze­neszerzőt, mind, aki csak meg­fordult a „fény városá”-ban. Óvatosan lépegetünk lefelé a Notre Dame tornyából, s a történelem iskolában tanult eseményei ízes, sajátos és so­kat mondó összefügésekben láncolódva idéződnek fel em­lékezetünkben. Mert a Conci- ergerie — az említett igazság­ügyi palota — őrizte a kivég­zésig az áruló királyi családot. A sans-coulotteo-k akkor még aligha gondolták, hogy nem messze ettől az épülettől, alig két évtizeddel később, itt a Notre Dame-ban a király he­lyett császár lép a francia trónra — Napoleon személyé­ben. S arra is aligha gondol­tak, hogy az „ész templomá­ból”, a Notre Damé-ból — mily kegyeletsértés volt ez ak­koriban — az üzlet temploma lesz. S egy nagyonis mai analó­gia: nem messze a híres temp­lomtól van a Quai d’Orsay, a francia külügyminisztérium, ahol nemrégiben tanácskoztak a négy nyugati hatalom kül­ügyminiszterei. Amíg a tanács­« 1961. AUGUSZTUS 29., KEDD: 105 évvel ezelőtt, 1856. augusztus 29-én született BÍRÓ LAJOS zoo­lógus és utazó. 1895-ben indult tá­vol-keleti útjára: 7 éves útja során Üj-Gulneát járta be és innen a Nemzeti Múzeumnak jelentős nép­rajzi és állattani anyagot gyűjtött. Levelei ez útjáról a Természettu­dományi Közlönyben jelentek meg. Második útja során Tunisz­ban, Krétában, Törökországban és Bulgáriában járt. Mintegy 50 tudo­mányos dolgozata külföldön is fel­Augusztus 29-hez a magyar tör- BÍRÓ LAJOS ténelem két tragikus évfordulója fűződik: 1526 nyarán n. Szulejmán szultán 75 000 főnyi sereggel indult az ország ellen. n. Lajos fel­hívására csak vontatottan haladt a sereg gyülekezése és mintegy 25 000 főből álló haderő a tapasztalatlan Tömöri Pál kalocsai érsek vezérlete alá került. A Mohácstól délre levő magyar sereg táma­dása szétszórta a török sereget, de a háta mögött felállított ágyúk szörnyű pusztítást vittek végbe és a török balszárny bekerítő mozdulata másfél óra alatt eldöntötte a csata sorsát: a „Mohácsi vész”-ben a magyar sereg elvérzett. Amíg a mohácsi csata bevezetője volt az ország török uralom alá kerülésének, úgy az 1541-ben ugyanez napon történt Budavár elestével Magyarország három részre szakadása pecsételődött meg. Moxih műsora EGRI VÖRÖS CSILLAG Napfény a jégen EGRI BRODY Holnap felnőtt leszek EGRI KERTMOZI Mágnás Miska GYÖNGYÖSI PUSKIN Matróz a rakétában GYÖNGYÖSI SZAB'ADSAG Királyasszony lovagja HATVANI VÖRÖS CSILLAG Gyalog a mennyországba HATVANI KOSSUTH Bakaruhában PETERVASARA Találkozás az ördöggel HEVES Különleges megbízatás FÜZESABONY Állami Áruház „Nagy embereknek — a hálás haza!” Ez olvas­ható az oszlopok feletti feliraton. A Pantheon ez, amelyben az első urna Mirabeau-é, s itt nyug­szik Voltaire és Victor Hugo is. kozás folyt, Párizs utcáin ott hömpölygött tízezernyi „étran- ger” — idegen, akikből és akikért Párizs él. Nem tudom, vajon esett-e szó erről azon a tanácskozáson, amelyen a vi­lág holnapi sorsát hánytorgat- ták a külügyminisztérium fa­lai között. — O, ez volt minden, amit szerettem! — zokogott fel Quasimodo Esmeralda halála­kor. Elnézést a talán nem is sértő hasonlatért: a párizsiak­nak minden az, amit szeret: Párizs. Kár volna a múlt időérti Az egész emberiség pótolha tatlan kára, amelyért a Quai d’Orsay-n is felelnek. (Folytatjuk.) Gyurkó Géza Vivát, technika! Hosszú ideje tű­nődöm már azon, mi az oka, hogyha már egyszer az élet minden terü­letére betört és diadalt aratott a technika, miért re­kedt kívül egy oly fontos terület­ről, mint az — ulti. Igen, az ulti, amely­nek százezrek hó­dolnak ebben az országban, az ulti, amelyet Ultóliá- ban előbb tanul­nak meg jövőnk reménységei, mint a betűvetést, az ulti, amely kibé­kíti a haragosokat, összeveszejti a ba­rátokat, s amely­hez nálunk éppen annyian értenek egész magas szín­vonalon, mint az űrhajózáshoz, vagy a labdarúgáshoz. Itt az ideje, hogy ez a játék is to­vább tökéletesed­jék, nemcsak belső tartalmát, de tech­nikai adottságait illetően is. Mert ugye, milyen unal­mas dolog is az osztás?! Javaslom, hogy olyan gépet szerkesszenek, amely elvégzi ezt a műveletet: kever, emel és oszt és szükség esetén iz­gatottan beleku­kucskál a talonba is. Az sem volna megvetendő dolog, ha ez a gép utána tartaná is a kár­tyát, s így a feles­leges fizikai mun­ka kikapcsolásával még intenzívebben fordulhatna a fel­szabadult szellem a játék kombiná­ciói felé. S ha már tartja a lapokat, akkor megfelelő kiberne­tika segítségével be is mondhatná, hogy mondjuk töknegy- venszázulti durch- mars, s esetleg le is játszhatna, ügye* sen, szépen és fő­leg a partit meg is nyerve. Micsoda távla­tok! Képzeljék el, egy asztal körül négy gép, három dolgo­zik, egy pihen, — éppen celláit tölti fel, mire rá is sor kerül. S ezek a nagyszerű gépek, az emberi agy min­dennél csodálato­sabb produktumai, ott játszanak he­lyettünk, bemon­danak, kontráznak, nyernek, osztanak, felvesznek, veszek­szenek, csörögve számolják ki, mit fizet a bukott pi­ros ulti... Íme, így fest az ember tel­jes felszabadulása a fizikai munka kényszere alól! S a másik asz. tálnál milyen jót ultizhatnánk ml addig ... (egri) íme a Notre Dame, híres kettős tornyával, középen a csodálatos szépségű rozettával, a színes, kerek üvegablakkal. Évszázadok, nagy történelmi események tanúja. Hetven méter magas tornyából meg­kapó kilátás nyílik Párizsra. gi szót, amelyet azóta régen levakartak a vastag falról, ta­lán valaki olyan írhatta fel, aki nagyon elfáradt a magasra hatolás vágyának szent áhíta­tában. Lépésről lépésre haladunk előre, a lassan nyolcszázesz­tendős, valóban lenyűgöző szépségű templom tornyában, magyarok, angolok, olaszok, amerikaiak, s természetesen nyugatnémetek: az egyik sor fel, a másik le, egyensúlyozva, meg-megállva, de kitartóan, mert a Notre Dame tornyából csodálatosan szép Párizs, s egy kicsit mindenkit megihle­tett Esmeraldának és Quasi- modónak végzetes Hugo-i tra­gédiája ... Es-most itt könyöklők a to- íony mellvédjén, néhány mé­pap, van aki fáradtan lerogy a padsorok egyikébe. Van aki újságot vesz, katolikus újsá­got, Tyitov fényképe miatt, mások emléktárgyak, levelező­lapok után kutatnak — húsz lépésre az oltártól. íme, az üzlet betört az áhí­tatba, az angol nyelv összeke­veredik az olasszal, az olasz a latinnal, az ének és a mise nyelvével. De sebaj. Ha Párizs megért egy misét, akkor egy mise megér egy üzletet — amely fontot, dollárt, márkát, lírát, vagy éppen magyar fo­rintot hoz az egyház kasszájá­ba is. Nem tehetek róla, Quasimo- dót látom mindenütt — nem a test, hanem a lélek nyomo­rékét ... ...az orgona zúgása, a lá­Vége a nagy vakációnak, vé­ge a nyárnak. Szeptember el­sején újból megnyünak az is­kolák kapui és a nyári naptól barnára pirult gyereksereg is­mét elfoglalja az iskolák pad­jait. A frissen meszelt falak, az újra mázolt táblák és bútorok ugyan még szokatlanok a ter­mészet ezernyi szépsége után, de mégis megannyi régi barát, ismerős már valamennyi, és csak az általános iskolák pöt­tömnyi elsősei csodálkoznak az „új világon”, amelybe anyuka, vagy apuka vezeti őket a kedves tanító néni elé. Igen. Szeptember jön. És e szeptemberi hangulat egy ki­csit magával viszi nemcsak a gyermek, de a felnőtt, a szülői szíveket is. Sok papának és mamának jut ilyentájt eszébe hajdani gyermekkara, amikor még talán palatábla és pala­vessző lapult a vászontarisz­nyában, vagy táskában, aztán körzőt, tornacipőt, szatyrot sem kellett vásárolni, mert az ilyesmi akkoriban még „nem volt divat.” Sokat változott az­óta a világ, sok-sok szeptem­ber jött, következett egymás után, míg eljuthattunk idáig, hogy a szeptember a szülői gondok mellett örömet, gyere­kes izgalmat is jelenthet már nekünk. Az új iskolai év hajnalán pe­dagógusok és diákok egyaránt telve vannak friss erővel, ne­mes szándékokkal, a szülők pedig erős akarattal fogadtat­ják meg gyermekeikkel: ígé­rem, az idén jobban tanulok, mint tavaly. És ami a jobb ta­Augusztus végi gondolatok nulást, az eredményesebb ok­tató-nevelő munkát illeti, el­mondhatjuk, hogy e tekintet­ben népi államunk is megtett minden tőle telhetőt, hogy biztosítsa azokat a — lehető­ség szerint legjobb, legkedve­zőbb — személyi és tárgyi fel­tételeket, amelyek elengedhe­tetlenül szükségesek a jobb, eredményesebb munkához. Szóljunk e arról, hogy az idén szeptemberben is — éppen úgy, mint már a korábbi esztendők­ben — az új iskolák egész so­ra nyit kaput ifjúságunk előtt? Arról, hogy Egercsehiben, Be­senyőtelken, Felsőtárkányban és másutt az új tanévben már emeletes, négytantermes, mo­dern, a legújabb pedagógiai követelményeket is a legtelje­sebben kielégítő iskolákban ta­nulhatnak e falvak gyermekei, és hogy Heves megyében soha ennyi pedagógus nem dolgo­zott, nem állt munkába szept­ember elsején, mint éppen most, a küszöbön álló új tan­évben? Szóljunk arról és lássuk meg azt is, hogy az új iskolai évben a mi pedagógusaink újból egy jelentős lépést szeretnének előre tenni a szocialista neve­lés, a szocialista pedagógia te­rén. Ma már nevelőnek és szü­lőnek egyaránt látnia kell, hogy a megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyok szük­ségképpen követelik meg az ifjúság szocialista nevelését, új módszereket, eljárásokat tesz­nek szükségessé, amelyeknek segítségével iskoláink valóban új típusú, szocialista embere­ket nevelhetnek majd. És az új társadalomnak va­lóban kiművelt emberekre, tiszta szándékú, erkölcsös, egyenes jellemű ifjakra van szüksége, akik igazán méltók lesznek arra, hogy reájuk mondhassuk a jelzőt: szocia­lista ember. Az iskolareform, a nagy­szerű pedagógiai törekvések és a nevelők minden tudása és akarata sem elegendő azonban mindezen nagyszerű célok megvalósításához, ha nem párosul a szülők, az egész társadalom hasonló tö­rekvéseivel. Sokat hallottuk már, de még ezerszer is hangoztatjuk a nevelés társadalmi jellegét. Állítjuk és tudjuk, hogy nem­csak az iskola nevel. Nevel a szülői ház, a barát, nevel a mozi, az utca, a sportpálya és minden, ami kapcsolatban van a gyermekkel. Tudjuk, nem könnyű fel­adat megteremteni az egysé­ges nevelés feltételeit, hiszen olyan korban élünk, amikor a szülők, a felnőttek gondol­kodása, világnézete is válto­zik. Mégis, azt mondjuk és kérjük a szülőktől: álljanak az új iskolai évben teljes szívvel és lélekkel gyermeke­ik mellé, az iskolák mellé és a hivatásós nevelőkkel, a ta­nítókkal, tanárokkal együtt maguk is segítsék kiformálni, kibontakoztatni fiaik, leánya­ik lelkét. És ha a szülők az új isko­lai év első napján, az első szeptemberi napokon nemcsak azt fogadják meg, hogy gon­doskodnak tőlük telhető min­den erejükkel arról, hogy jó felszereléssel menjen a gye­rek iskolába, hogy meglegyen minden, ami kell, ami csak szükséges, a körzőtől kezdve az egyenruháig, hanem azt is megfogadják, hogy ebben az iskolai évben leányuk, fiuk tanítójával, tanárával együtt, közös akarattal végzik a ne­velés nehéz, sok-sok türelmet igénylő munkáját is, akkor év végén bátran elmondhatják majd: az én gyermekem már szocialista emberré formáló­dik. A nevelés munkájában azon­ban a szülők csak akkor kap­csolódhatnak bele, ha szoros barátságot tartanak fenn az iskolával, a nevelőtestülettel, rendszeresen érdeklődnek gyer­mekeik előmenetele, sorsa iránt és ha odahaza, a család­ban továbbfejlesztik mindazt, amit a gyermek az iskolában tanult. És csakis így, ezekkel a módszerekkel érhető el, hogy a család és az iskola szoros szövetségének jegyében, isko­láinkban már olyan ifjakat neveljünk, akikre egyaránt lehet majd büszke a szülő, a tanár, az egész társadalom. Szalay István* tanulmányi felügyelt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents