Népújság, 1961. július (12. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-20 / 169. szám

1961. július 20., csütörtök N8P0JSAG 5 Hegy, a falu felett ÉVEKKEL EZELŐTT jártam erre. A kis falu, úgy bújik meg itt a megye északi csücskében, kanyargó, keskeny völgy futá­sát követve, mint soványéra patak vize partjai között. Is­tenmezeje! Nem tudom, hogy ki adta ezt a nevet ennek a községnek, de egyet tudok: ér­zéke ugyan lehetett a szép név­hez, de az Igazsághoz vajmi kevés. Közvetlenül a falu fe­lett, mindennél ékesebben be­szélő szimbólumként, kopár, vörös-szürke hegy emelkedik, csak a tetején, mint valami zöld sapka, a nap ellen, maka- csolta meg magát az erdő és a föld, — innen egy tapodtat sem megyünk tovább... Nyomorult, szerencsétlen nép lakott itt, fehér folt a nagy magyar nyomor fehér foltján belül is. Istenmezején, az isten háta mögött éltek, születtek, haltak az emberek, vonszolták terhüket gyalog, 40—50 kilomé­terre: a teherbe kis kenyér, hagyma egy hétre való. Eltek, ahogy tudtak, dolgoztak, ha le­hetett, Klsterenyén, vagy Öz- dón, Egercsehiben, vagy Bor- sodnádasdon, az itthonmara- dottak — ha volt! — birkóz­tak a földdel, amelyet évről évre véknyított eső, vihar, Jég: hogy kopott, veszett a szántó­föld, mint éhező kezében a ku­koricamáié. Jellemző, hogy vagy húsz esztendővel ezelőtt még mintegy 1800 hold szántó­ról beszéltek, ennyi volt az ugyanannyi lelkes község „bir­toka”. Ma csak 800 hold van! Ezer holdat elvitt az eső, a ter­mészet kegyetlensége, amellyel a bilincsbe vert nyomorúság hogyan is tudott volna megbir­kózni. Védekezett, ahogy tudott, a nyomor ellen az istenmezejei nép: eljárt dolgozni félszáz ki­lométerekre, körmével kaparta ki, verítékkel öntözve a föld­től, amit ki lehetett egyáltalán csikarni belőle, járt vajákos asszonyhoz, hitt a babonákban és remélt is bennük és férjhez- adta gyorsan a lányát, hogy eggyel is kevesebb legyen ott­hon a kenyérpusztltó, küzdjön már a maga erejéből — az életért. Itt nem volt egyke és. e g y s e m, itt nem kellett azon aggódni, hogy szétaprózó­dik a föld, elég,apró volt az már amúgyis. Itt férjhez adták és megnősítették gyorsan a gyereket: harcolja meg maga, minél előbb a saját életét. SZOKASSA, törvénnyé vált ez itt, Istenmezején, s bár sok minden megváltozott a felsza­badulás utáni években, ez a szokás, amely már gazdasági alapjait ugyan elvesztette, élt tovább, mert nem vesztette el „szellemi.’'’ alapját, a megszo­kást, a <calu sajátos törvényé­nek kötelező Jogérvényét. Né­hány évvel ezelőtt a Nők Lapja írt err.ől Őszintén és igazul, nagy port és sértődést verve fel u faluban .;. Most, hogy ott jártam, én is belelapoztam az anyakönyvbe, én is felje­gyeztem magamnak jó néhány hievet, többek között B. Fran­ciskáét, N. Roziét, akik 15 éve­sek sem voltak, s már belép­tek az asszonyt sorba, a gye­rekből egyik napról a másikra asszony és anya lett, akire egy egész család gondja hárult, pe­dig jószerén, még saját maga gondja is elég lett volna szá­mára. — Tizenhat éven alul nem írunk össze ma már senkit... — mondja Ludvig András, a községi tanács elnöke, aki itt született, itt nevelkedett, eb­ben a faluban, így hát nemcsak hozzáértője, de hiteles meg­élője is volt a falu nagy válto­zásainak. Mert a változások letagadhatatlanok! Mennyiségből a minőségbe! íme, a dialektika tétele itt is, Istenmezején is beigazolódott. Néhány éve még országos problémát Jelentett a gyer­meklányok házassága, a szülői makacsság, most meg ezt olva­som az anyakönyvbe beje­gyezve: — Hegyaljai Margit, 19 éves! A mennyiség: a falu egészé­nek gazdasági és kulturális fejlődése, amely különösen az utóbbi években vett nagy len­dületet. A televízió, s a rádió, a mozi és a rendszeres, való­ban népet művelő előadások — 200—300 hallgatóvall —, az új­ságok, a meggyőző szó ereje már egymagában Is hatalmas erőt jelent. De még nem min­dent! Ha szabad ezt a kifeje­zést használni: megváltozott a gazdasági alap ebben a község­ben. Az erdőgazdaság és az állami gazdaság gyümölcsöse munkát ad az általános iskolá­ból kikerült és tovább tanulni nem akaró lányoknak. A gyors ütemben fejlődő fullerbánya pedig itt, helyben munkaalkal­mat ad annak a négyszázvala­mennyi embernek, aki eljár, még ma is, de már menetrend- szerű munkásjáratokkal, a kör­nyező és így közeire került bányákba... — összesen négy ember van a faluban — mondja kuncogva a tanácselnök —, aki saó sze­rint a földből él... Ebből is beteg kettő — teszi hozzá. Igen, munkás falu ez, ahol a föld csak a „másod- á 11 á s”, ahol a szövetkezeti munka, a nyolcszáz hold meg­művelése az asszonyok és a gépállomás dolga. De köny- nyebb lesz a szövetkezetnek 18, ha a jelenlegi már több mint száz munkás helyett, valóban mind a négyszáz bányász Itt dolgozhat a helyi üzemben. MAGASABB KERESET, több szabad idő, s így nagyobb a le­hetőség a kultúrálódásra. A néhány éve meghalt füvesast- szony, utolsó mohikánja volt a régi, babonákkal terhelt világ­nak, amelyet kiszorított a vil­lany, a növekvő jólét... Egy­kor a falunak több mint fele analfabéta volt, ma közel há­romszáz gyerek jár az általá­nos iskolába ... S ha akadna is néhány szülő még, aki a régi szokások tragikus és kicsit ne­vetséges hőseiként azon lenne, hegy az iskolapadból a főkötő alá a lánnyal! — íme a minő­ség: ma már nem tudná végig­vinni szülői akaratát. Nemcsak a törvény miatt, amelyet a ta­nács betart, de az Iskolában tanultak, az életben megismer­tek alapján sem. Istenmezején is szélesre nyílt a szellem ka­puja a fiatalok előtt is, hogy befogadják gazdagodó világunk szépségeit és igazságát. A hegy kopár oldalaival bal- jóslatúan emelkedik a falu fö­lé. A rideg kegyetlenség, amely a vad kövekből sugárzik, meg- borzongtatja az ember hátát. Aztán — felnőtt ide, felnőtt oda — fityiszt mutat a hegy­nek, — nem ijesztesz, bará­tom ... Tudom, hogy szerte a hegyoldalak kopáralt cseme­tékkel ültetik be, erős, Izmos csemetékkel, amelyek nem sok idő múlva terebélyes fákká növekednek. Rád Is sor került Gyurkó Géza Naponta 183 ezer lélekkel szaporodik az emberiség Az amerikai népsűrűség-ku­tató intézet megállapítása sze­rint földünk lakossága meg­közelítőleg 5 milliárd és na­ponta körülbelül 135 ezer lé­lekkel szaporodik. Legutóbbi népszámlálások kimutatták, hogy a lakosság szaporodásának üteme Indiá­ban és Pakisztánban ugrássze­rűen emelkedett. Az 1951. évi népszámlálás alapján végzett ^becslésekből kiderült, hogy erősen alatta maradtak a valő: ságos helyzetnek. Indiában az 1960. évi népszámlálás hét millió emberrel haladta túl a várt eredményeket, Paklsz tánban pedig 4 millió fővel. Háromezer éves fa Az iráni Sannin hegy lábá­nál ásatások során hatalmas, 20 méter magas, gyökerénél két méter, koronájánál pedig 13 méter átmérőjű fára buk­kantak. A faóriást 15 méter vastagságú homokréteg óvta meg az utókor számára. A szakértők véleménye szerint a fát Salamon király idejében az i. e. X. században vághat­ták ki. Feltevések szerint a jeruzsálemi templom építésé­nél akarták felhasználni, de úgy látszik, a fa hatalmas mé­retei miatt és megfelelő szál­lítóeszközök hiányában nem tudták az építkezés színhe­lyére juttatni, ezért ott hagy­ták, ahol kivágták. SZEMES PIROSKA: Garabonciások jobban érzem magam mind­járt Elindultak a falu irányába. Jani falusi gyerek volt, job­ban értett az emberek nyel­vén. Mindjárt az első házba bekiabált: — Jónapot! Egy várandós menyecske dugta ki fejét a konyhaajtón. — Egy bögre tejet vennék. Az asszony sajnálkozva von­ta fel szemöldökét: — Nincs itthon, kivitték az aratóknak. A két fiú bosszúsan legyin­tett. A következő háznál az aj­tó zárva. — Aratnak — húzta fel vál­lát Jani. A harmadik portán, vagy öt gyerek kukucskált ki a keríté­sen. Tárgyalásra alkalmas fel­nőtt sehol. így ment ez déli harangszó­ig, amikor Jani a homlokához kapott: — Öregem! Várj csak, mind­járt lesz tej! — Fogadsz? — Fogadok, hogy nem lesz ... — kapott rajta Sanyi. — Hát lesz! Amint egy öreg­asszonyt találunk, lesz! Jani elmondta tervét: Árasztják a rizsföldeket Kiskörén néhány hónapig ilyenkor elég ritkán lát. Legfeljebb este, amikor ha tudunk, rövid Időre hazamegyünk, legalább megva­csorázni. Itt, a nagy magányosságban, a szövetkezetről sem tudnak túlságosan sokat. Hallottak arröl, hogy a Rákóczi befejez­te az őszi árpa aratását, s most a „tiszta búzát” vágják a volt kenderföldön. Ennyi az az egész. A többi gond. gondo­lat mind a rizzsel van teli. Azt hittem, a kis házikóban job­ban berendezkedtek. hiszen végeredményben néhány hó­napig itt élnek. De egy prics- csen kívül csak szerszámok so­rakoznak a falak mentén, szép sorböh, mindenből megfelelő mennyiségű. Ez a berendezés. Mert más nem kell, csak min­denek előtt a szerszám, hogy minden munkát jól elvégez­hessenek. A másik legfonto­sabból, a vízből, van elegendő. De honnan jön? A mester­ségesen épített csatorna vége nem látszik, de jó lenne tudni mégis, hol van. Keresésére in­dulunk és az állami kezelés­ben levő Tiszagáton haladva, néhány száz méter után, meg is találjuk. Hatalmas, vastag csöveken keresztül Jutva indul a víz a Tiszából a rizsföldek felé, vastag erekben. Nem ma­gától. Távolról ugyanis erős motorok zúgása hallatszik, — ezek nyomják fel a folyóból. Most már nem találomra, ha­nem a hang irányét követve folytathatjuk tehát utunkat, hogy meglepődve álljunk meg néhány perccel később. A folyó partján kis, fehérre meszelt ház, nagyon szép, rendezett virágos udvar köze­pén. A ház körül olajos ruhájú, kormos arcú emberek, járnak tisztálkodáshoz készülődnek, munkájuk végeztével. Lenn, a most kevésvizű folyóban hosz- szú ponton áll mereven, s vas­borítású fedélzetén tizennégy Diesel motor dőbörög dobhár­tyát repesztő zajjal. Ezek a fé­lelmetes hangú gépek Is a rizs- termelést szolgálják. Három és fél köbméter vizet nyomnak fel a folyóból másodpercen­ként, 33 kilométernyi csatorna- hálózatot táplálva. A nagy csend után szokatlan ez az örökös zúgás, — ' pedig enélkül nincs rizstermés. S csak nekünk az, mert a néhány perce még pontonon szorgos­kodó, s most már hazafelé ké­szülő emberek, meg akik őket leváltva, délután kezdenek munkához, már észre sem ve­szik. Tavasszal beindítják a gé­peket, s csak Ősszel szűnik meg dübörgésük. Addig éjjel, nappal mennek. Ha egy-egy gép azért időközben leáll, mert javításra szorul, — most is van ilyen — nem sokat jelent. A zaj ugyanolyan nagy marad. Oláh Tiborral, a Sarud—Saj- foki vízgazdálkodási társulási, számú vízgépészetének kiskö­rei telepvezetőjével alig értjük egymás szavát, pedig a parttól távolabb húzódtunk. — Szép itt, ha zajos is — mondja nevetve. — Mert a gé­peken kívül, minden mozdu­latlan« megnyugtató, szinte idegszanatórium szerű körülöt­tünk. A földeken Kiskörén, Saru­don sokszáz holdnyi rizsvetés várja tőlünk a vizet, nem szá­mítva a „száraz” növényeket, amelyek ugyancsak a mi mun­kánk révén öntözhetők. Itt is körülnézünk. Benn a téglaházakban ágyak, asztal, mosdófelszerelés. A melléra­gasztott kisebb épületben szer­számok. Ez a műhely. — Minden géphibát magunk javítunk, — hangzik a felvi­lágosítás —, sőt, ha úgy adó­dik, még a halászokon is segí­tünk. Halat kapunk cserében, s itt, a szabad tűzön, bográcsban főzzük meg — mutat az épü­letek mögött lerakott néhány tégla felé, melyek fölött ott ágaskodik a gyakran használt „szolga vas”. Ez sem lehet könnyű munka. Éjjel, nappal ügyelni, hogy hiba nélkül működjenek a pon­tonra rögzített gépek, elegen­dő vizet kapjanak a rizsföldek. De egy kicsit romantikus, mo­dem Robinson szerű életmód is, mint a rizsőröké. S akik az ezzel kapcsolatos munkát vég­zik, szívesen vállalták. Mert a rizs, a környező tsz-ek 1400 holdnyi, árasztásra, öntözésre váró területe így kívánja. Weidmger László — Jaj, hát hogy gondolják... megfizettek már ezért ne­kem ... Azzal, hogy elfogad­ták ... Jaj, csak meg ne ne­hezteljenek rám ... Hiszen nem tudtam, hogy maguk ki­csodák ... A két fiú valamiféle lelkiis- meretfurdalást érzett: szólja­nak-e az igazságról? Aztán ar­ra gondoltak: az anyóka majd beszél a garabonciásokról és mindenki neveti, de ő boldog lesz mégis ... Jani öt forintot tett az ab­lakba és szótlan fejbólogatá- sok mellett megindultak a kis­kapu felé. Az öregen látszott, hogy még mondanivalója len­ne. Jani biztatóan ránézett, mire ki is bökte: — Megtennék? ... Megten­nék, ha azt kérném, hogy jó időt csináljanak itt aratásra? Már benne voltak a szerep­ben. Jani bólintott, aztán für­gén kiugrott az udvarra. Az égre nézett merően, mozdulat­lanul, majd érthetetlen szava­kat mormogott, aztán botjával nagy köröket Irt a levegőbe. Az anyóka összekulcsolt ke­zekkel nézte a mutatvány után szótlanul távozó „garabonciá­sokat”. Aztán áhítatosan sut­togta: — Jó idő lesz ... De addigra a fiúk már mesz- sze jártak. Mert a „garabon­ciások” jönnek és mennek. Nem időznek sehol sokáig... I Az öregasszony a válasz pil­lanatára megállóit, aztán to­vább rázta a szakajtót: — Nincs! Jani tettetett rosszallással megcsóválta a fejét: — Hm, hm. Ez baj. Pedis ha megkínált volna bennün­ket, elmondtam volna az igé­met: „Adtál, adtam, adok is — jut is, volt is, marad is!” — Ki­húzta magát büszkén és úgy tett, mintha indulna tovább, mire az öregaszony kezéből babostól kicsúszott a szakajtó. — Jaj, kedveseim, jöjjenek már beljebb, megnézem, talán van egy kis aludttej... S hogy látta: megállnak a „garabonciások”, rohant a ház­ba. Mire a két fiú a hús kony­hába ért, már két bögre aludt­tej állt az asztalon. Az anyóka nedves, színeha- gyott szemét a két aludttejevő­re függesztette. Áhítatosan, ahogy templomban szokta. Es szótlanul. A „csodának” kijáró tisztelettel. Amikor Jani rátért a ven­déglátás anyagi részére, az anyóka rémülten dugta hátra apró, csontos kezét: — Garabonciások leszünk! Sanyi szempillája megrez­zent. Érthetetlenül bámult ba­rátjára. — Garabonciások leszünk és ehhez kell a vénasszony... Mert a garabonciás tejen él, annak kijár a tej az öregektől. A fiatalok már nem tudják nit az, meg el sem hiszik. De az öregek között még van, aki hisz benne. Mindent megad­nak a garabonciásnak, mert az meghálálja. — Mind a ketten? — kér­dezte és rövidnadrágos, vékony lábszárait mustráigatta, mint­ha azt ellenőrizné: jó lesz-e alkalmi garabonciásnak. Jani nevetett: — Ami azt illeti, hát rólad nehezen fogják elhinni... De majd mindig mögöttem állsz és hallgatsz. Ezzel karonfogta és átvezet­te a túlsó sorra egy kukorica­szárral kerített házhoz. A kis­kert! karókon tejesköcsögök száradtak, sorban. A tornácon egy ici-pici öregasszony sza­kajtóval babot pergetett. — Jani bekiálltott hozzá: — Aggyisten, néném! Van-e egy kis tej a háznál? Két fiatalember megállt az országúton. Az egyik lecsapta tarisznyáját egy poros eperfa alá, kibontotta és szalonnázni kezdett. A másik a falut kém­lelte. Egyetemi hallgatók. El­sőévesek a néprajzszakon. Fa­lura jöttek népszokásokat, da­lokat gyűjteni. Aratási idő van. — Egyél, no — kínálja ba­rátját a szalonnázó. Amaz finnyásan megrázta magát és lenszínű haját simo­gatva keserű fintort vágott. — Nem tudok. Amíg egy bögre tejet meg nem iszom, semmit sem ehetek. Atkozott ez a gyomorbaj... A keresztrefeszített Krisztus arcával nézte falatozó barát­ját. — Ez olyan pesti betegség! — legyintett a szalonnás. Mint általában az egészséges embe­rek, ő is valamiféle hóbortnak tartotta Sanyi gyomorbaját. — Ugyan, mit árthat ez a szalonna!... — És különben is, ha egész nyáron kintmara- dunk, előfordulhat, hogy egy- szer-másszor nem kapunk te­jet. Most aratáskor errefelé viz helyett isszák ... Oltja a szom­júságot, meg erőt ad... Sanyi­kéin, én azt mondom, próbáld meg a szalonnát... Szoktasd magad... — Menjünk már. hiszen itt a falu, tán egy kilométer... Veszünk egy kis tejet és én is beszédtéma akkor is a rizs, a* árasztás marad. Most is erről volt szó. — Nagyon szomjas a föld, csak úgy nyeli a vizet. Szinte mindennap áraszthatnánk. Most is azt tesszük — mutat Mészáros Béla, a rizsőrök egyi­ke a néhány napja épített zsi­lip felé. A bétonfalak között zajtalanul surran a víz, a rizs­földek felé. — Meddig tart az árasztás? — Az a földtől függ. Van úgy, hogy három napig is. Most dél­előtt kezdtük, s talán holnap estére be Is fejezzük — hang­zik a válasz. — S ha lezárják a zsilipet? — Figyelünk. Éjszaka lám­pással a kézben, többször vé­gigjárjuk a gátakat, ntnes-e valami baj, vagy javítani va­ló. Meglepetések mindig akad­nak. Ma például délelőtt, ott a bokroknál — mutat a távolba, a Tisza partja felé Mészáros Béla. — szakadt el egy helyen a gát. Egy nyoleméteres sza­kaszon áttört a víz. Nemrégen végeztünk a hiba rendbehozé- sával, s jöttünk vissza ide. Nem is olyan nyugalmas ak­kor e2 a rizsőrködés, mint gon­doltuk. Egész nap és még éjsza­ka is ébren figyelni, rendben van-e minden, tavasztól őszig, amíg a termést le nem aratják. — Megszoktuk már — mond­ja ismét a „rangidős” Mészáros Béla. — Én például 1958 óta csak egy esztendőben dolgoz­tam másutt, máskor mindig a rizst őriztem. Persze, a család Még mindig furcsa egy ki­csit, az embernek tudomásul venni: rizst termelnek Ma­gyarországon, pedig hosszú évek óta foglalkozunk már ez­zel a növénnyel, hol ilyen, hol olyan eredménnyel, de alapjá­ban véve mégis mindig bizta­tó sikerrel. Különös ez a Keletről, Kí­nából, Japánból, más éghajlat­ról, más környezetből hozzánk is elszármazott növény. Sok munkát igényel, és mégis csen­des, Ilyenkor, amikor tápláló földjét elárasztják már vízzel, a telepeket környező fákon megpihenő madarak füttyén kívül nagy távolságban semmi más hang nem hallatszik a zölden hajlongó, bóbiskoló ve­tés felett. Ember sem nagyon található errefelé. A rossz, valamikor a sok eső idején traktortól mély­re vájt úton már negyed órá­ja döcög, bukdácsol a gépko­csi, amikor végre egy kis, félig sár, félig nád házikónál meg­állhatunk. Az épület adta ke­vés árnyékban három ember Ül és beszélget. Lassan felemelkednek he­lyükről, megmondják neveiket: Mészáros Béla, Juhász József, * Csérnél Balázs. Ketten a kis- i körei Rákóczi Tsz tagjai, Mé- ■ száros Béla 1956, Juhász Jó- ; zsef két esztendő óta. Csérnél Balázs mindennapos látogató, vízőr. Jön érdeklődni délutá- : nőnként, nincs-e valami baj, 1 kívánság. 1 Ha a válasz megnyugtató, a :

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents