Népújság, 1961. június (12. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-04 / 130. szám
1961. június 4., vasárnap HEPÜJSÄO 3 Az élet szeretete, mély optimizmus, szocialista realista törekvés A pedagógus képzőművészek kiállítása Gyöngyösön H* [agyománnyá válik — reméljük — a pedagógusnap alkalmával megrendezendő képzőművészeti kiállítás, amelyen megyénk képzőművész pedagógusai mutatják be alkotásaikat, tesznek hitet életünk töretlen lendületéről, az ember és a munka diadaláról, vallanak a hazai táj, a szülőföld szeretetércl. A kiállított művek mindegyike magán viseli a szocialista realista ábrázolásmódra való törekvést, a kompozíciók és a színek egyensúlyát, melynek gyökere a hit a mában és az eljövendő holnapban — az élet, a mi munkás életünk iránti mélységes tisztelet, az eredményekért való gyürkőzés segíteni akarása. Az alkotók egyénisége szerint váltakozik a megoldás módja: közvetett vagy közvetlen hatóereje, érzelmi telítettsége és egyértelműsége. A kiállítás végső mondanivalója azonban félreérthetetlen: a szocialista építés ember- és tájformáló erejének tisztelete, az építés lendületének alátámasztása az érzelmek kötőanyagának súlyával. És most nézzük a műveket. Főként olajfestményeket láthat az érdeklődő, míg az akva- rell-képek száma jóval kevesebb. Ha pedig egyéni véleményünket akarjuk elmondani a kiállításról, a vállalkozás nemcsak gondot jelent, hanem felelősséget is, hiszen a vélemény mindig szubjektív jellegű, soha nem lehet teljes és megtámadhatatlan. Mi tetszett? Meleg emberszeretet fűti át Berenczné Saár Zsuzsa Veterán olajképét. Gladiolusz című csendélete nemcsak érzelmi fűtöttséget, hanem az optimista életszemléletet is sugall. Színei derűsek. A kép csupa öröm, csupa napfény. Baskainé Dienes Klára két portréja: Édesanyám és az öreg asszony sötét tónusával komolyságot áraszt, ez a komolyság azonban az ember egyéniségének, lelki összetettségének komolysága, amely az alkotóban levő felelősségérzetet is kifejezi. Különösen az Édesanyám című kép érzelmi gazdagsága, melegsége megkapó. ti ealitása mellett szenve- 1 délyesség és az ebből fakadó feszítő erő jellemzi Nagy Ernő Rajzszakkör című olaj képét. Gödör Kálmán Farsangra készülődés című alkotásában a mozgás dinamikáját és egységét, a kései téli napfény játékát, a fény és az árnyék erős kontrasztját élvezhetjük, ami érzelmileg is feltölti a képet. De figyelemreméltó műve a Balaton: a párás, esős hangulatú kép elmé- lyültségről tanúskodik, a Barackok című képe pedig derűjével tűnik ki. Az akvarellek közül Bánó- czy Adrienne Csendélet című képe fogja meg a látogatót li- lás, piros színeinek hangulatával. Nagy Béla képei közül az érzésben gazdag tájábrázolással a Bodrog című műve tűnik ki. A Tokaji utcarész című alkotásában már több a látó szem józansága, egyensúlyban is eltolódottabb. Jól sikerült Kocsisné András Gizella: Esti hangulat című képe. A mélykék égbolt reflexe és az utcai lámpa narancs- sárga fény-pamacsa meleg érzéseket tolmácsol. Hartli Éva Csendélet című képe színeinek bátorságával tűnik ki, bár olyan érzésünk Egy nap Sztál in városban Reggel 7 órakor indult a hajó a Bem-rakpartról. Két — aránylag kisméretű — vízijármű hasította nemsokára a Duna vizét, mely távolabb úgy látszott, mintha felszíne olajos lenne, a hajó mellett azonban a hullámok fényén ahogy megtört a napsugár, igazi ragyogásban tündökölt az öreg folyó. Szinte észrevétlen haladt el a pest—budai hidak alatt a hajó, csak néha dohogott, mintha sokallta volna a belsejében felgyülemlett hőmeny- nyiség találkozását a hajó testét is mindjobban melengető napsugarakkal. Kikötőhelyeken nem vesztegeltünk, egyhuzamban, megállás nélkül érkeztünk meg két és félórás hajóút után az oly sokak által emlegetett, s gyárkéményeivel már messziről a magasba törő Sztálinváros kikötőjébe. A kikötőnél idegenvezető várt reánk, aki elvezetett a gyár bejáratához. A gyár kapujánál felhívás figyelmeztette az érdekelteket, hogy a KRESZ előírását tartsák be a gyár területén. Egy kissé csodálkoztunk, de a kapun belépve elhittük, hogy szükség volt e kiírásra. Nemcsak gépkocsik, motorkerékpárok, kerékpárok közlekedtek, hanem vasúti sínpárok is bőven megszakították a gyár területének egységét. Egész önálló kis város benyomását keltette a fiatal fácskákkal, bokrokkal beültetett, virággal díszített gyárterület. Csodálatra, megbecsülésre méltó az itt dolgozó munkások ténykedése. Az iszonyú hőségtől mi csakhamar izzadtunk, s a szokatlan fény. amely az olvasztókból jött, elkápráztatta szemünket, ök azonban állták a nehéz munkát. Kezükön védőkesztyű, lábuk is fedve még külön bakanccsal, szemük előtt sapkájukról lehajtható sötét szemüveg, s dolgoznak egyre. Államunk gondoskodása, hogy a munkások itt 6 órát dolgoznak, s így a megerőltető munka után több idejük jut a pihenésre. És valósággal ömlik a vas a nagy hőálló tégelyekbe. A további munkafolyamatok megkönnyítésére daruk szolgálnak és szinte úgy látszik, minden zökkenő nélkül megy a munka, egészen addig, míg a kész hengerelt vas megjelenik. Kevés volt az időnk, s így a városból nem sokat láthattunk, csak a hosszú, egyenes utcákban épített emeletes házak, az üzletekben levő soksok látni és vásárolni való, a parkokban virágzó árvácskák, rózsák, a gondozott, tiszta utak éreztették velünk, hogy itt az emberek magukénak érzik a várost, s amelett, hogy szeretik, védik is tisztaságát. Az utcákon nem hirdették a járókelők arra haladását az eldobált papírszeletek, s gyerekek sem ugráltak a zöld pázsiton, letiporva és elcsúfítva azt. Az emberek kedvesek és mosolygósak. Az új város új embertípusokat hoz létre, s lendületével, mely valahogy benne él az egész város légkörében, átformálja még azokat is, akik valaha keseregve néztek a „holnap” elébe? A biztos és mindig jobban szépülő jövő részesei lettek a boldog, megelégedett emberek. Keskeny Ilona A potyauías félt a szülői pofonoktól Egy indiai hetilap főszerkesztő j ének 15 esztendős fia, május 19-én potyautasként megérkezett Genuába egy olasz óceánjárón, amelyre Bombay- ban szállt fel észrevétlenül. Terrence Serrao, a Bombay-i „Eve’s Weekly” című hetilap főszerkesztőjének fia kijelentette, hogy a „szülői pofonok elől szökött a hajóra, miután rossz osztályzatokat kapott az iskolában és félt a következményektől.” Utóbb rájött, hogy tettével mekkora aggodalmat okozott szüleinek, ezért — amikor a hajó a Szuezi csatornán áthaladt — Port Szaidból levelet küldött haza. A fiút Genuában nem engedik; le a hajóról, hanem jövő héten', ugyanezen a hajón visszaszállítják Bombayba. van, hogy a kép egyik része a tulipánnal és a cseréppel, a mélykék háttérrel többet mondanak, mint az egész kép együtt. Kilátás az egri várból című akvarell Berenczné Saár Zsuzsa képe, a szín és a kompozíció egységével hat. Jól sikerült alkotás Kocsisné András Gizella Táj című akvarellje, bár művei közül Gergely Pál arcképe értékében jóval többet mond. Ez az arckép a jellem- ábrázolás biztonságával igazolja az alkotó művészi elmé- lyültségét. És ha már itt tartunk, feltétlenül meg kell említenünk Lőrenteiné Orosz Nóra ceruzarajzát, az Idős férfi képét. A néhány vonással papírra vetett arc a lélek színességét fejezi ki. A z olaj képek közül meg^ ragadta figyelmünket Baskainé Kilátás ablakomból hangulatteremtő erejével és Kátai Esti szürkület című műve a kompozíció és színek biztonságával. összegezésül csak annyit mondhatunk: a képek között értékben válogatni — nem könnyű. Hogy mégis végeztünk ilyen tevékenységet — csupán az emberi szubjektivitás: a vélemények különbözőségével magyarázható. Sok hűhó — egy villanyborotváért A Párizs környéki Orly repülőtérről már éppen indulóban volt egy gép Brazzaville- be, amikor a pilóta jelentette, hogy a WC helyiségéből különös „zümmögő hang” szivárog ki. Az utasokat azonnal leszállították a gépről és perceken belül megjelent egy speciálison kiképzett tűzszerész-osztag, hogy ártalmatlanná tegye a „bombát”. Amikor rendkívül óvatosan és szokásos elővigyázatossági egészen lassan kinyitották a WC-helyiség ajtaját, kiderült, hogy abbén egy villanyborotva zümmög, amelyet a gép személyzetének egyik tagja felejtett a mellékhelyiségben. Papagáj és politika Egy portugál kereskedőnek elveszett a papagája. Ha közönséges papagájról lett volna szó, a gazdája bizonyára nem izgult volna annyira a madár elvesztése miatt. Ám a kereskedő nagyon jól ismerte kedvencének szókincsét és ezért joggal aggódott — saját szabadsága és jövője miatt... Másnap tehát a helyi lapban a következő hirdetést tette közzé: „Elveszett kékes-fekete tollazatú papagájom. Felhívom a figyelmet, hogy a papagáj politikai nézeteivel nem értek egyet!” K' [ATOM ALEVÉL i ne érzett volna valami kis belső szorongást, szokatlan izgalmat, amikor a postás kikézbesítette a behívóparancsot? Mert mindennel így vagyunk, ami új és ismeretlen előttünk — hevesebben dobog a szívünk, s az arcunkra is kiül az izgalom. A katonaéletről sokan csak az ismerősök és barátok elmondásai alapján alkothattunk képet. Ma már tudjuk, hogy ez a kép nem volt mindig reális, csak a felnagyított dolgokat mondották el ismerőseink, s a katonaélet szigorú szép rendjét, a mindennapos feladatok megoldásának büszke érzését nem ismerhettük. Az ország különböző vidékeiről jöttünk össze Péter- vásárára: Budapestről, Baranyából, Miskolcról, Győrből, Salgótarjánból, Nógrád és Heves megyéből. Az eszterga- padot, az 'íróasztalt cseréltük fel két hónapra a fegyverrel, a viszonylag szabad életformát a kimért katonai renddel. Nem volt könnyű. Nem lehetett az, mert szeretteinket, gyermekeinket hagytuk otthon, akik a szívünkhöz nőttek, akiktől egynapi távoliét is nehéz. Amikor megérkeztünk Pétervásárára — borús volt az ég, szemerkélt az eső. Ruhaosztáskor már néhányan felpróbálták a kimenőruhát, s ettől a perctől kezdve, mintha új élet kezdődött volna mindenki számára. Jobban kiegyenesedtek a vállak, emelkedettebb lett a tekintet, mert így illik a katonához. Az első éjszaka még szokatlan és törős volt a fejvánkos, s valljuk meg férfiasán: idegen is. Reggel azután teljes pompával köszöntött ránk a nap. Aranyló, pajkos sugarai végigtáncolták a vidéket, a laktanyát, amely két hónapig lesz az otthonunk. S ezen a reggelen bennünk is feloldódott az a nyomasztó érzés, amely elhatalmasodott kissé rajtunk, amikor becsapódott mögöttünk az ajtó. Mert mindnyájan éreztük, hogy elöljáróink, a tisztesek, tiszt- helyettesek és tiszt elvtársak szeretettel és segíteniakarás- sal vettek körül bennünket. Nehéz meghatottság nélkül szólni ezekről a dolgokról, erről a szép emberi humanitásról, amely mindinkább jellemzője katonaságunknak. Vannak közöttünk olyanok is, akik szolgáltak a Horthy-had- seregben, ők tudnak igazán különbséget tenni a két hadsereg szelleme között. Katonai alakulatoknál az élet szigorú rendje uralkodik, s a fegyelmet mindenkinek be kell tartania. Az első hét sok honvéd számára nehéz volt. De ahogyan a hegy ormáról a patakba jutott kődarab, amely a súrlódással mindinkább elveszti élesebb kiszögelléseit, domborulatait — úgy a közösségi élethez nem szokott elvtársak is levetkőzték és levetkőzik bántó és szögletes vonásaikat, hozzáidomulnak a katonai élet rendjéhez. Két hónap nem nagy idő, de arra kell törekednünk* hogy minden percet jól kihasználva, felvértezzük magunkat azokkal az ismeretekkel, amelyek elengedhetetlenül szükségesek arra, hogy megvédjük népünk békés alkotómunkáját, a szocializmus építését. S ha két hónap múlva majd számvetésre kerül a sor, s szép eredménnyel zárjuk a tanulást, azzal a megnyugtató érzéssel térünk vissza a munkapadjainkhoz, hogy amit végeztünk, kemény, de férfias munka volt! Hamar Imre Csáfz — Nézd, milyen szép új irodaház épült! — Vajon hány hivatalnok dolgozik benne? — A fele... Csak egy percre futott fel a tekintetem a felmagasodó vöröstéglás falon, amelynek záró téglasorán virágos, színes szalagokkal díszített lombos gally jelezte, hogy az építők a bokréta-ünnepig jutottak el. Ilyenkor rövid megállást tartanak és örömmel szemlélik eddigi munkájuk látható eredményét. Fújja a szél a magasban a bokrétára kötött tarka szalagokat, s az alulról feltekintök JJtaL qjp&'ckdk Akinek iskolásgyereke van, tapasztalhatta, hogy milyen nehéz elfogadható magyarázatot adni bizonyos kérdésekre, például arra, hogy miért volt régen szegénység? Amikor kislányom négyéves volt, kezébe került egy fényképem, amelyen mezítláb álltam, ahogy a falusi vándorfény képész lekattintott. Amikor megkérdezte, miért nem húztam cipőt, megmagyaráztam, akkoriban még az a falusi gyerek sem hordott nyáron cipőt, akinek talán jutott volna rá. Nekem pedig vigyáznom kellett az egyetlen ünneplőre. Nyilván hiányos volt a magyarázat, mert egyszer így állt a nagymama elé: „Látod, milyen voltál, anyunak még cipőt sem vettél, amikor kicsi volt!” Valamelyik nap a régi és mai Budapestről szóló dokumentumfilmet néztem meg. Mellettem mama ült, hat-hét év körüli kislányával. A gyerek, amikor meglátta a népkonyhák előtt sorakozó apróságokat, megszólalt: — Ezek miért rongyosak? — Mert szegények. — És miért tartják az edényt? — Ennivalóért — magyaráz a mama. — Nem otthon esznek? — Nem. Otthon nincs mit enni. — Akkor miért nem mennek a napközibe? A film tovább pergett, magyarázkodni nem volt idő. Amikor a koldulási engedélyért sor- baálló tömeget mutatták, a kislány megint megszólalt: — Anyu, hát ezek nem tudják, hogy koldulni nem szabad? Jelen voltam, amikor egy veterán munkást úttörők hívtak meg, hogy beszéljen a munkásmozgalom harcairól. Az idős ember elmondta, hogy aratósztrájkot szervezett, ez kitudódott és az intéző átadta a csendőröknek. Előtte azonban még megverte. — Es a bácsi nem ütötte vissza? — kérdezte csodálkozva egyik kisfiú. — Nem lehetett azt, édes fiam — mondta az öreg. — Nem? — csodálkozott tovább a gyerek. — Majd elláttam volna én a baját! Egy mun-, kást megütni! Utána még hosszan tárgyalták, mit csináltak volna ök az intézővel. Később ebből játék lett, amolyan verekedös intéző—munkás-', harc, amelyet tízpercben játszottak egymás■-< sál. Milyen nehéz történelmet tanítani! Legalábbis a közelmúlt történelmét, azoknak a; gyerekeknek, akik nem ismerik a kitaszított-; ságot, a szegénységgel együtt járó megvetett-; ség érzését, s magát a nyomort sem. Emlékszem, húsvét táján minden reménységünk a bátyánkban volt, aki kora hajnalban nyakába vette a várost, és locsolni ment. Nekünk mindegy volt, hogy tojást, vagy két-' filléreseket hoz-e haza. Csak minél többet, mert mindkettőből szűkén voltunk. Ma? Tojást már csak azért festettem, hogy a forintok mellé odanyomhassam, illendőségből. Csakhogy az idén olyan sok kispajtás kopogtatott be hozzám, hogy délre már alig maradt festett tojás. Így leszaladtam néhány sze-, let csokoládéért, ne álljak üres kézzel, ha: további látogatók csöngetnek ránk. Ezután: már azt is megkérdeztem, hogy mit szeretné- nek szívesebben: tojást, vagy csokoládét. Egyik kis barátom félreértette kérdésemet. Azt gondolta, hogy forintot nem is akarok' adni. Pedig csak arra gondoltam, hogy a fo rint mellé melyikhez lenne jobban kedve. Így', válaszolt: — Hát..., ha lehet, inkább pénzt tessék... — mondta, majd magyarázólag hozzátette: —< Tetszik tudni, most frizsiderre gyűjtünk otthon... Szegény, szegény kis locsolkodó! Ismerem1, őket. A papa jól kereső műszaki, a mama szö-{ vetkezetben dolgozik. Televíziójuk, lemezját-', •szójuk, mosógépük már van. De nincs még: eg® betevő frizsiderük sem. , Szemes Piroska — hozzáértők és hozzá nem értők egyaránt — bensőjüket eltöltő jó érzéssel nézik a falak felett díszlő, színes, virágos látványt. A filozofálásra hajlamos néző ilyenkor kissé elmélkedni kezd, s bocsássunk meg neki} ha előveszi és ismétli a régi megállapítást, hogy rombolni könnyű, építeni sokkal nehezebb. Házat és hazát egyaránt láthattunk rombadőlni az elmúlt évtizedek alatt, s szomorú szívvel tekinthettünk a ro- í mokra. De örömmel és a jogos büszkeség érzésével láthattuk azt} hogy nemzedékünk a lerombolt házból s a porbasújtott hazából újat teremtett, s ez az új, szemünk láttára nő, gya-í rapszik, egyre nagyobb méri tékben, egyre örvendetesebben. Erre gondol — többek között — bizonyára az építők hadseregnyi munkásgárdája isi akiknek keze alól — az aprócska, barátságos családi házaktól a sokemeletes tömbépületekig, a termelőszövetkezeti istállóktól a sokmilliós értéket termelő gyáróriásokig — kikerültek ezek a létesítmények.' Az építők a magasbatörő falakon fürge kézzel rakják téglára a téglát, s kezük alatt a néma kő is énekel. „Dalol az épülő házról, Amiből majd otthon válik, S élni fognak benne, békén} Születéstől a halálig.” Igen — ez az elképzelésünk s ez a kívánságunk is. S az „építők napján” ennél szebbet és jobbat sem az építőknek, sem azoknak, akiknek készül mindez, — azt hiszem, nem is kívánhatunk. (Csg. L.| — EGY JÖ HÓNAP múlva várják az első dinnye érését Csányban, ahöl az Üj Elet Termelőszövetkezet 50, a Petőfi Tsz pedig 112 holdon ültetett görög- és sárgadinnyét. A diny- nyetáblákat a falu határában már csaknem mindenütt megkapálták.
