Népújság, 1961. augusztus (12. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-20 / 196. szám

1961. augusztus 20., vasárnap NÉPÜJSAO 3 EMBEREK, - ÉVEK - ÉLET A Blikkben történt Szilvásváradról, a hihetetle­nül poros úton a tó és a víz­esés felé andalog egy fiatal pár. A férfi magas, jól meg­termett alakja mellett töré­keny asszony. Fogják egymás kezét és mennek az úton. Egyszer csak megállnak. Va­lamit néznek. Közelebb megyek és látom, hogy a nagy lapulevelek és a fű között egy alig tollas kis­madárba ugrándozik. — Ugyan, hagyd már! — mondja az asszony. — Dehogy hagyom! Megeszi a macska! — En még ilyet nem láttam! Hogy lehet egy meglett em­ber, egy vasgyári munkás ilyen szentimentális! — duzzog az asszony. A férfi nem sokat törődik a sopánkodással, hanem le­dobja a cipőjét, a kis madarat inkébe rejti és megindul fel­felé a hatalmas fára, s közben mondja: — Menhelyi gyerek voltam. Anyámat nem ismertem. Mi­ért sírjon a kicsi madár az anyja után, ha visszatehetem puha fészkébe? „Korlátozott, bár költséges". — Így be­szél a The Econo­mist Kennedy leg­újabb kongresszusi üzenetében javasolt háborús intézkedé­sekről, hogy ti. meg kell erősíteni a nyu­gat-berlini légihidat, és újabb 130 000 ka­tonával növelik a hadsereg létszámát. Költséges intézke­dés ez, de hát kike­rül az adófizetők pénzéből — gondol­ják ott túl az óceá­non, sokkal nagyobb baj, hogy „korláto­zott". Már ti. a hatá­sa korlátozott, mert az — mint arról a Wall Street urai ele­get siránkoznak, sok­kal jobban igénybe vette az amerikaiak idegeit, mint „az orosz közvélemé­nyét”. — Márpedig éppen az „orosz köz­véleményre” akartak hatni ezzel az intéz­kedéssel, legkevésbé az amerikaira. Hiába, az „orosz közvélemény” meg­szokta már ezeket a mesterkedéseket, s az se zavarja túlzottan, hogy az elnöki szék­ben most „új ember” csörteti a kardját. (zár) Arckép — írással szele Kanadába. Kilen cézáz- harmincháromig kint próbál­tam szerencsét, a család itthon kínlódott. Jött a nagy gazda­sági válság, egyet gondoltam — ha már nehezen keresem a kenyeret, akkor inkább itthon! Kint aztán mégis volt vala­mi, amiért érdemes volt dol­gozni, megismerkedtem a munkásmozgalommal és ami­kor hazajöttem, magam is részt vettem a földalatti mozgalom­ban, és nagyon sok mindent megtanultunk az itthoni elv- társaktól. Lassan pereg az emlékezés sok gyöngyszeme az idős em­ber ajkán, és sokszor csak úgy maga felé fordulva mondja: „hogy is volt csak?” Igen, igen. Hogyan is? Mert 66 év ilyen viharok között, mint amilyen az ő 66 éve volt — megfelel egy századnak, ha nem több­nek. Aztán a szava a jelenre kanyarodik, visszaidézi a kö­zelmúltat, amikor 1952-ben szétment a termelőszövetkezet és mindössze három férfi meg két asszony maradt tagja. — Akkor ón beléptem és si­került is felszaporítanom a létszámot tizenhét főre. Nem nagyon kedveltek itt minket, de mi nem engedtünk magunk közé kétes elemeket és ami­kor átszaladt rajtunk az ellen- forradalom, akkor sem inog­tunk meg. Ugyanúgy dolgoz­tunk, mintha mi sem történt volna. Incidensek voltak, no, de az ilyet ugyan ki tartja ma már számon? Azután 56-ban már nekem nyugdíjba kellett volna menni, de én még két évig benn maradtam a tsz- ben, vártam, hogy megerősöd­jék. Közben jöttek ám a funk­ciók esőstől, de legjobban örültem a tanácstagságnak, mert hiszen nem kis dolog az, hogy egy egész közösséget képvisel az ember egymaga! Előkerülnek a vitás ügyek, a közös ügyek, amelyek mind arra várnak, hogy a nyugdíjas tsz-elnök, a mindig tevékeny­kedő tanácstag elintézze. Hol a villannyal, hogy egy kúttal, hol a járdával, hol ezzel, hol azzal keresik fel Szabó bácsit, és úgy megszokták már tíz év alatt hol itt, hol ott felbukka­nó alakját, hogy mindenféle kérdésben bizalommal fordul­nak hozzá. Sokat látott, sokat tapasztalt ember István bácsi, megjárta az új világot is, te­kintélye van magatartása, csa­ládja után is. Tíz éve tanácstag. Ez alatt a tíz év alatt sok minden le­zajlott a nagyvilágban 's, meg itthon is. Szabó István szavait már elnyeli a korán beállott, borús este, de ahogyan el­mondja, hogy mennyire bízik ő is az emberekben, mennyire közös ez a bizalom a választók s a tanácstag között, az jut eszembe, hogy ilyen emberek­kel valóban lehet csatát és életet nyerni! a. e. Olyan egyenesen, magabizto­san ül a széken 66 esztendejé­vel, hogy akármelyik fiatal megirigyelhetné; Nem látszik meg rajta az eltöltött nehéz évek sok-sok ütése, az aggoda­lom a családért, a nehéz mun­ka az erdőn, meg a küszködés i földdel. Szabó István itt ül velem vemben recski lakása kony­ájában és amikor meghallja, logy írni akarok róla, mert nár a tanácsok megalakulása >ta tanácstag és a felettes szervek szerint jól el is látja ízt a feladatot, akkor szabad­kozva csak ennyit mond — ,más is így csinálja! A nép bizalmával nem lehet játsza­ni!” Próbált ő sokat. A 12 hold­ba annak idején kilenc gyerek jutott. — Egyőnk se tanulhatott to­vább. Gürcöltünk, amíg tud­tunk, de annyi szájnak kevés volt az a kis föld. Napszám, summásság, részesarató mun­ka, meg ami jött, mindennek megfogtuk a boldogabbik vé­gét. 1928-ban aztán engem is kisodort a nagy kivándorlás K. B. Jóska kicsi, de erős errw bér volt. A szeme kissé mindig gyulladásos, mint azoké, akik sokat éjszakáznak. Akkoriban a város legnagyobb pékségében dolgozott. Nálunk tisztelet beli MADISZ-tag volt. Mindig és mindenben számíthattunk rá, akár ha éjszaka kellett plaká­tot ragasztani, díszleteket ci­pelni, nagy betűket meszelni az utcára. Nem emlékszem, hogy valaha tétlenül láttam volna. Amikor az első szabad Választásokra készültünk, el­vállalta, hogy éjszaka az út­testre festi a „Szavazz az MKP-ra!” jel­szót. Amikor egy z-vel írott „Szavaz”-zát ki­javítottuk ket­tőre, annyira igyekezett, hogy a következők­ben még a v-t is megkettőzte. Éppen tizen­öt éve, hogy előrelátó gon­doskodással ki­válogattam a kosárnyi B, és nem tudom még milyen pengők maradékából a- megszületen­dő gyermekeim számára — egy sereg címletet, és a hiányzókat K. B. Jóska se­gítette kiegészí­teni. Mint a gyerek — pedig akkor már két fia volt —, úgy örült a forintnak, olyan büsz­kén mutogatta, mintha csak neki lett volna belőle, pedig akkor már valamennyien csör­gettünk a markunkban egy ke­veset. Amikor híre jött, hogy hú­szadikán különvonaton Mis­kolcra megyünk a forint nagy­gyűlésre, az az ötlete támadt, hogy élő forintot kell csinál­nunk. Rögtön tudtuk, hogy ma­1ZEMES PIROSKA: A pénxcsináló gának tervezi, 6 akarja vinni a két nagy fumír-lemezböl ké­szült, festékkel kipingált szim­bólumot. Napokig nem is lehe­tett vele másról beszélni, csak a menet élére tervezett óriási forintról, amelyet saját alakjá­nak megfelelően szabott ki. Volt rajta kibúvó a fejének, a karjának, s még félig kész ál­lapotban is olyannak tetszett, mintha életrekelt pénz lenne. Micsoda utazás volt az! A lá­nyok nagy kosárba szőlőt és barackot raktak, vittünk fel­szalagozott, újsütésű kenyeret, rengeteg zászlót és sok-sok jó­kedvet, fiatalságot. Az úton sok minden őrizte még a háború emlékét. A vas­útvonal mentén látszottak a bombázott pályaudvarok, s a vagonok, amelyekben utaztunk, valamikor marhaszállításra ké­szültek, ajtajuk sem volt, és pad híján a földre terített pok­rócokra, csomagokra ültünk. Viszont csillapíthatatlan jó­kedvvel énekeltük a „Bunkócs- kát”, a „Fel vörösök, proletá­rok”-at. Tükörtiszta volt a haj­nali ég, később sem felhősö­dön be. Igazi kirándulásnak, ünnepnek való időben zötyögött velünk a különvonat. Az öre­gebbek butykosaikat lötyögtet- ték, s dörmögö basszushangon itt-ott belesegítettek a nótázás­ba. Csak K. B. Jóska volt a szokottnál csöndesebb és ün­nepélyesebb. Amikor kivilágo­sodott, felpróbálta a forintot. Kosztümje láttán ellenállhatat­lan nevetés tört ki belőlünk. Ezt valószínűleg az is táplálta, hogy Jóskánk túlzottan méltó­ságteljes arcot öltött. Mi játék­ból azt tanácsoltuk, hogy majd a tribün előtt emelje meg a kalapját, amit 6 komolyan is vett, s a vagonban főpróbát tartott belőle. Amikor végre levetette a fo­rintot, jó ideig a karját tapo­gatta. Kiderült, hogy a méteres átmérőjű forinton túl magasan van a „karöltő”, s bizony, el­zsibbadt a karja. — Mi lesz, ha majd sokat kell vámunk a felvonulásnál? — Mire oda kerülsz a tribün elé, nem bírsz megmaradni a fo­rintban! Jóska megint felpróbálta, és nekünk most úgy tűnt, mintha kilógó karjával kerek hasát ölelné körül. Kényelmesebb volt, ha kitárta karjait, de úgy nagyon nagy helyet foglalt el, így viszont menthetetlenül el­zsibbadt. Először azt állította, hogy semmi baja nincs a fo­rintnak, nagyon kényelmes, jól érzi magát benne. Később azonban bicskát vett elő, és deréktájon lyukat kezdett fa­ragni rá. Szerencsére, bőven volt még időnk Mískolcig. Csakhogy ez az utólagos munka kissé meg­koptatta forintunk hímporát, s mire a deréktáji nyílás elké­szült, meglehetősen ütött-ko- pott lett a szimbólum. A lányok közül meg is je­gyezte valaki: — Jól nézünk ki, ha már új­korában ilyen rozoga a forint! Jóska kissé fölényesen elmo­solyodott, aztán fiától elkérte a hátizsákját. Lassan, kényelme­sen kibontotta, s kihúzott be­lőle egy ecsetet, majd egy üveg ezüst színű kályhafestéket és erős, vaskos ujjaival kissé re­megve pingálni kezdte a foly­tonossági hiányokat. Ekkorra azonban már hófehér ingén is meglehetősen sűrűn csillámlott a hímpor, ami rá korántsem tette azt a hatást, amit a fele­ségére. Az újonnan támadt fol­tokat könnyedén lefricskázta, ügyet sem vetve arra, hogy nyomában még hosszabb ezüst­csíkok csillámlanak. Amikor elkészült, szemével intett, hogy most én következem. A mázo­lás miatt ugyanis a forint rajza is elromlott, amelyet egy va­lódi forint modelljéről ceruzá­val utána kellett rajzolnom. Mire Miskolcra értünk, forin­tunk szebb volt, mint hajnal­ban Gyöngyösön. Csak Jóska ingének színe változott meg. Viszont ragyogott a nap, s meg­érkezésünktől a gyülekező he­lyig történő bevonulásunkig annyi tapsot kaptunk, hogy ez mind Jóskát, mind feleségét, valamint bennünket kárpótolt ez izgalmakért. Menetünk élén .iai>a>iioa. at.a"Riiliiaiiiiiiiiiiiaiitt i|>n iipaiiaiiiua.iaiiaiiiiiaiia jó néhány méterrel előbb, mint a gyümölcskosaras lányok, ha­ladt a forint. Nem volt szem, amely ne vette volna észre. Az úttesten sorfalat álló né­zők közül időnként fiatal lá­nyok ugrottak ki, s cuppanós csókokat nyomtak az arcára. Volt, aki virágot repített felé, amit a kisfia szedett össze, mi­után a forint képtelen volt ar­ra, hogy a földig hajoljon. A gyöngyösiek csoportja valósá­gos diadalmenetben, tapsorkán közepette vonult a nagygyűlés terére. Amikor pedig a tribün előtt is felcsattant a taps, Jós- ka-forint hajlongani kezdett és derékszögben kiálló karjával integetett, amelytől olyan lett, mintha mindjárt szárnyra kapna.: Arca kipirult, s mi tudtuk, hogy nemcsak a tűző naptól, hanem főként attól, hogy fő­szereplő a forint bőrében. Mint színjátszó együttesünk premierjein, ahol legfeljebb egymondatos szerepeket ját­szott, megkérdezte tőlünk: — Jól csináltam? Mi bólogattunk, és a kezét ráztuk. Bizonyos, hogy egész nap nem veszi le magáról a forin­tot, ha a söröző asztal mellé le tud benne ülni. Sajnos, ahhoz túl nagy volt, s a keze bizony már az alsó nyílásban is elzsib­badt. Viszont egy pillanatra sem vált meg tőle, hanem mint a tarisznyát szokás, egy spár­gával féloldalason a nyakába akasztotta. Délután, amikor visszainduláshoz gyülekeztünk és még mindig nagy csoportok bámulták, tapsolták, diadal­masan odasúgta a fülembe: — Most már igazán úgy ér­zem, én is tettem valamit az infláció ellen ... Akarom mon­dani a forintért! Valóban, megszolgált érte. Nem tudom, mi van vele, nem láttam már több, mint tíz éve. Remélem, ha nem is olyan nagy mint akkor, de apróban elég sók forintja van... erős és biztos rendszabályokat léptetünk életbe a demokrati­kus Berlin zónahatárán, ami­kor űrpilóta hangjai hallat­szanak a kozmoszból. A mi nyelvünkön könnyű érteni. ★ A SZOVJETUNIÓ Kom­munista Pártjának programtervezése is a mi sza­vainkkal íródott. Olvastad? Akkor benned is megfogal­mazódott a kérdés: mire szán­hatják el magukat a tőkés vi­lág elnyomottjai, kizsákmá­nyolt munkásai és parasztjai, ha a szovjet munkások és parasztok, értemiségiek szem­kápráztató jövőjének tárulko- zásáról hallanak? Csakis a példa követésére szánhatják el magukat. S mit szól a német nép, amellyel el akarják hitetni, hogy a szovjetek által sürge­tett békeszerződés megkötése háborús veszély. Csakis nemet mondhatnak az imperialistáknak, s igent a békekötés kezdeményezőjé­nek. Mert a programtervezet éltető világosság, oxigén és hűsítő víz nekünk, felszaba­dult, szocialista embereknek; s ugyanaz a látni kívánó, friss levegőre, vízre szomjazó, ki­zsarolt elnyomottaknak; der­mesztő és bénító viszont a történelem vakondokjainak. Milyen szemfényvesztéssel kísérletezhetnének még ezután siker reményében az ameri­kaiak? Mit dobhatnának a tör­ténelem mérlegébe? Két világ­háborút, embereket, akiket meggyilkoltak, éveket, melyek szenvedéseit ki nem törölhetik senki emlékezetéből, támadó háborúk egész sorozatát, egész sor tőkés ország összeomlását — a minden eresztékében ro­pogó gyarmati rendszert, meg­sanyargatott életet. A programtervezet a törté­nelem valóságos express me­netrendje, amelyhez igazod­nia kell mindenkinek a vilá­gon — embereknek, éveknek, s az életnek! — aki csak egyetlen lépést, egyetlen utat is meg akar tenni a jövőben. Ezt a menetrendet jól meg kell nézni, — mert aki lekési a csatlakozást, az már sehová el nem érkezik... Pataky Dezső barakkokban, földkunyhókban húzták meg magukat. Tőlük hallottam: 500 házból 20 ma­radt épen; 100 embert kivé­geztek. Miért? Senki sem tud­ta. Miért kezdték legyilkolni a németek a lakosságot, ami­kor bevonultak Saint-Luce-ba, vagy Amiens-be? 1916-ban lát­tam a németek egyik falraga­szát — a túszok halálraítélé- séről. Két évtized múlva is­mét ilyen falragaszok jelentek meg a francia városok kerí­tésein és házfalain.” C’est la guerre? Ez a há­ború!? ★ T’YITOV repülésével szin­A te egyidőben jelentek meg a német békeszerződésre, a berlini kérdésre vonatkozó nagy jelentőségű dokumentu­mok, ezt követően a Varsói Szerződés tagállamai kor­mányfőinek Moszkvai Nyilat­kozata, Hruscsov emlékezetes beszédei... Ezek azok a szö­vegek, amelyeket hasáb-hosz- szan, betűről-betűre elolva­sott mindenki, aki önmaga, s az élet holnapjáról gondolko­dik. S mert a holnapra gondol­nak az emberek — akarják a békét! A nyugati hatalmak az erő­szakos nemzetközi zsarolás politikájával, az erőpolitika erejével remélték rákénysze­ríteni álláspontjukat a vi­lágra. Az erőpolitikával szem­be mi nagy erőt és bölcs poli­tikát állítottunk. Mondhatnánk így is: a háborús erőpolitiká­val szembe a béke erőpoliti­káját. A tömény sötéttel szembe a tömény fényt! Raké­ta ellen jobb rakétát, hazug­ság ellen a legnagyobb igaz­ságokat! S a világ örül, mert tudja, hogy a békeharcosok fegyverzete erős. Az éles sza­vak nem pótolják az éles fegyvereket, s farkasok ellen — mégha oly nagylelkű is — furkósbotja van a pásztor­nak. Aki csendet akar terem­teni, annak meg kell szólal­nia, s hangosan kell szólnia, hogy meghallják a lármázók. A mi szavunkat meghallják az élet rendzavarói. Meghall­ják: amikor Hruscsov a mik­rofon elé lép, amikor a kal- márkodó politikusok revans- vágyók és militaristák „köz­lekedésének” korlátozására íyi ÁR KÉT pusztító hábo- rút zúdított az emberi­ségre az imperializmus. És most újabb, borzalmasabb ka­tasztrófával fenyeget. Európa népei tudják: mi a háború! De vannak, akik a második Világháború történetéből mai napig se vonták le a komoly tanulságokat. Akkor... az amerikai és angol monopolis­ták segítették Németország felfegyverzését; mert lelkesed­tek a fasiszták szovjetellenes terveiért. Akkor... az ameri­kaiak befolyására az angol és a francia vezetők mondtak le a kollektív biztonság meg­szervezéséről, s tisztították meg az agresszor előtt az utat, és tették lehetővé több euró­pai ország szétmarcangolását. De: gondolni sem merték vol­na, hogy a német Lengyelor­szág megtámadása után majd Franciaországot rohanja le, s Anglia megsemmisítésére ké­szül. Most... újra Franciaor­szág, Anglia és az USA akarja Németország totális felfegy­verzését. ök nem tanultak! Sőt: ideológiai propagandis­táik, a történelem meghamisí­tó! arra törekednek, hogy a békeszerető népek szívéből és emlékezetéből is kitöröljék a régi borzalmakat, szenvedése­ket. Hogy a szovjetek győzni tudtak a második világháború­ban, az a történelemben meg nem ismétlődhető véletlenek­nek köszönhető — hajtogatják —, új háború esetén ezek a vé­letlenek már nem következné­nek be, s ezért érdemes új fegyverekkel megkísérelni a szocialista rendszer megdönté­sét. Tudjuk: egy ilyen kísérlet csak az agresszor teljes ku­darcával végződhet! ★ Milliókat gyilkoltak le-*-'A a nácik golyóval, gázzal, kötéllel és korbáccsal. A had­seregparancsnokságon komor­arcú kapitányok mondták: „c’est la guerre!” — „Ez a háború!” Ehrenburg jegyezte fel nap­lójába az esetet, 1916-ból: „Még a háború elejém a né­metek felgyújtották a rövid időre elfoglalt Jerbeville vá­roskát (Nancy körül). Mikor odaérkeztem, az emberek a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents