Népújság, 1961. április (12. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-28 / 99. szám

19Ä1. április 28., péntek

ISÍPOJ8AO

s

Nyolcezer csibe otthonában

AKI IGAZAN I korszerű

_________________! és modem

na

gyüzemi baromfitenyésztést, illetve csibenevelést akar látni, az ne kerülje él a besenyőtelki Szabad Föld Termelőszövetkezet gazdaságát. Való igaz, hogy dicséretre méltó az itteni csibénevelés, s aki csak látja, nem is hagyja elismerő szó nélkül a szövetkezetiek szakszerű munkáját, fáradozásait.

A szövetkezet tágas gazdasági udvarán egy régebbi istállót alakítottak át baromfióllá, előtte pedig tágas kifutókat építettek. Itt a kifutókban a drótkerítéssel elzárt térség mögött pontosan négyezer jól fejlett kendermagos csibe szaladgál. Ha közelről nézzük őket, úgy tűnik, mintha hihetetlen gyorsasággal ide-oda mozogna a föld számtalan kis röge, minden göröngye. Már az első látásra kitűnik az a gondosság és szakszerűség, amely itt a csibegondozók munkájában tapasztalható. A kifutók talaja homokkal van leszórva, katonás sorrendben sorakoznak az etetővályúk, itatóedények, s a föld szintjétől nem messzire hosszú dróthuzalok feszülnek. Később megtudjuk, hogy mindennap ezekre a drótokra kötözik a sárgarépát, amelyet azután a növendékek nagy előszeretettel és nagy étvággyal lecsipkednek.

Jelenleg éppen a válogatás folyik. A gondos baromfinevelők kiválogatják és külön csoportba, külön kifutóba rakják a fejlődésben visszamaradott csibéket, hogy ne nyomják el őket ezután a nagyobbak, a fejlettebbek. Eközben a nagy kapun lovaskocsi kanyarodik be és megáll a baromfiól előtt. Rakománya igen érdekes. A kocsi kivágott gyeptéglákat hozott a legelőről, s ezeket rakják a csibék elé, amelyek azután nagy mohósággal esnek neki a friss, zöld fűnek, s szinte a gyökeréig kicsipkedik.

— Szinte helyükbe hozzuk az egész legelőt, meg a rétet — jegyzi meg tréfásan az egyik ember, de ez valóban így is van, a fele sem tréfa.

A BAROMFIGONDOZÖK

között serénykedik Bölkény Gábor tsz-elnök is, aki készséggel elmondja, hogy mindannyian szívügyüknek tekintik a csibenevelést, és minden lehetőt megtesznek érte. Vajon miért? A szövetkezet tagjai már a tavalyi tapasztalatok alapján tudják jól, hogy megéri. Az elmúlt évben is hatezer csibét

neveltek fel. Mint pecsenyecsirkét szállították el tőlük, 80 dekás súlyban, s minden mázsa csibehús mintegy 600 forint tiszta hasznot hozóit. Érdemes volt felnevelni a hatezer csibét, amely összességében több mint 30 ezer forint tiszta jövedelemmel gazdagította a szövetkezet bevételét.

— Az idén jóval több csibét akarunk felnevelni, mint tavaly — mondja Bölkény elvtárs — minden bizonnyal a duplájára emeljük a tavalyi tervszámot. Ez a négyezér csibe, ami itt látható, csak az egyik féle az állományunknak. Odakünn a tanyán újabb négyezer magyar sárga fajtájú kis- csibe csipog. A pécsi keltetőből kaptuk őket. Tavaly is ilyeneket neveltünk, azokból hagytunk magunknak több mint félezer darabból álló törzsállományt, amit az idei nevelésből ismét kiegészítünk. A kendermagos állományunk a gyöngyösi keltetőből való, s hathetes korukra elérték a 30—35 dekás átlagot. Még négy-öt hét csupán, és május közepén a Kecskeméti Baromfifeldolgozó Vállalat már átveszi és értékesíteni is tudja a korai vágni- valót.

Nem volna teljes a kép, ha nem szólnánk arról a szakszerű gondozásról, amelyben itt a csibéket részesítik. Kezdjük talán azzal, hogy a két baromfigondozónő az elmúlt télen tanfolyamot végzett, s itt mindketten kellő szakértelmet szereztek. Balogh Klára itt a kendermagosoknál, Veres Éva pedig odakünn a tanyán látja el feladatát, természetesen kisegítő gondozókkal együtt. A nyolcezer csibe egész napon át igen sok munkát ad a gondozóinak. Egy lovasfogat két emberrel mindennap a csibenevelő kiszolgálásával van lekötve. Homokot szállítanak a csibék alá, ezenkívül zöldtakarmányt, gyeptéglát hordanak ide...

| A GONDOZÓNŐK |

ják, hogy a kisebb csibék két- óránként, a nagyobbak háromóránként kapnak ennivalót. Eledelük igen változatos. Táplálékuk 30 százaléka az úgynevezett csibetáp nevű tápszer, amelytől igen jól fejlődnek. Eledelük jó része kukoricadara, de ezenkívül korpát, árpa- és napraforgódarát is kevernek mindennap a táplálékukba. Ez a négyezer kendermagos csibe elfogyaszt naponként 10 kiló sárgarépát, jó néhány kiló vöröshagymát, két gépkocsi gyeptéglát, egy fél mázsa zöld lucernát, 50 liter sovány tejet, több liter savót, ezenkívül túrót.

A szakszerű gondozáshoz tartozik még a tisztaság és az egészségügyi rendszabályok betartása is. Minden másnap kitisztítják és meszelik a baromfiólakat, friss homokkal szórják be a kifutókat, klóros forró vízzel mossák ki az etetőket valamint az itatóedényeket. Kedvükben kell járni a jószágoknak, úgy fejlődnek szépen — mondják a gondozók, és valóban igazuk is van. Jelenleg éppen napvédőket készítenek a csibék számára kátránypapírból. Ezek a napernyők megvédik őket a tűző meleg napsugarak hatásától, s természetes, hogy ilyen gondozás mellett csak 6 százalék az elhullási arányszám, ami országos szinten mérve is igen jónak mondható.

Érdemes baromfineveléssel foglalkozni, ezt bizonyítják a tapasztalatok, ezt már jól tudják a Szabad Föld Tsz tagjai. Az első transzport elszállítása után újból hozzálátnak négyezer csibe felneveléséhez, s így összesen 12 ezret adnak át az idén az államnak, a közfogyasztásnak. De ezzel még korántsem ért véget a munkájuk. A magyar 6árga nevelésből 1200 csibével bővítik a jelenlegi törzsállományt, s a közeljövőben még 1000 kacsát és 500 pulykát hozatnak felnevelésre. A kacsákat a külső tanyán helyezik el, közel a Laskó patakhoz, s a patak vizéből táplálják majd azt a medencét, amelyben a kacsák felnevelkednek. A kis pulykákat szintén kiviszik a tanyára, ahol a szabad mezőn és a tarlón szabadon legelészhetnek, bogarászhatnak. majd kedvük szerint. ,

ÉRDEMES LESZ |

kozni, hiszen tenyésztésük és felnevelésük nemcsak az ország közellátását javítja, hanem fontos bevételi forrás lesz ez a közösség kasszájában is.

Császár István

„Ezüstkalászos honvédek"

AZ EGRI UTCÁN egy párbeszéd-foszlány ütötte meg a fülem minap:

— ... csak az a kár, hogy a katonai ismeretek mellett nem tanulhattok mást...

— Dehogynem... Könyvtárunk van, több kultúrcsopor- tunk is működik... Pár éve még rendes állami oktatás is volt a laktanyában. Tavaly ősszel traktorosképző tanfolyamot szerveztek... Most ezüstkalászos tanfolyam működik... — Ez utóbbit egy nyurga katona kis büszkeséggel mondta „civil” barátjának, aki megelégedéssel nyugtázta a hallottakat.

— Ezüstkalászos tanfolyam? — kérdem Pénzes József elvtárstól, az egri Dobó István Laktanya pártbizottságának titkárától.

— Igen... Január közepén indult. Rendszeresen heti két- két alkalommal hallgatnak előadásokat azok a honvédek, akik ősszel már leszerelnek. Teljesen önként jelentkezőkből szerveztük, éppúgy, mint a múlt ősszel a másodéves katonák részére a traktorostan- folyamot. Áldozatvállalás ez részükről, mert a szabad idejüket hasznosítják a mező- gazdasági ismeretek elsajátításához.... Arra gondoltunk, hogy a mezőgazdaságnak szüksége van szakképzett, fiatal munkásokra...

Ennyit mond csupán. A tanfolyam önmagát kommentálja. Honvédségünk így is segíti a termelőszövetkezetek megérő- södését. Szakmát ádnak a katonák kezébe...

Hogyan vélekednék minderről maguk az „ezüstkalászos honvédek”?

— Már megtanultuk a lényeges alapismereteket. Rövidesen vizsgázunk — mondja a szőke somogyi fiú, He- rencsér Arnold. Éppen őrségbe készülődik.

— Termelőszövetkezetben dolgozott?

— Nem, mikor bevonultam, még egyénileg gazdálkodtak apáttiék. Azóta léptek be... Úgy gondolom, leszerelés után mezőgazdasági szakiskolába iratkozom be... Aztán visszamegyek majd a falumba, a szövetkezetünkbe... — És siet a fegyveréért. Indulnia kell az őrségbe.

NYÁRON Állami gazdaságokba, tsz-ekbe látogatnak a tanfolyam hallgatói és még néhány önkéntes brigád, hogy alaposan megismerjék a nagyüzemi gazdaságok munkáját.

— Az idén is megszervezzük a traktoros tanfolyamot — újságolja még Pénzes elvtárs.

— így két szakmát is megtanulunk — kapcsolódik a beszélgetésbe Varga Imre honvéd. — Lelkiismerétes tanárunk, Gáspár János, a Szőlészeti Kutatóintézet munkatársa azon fáradozik, hogy az ezüstkalászos tanfolyam II* évének anyagából is levizsgázzunk... A szőlőművelés és a kertgazdálkodás különösen érdekel. Szívesen tanulok, elvégzem a traktoros tanfolyamot is...

— Továbbtanulásra gondolt-e?

— Novemberben leszerelek, kezembén a bizonyítványókkal, szakiskolára iratkozóm be. Aztán elvégzem a mező- gazdasági technikumot...

Győrszentivánra, ahol Varga Imre édesanyja a termelő- szövetkezetben dolgozik, mezőgazdasági szakmunkásként tér haza a katonafia. De nemcsak szakmát kapott a honvédségnél, hanem kedvet a továbbtanuláshoz is.

A mezögazdasAgban

pedig sok olyan szakemberre van szükség, akik tanulnak, akik alkalmazni tudják a lerkorszerűbb agrotechnikai módszereket. Az állami gazdaságok, tsz-ek várják és szívesen fogadják a fiatal szakembereket. A leszerelő katonákat, akik az egri laktanyában ezütkalászos és traktorosképző tanfolyamon készültek fel a mezőgazdasági munkára.

(R. I.)

Termelési tanácskozást tartottak a rózsaszentmártoni bányászok

Termelési tanácskozást tartottak április 26-án a rózsa- szentmártoni bányászok. Nem fértek el mind a háromszázan a kultúrteremben, sokan szorongtak a folyosókon, de legtöbbjüknek csak az udvaron jutott hely. Még a dohányosok sem zörögtek, a gyufákból hangtalanul, sercegés nélkül pattant ki a lángocska, ahogy vigyázva végighúzták a doboz oldalán. Az igazgató, Szomszéd Lajos, a mennyiségi és minőségi tervek túlteljesítéséről beszélt, a takarékosságról, az önköltségről. Pillanatra sem lankadt a figyelem, pedig a beszámolót elég nehéz követni, hisz egymást érik a számok, s számokra figyelni, számokat megjegyezni fárasztó.

— Napi 100 vagonos tervünket a múlt negyedévben túlteljesítettük, átlag 106 vagonnal termeltünk. Nem maradtunk le a minőségben sem — mondotta többek között. És beszélt a fa-felhasználásról, a szalagjavításokról. Befejezőként még jobb, még lelkiismeretesebb, odaadó és gondosabb munkát kért — minden bányásztól.

— Megadjuk! Megadjuk! — Senki sem fogalmazta meg így az igazgató felhívására adott válaszát, de mind a tizenegy felszólaló más szavakkal ezt mondta: csak a gépkezelő fejezte ki magát: „A szalagrongálódásokra még a műszak kezdete előtt felhívom a figyelmet”, a vájár: „Ezentúl visszaraboljuk a kalickákat”,

a külszíniek: „jobban megszervezzük a faelosztást”.

Két perc is eltelt, míg az igazgató után az első bányász szólásra emelkedett, de ezzel „megindult a lavina”. Utána felszólalt az iparos, a segédvájár, az aknász, a robbantó, s mind akiknek jutott idő. Mert legalább félszázan felszólaltak volna még. De be kellett fejezni az ülést, mert fél négykor indulnak a bányászbuszok, hogy Szűcsibe, Rózsaszentmártonba, Gyöngyösre és a többi falvakba szállítsák haza a bányászokat.

De azért nem zárult le a tanácskozás, mert a „lemaradt” felszólalók írásban nyújtják be majd észrevételeiket s az üzemi híradón meg is kapják a választ.

Az orvos ismét végigkopogtatta a hátát, majd feltolta szemüvegét a homlokára és fáradt hangon kérdezte:

— Régen fáj a háta?

Dobos Péter felvonta csupacsont vállát:

— Régen, még harminckilenc tavasza óta.

— Miért jött akkor most, négy év múltán?

— Négy gyermekem van, főorvos úr! Nyáron pedig amúgy is kevés a munka. Jó, ha hetente két-három siktát dolgozhatom. Most sem azért jöttem, hogy beteglapra menjek.

— Hanem?

— Valami orvosságot tessék írni. Hátha elmúlik.

Az orvos legyintett kezével, s visszafordult íróasztalához. Ismét a régi nóta. Dolgozni akarnak, ha betegek is, ha összeesnek is a föld alatt. Pedig beteg a Dobos tüdeje, nem szabad munkába engednie.

— Nem engedhetem munkába. Elég komoly a baj.

A bányász lehajtotta fejét. Tudta, érezte, esténként mindig láza volt, s gyenge, egyre gyengébb. Először múló rosszullétnek gondolta, aztán vagy két hónapja véreset köpött. Akkor tudta meg. Nem szólt senkinek. Csak elhúzódott a gyerekektől. Azóta sem csókolta meg őket. Hanem, ha az orvos nem engedi legalább még egy hétig dolgozni, nem lesz meg Sanyikénak a kabát. Pedig itt a tél, december zörget a nyitott ajtón. Nem, legalább még egy hetet...

— Rendben van, főorvos úr. Tudom, hogy beteg vagyok. De egy hétre még szükségem van. Kérem, tegye meg, csak egy hetet adjon még. Aztán csinálhatnak velem, amit akar- nak.

Az orvos gondolkozni látszott. Ismerte a telep bányászainak életét, tudta, hogy nagy a nyomor. Ilyenkor, ősszel, valamivel könnyebb, jobban kell a szén, kidolgozhatják az egész hetet, s ez nagy szó. S ki tudja, ez a Dobos is mit akar még venni, mire van olyan múlhatatlanul szüksége, mielőtt végképp leteszi kezéből a csákányt.

Beleegyezően bólintott:

— Jól van, Dobos. Egy hét múlva jelentkezik. De jelentkeznie kell, érti-e? A maga érdekében. Különben is..;

Elharapta a mondat végét, s csak úgy magában folytatta: úgyse bírja tovább ...

Meleg és fojtott volt a levegő. Rossz tüdeje nehezen, sípolva szedte a levegőt s gyenge, erőtlen kezéből koppanva hullott ki a csákány. — Pihennem kell egy keveset, gondolta kába aggyal Dobos és levágta magat az urna tövébe.

Itt aránylag csend volt, csupán a vágat bejárata felöl szűrődött tompa zaj, a fúrógép monoton zúgása, egy-egy figyelmeztető kiáltás, s a csillék puffanása, ahogy egymásnak ütődnek. A tetőtartó gerendák halkan nyögtek, apró reccsenéssel tiltakoztak a rájuk nehezedő nyomás ellen.

Dobos fáradtan, lihegve hallgatta a tíz év óta megismert és megszokott zajt, s majdnem elsírta magat. Istenem huszonnyolc éves és vége mindennek. Tegnap a varosban járt, s felkeresett privát betegként egy orvost. Nem szért mintha nem bízott volna a telepi orvos vélemenyéHOLDI JANOS:

Biztosítás

ben, hanem azért, mert bizonyosat akart tudni. Azt mortdta, hogy nincs senkije, s az orvos a röntgen után sajnálkozva jelentette ki:

— Mind a két tüdő meg van támadva. Tekintettel arra, hogy nincs hozzátartozója, figyelmeztetnem kell, súlyos a baj. Persze, azért nincs veszve minden ..;

Az ősz hajú orvos beszélt, bátorította, de Dobos tudta, érezte, nincs mentség, még néhány hónap, vagy egy év, s menthetetlenül a föld alá kerül, de lámpa és csákány nélkül. Menthetetlenül a „hosszú műszakba” sorozza be a tüdeje, ahogy mondani szokták, ha valaki meghalt. Nem, nem a haláltól fél, a szegény embernek nem nehéz eltűnni, úgyis olyan nagy a tülekedés a munkáért, a kenyérért, azért a néhány rongyért, hogy néha verekednek a felvételi iroda előtt. Nem, nem ezért az életért fáj a szíve, hanem a gyerekekért, az asszonyért. *

Dobos egész testében beleremeg, ahogy felvillan lelki szemei előtt a négy gyerek, s az asszony. Istenem, — jajdul fel benne a fájdalom —, mi lesz velük? Rokonaik nincsenek, az asszony is gyenge, vézna, beteges, ki fog rájuk dolgozni? A telepi lakásból is kiteszik, s mehetnek majd az „Iszap”-völgybe, a barlanglakásokba. Csak ott lesz hely a számukra, azon az istentelen nyomortanyán, ahöl hetenként felhangzik a temetést végző pap monoton imája. S ornan fog a temetőbe vándorolni egymás után a négy gyerek, az asszony, éhenveszve. Mert abból a nyugdíjból, amit

kapnak utána — ha egyáltalán kapnak —. csak éhenveszni lehet. Legalább, ha már meg kell haljon, több kenyeret tudna biztosítani nekik! Igen; A biztosítás. De az csak szerencsétlenség esetére szól. Nem is kis összeg. Házat lehetne belőle venni. Szoba-konyhásat.

Dobos felsóhajt. Nézi a tetőt, a tömör szénfalat, a halványan pillogó lámpát, s hirtelen úgy szeretné, de úgy, ha megszakadna a tető, és szerencsétlenül járhatna. Ügy egyszerre minden megoldódna, nem lenne barlanglakás, s még élni is tudnának valameddig a biztosítási díjból. Legalább míg Lacika eléri a tizenkét évet. Akkor már alkalmazná a társulat. Ha máshol nem, a fatelepen. Két év múlva pedig lemehetne a föld alá kocsisgyereknek. De hát ez csak álom, a tető szilárd, a szén kemény és kegyetlen, nem akar rászakadni. Kegyetlen, mint a tüdeje, amely fullasztja és ismét neki kell fogni, így fulladozva, a csákányozásnak, mert jön a csillés a zörgő, üres csillével és vágni kell a szenet, vágni.., vágni...

Két napig a szerencsétlenségen járt az esze. Hogy, hogyan is kéne szerencsétlenül járni. Bármennyit gondolkozott, nem talált megoldást. A harmadik napon azonban a véletlen sietett segítségére. A Kapor Béla feleségével találkozott, akinek a férje sokáig bajoskodott egy begyúlni nem akaró gyújtózsinórral, s a robbanás ott fogta a munkahelyen.

Szinte felvidultan ment haza, s készülődött munkába. Világosan és tisztán állt előtte, hogy mit fog tenni. Igyekezett úgy viselkedni, mint máskor, műszakba menetele előtt. Nem volt gyengédebb, csupán akkor simogatta meg hosz- szabban a gyerekek fejét, ha az asszony elfordult.

Tőle is szokott módon búcsúzott. Homlokon csókolta, belenézett még egyszer a szelíd, szürke szemekbe, s egy óra múlva, amikor a föld alatt, a munkahelyén, a robbantáshoz készülődött, már nem érzett semmi fájdalmat. Mintha már nem is élne, olyan gépiesen, oly gondolat nélküli aggyal fojtotta le a négy lyukat. A csillést kiküldte a vágatból, bevagdosta a gyújtózsinórok végét, egy csákányt odébb lökött, nehogy a bezúduló szén összetörje a nyelét. A közvetlen közelében levő támfákat, s a tetőtartó gerendát vaskapoccsal bebiztosította, hogy a robbanás ne lökje ki.

Még egyszer körülnézett. Minden rendben volt, a szabályoknak megfelelően. Hanem az ingért kár lenne. Nemrég vette az asszony, Ha magán hagyja, tönkremegy. Le kell vetnie ezt is, később jó lesz a gyerekeknek, a Lacikának, ha dolgozni jár.

Kezébe vette a karbidlámpát. Vizet eresztett rá, a láng felszökött, a szénfalak beleragyogtak az arcába. Azután lassan begyújtotta a zsinórokat. Nyugodt mozdulatokkal dolgozott, tudta, százhúsz másodperc van a robbanásig. A zsinórok lőporfüstje szürkén, vastagon tört elő a lyukakból, s köhögésre ingerelte Mélyen beszívta a füstöt, hadd kábuljon, utána hasra feküdt a szén hosszában. Nadrágja szárát úgy igazította, mintha a sínbe akadt volna, s attól vágódott hasra. Fejét kissé felemelve tartotta, így biztosabb, hamarább megkapja a halálos ütést.

Várt és nyugodt volt.

Ennél többet nem tudott tenni...