Népújság, 1961. április (12. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

1961. április !., vasárnap NBPOJSAO s Győzelmet jelentő mérföldkövek Mintha a pokol szabadult volna el: ágyúk és aknavetők dörögtek, bombák robbantak. Jajongva remegett a föld, te­nyérnyi foltokban hullott a vakolat. Por és füst ülte meg a bérház légópincéjét. Aztán csönd lett... Nyomasztó, ideg­tépő, hosszú csend. Felsírt egy gyermek, ideges, kétségbeejtő zokogással, de rögtön elhallga­tott, anyja ölébe fúrta fejét. Szélesre tárult a pince ajta­ja, géppisztolyos szovjet kato­nák jöttek, sapkájukon ötágú vörös csillagot viseltek. Fel­szabadult a város. Másnap gyalog indultam él szülőfalumba, a Mátra tövébe. Az úttesten kilőtt harckocsik, kerekeivel égnekálló teher­autók. Üveges szemű halottak, felpuffadt hasú döglött lovak között nyikorgó kerekű gyer­mekkocsiban kis bátyút tolt egy öregasszony. Megborzong­tam. Pedig akkor még nem tudtam, hogy félmillió magyar életet rabolt el a háború pok­la, elpusztult ipari berendezé­seink fele, elhurcolták állatál­lományunk nagy részét, fel­robbantották az ország összes hídjait, elpusztították, vagy elrabolták a vasúti és közúti járművek kilencven százalé­kát. De Hatvanban a szovjet ka­tonák és a lakosság jó, teher­bíró hidat ácsoltak a Zagyva fö­lé, a vasúti sínekről eltakarí­tották a romokat, majd ország­szerte megindult az újjáépítés. Mindenütt a munkásosztály járt az élen. Korgó gyomorral, de erős elszántsággal láttak hozzá az országépítő munká­hoz. Szinte a tíz körmünkkel kellett kikaparni a romok alól azt a keveset, ami még ment­hető volt. De micsoda győze­lem, milyen örömünnep T^plt, amikor Füzesabony—Vámos- györk, majd Eger között meg­indult a vasúti közlekedés, az első zsák cementet adta Bél­apátfalva, szenet bányásztak Egercsehiben és Rózsaszent- mártonban, búzát őrölt az átányi malom, és cigarettát kaptunk az Egri Dohánygyár­ból. Élni akartunk, a halál he­lyett az életet választottuk. Sok „vért” veszített az ország, a világosan látó, a józan fővel gondolkodó munkások ezrei látták, hogy először az ország vérkeringését kell megindíta­ni: termelni kell a gyárakban, a szántóföldeken. Élelem és nyersanyag kellett. A munká­sok és a parasztok megtermel­ték. A tőkéseknek, az ezer hol­dak urainak más volt az el­képzelésük. A magyar munkás­ság az életéért küzdött, de egy­idejűleg elszánt harcot folyta­tott a régi rendszer híveinek dühödt támadásai ellen. A munkásosztály segítségével, a munkás-paraszt szövetség eredményeként megvalósult a magyar parasztság évszázados vágya: 1945-ben végrehajtot­tuk a földreformot. Megyénk­ben 28 ezer paraszt, nincstelen summás és volt cseléd között százezer hold földet osztottak ki. A proletárdiktatúra meg­mentette a parasztságot, vi­szont a munkáshatalmat a pa­rasztsággal való szövetség szi­lárdította meg. Az infláció őrülete után a forint megteremtése és a gaz­dasági élet megszervezése a munkásosztály nagy győzelmét jelentette. Ország-világ előtt bebizonyosodott, hogy a mun­kásosztály a legnehezebb idő­ben is helyt tudott állni, tehát alkalmas és méltó az ország vezetésére. Az 1947-es választásokból győztesen került ki a Magyar Kommunista Párt, a polgári és a reakciós pártoktól elhódítot­ta a dolgozó tömegeket. Egyre inkább nyilvánvalóbbá lett, hogy a kommunista párt a magyar munkásosztály élcsa­pata, további harcainak szer­vezője és hivatott vezetője. Történelmi jelentőségű ese­mény volt 1948-ban az MKP és a Szociáldemokrata párt egye­sülése. Ekkor a demokratikus diktatúrából a proletárdikta­túra időszakába léptünk, lehe­tőség nyílt a demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba való békés át­menetre. A munkásosztály ki­vívta a teljes politikai hatal­mat, a parasztsággal szövetkez­ve gyakorolta az államhatal­mat, így hozzálátott a terme­lési erők és a termelési viszo­nyok összhangjának megte­remtéséhez, vagyis a termelő- eszközök társadalmi tulajdon­ba vételéhez. Ettől kezdve egyre szapo­rodtak történelmünk mezsgyé­jén a győzelmet jelentő mér­földkövek. 1948 márciusában államosították a száz főnél több munkást foglalkoztató gyárakat, majd 1949 végén a tíz munkásnál többet foglal­koztató tőkés üzemeket, álla­mi tulajdonba kerültek a ban­kok és a kereskedelem. Ebben az időszakban a ma­gyar munkásosztálynak hár­mas feladatot kellett megolda­nia: szocialista alapon újjá kellett szervezni a termelést, vissza kellett verni a külföldi és a hazai tőkések támadásait és aránylag rövid idő alatt művelődnie kellett. A munkás- osztály legjobbjai elsajátították az állami és a gazdasági veze­tés tudományát. Munkások százai és ezrei, fiatalok és de­resedé fejű veteránok tanultak esti tanfolyamokon, techniku­mokban, majd az egyetemeken, de légióként az élet iskolájá­ban, verítékes munka és ke­mény harcok árán. 1949 végére általában elér­tük, sőt egyes iparágakban túl is szárnyaltuk a második vi­lágháború előtti termelés szín­vonalát. Az országban sok új üzem létesült, a hároméves terv ideje alatt épült megyénk­ben a Mátravidéki Erőmű. Az ötéves terv ideje alatt iparunk erőteljes fejlődésnek indult. 1950—1954 között megyénkben több mint másfélmilliárd fo­rintot ruháztunk be, s a nagy összeg mintegy 60 százalékát az ipar kapta, ezen belül 90 százalékot a nehézipar fejlesz­tésére fordítottak. Bővítették és korszerűsítették a már meg­levő üzemeket. De ha győzel­meink mérföldköveiről szó­lunk, elsősorban új, nagyipari létesítményeinket kell meg­említeni. Például: Sztálin vá­ros, Komló, Inota, Kazincbar­cika, vagy megyénkben Petőfi- bánya, a Gyöngyösoroszi Érc­bánya, a gyöngyösi MÁV Kité­rőgyártó Üzemi Vállalat, a Szerszám- és Készülékgyár, az egri Finomszerelvénygyár, a Mátravidéki Fémművek, a Mátrai Ásványbánya Vállalat felnémeti üzeme. De hosszú lenne felsorolni az iskolák, kultúrotthonok és egyéb léte­sítmények sorát. Vagy szól­junk arról, hogy a felszabadu­lás óta 950 vasúti hidat és 2200 közúti hidat építettünk újjá. Az iparban foglalkozta­tottak száma az ötéves terv ideje alatt két és félszeresére, a termelés több mint három­szorosára nőtt. A felszabadu­lás óta négyezer kilométer jó utat építettünk, tehát többet, mint amennyit az elmúlt rend­szertől örököltünk. Pártunk erejét, helyes veze­tését igazolja az a tény, hogy az ellenforradalom okozta té­velygést, eszmei zűrzavart és a 22 milliárd forintos anyagi kárt a Szovjetunió és a baráti államok segítségével aránylag rövid idő alatt kihevertük és népünk töretlen erővel halad előre a szocializmus teljes megvalósítása útján. Milyen az életszínvonal, ho­gyan alakult a bérből és fize­tésből élők életszínvonala? 1938-ban a munkások, cselé­dek, napszámosok és alkalma­zottak egy főre eső átlagos jö­vedelme — a pengőt tízzel szorozva — 5800 forint volt. Ma pedig több mint a három­szorosa. Aki nem hisz a szá­moknak, a statisztika adatai­nak, kérdezze meg a volt cse­lédeket és summásokat, nézze meg az ipartelepek munkásai­nak öltözködését, vagy a falusi új házakat. Az utóbbi hónapokban kö­vetkezetes, felvilágosító mun­kával, a meggyőző szó és a pél­damutatás erejével megterem­tettük a szocialista mezőgaz­daságot. Népgazdaságunk biz­tos talajon, mindkét lábbal a szocializmus talaján áll. A VII. következő öt év tennivalójának körvonalait Az 1961-es tervet úgy kell valóra váltani, hogy megala­pozza, elősegítse a további négy évre maradt feladatok teljesítését. Meg kell szilárdí­tanunk a termelőszövetkeze­teket, összpontosítani kell erő­inket, nagyobb rendet és kö­vetkezetességet valósítsunk meg a beruházások terén. Egész népgazdaságunk előre­haladása szempontjából fon­tos, hogy iparunk műszaki fej­lesztésében, termékeink kor­szerűsítésében, a modem tech­nika, az új technológiai eljárá­sok alkalmazásában döntő si­kereket érjünk el. Elő kell mozdítanunk a munkaverseny még szélesebb körű kibonta­koztatását és mindent meg­teszünk, hogy a szocialista munkaverseny a tömegek po­litikai iskolája legyen. Fontos követelmény, hogy az ipari ter­melés növekedését kétharmad részben a termelékenység eme­lésével érjük el. Ezek a célki­tűzések szükségszerűen igény­lik, hogy a társadalmi, állami, gazdasági élet minden terüle­tén javuljon a vezetés színvo­nala, célratörően irányítsák a munkát. Az elmúlt tizenhat esztendő számtalan példája igazolja, hogy a párt biztos kézzel, he­lyes irányba vezette az orszá­got. A párt vezető és szervező erejére kell támaszkodnunk most is, amikor második öt­éves tervünk megvalósításához kezdünk hozzá. Pártunk a po­litikai felvilágosítás eszközei­vel mozgósítja a tömegeket és így biztosan haladunk előre az új győzelmek, új mérföld­kövei felé. Dr. Fazekas László Bedinszky Béla: 16 éves űjíté A Hatvani Konzervgyárban hallottam róla először. Ott mondták azt is, hogy 16 éves, a Bajza Gimnáziumba jár — politechnikai osz­tályba. Az igazgató is tőlem tudja meg a hírt, hogy tanítványa, Bedinszky Béla, újítási javaslatot nyújtott be a konzervgyárba. A gyár műszaki dolgozói foglalkoztak az ötlettel, híre már a minisztériumba is eljutott. ,,:f A szakemberek szerint az úji- tás nemcsak helyi jelentőségű — országos érdeklődésre tart- f| hat számot. Mi az újítás lényege? Bedinszky Béla azt javasol­ja, hogy a könnyen romló ter­mények felvásárlásánál és szállításánál, a munka jobb megszervezésére használják fel az ultrahangot. Tehát azokat az üzemeket, melyek ilyen növényeket (például bor­sót) termelnek, szereljék fel ultrarövid-hullámú adó-vevő­készülékkel; és természetesen, a felvásárló gyárat is. így a konzervgyár könnyen össze tudja hangolni a különböző üzemekben folyó munkát. A gyár nagy mennyiségű árut, milliós értékeket mozgat — minden perc időveszteség drá­ga. Ez indokolja azt a figyelmet is, mellyel az újítás sorsát kíséri. Bedinszky Béla Hatvanban, a Munkácsy út 8. alatt lakik. Mikor betoppanok hozzá, éppen „munkahelyén” találom. íróasztal mellett ül, tranzisztoros táskarádiót szerel. Körülötte rá­diócsövek, kondenzátorok, tekercsek és veze­tékek tömkelegé, ez az ő birodalma. Magabiztosan mozog az alkatrészek között, a nagy összevisszaság, rendetlenség csak lát­szólagos, a beavatott számára minden ponto­san a helyén van. ­Tizenhat éves, szinte még gyerek, de már ismeri a legtöbb készüléktípust. Szabad idejét a hanghullámok világának megismerésére for­dítja — már 9 éves kora óta ... — Milyen rádiót épített már? — Hirtelen fel sem tudom sorolni. Csinál­tam táskarádiót, nagyobbakat is, különböző típusokat, építettem töltőtollba szerelt detek­toros készüléket és nagyerejű hangszórós ve­vőt is. Könnyű neki, az apja is amatőr — mond­hatja az ember. Igaz is, talán könnyebb neki, mint másoknak. De eleinte neki is le kellett győznie a játék csábítását — és most is eltölt- hetné mással is az idejét. De ő úgy érzi, hűt- . , lenséget követne el a körülöt­te levő rádióalkatrészekkel szemben, ha helyettük fut- ballpályára menne, vagy az utcán csavarogna. A rádió számára játékot, munkát, sőt, ennél is többet — hivatást je­lent. Hisz eljegyezte magát a rádióhullámokkal. Jár a Honvédelmi Sport- szövetség rádiós klubjába is. Ott szeretik és megbecsülik. \ — Társaságba jár? — A társaságom a rádió­amatőrök — és szedi elő az QSL-lapokat, melyek igazol­ják, hogy a két Bedinszky — apa és fia — csehszlovák, ju­goszláv, lengyel és német ama­tőrökkel tartanak fenn rend­szeres kapcsolatot. Persze, azért nem olyan magánakvaló, „b e gub ózó” ember Bedinszky Béla. Vélet­lenül sem gondolna róla ilyet, aki látja. Az ar­ca is mást mutat, igaz? Mintha a „Pál utcai fiúk”-ból lépne ki... Tevékenyen részt vesz az ifjúsági mozgalomban. „... A gyermekek­hez közvetlen, és jó munkát végezi’ — írja ró­la Ferencz Sándorné igazgató, a íl-es számú általános iskola úttörői nevében, ahol Béla ifi­vezető. A gimnáziumban 5-j-l-es osztályba jár; a politechnikai gyakorlatokat a Mátravidéki Erőműben végzi. S közben — akkor is, mikor nem éppen mosolyra ingerlő dolgokról beszélgetünk — elmosolyodik. Nem tudja titkolni, biztos nem is akarja: örül a sikernek. Hiszen 16 éves ko­rában minden fiú tengerész, költő, vagy felta­láló akar lenni. Kevésnek sikerül. De ő — úgy látszik — a „kiválasztottak” közé tartozik. Krajczár Imre jtÄ (7Í)-ef-A££* MIKOR HADIÜZEM lett-L'A a bánya s a szabotálás, a munkamegtagadás, a sztrájk halálos bűnnek számított, ak­kor felvigyázó volt idős Hor­váth László. Felvigyázó a mó- nosbéli szénosztályozónál. Pal­lér — így nevezte a felvigyá­zói posztot betöltő személyt a munkás-zsargon. Rá nem mondta volna soha senki. Mert nem volt pallér. Egyszerű munkásból vergődött fel e „cím” magasságára. Nem bán­totta, nem űzte, nem hajtotta lelketlen robotba társait. Még szólt is, amikor meglátta, hogy valamiféle ellenőr jön a sze­parációba. Szerették is mun­katársai. Nemcsak azért, mert nem figyelte mozdulataikat árgus szemmel, mert nem or­dított, mikor megálltak egy kis beszélgetésre munka köz­ben. Szerették emberséges ér­zéseiért. Hadiüzem volt a bánya — hadiüzem lett a szénosztályo­zó is. Katonák parancsoltak a bányászoknak. Mindenkinek. Háború dúlt a világban. Há­ború szaggatta Európa szántó­földjeit. Futóárkok szabdalták a réteket. A győzelemről ke­vesebbet beszéltek, elcsitultak a harsogó csinnadratták. S a rádió egyre többet szónokolt „rugalmas visszavonulásról”, az ellenség „megtévesztéséről”, ..taktikai manőverezésekről”. És egyre közelebbről hallat­szott az ágyúdörgés, a fegy­verek harci zaja. Közeledett a front. S minél több szó esett „rugalmas visszavonulások­ról”, a katonák annál vadab­bakká váltak. A magyar ka­tonák helyét németek vették át. Ok strázsáltak géppiszto­lyaikkal az emberek háta mö­gött. Pihenésről, beszélgetés­ről akkor már szó sem lehe­tett. Mert könnyen csattant a puskatus. A bánya termelt. Jöttek a csillék a kötélen. Ha lassan, ha akadozva is, de jöttek. SS­kongresszus meghatározta aj utóvédek, SS-legények tele­pedtek le a faluban — Mónos- bélben. Negyvennégy december 12... E napon a szokottnál is keve­sebb volt a szállítás. Gyakran leállt a kötélpálya. Kevés szén jött a csillékben. A POSZTOLÓ SS-LEGÉ- •^NYEK őrmestere tajté- kozva top'orzékolt. Idős Horváth a szeme sar­kából figyelte az SS-t. Szinte jólesett neki a német bosszú­sága. S akkor a felügyelőre tekin­tett. Észrevehette annak szem- villanásában az örömet. Bizo­nyára észrevehette, mert nyer­sen rátámadt: miért nem dol­goznak. Idős Horváth László széttár­ta karját: — Én nem tehetek róla. Ha nem küldi a bánya a szenet, mi nem bányászhatunk. — ,,Arbeiten! Los... lo-o- os!” A negyvenöt éves férfi meg­vonta vállát. — Nem tudunk, ha egyszer nincs szén ... Ez még nagyobb haragra, indulatra gerjesztette az SS- őrmestert Kiabált, artikulát- lan hangok törtek elő torká­ból. A nagy zajra Szabó Antal méltóságos úr, káptalani főin­téző, jogvégzett, magas beosz­tású vasutastiszt fia is oda­jött. Németül próbálta meg­magyarázni az őrjöngő SS- nek, hogy nem az emberek te­hetnek arról, hogy nincs szén és állni kell. Az SS-legényt azonban lecsillapítani nem le­hetett. Haragja egyre fokozó­dott, mikor egymás után látta érkezni a befutóra az üres csilléket. Megmarkolta gép­pisztolya tusát, s idős Horváth mellének fordította. Talán né­hány pillanat múlva felcsat­tant volna a sorozat, de ezt már nem várta meg a felvi­gyázó. Belevetette magát egy visszainduló üres csillébe. És lapult, lapult a csille alján. Arcát a hideg vashoz szorítva. — Életemben akkor utaztam először csillében a sodronypá­lyán. Csehiben szálltam csak ki a vaskosárból. Idegfeszítő út volt. Szerencsére a kötél pillanatra se állt meg. Mert ha ez történt volna, szitává lő az a barom... — mondja most már megkönnyebbülten a 62 esztendős Horváth Laci bácsi, kicsit még mindig a megrázó élmény hatása alatt. Másnap tért csak vissza az osztályozóhoz. A nácik akkor már nem sokat törődtek vele. Az osztályozó felrobbantásául gondolkoztak. Hogy felrobbantják az osz- tályozót, fülébe jutott neki is. Rohant, sietett Szabó méltó­ságos úrhoz, ő biztosan segít­het. Házában székel az SS- kommandó, ott lakik az ezre­desük. Szabónak „érdeke”, hogy mozogjon az osztályozó, hiszen nagy részvényese a bá­nyának. — Robbantsák fel inkább a 71-es állványt, ha már min­denáron robbantani akarnak. Akkor is megbénul a szepará­ció. Szállítás nem lehet, mert a kötelek a földre esnek. Nem lesz annyi kára a méltóságos úréknak se — ajánlotta rava­szul. Szabó méltóságos hajlott a „csábításra”. Besietett az ez­redeshez. Fél órán át németül hallotta ordítani az SS-tisztet. Végül is megígérte Szabónak, hogy nem robbantják fel az osztályozót, helyette a 71-es állványt intézik el. Idős Hor­váth László erre kicsit meg­nyugodott. Közvetlen közelről hallat­szottak akkor már robban­tások, a bombázások. A nácik felrobbantották a bélapátfalvi gyár berendezéseinek egy ré­szét. A hidakat is. A vasúti sí­neket. A szarvaskői alagút be­járatát. Közel voltak már a szovjet csapatok. Sietni kellett a romboló SS-osztagoknak. ÍVJ EGYVENNÉGY DE- CEMBER 15-ÉN felrob­bantották a 71-es állványt. De akkor érdekes dolog történt... A kötelek sértetlenül marad­tak régebbi helyükön. Linder­mann SS-százados, a robban­tások vezetője káromkodott. Aztán pakszit-dinamittöltetet helyezett a kötelek alá... s a kötél is a földre hullt le. Nem dolgoztak az emberek. Mindenki odahaza várta félve, remegve: mi következik még. — December 19-én lefeküd­ni sem akartam. Tudtam, elő­re éreztem, nagy galádságra készülnek az SS-ek. Nyugtala­nul hánykolódtam az ágyon. S mikor kicsit elszenderedtem volna, borzalmas detonáció reszkettette meg a házat, az ablakokat. Szinte az ágy is megmozdult alattam. Kiro­hantam a lépcsőre. Dombol­dalban laktam akkor, belát­tam az egész lapost. Lángok­ban állt a szeparáció. A né­metek felrobbantották... hu- s szadikára virradó éjjel. Csak néhány csonka fal és a hom­lokzati oszlopsor maradtak még épen, sértetlenül. S még ugyanezen a napon, december 20-án látta a falun átvonuló szovjet katonákat. Felszabadult Mónosbél, Mikő- falva s a következő napon Bélapátfalva. És 1945. január másodikén hozzákezdtek az. építéshez. Fe­kete kenyérrel és olajjal — így mondta. Kedvvel, szívvel dolgoztak. Mert már a magu­két építették — maguknak. S az erőfeszítés meghozta a munka eredményét. Másfél hónap múlva már megindul­hatott a kötélpálya. — A 71-es állvány nélkül indultunk. Szép volt az a pil­lanat Igaz, hogy a csille majd­nem a földet súrolta s nehéz volt, kegyetlenül nehéz az el­ső nap. De már dolgoztunk..* Az osztályozó homlokzati osz­lopsora és a vasúti tartályok épen maradtak s odáig el tud­tuk vinni a csillét s egyenesen a tartályba öntöttük a szenet. Beindulhatott a cementgyár is Bélapátfalván. Mindennap szállítottuk nekik a szenet. Z EGERCSEHI és Mő-i nos bél között húzódó kötélpálya utolsó betonoszlopa — a 71-es állvány — szilár­dan, masszívan áll. Most is azon a helyen, ahol a robban­tás előtt. Büszkén, merészen merednek ég felé acéltraver­zei. Két karja, mint egy ha­talmas váll tartja a vastag köteleket, a rajtuk futó csillék súlyát. Idős Horváth László, kiváló dolgozó, ma az osztá­lyozó vezetője. Látta a 71-es állvány pusztulását és újra- születését. Idős Horváth László lassan elköszön a munkától. Harmincnégy esztendeje dol­gozik már itt az osztályozónál, haja megőszült, vállát 62 év' terhe nyomja. Túlhaladt már a nyugdíjkor határán. De még szüksége van rá a bányának. Szükség van idős Horváth László, kommunista veterán tapasztalatára, szaktudására. S ő dolgozik, amíg a szükség így kívánja. Erős akaratú em­ber. Szívós. Akárcsak a 71-es állvány... Pataby Dezső As

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents