Népújság, 1961. július (12. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-26 / 174. szám

1981. július 26., szerda NBPÜJSÄG S A gép és az emberi akarat Egy egri ház gazdát keres Ez a ház Egerben, a Hibay Károly u. 11. sz. alatt van. Va­lamikor a szomszéd szerint az Egri Hegyközségé volt. Az Idők változásával papíron a DÉFOSZ, majd az Erdészeti Szakszervezethez kellett volna kerülnie, azonban az admi­nisztrálás hiányában erre nem került sör. A Heves megyei Erdészeti Szakszervezet nem Is­meri el tulajdonának. A ház lakói nem tudják, hogy hová fizessék a lakbért és a ház karbantartása miatt kihez for­duljanak. A ház az egri In­gatlankezelő Vállalat nyilván­tartásában sem szerepel, a te­lekkönyvben még mindig a Hegyközség a tulajdonos. A gazdáját kereső ház kül­sőleg nagyon rossz állapotban van. Ml lenne, ha az egri Mű­emlék Bizottság nyilvántarta­ná? Talán akkor a szükséges tatarozást is megkapná és gaz­dáját is megtalálná. (B. J.) Két hír Gytfngytfs Itatásiról A községi tanács végrehajtó bizottsága kezdeményezésére az évtizedek óta elhanyagolt Kos­suth utcát új kövezettel bur­kolják be. * A gyöngyöshalászi Petőfi Termelőszövetkezet már befe­jezte az aratást. A gabona nagy részét géppel vágták le, de a kézikaszások is kivették részüket a munkából. Különö­sen a Koncz- és Harmat-bri­gád tagjai tűntek ki, akik de­rekasan dolgoztak. A Kossuth Termelőszövet­kezetben befejezés előtt áll az aratás. Mindkét szövetkezet­ben maradéktalanul biztosít­ják a tagok kenyérgabona el­látását, s a szerződés szerint az államnak is Jelentős mennyi­séget adnak el. Családias ünnepség AMIKOR l*lké?ZÜI «Sy dj — ______! gép, tervezői pon­to san kiszámítják, milyen ter­helést bír el, milyen teljesít­ményekre képes, egyszóval: mennyi a kapacitása. Az élet aztán sokszor megcáfolja a vélt mérnöki igazságokat. Ki­derül, hogy egy-egy gép tel­jesítménye nemcsak a gép fordulatszámától, nemcsak az alkatrészek milyenségétől függ. Az embertől is, aki dol­gozik vele. Mert a kapacitást a számításba vett dolgokon túl, az akarat, a kitartás, a munkáért érzett felelősség is növeli. így igaz ez. És hogy csupán egy példát hozok fel ennek igazolására, nem azért van, mert egyedülálló volna. Csupán ez él most a legfris­sebben bennem. Ilyenkor, nyár der.ekán, mi­ről is vallathatná az ember a gépállomás vezetőgárdáját, ha nem arról, dolgoznak-e már a cséplőgépek, mennyit segíte­nek a gépek a szövetkezetek nagy gondján. Számokat sorolnak fel an­nak bizonyítására, hogy az idén többet segíthettek, mint tavaly és ebben már az is benne van, jövőre még ennél is többre lehet majd számí­tani. 1959-ben, amikor szövetke­zeti járás lett a hevesi, a hir­telen felszaporodott közös aratnivalónak csak kilenc szá­zalékát tudta betakarítani a hevesi Gépállomás. Aztán jött egy sor új gép, és az el­múlt nyáron már 50 száza­lékban végezték ezt a mun­kát. Az idén? — Hetvenhárom százalék lesz előreláthatóan — adják meg a választ. it» bsan*nr ják és itt következik az, hogy a gépek gyári kapacitása még nem minden. A gépállomás egész aratási terve — beleértve a rendre- arató gépek teljesítményét is, — 8000 hold. Ha csak a gé­pekre alapozzák. Most, ami­kor még tart az aratás, a gép­állomás ezt a tervet teljesí­tette. És ennek magyarázatá­hoz hozzátartozik az, amit az előbb említettem. A kommu­nista példamutatás, a helyt­állás, az akarat. Mondhatnák azt, egyszerű, hétköznapi történet követke­zik a traktoristákról, kombáj­nistákról. Igaz. De éppen eb­ben rejlik a dolog nagyszerű­sége is. Mindennapossá, meg­szokottá vált, hogy a gépállo­más kommunistái, pártonkívü- 11 dolgozói nem arról vitáz­nak, hogyan teljesítsék a ter­vet, hanem arról, hogyan ad­hatnak többet. Egy kombájn normája és egyben terve is, jelenleg és hivatalosan 300 katasztrális hold. Azt írtam jelenleg, mert három-négy évvel ezelőtt még csak 240 hold volt. A hevesi kombájnosok átlagos KEDVES kis ünnepség zaj­lott le szombaton délután az Építőipari Ktsz kultúrhelyisé- gében. A ktsz KlSZ-szerveze- tének kezdeményezésére itt tartották meg egyik tagtársuk, Ignácz Rudolf és felesége új­szülött kislányának névadó ünnepségét. Erre az alkalomra szinte teljes felszerelésével ide telepítették a városi tanács anyakönyvi hivatalát. A díszes drapériákat és a hagyományos ringó bölcsőt jó előre elkészí­tették. Az ünnepi hangulatot árasz­tó helyiségben szép számmal összegyűltek a KISZ-fiatalok, amikor megérkezett a kis új­szülött az édesanyjával. Nem sokkal később érkezett Ma- csuga Péterné anyakönyv­vezető. A zenegépből felhang­zott Brahms Bölcsödala, majd ezt követően megkezdődött a névadó ünnepség hivatalos ré­sze, amelynek alapján az új­szülött: Irén — Anikó utónevet kapott. Macsuga Péterné köz­vetlen kedvességgel és meleg szavakkal szólt a szülőkhöz és a névadó szülőkhöz, s kérte őket arra, hogy a gyermeket neveljék hazánk és társadalmi rendünk hasznos és becsületes tagjává. Beszédének végén jó egészséget kívánt a csöppség­nek és szüleinek, majd átnyúj­totta a szülőknek a tanács ál­tal adott emléklapot és a toll­hegyet, amellyel a bejegyzést és az aláírásokat végezték. A városi KISZ-bizottság ne­vében Kádár László köszön­tötte az újszülöttet, a szülőkéi és a vendégeket. Beszédéber azt kívánta, hogy a kis újszü­löttből, ha majd felnő: KISZ- fiatal, hazánk művelt és öntu­datos dolgozója váljék. Erőt, egészséget kívánt az ünnepei­teknek, majd virágcsokrot adott át a fiatal édesanyának. Hevesi János a ktsz vezetőd sége és pártalapszervezete ré­széről, Füleki István KISZ-tll kár pedig a helyi KlSZ-alap- szervezet részéről mondott rö- vld köszöntőt. A HIVATALOS ünnepség után a KISZ-szervezet meg­vendégelte a részvevőket. Étéi, ital került az asztalokra és a barátságos, családias beszélge- tés közben, jókedvűen koccin­tottak a kis Anikó egészségére A kiszista lányok körülfogták a kis bölcsőt és kedvesen be­szélgettek az aprósághoz, akf az egész ünnepség alatt egy­szer sem sírt fel. Ügy látszik, tudta, hogy mi történik körü­lötte és nem akart ünnep­rontó lenni. — dávid — flzt még nem lehet tudni... — Édesanyám, édesanyám jöjjön már elő, vendégünk ér­kezett, — A „fiú”, már ritkuló hajú, érett férfi csak percek múlva kíséri be a magas, szi­kár asszonyt a szobába, ahová lelütetett, * félhangosan jegy­zi meg mentegetőzve: — már megint a kertben dolgozgatott. Irtja a gyomokat a növények közül, tördeli a száraz gallya­kat... nincs egy nyugodt per­ce. Közben az idős asszony leül ez egyik fotelba, s kérdőn néz rám: mi járatban vagyok. — Ügy hallottam, az elmúlt pedagógusnapon gyémántok­levéllel tüntették ki Dely né­nit — kezdem, s a mondat be­fejezése már szükségtelen. A nyolcvanegy éves asszony sze­mei felcsillannak, egész lénye megélénkül, már küldi is a fi­át, mutassa meg a kis műbőr- kötésű diplomát. Olvasom a szöveget: „Gyé­mántoklevél. A Kecskeméti Felsőfokú Óvónőképző Intézet, Dely Ferencné, Molnár Julian­na okleveles óvónőnek, a Hód­mezővásárhelyi Állami Óvónő­képző Intézetben 1898. június 17. napján, hatvanhárom éve szerzett oklevele alapján, aki közmegbecsülésre méltóan teljesítette hivatását, elisme­résül ezt a gyémántoklevelct adja ki" — s közben néha fel­Az óvónéni gyémántoklevele pillantok, Büszkeség, s öröm sugárzik a nyolcvanegy éves szemekből. Meg biztatás. Va­lami olyan: nézze csak meg az oklevél másik oldalát is. Ott azt a számot. Azt Írták oda: 8. szám. Ezek szerint én voltam a nyolcadik aki ezt a kitünte­tést megkapta. Vissza akarom tartani, el akarom rejteni elérzékenyülé- semet, de nem nagyon sikerül. 1898. Milyen messze áll tőlünk ez a dátum. Milyen keveset mondámat generációnak. Dely néni számára meg mennyi mindent jelentett egykor. A sok esemény, az óvónőképző­ben eltöltött utolsó év, a vizs­gákra készülődés, most meg fel is idéződön hatvanhárom évvel később, a pedagógusna­pon. Fia csak hazaszaladt ér­te, autóba ültette, innen, az egri Baktat úttal párhuzamo­san futó kis utcából, ahonnan csak nagyon ritkán jár ki fér­jével egy kis sétára, levitte a városba, a tanácsháza nagyter­mébe, leültette egy székre, s Dely néni nem tudta miért van mindez. Csak amikor a nevét hallotta, lepődött meg: miért szólítják őt? A gyémántokle­velet, amelyet néhány perc múlva már a kezében szoron­gatott, nem is merte valóság­nak hinni. Pedig az volt. De miért? Néha még min­dig tűnődik ezen. — Csak a kötelességünket teljesítettük mindannyian, — mondja most. — Megkaptuk az oklevelet, aztán dolgozni kezdtünk. Először falvakban vigyáztam a gyerekekre, aztán 1926-ban Egerbe kerültünk. Itt voltam a Tízeshonvéd ut­cai óvodában. Nem egy isme­rős, akt azóta már emberré növekedett, még mindig úgy köszön: kezitcsókolom óvó né­ni ... Mosolyog, hogy felidéződtek ezek az emlékek. S mennyi le­het elraktározva, elbújtatva, még mindig melengetve, negy­venesztendei szolgálat nyo­mán, annál, aki élethivatásul az apró gyermekekkel való szeretetteljes foglalkozást vá­lasztotta! Még hozzávetőlege­sen sem lehet erről találgatni. — Sok helyen megfordul­tam falun, s városon egyaránt teljesítettem azt a hivatást, amelynek az életemet szentel­tem, — hallom Dely néni hangját, ismét. — Annyi év után azt mondhatom, hogy ne­kem mindegy volt, hol kell dolgoznom, csak gyerek, na­gyon sok apró óvodás legyen körülöttem. Az a legszebb eb­ben a munkában, hogy az első kérdésekre kell feleletet adni, az első tétovázó tetteket kell segíteni, s sok-sok szeretetet adni minden kis emberkének. Ezt a vállalt hivatást teljesí­tette Dely néni olyan lelkiis- mertes szorgalommal, s példa­adással, hogy hatvanhárom évvel első oklevelének meg­szerzése után most megkapta a másodikat is, az egyszerű, okmánybélyeggel, a tanulmá­nyi eredmények száraz felso­rolásával, sok aláírással ellá­tott, mostmár sárguló papíHa- pú mellé, ezt a bordó, múbör- kötéses gyémántot. Nem nagyon lesz most már szükség egyikre sem, hivatalos helyeken, hiszen Dely néni ré­gen nyugalomba vonult. De át­vételének napja, az idei peda­gógusnap szintén bevonul a legkedvesebb emlékek gyűjte­ményébe. Mert nagyon furcsa, torkot szorongató érzést hozott, az a városi tanácsnál lezajlott díszünnepség. — Mondd ki csak bátran édesanyám, — biztatja a fia, — Azt még nem lehet tudni, — mondja Gasparovits József, az Egerszalóki Községi Tanács elnöke, mikor azt kérdezem, mi épül a közeljövőben Eger- szalókon, és faragja tovább a ceruzáját. — Éppen most beszélgetünk róla — kapcsolódik be a szó­váltásba Urb&n Erzsébet, a VB-titkár, s rakosgatja az asz­talon az űrlapokat. — De ké­sőbb kellene érdeklődni arról, mikor mór kész lesz a terv. Most még nem tudjuk azt, hogy mire mikor kerül sor. Holnapután majd többet tu­dunk, akkor tárgyalja a tervet a VB is. — Holnapután? És még azt nem tudják, ml kerül a terv­be? — Hát azt azért sejtjük, azt azért tudjuk, mire lenne szük­ség. Tudjuk, ml kell a falunak. — ...? — Járda mindenekelőtt. Utána orvosi lakás rendelővel és napközi otthon. — A VB-tagoknak is ennyit mondanak majd? Akkor nem sok vitatkoznivaló akad. — No, azért lesz vita azon a VB-n. Hogy min? El kell dönteni, meg kell állapítani a sorendet. A tanács VB-ülésé- nek éppen ez lesz a feladata, hogy valamiféle fontossági és időbeli sorrendet állapítson meg. — Milyen hosszú járdát ter­veznek. — hogy slrhatnékod volt... Nem szégyen az ilyenkor.,. — Tudom, s különösen azért, mert nem is akartam elhinni, hogy én ilyen kitüntetést ka­pok, — hagyja helyben fia szavát Dely néni. Most már két oklevelet né­zeget. Időközben előkerült ugyanis az első, 1898-ban kiál­lított, nagy, cirádás betüjű pa­pírlap is, s azt most összehaj­togatva a gyémántoklevél ke­mény oldalai közé teszi, — így kerülnek majd ismét visz- sza a fiókba. Hogy mennyi időre, azt nem tudni. A pedagógusnap óta j ugyanis majdnem mindennap beszédtéma ez a gyémántokle­vél, s ha már szó kerül róla a családban, elő is kell venni, megnézegetni. Dely néni hiva­tástudata, szeretete a gyerme­kek iránt ilyenkor újra feile zik, a régi tűzzel. Melegét ugyan most már nem harminc, vagy negyven óvodlsta érzi, hanem csak egy, — az unoka, de 6 aztán sokszorosan. Más­ként ezt nem is lehet várni, egy óvónénltől, aki élete na­gyobb részét a kis Péterkéhez hasonló aranyos, csupa szép­ség, csupa báj, s szeretetre­méltó rosszaság között élte le (weidinger) — Legalább tíz kilométer hosszúra lesz szükség. S amíg el nem készül, addig nem is fogunk másba. Évente kb. 140 ezer forintunk lesz rá. — Akkor tíz év is kell, míg befejezik' a járdaépítést. — No, azért annyi nem. Számítunk a szalókiak társa­dalmi munkájára is. A Petőfi utcaiak például felajánlották, hogy Sáfrány András kőmű­ves vezetésével az egész utcán megépítik a járdát társadalmi munkában. A tanácsnak csak az építőanyagot kell biztosíta­nia. És számítunk arra is, hogy közben lesz néhány épi- tőanyagipari árrendezés is. — Es ezt is beleszámítva körülbelül mikor lesz minde­nütt járda Szalókon? — Azt még nem tudom, sok mindentől függ. — Es az orvosi rendelő, meg a napközi? — Mind a kettő nagyon sür­gős, de csak a járda után ke­rülhet rájuk sor. — Mikor? — Amikor sor kerül rá. Azt még nem lehet előre tudni... Másfél nap múlva tervtár­gyalás, községfejlesztési terv­tárgyalás lesz. S a község ve­zetői még nem tudják, hogy mire, mikor, mit kellene készí­teni. A határidőkre még tipp- jük sincs. Mi lenne, ha az or­szágos terveket is ilyen gon­dossággal, ilyen alapossággal készítenék? Azt hiszem klnek- klnek meglenne a véleménye a 1 ervgazdálkodásról. Mert ha mindent arra az ál­dott „ahogy esik úgy puffan”- ra s a jó öreg. régóta bevált spontaneitásra alapozunk, ak­kor mi szükség van a tervek­re? Ml szükség van a tervtár­gyalásra? Krajczár IRIGYSÉG — Ha tudnád, milyen rossz ■'(. az éreitzégi bizonyítványa, lai három hónap után bele­halt a sikeres műtétekbe..." Három hónap? Amikor en­gem már évek óta üldöz? Nem, ne legyen ilyen köny- nyű halála neki... Igen, éljen még, sokáig éljen és legyen Kajavác a főnöke, akit a múlt héten fúrt ki az állásá­ból, hogy a helyére kerüljön... Ezt írtam meg! Tegnap találkoztam ezzel a szegény, meggyötört, alázatos Pacolaival, s elsírta bánatát, hogy már az öngyilkosság gon­dolata foglalkoztatja, mert ez a Kajevác, ez a rémes fönöke tönkreteszi az életét... Sajnálkozó arcot vágtam és titokban összedörzsöltem a két kezem: Ügy kell neked, gazember... Persze, te nem is tudod, hogy mindezt nekem köszönheted... ö, ha nagyon hosszú életű lehetnél, én len­nék a legboldogabb1 (egri) ahogyan csak nekem tetszik és olyan halálnemet adok ne­ki, amilyet én választok az 6 számára. Igen, ez lesz a leg­jobb... Pacolai undok, harsogó, röhögő ember, most megy be a kocsmába, hogy megigyon egy korsó hideg sört. Megitta. tüdőgyulladás és harmadnap­ra vége...” Ohó; Három nap alatt levezekelni mindazt a disznóságot, amit ellenem vé­tett? — könnyű ár az, ké­rem. „...Pacolai undok, harsogó, röhögő ember, most megy be a kórházba, hogy kivétesse a vakbelét. A műtét sikerült, de az orvos benne hagyta az el­múlt heti sebészeti statiszti­kát és így kénytelen volt is­mét felvágni ezt a Pacolait. Akkor meg a szemüvegét fe­lejtette benne, úgyhogy ismét felvágta ezt a Pacolait. Páco­Ki nem állhatom ezt a Pa­colait. Undok, harsogó, röhö­gő, nagydarab nyálas ember, aki ráadásul még bibircsókot is hord az orrán, olyan büsz­keséggel, ahogyan a rinocérosz a szarvát. Pletykál rólam, fúr, boldog, ha boldogtalan va­gyok és boldogtalan, ha én boldog. Itt az ideje, hogy le­számoljak ezzel a Pacolaival. De hogyan? Megpofozzam? Az első pofont én adom, és a másodikat én kapom, aztán visznek a mentők. Pletykáljak én is róla? ízléstelennek tar­tom. Fúrjam meg? Hasonló beosztású, mint én... Ha még felettesem volna, de Így?... Megvan; Megírom Pacolait és az írás végén megölöm. Nagyszerű! Legyilkolom Pa­colait, egyetlen pillanat alatt, a másodperc egy tört része alatt, egy szemvillanás alatt, legyilkolom olyan alaposan, Légy hosszú életű, Pacolai , gépállomásiak, s még arra is , került idő, hogy rögtönzött ■ tapasztalatcsere-látogatásra in­vitálják a kétkedőket. Megint csak győzött az új — ahogy mentek be az ara­tásba, egyre többet csengett a gépállomás telefonja. A hí­vó fél, valamelyik rendrevá- gót látni sem akaró tsz, a kérelem: küldjenek már ne­kik is olyat. Az idén különben iS jóval kevesebb volt azoknak a szá­ma, akik azt mondták: nem kell a gép, mert az aratás szaporítja a kiskönyvben' a munkaegységet. S hogy ez így van, az megint csak a gép- állomáliaknak is köszönhető, akik nagyon egyszerű, szám- tanpéldával szolgáltak az akadékoskodóknak. Kézi ara­tásnál a szempergés, bárhogy vigyáznak is, öt százalék. A hordásnál két százalék. A cséplésnél — a legjobb gép­nél is, szintén két százalék. Ez összesen kilenc százalék. Tíz mázsás átlagtermésnél ke­reken 90 kilogramm. Kilenc­ven kiló búza ára legkeve­sebb 200 forint. Ebből pedig éppen kitelik a gépi aratás díja. 15 800 HOLD ar*£tiV*16 Hevesi Gépállomás körzeté­ben. Ebből a gépállomás, ami­kor ott jártam, nyolcezret már learatott, Még ezer holdnyi volt ahhoz, hogy a saját ma­guk által megemelt tervet tel­jesítsék, de nem lesz abban semmi csodálatos, ha még ezt is túllépik. Mert a gép ka­pacitása, mint már mondtam, nemcsak attól függ, milyen a motor fordulatszáma. Függ az emberek akaraterejétől, ki­tartásától, s attól, mekkora felelősséget éreznek munká­jukért. És a Hevesi Gépállo­máson egyikben sincs hiány! Deák Rózsi i ménye, amikór ott Jártam 360—370 hold között mozgott • Azóta már több. Azon a tag­gyűlésen, amikor még csak „elvben döntötték meg a nor- . mát” — bár hozzá kell tenhl tavalyi tények alapján — egy­más után tettek vállalási kommunista és pártonkívüli kombájnosok, Cservári István, Zsákai József, fehér József arra, hogy legalább 400 holdat takarítanak be. Azóta Fehér már túljár az 500 holdon és Cservári csak azért maradt le 50 holddal, mert jóval később láthatott munkához. A nagy teljesítmények tör­ténete, emberek története. Em­bereké, akik a hajnali har­mat felszáradása után gépek­re ülnek, a egyfolytában dol­goznak, míg a lehulló harmat nem gátolja őket. Emberek története, mert hogy-hogy nem a kombájnisták, akik még a gépről leszállni is alig ér­keztek, mégis találtak arra időt, hogy szövetkezetükben az új módszer mellett agitál­janak. 'mint minden/ ú^ttaz aratásnak is akadtak gátlói — de prófétái is. S maga az élet tette legtöbbet azért, hogy az újban kételkedőket meg­győzze. — Szétviszi a szél a rendre vágott búzát, kicsírázík a szem, ha eső esik rá — hang­zottak az érvek. Vihar szágul­dott át a Járáson — ötéven­ként egyszer, ha jön ilyen, s míg játszi könnyedséggel rö­pítette át a súlyos kévéket a szomszéd dűlőre, a rendre vá­gott, földhöz simuló búzába alig tett kárt. 27 milliméteres eső áztatta az egyik hevesi tsz rendre vágott búzáját. A másik táblán a kévéket még másnap is száritgatnl kellett, a lazán renden fekvő búzát délután már csépelni lehetett. Ezeket mind elmondták a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents