Népújság, 1961. április (12. évfolyam, 78-101. szám)
1961-04-09 / 83. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MESYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN GYURKÖ GÉZA: A ház* ahol lakom 4 ... öreg, bizony nagyon öreg már. Valamikor a tisztes bérház címében, s ha nem is szép, de legalább friss szürke vakolat köntösében tetszelgett, úgy az utca közepe táján. Akkor még méltóságteljes volt és zárkózott, ablakszemei hűvösen, majdhogynem hidegen tekintettek le a szűk utca forgatagára, ahol a vasúttól a piacig és vissza, hangos kodácsolással rohantak le s fel a falusiak; kofák, kupecek, kíváncsiak, örökké panaszkodó háziasszonyok, ószeresek és azok, akik az ószeresek után siettek, — bevásárolni. Abban az időben a két kéménye, mint valami büszke árboc, friss téglásvörösen hencegett fel az égre és bátor mellet feszített a szélnek, amely sehogy sem tudott kibékülni a kémények makacs ellenállásával. Vf ondom, ha szép nem is, de fiatal, öntelt, talán túlságosan is magabiztos, de mindenképpen zárkózott és más házak, véleménye szerint — s erre is lehet adni, miért ne lehetne? — nagyképű is volt a maga módján. Ez persze már régen a múlté, jómagam, -e ház egyik szürke kis lakója, még az utópisták- agyában sem születtem meg, amikor a ház, ahol lakom, fiatalnak vallhatta magát. Most már öreg. Ráncos. Kopott. S hiába a gyógyító kéz, a vakolókanál, az ácsmunka, hiába minden, a tisztes öregkort ért ház felett nemsokára megcsendül a kőművesek csákányainak lélekharangja. A kémények olyanok, mint megtört, megtaposott kalapok. A homlokzat alatt hiába pucolják az üveget, valahogy olyan megtört minden ablakszem, mint a befagyott tengerszem. Aki ránéz erre a házra, megcsóválja a fejét: — Na, hiszen, ez is már csak a halottak, vagy baglyok tanyája lehet... Es a baglyok tanyáján hat család lakik; kettő a földszinten, kettő az első és kettő a második emeleten. Meg egy csomó egér a padláson, de ők nincsenek bejelentve, aztán két kutya, egy kanári és egy pár rántani való csirke, madzagra kötve, hogy el ne szaladjanak. Na hiszen: mintha volna hová szaladniok ebben a házban, amelynek az udvara olyan szűk, hogy a szél is véresre dörzsöli a. vállát, míg megfordul benne. A földszinten balra, Sólyomék laknak. Az asszony szerint harmincöt éve, az ember szerint már harminchét... De mivel Sólyomné akkor még nagyon fiatal asszony volt, amikor ideköltöztek, s most egészen nem fiatal, s mivel az asszonyoknak amúgy is nehéz hinni az évek számolásában, inkább arra gyanakszom, hogy Sólyom kartársnak van igaza. A kartárshoz ő ragaszkodik, én úrnak is szólítanám. Szólítottam is egy alkalommal, nem sokkal azután, hogy az öreg ház falai közé fogadott, de Sólyom úr kifejtette nekem, hogy az úrázás az ool- gári csökevény, s már eleve feltételezi az érem másik oldalát, hogy ahol úr, ott szolga is van. Éppen azért hozzájárul. hogy Sólyom kartársnak szólítsam. Megköszöntem a felvilágosítást, azóta ő nekem Sólyom kartárs, bár néhány éve én neki Szerei úr vagyok. M ost már maradunk ennyiben. Sólyomné csupaszív asszony, s a legnagyobb tanácstalansággal szemléltem még most is cérnavékony testét, hogyan fér el benne akkora szív, amelybe belefér az egész ház, sőt, az egész utca is. Két gyerekük volt, az egyik meghalt ötéves korában, a másik huszonöt éves korában. Ágyban. Ebben az az érdekc-s, hogy valahonnan az Északitenger mellől szökött haza véren, vízen, jégen és éhhalálon keresztül verekedve magát, hogy meghaljon itthon. Hazajönni volt ereje, de életbe maPadni már nem. Most Sólyomné az egész világot örökbe fogadta, ő az első számú betegápoló, ő megy vajért és citromért, lemosdat- ja még a szomszéd ház gyerekeit is, egy akkora lavórban, mint a Balaton, nehogy kikapjanak otthon. Sólyom kartárs egy fűszerüzletben tölti utolsó éveit a nyugdíj előtt, ilyenkor káromkodik, a szemeit forgatja, szidja a büdös kölykeit, akik csak arra születtek, hogy megszomorítsák a szülőket, meglehetősen sértő, majdhogynem durva véleménye van minden emberről, leginkább a házbeliekről... De ezen a gyerekek nevetnek, a házbeliek kuncognak, mert tudják, hogy Sólyom kartársat egészen a felszabadulásig úgy rugdosta mindenki, ahogy tetszett és most Sólyom kartársnak külön életeleme, hogy ő is sértegethet valakit. Mintha az alkotmányban lefektették volna egy külön pontban — eny- nyiedik pont: Sólyom kartársnak joga van a sértegetéshez... Egyébként minden vágya, hogy televíziót vegyen, de nem vesz, mert akkor —- ezt nem győzi hangoztatni —, nyakára jár majd az egész ház. Sólyomné azonban megsúgta, hogy lassan együtt a pénz a televízióra. A szoba, konyhás lakással szemben, egyetlen szobában, valamiféle agglegény ember lakik. Kertésznek hívják, az egyik kis ktsz-ben dolgozik, mint anyagbeszerző. Nagy darab, hangos beszédű ember, ő a vendége a háznak, mert ha egy héten egyszer látják, akkor már vagy Sólyomné, vagy valaki más a házból okvetlenül arra gondol: beteg, azért Van itthon. Honnan jött? Talán a Dunántúlról. Sólyomné szerint szerelmi bánata miatt költözött ide, sőt nem is agglegény, ba- nem megcsalta a felesége, s azért hagyta ott. Kertész udvariasan odaharsogja köszönését, nem látszik éppen boldogtalan embernek, de nem hajlandó bővebb tárgyalásokba bocsátkozni életét, terveit, múltját, vagy akár jelenét illetően is. Sólyomné szerint még egyszer sem volt nő a lakásán. Neki pedig hinni lehet. Csodálatos füle van az ilyen dolgokat illetően. Az első emeleten egy idős házaspár lakik. Finomak, disztingváltak, csendesek és udvariasak. E mögött a mindennél tökéletesebb spanyolfal mögött élik a maguk életét, amelyben nemhogy titok, de még különösebben említésre méltó, esemény sincs. Talán csak az, hogy rossz szemmel nézik az egy emelettel feljebb, a balkonon pityegő csirkéket, amelyek meglehetősen illetlenek, s illetlenségük nyomai az első emeleti balkonon is észrevehetők. A ház emiatt mindig kuncog, valahányszor csirkét lát a szokásos madzagon, mert akkor az idős házaspár férfitagja, a kicsit köpcös, nehezen hajló Jászai bácsi, megjelenik, egy tolisöprűvel, hogy rendet teremtsen a balkonon. S mivel a gsirkék szorgalmas kis jószágok, hát óránként megjelenik a balkonon — a tolisöprűvel. Minden délután, pontban három órakor, egymásba karolva elindulnak sétálni — egészen hatig. Vasárnap, a séta — utóvégre vasárnap van — négy órától, hétig tart. Velük szemben, az első emelet 2-ben — kézzel írt papírfecni igazolja ezt — Bokorék laknak. Csuda emberek. Kedvesek, aranyosak, kibírhatat- lanok és egy kicsit bolondosak. Az ember az egyik nagy vállalat propagandistája, titkos novella- és drámaíró, erről a titokról ő maga szeret a legtöbbet fecsegni, korántsem hivalkodóan, korántsem meg-1 szállottán, inkább lelkesen és 1 szinte hihetően. Ezentúl sem- < mihez sem ért — s ezt ő vallja be legszívesebben. Csodála- • tos, hogy milyen lelkesen tud j beszélni arról, milyen ostoba • ahhoz, hogy például egy sző- < get beleverjen a falba, vagy; megcsinálja a biztosítékot, s; talán csak Bokorné hallgatja ; nagyobb megelégedéssel, hogy; lám, milyen ostoba férje is; van neki. Egész boldog emi- ; att. Hiába, a boldogság néha ; terméketlen talajba tud mély; gyökeret ereszteni, mint a; kaktusz a sivatagban. K ét gyerekük van, egy lány és egy fiú. A kislány még csak... csak, a fiú azonban a ház mindennapi beszédtémája és nagy kérdőjele: három arasznyi kölyökbe hogyan fér bele ennyi gazemberség. Pedig nem elkényeztetett, nem agyondédelgetett gyerek, Bokorék ehhez vagy lusták, vagy túlontúl is jó pedagógusok. Mindennap történik valami ebben a házban, s a napi történések zöme Bokorékhoz, vagy gyerekeikhez, vagy egyszerűen az egész családhoz fűződnek. Egészben véve Bokorék ren des, szorgalmas emberek, csak egy kicsit kirínak a ház józan tempójú életéből. S ezért valahogy úgy tekint rájuk az öt lakó, azaz, hogy az öt család, mint a ház egzotikumára, sajátosságára, amellyel ha hencegni nem is lehet, de amelyről beszélni itt-ott jóízűen lehet és érdekes is. A második emeleten, velem szemben, Püspökiék laknak. Az ember lakatos és ezermester, a motorok, szegek, csavarok, drótok, huzalok, fogaskerekek bolondja. Püspökiné néha már a haját tépi, mert a konyha olyan, mint valami nagyüzem szerelőcsarnoka, és soha nem lehet tudni, hol ül az ember olajba, vagy szegbe. Különben a sótartóban nitsze- gek, a borstartóban pedig csavaranyákat tart Püspöki, akinek az a legnagyobb bánata, ha egy nap nincs valami javítanivaló a házban, amit ő megcsinálhat, ha nincs olyan szög, amit legalább beverhet a falba. Titokban az egész ház azzal gyanúsítja, hogy néha ő elrontja a villanyt, hogy megcsinálhassa. A motorkerékpár, amely szíve boldogsága, csodálatosan néz ki. Van azon minden, ami nem rávaló, de rá lehet barkácsolni. A motorblokk nem passzol a vázhoz, a váz a kormányhoz, a kormány a lámpafejhez — de együtt van mégis az egész és megy is. Vasárnaponként Püspöki és Püspökiné motorra ülnek, ekkor az egész ház az ablakhoz tódul, befogja a fülét és búcsút int Püspökinek és nejének, mert elmenni ugyan elmennek ezzel a motorral, de vajon visszajönnek-e? Még mindig visszajöttek ... Van egy kamaszfiuk, most utolsó éves gimnazista és állandóan szerelmes. Ügy ténfe- reg a lépcsőházban, mintha súlyos beteg lenne, állandóan ábrándos a szeme és titokban verseket ír. Ideálja Bokor, a másik titkos irodalmár, néha rejtett megbeszéléseket folytatnak, amely miatt Bokor is büszke, hogy lám, mérvadónak tartják irodalmi tudását és a nyurga Adám gyerek is, hogy felnőtt módon beszél vele valaki. Alma a fájától — olyan messze esett az apjától, aki mély szívfájdalommal és nagy tehetetlenséggel szemléli, hogy a fia szerelmes a —szerelembe, hogy a szerszámok, a nagyon is élő és csodálatosan formálható anyag helyett a versek, a szavak locsogó mély tengerébe merül... |l/f agamról minek írjak. En is itt lakom, az öreg házban, egy vagyok a hat lakó közül, aki éli a maga nyugodt, csenHORVÄTH LÁSZLÓ: Bonyolult és egyszerű Pehely tavasz, lepke álmok közt élek. A való folyékony, ám forró viasz. Bonyolult gépnek tűnik az élet. Ilyen valóban, vagy csak nékem az? Merész, ábrándos, szertelen a kedvem. Az első ifjúság lázad bennem még. Olyan egyszerűnek tűnik minden, S tavaszi víznél bolydultabb a kép. A való még nem szakadt rám keményen. Vélt borúmból könnyen pattan a derű. Ilyen világ, ez nem erényem, De bonyolult, s túlontúl egyszerű. MOLNÁR JENŐ: TAVASZ A fenyők hegyén frissül már a zöld, köztük rongyosan őgyeleg a tölgy: várja a tavaszt, ajándékozót. Itt jár, lenget egy vidám lobogót, szaladó szele az arcomba csap, becézgeti a duzzadt magvakat. :FORGÁCS KÁROLY: Zöld ággal fogaim között Fogaim között megropogtatom a barackfa kesernyés-édes ágát, hogy ízét érezzem annak a vérnek, mely lomb nélkül hajtja ki égni virágját; a levelek még a rügy-tokban ülnek, hamvas-pihésen, mint a március, de erő forr bennük, mely csak arra vár, hogy lengő szárnyon jöjjön a fiús napsugár — és felpattan a zár. A március már old és fellazít bennem is minden féket: elrohannék, hogy hörpintsek egy nagyot, igazit a végtelen kék üde ragyogásból, ledobjam magamról a sok ócska, nyűtt, dohos napot, mely érdes, mint a ráspoly, s belefeküdjek a zsenge-füves megnyúlt napokba, felhangoljanak, mint művész-kéz a lazult hegedűt, s együtt zengjem a fénnyel és a földdel, magét várón a termés örömét... HARGITAI ISTVÁN: 4 szelíd oroszlán balladája Felséges úr? Miért állsz Szelíd mosollyal ott, Miért, hogy körbe’ sétálsz, Mint jó öregapók •— Hisz’ félszáz éve nincs még, Hogy végig Afrikán Bömbölésed bilincséit Rettegte mindahány; Koronád s szép sörényed Látom, nem változott. S gerinctörő nagy éked — Hátul — a jogar ott! Nem értem hát beszéded Mégis, mint únt klisé, S ügyész helyett ügyvédek Kócos raja kísér. Felség! mire való ez: A végtelen terek Felett a karta s kódex Uralkodott veled — S most mégis, — hajmeresztő — Hogy állsz csak és topogsz, S porolnék útveszejtő Tompa dzsungeldobok... Félt még az elefánt is Tőled — az őslakó. És — nemcsak — az Atlantis Partján mindenható: Hatalom volt a hangod Arab s néger előtt — Nem láttak ilyen rangot Sohasem azelőtt... S most, most a megszokott, nagy, Biztos ugrás helyett, Választanál kópéknak Falkájában helyet — Elfutván sok csahossal Együtt róka után... Felség! a cirkusz rosszall: E tett nem nagy-britann —. WERNER LINDEMANN: * Panasz — Aludj, fiam! — szól az anyám, de én őt nem értem meg. Egész nap egymagámra hagy, és este ágyba fektet. Napközben mosodában hajlong, hol mosógépek zörgenek, és én sétálni nem vele, — egyedül — megyek. Anyám azt mondja: élni kell, nem tudom, ezalatt mit ért, aztán csendesen sírdogál. — Tudjátok-e, miért? E verset a költő Nyugat-Némeí- országban irta, ahol gyermekkorás töltötte. Acélsisak Anyám, nézd! Egy kereszt, s azon sisak! Ne nézd! Kezed add! Anyám, a sír miért hogy itt pihen? Én nem tudom! Menj! Anyám, a sisakot .add már nekem! Azt nem adom! Nem! Nem értem... Nem játszhatom többé tehát a romok közt, hol úgy szerettem. Most más utcát és más teret kell játékainkhoz keresnem. Ma jöttek izmos emberek, óriás állványt állítottak, és kővel megrakott kocsik, anyagával új házfalaknak. Nem értem ezt egészen én, és kérdem gyermekésszel: — ha új házat építenek, hát rombolni miért kell? Két ember ült.. . A kis pádon két ember ült, s egy bombáról beszélt, amely, ha egyszer robban, a világot veti szét. Meghalna minden földi lény, egy pillanat alatt. ...Miért kell meghalnom nékem is a más bűne miatt...?! Werner Lindemann német költő nyugat-németországi élményeiből írott „Gyermekkérdések” című kötetéből. (Fordította; Antalffy István) FARKAS ANDRÄS: A parkon át... A parkon át, amíg munkába érek. Elnézem ezt a tarka díszletet: Patak felett a párás nap lebeg, A felhők álmosak még, s hófehérek. A lomb között nem lankadó madárraj Forró szerelmet vall, s bár nem nekem Kínálja lázát, ám az éneken Az én szivem is a magasba szárnyal. A vénült gesztenyék szomszédi sorja Bólintja rám virága özönét, Minden rügy pattan, mint tüzes sörét, Ahogy szűz csókjait elősorolja. A fák odvábán mélyrecsúszva horkol Az únt bagoly és vaksi szemei Nem állhatják a fényt, nem kell neki Az ízes kép a vaskos bronzszoborról. A bokrok mélyén fűből és mohából Szerényen izzik a szelíd tavasz, Minden illatban minden ugyanaz, S a zsongás minden élőt átnyalábol. De hetet üt, s bár én is énekelnék, És napbahullva süttetném szemem, A parkon át munkámig élvezem Virágok, fák erőíadó szerelmét. des, apró viharokkal, néha- néha összekoccanásokkal teli életét. Sólyomék televíziót akarnak venni. Kertész talán mégiscsak hóz nőt a házhoz. Bokornak talán sikerül megírnia igazi és örökérvényű drámáját. Talán én is lemondok a csirketartásról, hogy ne bosszantsam Jászaiékat, s Püspöki is szert tesz annyi alkatrészre — no persze, csakis becsületes úton —, hogy uj motort, nagyobbat fuserálhasson össze magának. A ház, ahol lakom, bizony ^ öreg. Sok tragédiát is látott, sokat szenvedett esőtől, vihartól — s nem igaz, hogy a házak, mert kőből vannak, érzéketlenek. Ha nem volna szíve, valahol ott a falak mélyén, a repedések tövén, talán már ösSzeroskadí volna. De áll, mégis áll szilárdan, hogy hat családnak, tizenöt embernek otthont, nyugalmat, álmot nyújtson. Tisztelem az öreg házakat!
