Népújság, 1961. április (12. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-30 / 101. szám

1961. április 30., vasárnap NÍPOJ8AO Az emlékek kézfogása BULGARIA: A béke tengere — Csernoje More... Fekete-tenger... — A béke tengere — tette hozzá Georgi Todorov, a sab- lai kolhoz párttitkára. Ott álltunk a tenger partján, lábunk­hoz kutya alázattal loholtak a hullámok, amelyek olyan ret­tenetesek tudnak néha lenni. Béke tengere? Most valahogy sematikusnak hangzott a név, a megjegyzés, sokkal inkább lírai érzések, mint politi­kai kategóriák kavarogtak bennem. Todorov rámnézett, úgy látszik, észrevette, hogy feleslegesnek tartottam most e z t a nevet. — Látta azt a férfit maga mellett... Azt a teljesen kopaszt? Bólintottam. — Valahol itt ereszkedett a vízbe egy sötét éjszakán ... Menekült. A halál elől. Partizán volt Boncső Dimitrov is. Nem félt a tengertől, mert itt mindenkinek barátja a tenger, testvére... Tudna maga két napot, két teljes nappalt és két sötét, nagyon sötét éjszakát a tengerben tölteni, már távol a partoktól... mindenütt csak víz... víz, sós víz, felül a vég­telen magasság, alul a végtelen mélység? Ugye, hogy nem, Fz az ember 48 órát úszott, menekült, mindig csak a szovjet partok felé... Mir.... Ez volt a hajó neve, amely végül is felvette... Csernoje More ... A béke tengere. Országokat, népeket köt össze. Miért volna sematikus ez a név? Bocsáss meg. Boncsó Dimitrov, te tudod igazán, hogy mi ennek a tenger­nek a neve. (Gyurkó) ROMANIA: A HARGITÁN A szürkület már erősen vas­tagodott, amikor egy legény­forma fiú köszönt ránk. Az öreg székely ránézett, bólin­tott, s aztán magyarázatkép­pen mondta nekem: — Az unokám... Eddig itt őrizte velem a jószágot, de eztán már csak magam leszek. Felsőbb iskolába megy a gye­rek, Bukarestbe. Gergő, hát neked menned kell? — Nekem, hajnalban, igen. — Vésd eszedbe, fiam: a madárnak szabadsága és szár­nya van, hogy a magasba re­püljön, az embernek meg egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Tanulni mész Bu­karestbe, de jól vésd emléke­zetedbe szavamat, küldetésbe indulsz. Te és a hozzád ha­sonlók jelentik o haladást, ti formázzátok a gazdagabb és emberibb holnapot. SINAIABAN Ott lent, ahol a völgy széle­sen kitárul, nem is olyan ré­gen királyok mulattak. Ennél szebb, s jobb helyet nemigen találtak. Tikkasztó, szomjas nyáron véres verítékkel ara­tott a pórnép, itt fent, Sinaiá- ban, a hűs márványtermek­ben dorbézolt az udvar — va­lahogy igy mesélt az elmúlt időkről új házigazdám, egy öreg erdész. — Tudja, kik nyaralnak ma itt? Munkások, egyszerű dol­gozók — magyarok és romá­nok vegyesen. Mennyi cívódást és bajt szí­tottak hajdan a magyar és a román között! Pedig egyik nép felemelkedését sem lehet elkülöníteni egymás sorsától. Hiszen közvetlen szomszéd,ok, mindkét nép összeforrt azzal a földdel, amelyen született, s a ma eszméivel. (Fazekas L.) SZOVJETUNIÓ: Május elseje Moszkvában 1959. május 1. Moszkva Harsogó tavaszi reggel, vagy még hajnal? Mindössze hat óra, de már kezdődik a fel­vonulás. Már ott barátkozunk, ölelkezünk a Krasznaja Pretz- nya gyári munkásaival az ün­nepi sokaságban. Szélesen egymásra mcsolygunk — jó itt lenni. Érezzük, várjuk a nagy élmények jöttét. Vég­tére nem kis dolog a forra­dalmi városrész munkásaival vonulni az ünnepi menetben. A kerület élén' haladunk a gyáriakkal — ők dolgoztak a legjobban. Hozzájuk vonzód­nak a külföldi turisták, dele­gációk is. Híres a gyár. szé­pek a lányai, és éppen szeg­fűt tűznek a lengyel fiatalok gomblyukába. Rajecska, a csi­nos és barátságos laboráns kislány óriási csokor, pom­pázó művirággal „kárpótol” a szegfűkért. Szása, a moszkvai nyelvészeti egyetem magyar szakos diákja, hirtelen eltű­nik, s visszatér néhány ma­gyar—orosz társalkodó szótár­ral. Felélénkül a beszéd, most már mindenki a maga tol­mácsa. A Csajkovszkij Zeneiskola előtt, vidáman véve a nyelvi buktatókat, Jurij ’Matszalt,. a szőkefürtös fiút ostromoljuk kérdéseinkkel. Ö a fiatalok brigádjának vezetője, Egy­szerre három szótárt is nyúj­tunk felé. Lengyelt, szlová­kot és magyart sorra elve­szi és válaszol. Nevet a nép­szerűségén. Jura — így hívja mindenki a kerület komszomol-titkárát —, izzadó homlokát törli. Tol­mácsért könyörög. Sehogysem tudja magát megértetni a vi­etnamiakkal. Jurij Matszal, a transzparens az élen, üze­netet ír a magyar ifjúsági szocialista brigádoknak; sok sikert kíván a munka ünne­pén. A másik csoportban a Salgótarjáni Tűzhelygyár gép­kocsi vemtőj ét tanítják a krokevnya lépéseire. A pa­mutfonó párttitkára szeefűs, május 1-i jelvényt cserél a gyáriakkal Lenin-jelvényért. És közben vonulunk, apró pi­henőket tartva immár hét órá­ja, míg feltűnik a Vörös tér. Hét órája megyünk együtt és úgy érezzük, jó barátok let­tünk, hogy nem választ el bennünket sem távolság, sem nyelv, hogy összeköt bennün­ket az élet értelme, szépsége: a munka, amelyet olyan önfe­ledten ünnepeltünk együtt a krasznaja-presznyaiak meneté­ben. Kovács Endre CSEHSZLOVÁK SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG: Átfogta a dal szíveinket Egy csehszlovákiai élménye­met mesélem el itt, e néhány sorban. A Nyugati-Kárpátok­ban töltöttünk egy felejthetet­len éjszakát. Makov volt a kis falu neve. s ezen a vidéken már nem értették a magyar szót, mi pedig, a Pannónia motorokon útrakelt turisták, nem beszéltük a szlovák nyel­vet. Azért megértettük egymást. Ültünk a turistaház sátrai előtt, a tűz körül, amelyen né­hány perccel ezelőtt főtt a jó­féle magyaros gulyás. Ebből kínálgattuk újdonsült baráta­inkat, a turistaház cseh és lengyel lakóit azokat, aki­ket a tűz köré csalt a vidám hangulat. Fogyott a gulyás, a sligovica is, és szállt a dal. Magyar nótákat énekeltünk, de barátaink nagyokat hall­gattak. Ök szlovák dallal foly­tatták, s így mi váltunk né­ma szemléiéivé a rögtönzött éjszakai hangversenynek. Egy­szer csak egyikünk egy Ko- dály-dalba kezdett: „Tiszán innen, Dunán túl.,.” És énekeltünk, most már mindannyian ott a tűz körül. Ugyanaz a dallam szólt len­gyelül, szlovákul és magya­rul. Majd a Csárdáskirálynő dalai következtek, s mikor ez is elfogyott, a szlovák fiatalok kezdtek e.,y ismerős dallamba. S ismét együtt énekeltük a Bunkócsikát, a Volgái hajósok dalát, a Szulikót és a többi kedves dalokat, amelyeket is­mertünk jól valamennyien. így értettük meg egymást azon az éjszakán, így fogta át a dal szíveinket, s másnap reggel, amikor felzúgtak a motorok, már mint kedves is­merősöktől vettünk búcsút cseh és lengyel barátainktól, s indultunk tovább Prágába, új élmények, új barátok felé... Márkusz László NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG: ...a drezdai Altmark-téren.,. Alapvetően megváltozott az új Németországban a helyzet. S erre elég csupán egyetlen emléket felidézni: A tágas drezdai, az üzletso­rokkal tarkított lipcsei utcá­kon szinte lépten-nyomon szí­nes bőrúekko! találkozunk. Afrikaiak, japánok cs ki tud­ná, a Föld melyik részéről jöt­tek, találkoznak itt össze szov­jet, kínai, lengyel, bolgár, német és magyar emberekkel a volt fajüldöző, a germán fajt minden egyéb fölé emelő Németország városaiban. S ma már az sem szokatlan je­lenség, hogy néger fiú német lánnyal sétál, sőt szórakozó­helyre megy. Valami egészen új színt kölcsönöz ez a jelen­ség az új Németországnak. Népek találkoznak itt, új úton járó, egy célért küzdő né­pek fiai. Drezda is, Lipcse is diák­város, egyetemekkel, főisko­lákkal. S ezeknek tanulói egy- egy diákotthonban a nemzet­köziség megtestesítői. Ki tud­ná, hogy hány országból ta­lálni itt fiatalokat! Ki ismer­né valamennyi nyelvét? Drez­dában járva, tizenhárom ma­gyar fiatallal találkoztunk, akik magyar ösztöndíjjal ta­nulnak itt a különböző egye­temeken. Egyetemi tanulmá­nyaik megkezdése előtt Lip­csében egy esztendőt töltöttek, hol megbarátkoztak a német nyelvvel (a kínaiak két évet töltenek Lipcsében!). S ezek után az egyetemeken már né­met nyelven hallgatják az előadásekat német kollégáik­kal, majd német nyelven ad­nak számot a vizsgákon. A különböző ajkú fiatalok szin­te eggyé válnak az egyetemi évek alatt, pedig minden di­ákszálló szinte külön kis vi­lág. A kollégiumi értekezle­tek valóságos nemzetközi konferenciák — legalábbis, ami a külsőt illeti. S öröm számunkra, hogy magyar fiatalokkal is talál­koztunk utunk során, kikről azt is megtudtuk, hogy mél­tóan képviselik a magyar if­júságot. Ottlétünkkor éppen lázas izgalomban találtuk őket. Lipcsébe készültek, hol az NDK-ban tanuló magyar egyetemistákkal, főiskolások­kal hazánk felszabadulásának 16. évfordulóját ünnepelték meg. Holnap, amikor a nemzet­közi munkásosztály nagy ün­nepének tiszteletére benépe­sülnek az utcák, szerte a vi­lágon, szinte látom a drezdai Altmark téren a kart karba öltve felvonuló, különböző nemzetiségű, különböző ajkú, különböző színű, de egy cé­lért lelkesedő ifjúságot. Nagy Andor FRANCI AORSZÄG: Figyelemmel kisérik munkánkat Egy régi barátom meghívása alapján töltöttem a közel­múltban több hetet a francia fővárosban. Nagyon hasznos kirándulás volt, már csak ázért is, mert áz mindig jó, ha egy magyar elmegy külföldre és ott bizonyságát adja, hogyan is élnek hazájukban a milliók. Éppen olyan hasznos ez, mint az, ha egy francia, vagy egy más országbeli ember, s különö­sen egy képzőművész látogat el hozzánk, megismerkedni a mi életünkkel, megszemlélni: mit alkottak a művészetek terén? A rólunk elhangzott véleményeket nagyon érdemes meg­jegyezni, megszívlelni. Franciaországban ugyanis megtalálha­tók a legkülönbözőbb művészeti irányzatok, amelyekről ér­demes beszélni, meg nem is. De emellett megtalálható a jó­zan ítélőképesség is. A mi képzőművészetünket is ennek alap­ján értékelik és értékelték mindig. A mai magyar képzőmű­vészetről hallott ítéletek ott kinn nagyon jólestek. Elmond­ták a szakemberek hibáinkat, de nem feledkeztek meg azok értékeléséről sem, amelyeket mi az utóbbi években jó ered­ményeknek tartunk. Szívesen voltam kint Franciaországban. Ügy éreztem, hogy figyelemmel kísérik Párizsban is a mi munkánkat, s mindazzal, amit láttam, s hallottam, segítséget is adtak szá­momra pályatársaink a további munkához. Jakuba János festőművész SVÉDORSZÁG: A tudomány együttműködésével — Az elmúlt év augusztusá­ban hat napot töltöttem Stock­holmban, az ENSZ-en belül működő levéltárosok világ- szervezetének kongresszusán. A Lovagok Házában rendez­ték ezt a kongresszust, abban a hatalmas teremben, amely­nek falait a több évszázaddal ezelőtt élt svéd, norvég és dán nemesek címerei díszítik. A király személyi titkárának je­lenlétében nyitották meg ösz- szejövetelüket, amelyen kép­viseltette magát az ENSZ minden tagállama a levéltáro­sok által. A magyar levéltáro­sokat a Levéltári Központ ve­zetője, az Országos Levéltár igazgatója és én képviseltem. Öröm volt számunkra az, hogy bizonyságot szereztünk arról, mennyit tanulhat tőlünk a Nyugat a levéltári szervezete­ket a levéltári munkát illető­en. A kongresszuson az állami, levéltárak szervezeti kérdései­ről, a legújabb technikai fej­lődés eredményeiről, a filme­zésről, restaurálásról és kon­zerválásról, valamint a gazda­ságtörténetírás levéltári hely­zetéről volt szó.' Mi mindhá­rom témáhqz hozzászóltunk, s különös öröm volt számunkra, hogy a szovjet delegátus is arról beszélt, hogy milyen nagyfokú fejlettséggel rendel­kezik. a magyar levéltári szer­vezet a restaurálást és kon­zerválást illetően. Négy világ­rész levéltárosai hallgattak minket, négy világrész e szak­mabeli embereivel kötöttünk jó barátságot' a kongresszus ideje alatt, s azzal a meggyő­ződéssel indultunk haza, hogy milyen jó érezni az emberek­ben mind több területen meg­nyilvánuló együttműködési akaratot, amely itt is ékesen megnyilatkozott. Soós Imre, az Egri Állami Levéltár vezetője. LENGYELORSZÁG: Magyar sír a lengyel földön Ahol a haragos Balti-tenger habjai megtörnek a lengyel partokon, több száz kilomé­ter távolságra a hazától a ma­gyar munkás hírnevével talál­koztam, a gdyniai dokkokban. A zsibongó kikötőben a nagy rohanásban bukkantunk rá szomorúan veszteglő karcsú testű hajóra, amelynek a pa­rancsnoki kabinjában széitől cserzett arcú kapitány szur­Forliba, ahol egy 1926 óta idegenbe szakadt magyar or­vost akartunk meglátogatni, San Mauro-Mareban kell az autóbuszra felszállni. Idegen­ben az ember bizonyos dolgok­ban — különösen az első na­pokban — kisvonalúvá válik. Mi sem akartuk elhinni sze­münknek azt, amit a táblára függesztett menetrenden lát­tunk. Ezért hát kollégám, némi latin és némi olasz szavak is­meretében, megszólított egy kerítést támasztó embert, hogy tényleg 12 órakor indul-e a busz. Kacérkodom a gondolat­tal, mert maga a gondolat sem hagy békében, hogy az első beszélgetésünk érdekességét, megható derültségét leírjam. De nem tehetem, mert a be­szélgetésbe beleavatkozott har­madik ember is, s ez olyan színt vitt ebbe, hogy emellett ténylegesen másodrangilvá vált. groteszk beszédhibánk humora. Ismerik az olasz filmekből Aldo Fabrizit. Tipikus olasz! Nos, ez a bizonyos harmadik emberünk mintha csak most lépett volna közénk a filmvá­szonról, tömzsi alakjával, nagy, olajosbarna szemével, s nagyon emberi, jóindulatú mosolyával. Ott állt eddig is vagy két mé­terre tőlünk, kis batyujával a hóna alatt, a buszmegállót jel­ző oszlopnak dőlve. Közénk pedig most azért lé­pett, mert hallotta válaszun­kat, amit a mi felvilágosítónk­nak adtunk, miszerint „unga- resi” (magyarok volnánk OLASZORSZÁG: Néhány szó, összevillanó és megértő szem... — Ungaresi, ungaresi... — szólt az első- — szép ország, belle, belle, de ott van a sok szovjet... S bár olaszul beszélt, én is megértettem, hogy körül­belül ugyanazt mondhatja ró­lunk, amit a kapitalista sajtó terjeszt. — Capisco... — mondotta barátom, de nem így van, s a beszéd minden eszközét, töb­bek között kezünket, és lábun­kat is elővettük, hogy megma­gyarázzuk a mi életünk igaz­ságát. Nem ment. Ma már sejtem, hogy ennek ne'm kimondottan és nem. is elsősorban a nyelvi hiányosság volt az oka. Hiszen találkoz­tunk mi olyan emberrel is Itá­liában, aki magyarul beszélt, aki Magyarországon született és itt élt 1956-ig. Ráadásul ma­gyarnak vallotta magát. De nem hitte el, hogy Egerben és Gyöngyösön, de még Hevesen is új Moszkvicsokból és Pobe- dákból áll a taxipark és hogy bizony, az orvosainknak, de ná­lunk egyszerűbb embereknek is van már magánautójuk a mi hazánkban. Azt sem akarta el­hinni, hogy bennünket a kor­mány kiengedett Olaszország­ba, pedig ott álltunk élő való­ságként, vele szemben. De nem akart hinni saját szemének, fülének sem, mert jobban esett lelkének a rosszat, a hazugsá­got hinni. így lehetett velünk az az olasz kiskapitalista is, aki penzió-tulajdonos létére se­hogyan sem akarta megérteni, hogy nálünk — ha nem is fe­nékig tejfel, de vidáman és boldogan élnek az emberek. (Igaz is, azt elfelejtettük meg­mondani neki, hogy nem a ka­pitalisták.) Ök ketten, bár egyiknek olasz, másiknak magyar az anyanyelve, mégis egy nyel­ven. a kapitalisták nyelvén ér­tettek és beszéltek. De abban az országban, ahol harmincmillió választópolgár közül minden választási manő­ver ellenére 15 millió ember a baloldali blokkra szavazott, s ebből közel 7 millió a kommu­nistáktól várja a jobb életet, nos, ebben az országban egyet­len külföldről jött munkás, baloldali érzelmű ember sem érezheti egyedül, elhagyatott­nak magát. (S a munkások, a kommunisták szolidaritása va­lami egészen más, mert ök a,z emberiség igazságát érzik a szivükben. Ezt a nagyszerű ér­zést, amely azelőtt legfeljebb egy-két kiváló ember tulajdon­sága volt, ma a kommunisták tették sok száz millió ember tulajdonságává. Más nyelv, más táj, más szo­kások, más vérmérséklet, s ta­lán sok tekintetben különböző karakter- is, de a fő dologban egyek vagyunk. Néhány szó, összevillanó és megértő szem és ha a legsötétebb Afrikában fogsz is kezet egy munkástest­véreddel, elvtársaddal, úgy ér­zed: otthon vagy Egerben, Gyöngyösön, Tiszanánán, vagy éppen Budapesten. Ilyen érzések kavarogtak lel­kemben, amikor ott, a szá­munkra idegen olasz földön, 40 fokos hőségben, tűző nap alatt az a kis tömzsi olasz kő­művessegéd beleszólt a vitánk­ba, úgyannyira, hogy át is vet­te a baloldal képviseletét. Pró­bálta megmagyarázni honfitár­sának, hogy ő most munka nélkül van, hogy tehát ő éppen egy abból a hárommillióból, akik most munka nélkül lé­zengenek az egész olasz csiz­mán. Négy gyermeke és fele­sége várja, hogy hazavigyen valamit. Ilyen azokban az or­szágokban, amelyeket népi de­mokráciának hívnak: nincs — mondotta. S bár gyorsan be­szélt és indulatosan, számomra olyan szépnek tűnt a hangjai mint a zenekedvelőknek Gigli hőstenorja, vagy a vallásos em­bernek a misét celebráló pap ámenje. Suha Andor goskodott az indulás előtt. — Dzsin dobre, kapitány — szedtem össze kevéske lengyel tudásomat és utána élénk tag­lejtésekkel fűszerezve a tár­salgást, beszélgetésbe kezd­tünk. — Nyemci, Pán — kérde­zett a kapitány, a hajam szí­ne után ítélve!! — Nyet, ja jesztem vengri, magyar, ungárn. — Mágyár, mádzsár, Buda­pest, kóstolja bukdácsoló nyel­ven Raszka Jan. a kapitány. S mint a gátjától szabadult tavaszi áradás, az amúgy is gyors lengyel1 beszéd megállít­hatatlan* sodrával magyará­zatba kezd úgy, hogy lassan kis kikötői népgyűlés alakul körülöttünk a „Tengeri Csil­lag” nevű gdyniai vontatóha­jón. Nagy szeretettel magyaráz­za a hajó történetét az idő­közben odasodródó Mazsur- kievics Alízkával, a varsói egyetem magyar szakos tanu­lójának segítségével. — A tengeri harcok a par­tok mellett érték a hajót. A legénysége a szárazföldi csa­patokban harcolt a kikötő vé­delméért és három kivételével valamennyien életüket áldoz­ták a lengyel földért. Volt közöttük egv szőke ha­ló fiú, Rinek Ladiszlausznak hívták, mellettem találta egy srapnelszilánk, jó barátom volt! — és neki is a volt ha­zája Magyarország. A szülei vándoroltak — úgy mondta — a szegénység elöl a sziléziai bányavidékre. S a lengyel haióskapitáoy, Raszka Jan, elfordítja a te­kintetét, a messzi távolba .néz, ahonnan vidám éneket sodor a szél, a szabad lengyel fiaf kirándulók énekét, s míg a ki­kötő melletti hősi temetőben Rinek László nevét őrzi ; z ob'diszk és nem fpioUíic Hírét a lengyel harcostársak. Kovács Janót

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents