Népújság, 1961. április (12. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

1961. április í., vasárnap NCPC IS AO 9 Hajdani zsellérek között • • TENK ALFÖLDI I £allJ- K°' ___i I zel esik He veshez, a járási székhelyhez. Valamikor nyög­ték is ennek a közelségnek minden átkát-baját a falubeli zsellérek. A puszta —mert 1945 előtt csak puszta volt a falu helyén — Balázs László 600 holdas földbirtokos uradalmá­hoz tartozott. A cselédházak­ban, a nyomorúságos viskók­ban sínylődtek a nyolc-tízgyer- mekes családok, a gazda cse­lédjei, akik keserves munká­jukkal éppen csak a minden­napi kenyeret biztosíthatták szűkösen maguk és családjuk számára. 1954 őszén azonban Tenk- puszta lakóihoz is közvetlenül eljutott a második világhábo­rú. A Tisza felől dörögtek a szovjet csapatok ágyúi és tiszta éjszakákon már a gépfegyverek kattogása is behallatszott a há­zakba. Az uraság lázasan cso­magolt, idegeskedett, csak cse­lédei maradtak nyugodtak, hiszen tudták, hogy az ő sorsuk már csak jobbra fordulhat az akkorinál.. És eljött a felsza­badulás, amely megértette az emberekkel, hogy örökre vége van a földesurak világának s ezentúl olyan lesz az ő életük, amilyennek maguk formálják. És a tenki parasztok 1945 után tudták, hogyan kell dol­gozni, hogyan kell gazdálkod­ni, hogy életüket a megelége­dettség és a jólét övezze. 1950. augusztus 20-án hat családdal, kétszáz holdon megalakult a tenki Béke Termelőszövetke­zet. Az alapító tagok, mint pél­dául Szalmási Sándor, Szalmá­st János, tíz évvel ezelőtt tud­ták, ha vállalják a kezdés ne­hézségét, a gondokat, akkor né­hány éven belül az egész falu jövőjét, továbbhaladásának egyetlen helyes útját alapoz­zák meg. Előrelátásuk igaznak bizonyult, mert ma 150 család, több mint 240 tag dolgozik itt 1200 hold földön, ami lassan kevésnek bizonyul, mert any- nyian jelentkeztek a közösbe az utóbbi években, hogy a ten- kiek ma már munkaerőfeles­legről beszélnek. A TAGOK MUNKÁJÁBAN sokat segít a tízéves tapaszta­lat, sokat jelent a vezetőség lelkiismeretessége, akik Miklós Sándor szövetkezeti elnök ve­zetésével ma is azon törik a fejüket, hogyan lenne jobb, hogyan lehetne még többet termelni, még többet előállí­tani. így jöttek rá négy évvel ezelőtt, hogy a szövetkezet te­rületét úgy tudják még jobban megművelni, ha a kapásnövé­nyeket arányosan szétosztják a tagok között. Az elmúlt évek tapasztalata alapján az idén is így művelik a földet: csa­ládokra, tagokra szétosztva, örömmel újságolják Tenken az érdeklődőknek a szövetke­zeti gazdák, hogy az idei tava­szi mezőgazdasági munkákat is nagy részben elvégezték. Bi­zonyításul íme néhány adat: 16 holdon földbejuttatták a tavaszi búzát, 20 holdon a vö­rösherét, 25 holdon a mákot. A szántást befejezték, a cukor­répa, napraforgó vetését meg­kezdték; nem sok van hátra, és vége felé tartanak a szőlő metszésének s nyitásának is. A melegágyak készen vannak, a palánták szépen fejlődnek, a gyümölcsöst mészkénlével és bordói lével permetezték, de néhány héttel ezelőtt befejez­ték a trágyázást is. A szövetkezet híre túljutott a falu környékén. Mindenütt úgy beszélnek róluk, mint jól dolgozó, szépen gyarapodó szö­vetkezetről. A faluban most azt emlegetik az emberek, hogy az idén úgy dolgoznak, hogy elnyerjék a Minisztertanács vándorzászlaját. Bár a tenki Béke Termelő- szövetkezet a múlt évben fej­lődött fel igazán nagy szövet­kezetté, mégis sokat gyarapod­tak egy év alatt. Egymillió fo­rinttal emelkedett a szövetke­zet vagyona. A szövetkezet tiszta vagyona jelenleg meg­haladja a két és félmillió fo­rintot, s ennek ellenére a szö­vetkezet tagjai között a zár­számadás napján 2 648 360 fo­rintot osztottak ki, amelyből egy munkaegységre 41,30 forint jutott Egy-egy tagra 370 mun­kaegység esett átlagban, de például Besenyei Mihály 631, Berencsik István 758, ifi. Cson­tos István (20 éves) 401, Tóth Béla (20 éves) 400, és Tóth János 712 munkaegységet tel­jesített. — Az, hogy ilyen vagyonnal rendelkezünk, annak is kö­szönhető, hogy nem söpörtünk ki minden forintot a szövetke­zet pénztárából zárszámadás­kor, hanem gondoltunk a jö­vőre is, — magyarázza az egyik gazda. — Gazdálkodtunk, vásároltunk és építkeztünk eb­ből a pénzből. Március 20-án például 61 szerződött hízott sertést adtunk át, 22-én pedig húsz hizott marhát. Ebből a pénzből tudtunk már április 4-e előtt 80 000 forintot kifizet­ni a tagoknak munkaegység­előlegként. Egy főre átlag 500 forint esett. Az idén ez volt az első előlegfiztés. Ezután — az elmúlt évekhez hasonlóan — minden hónapban a végzett- munka arányában fizetünk munkaegység-előleget tagjaink­nak. Így elérjük azt, hogy az embereknek egész éven át fo­lyamatosan biztosítani tudjuk a keresetet, amiből kiadásai­kat fedezik. — Milyen tervek megvalósí­tásán fáradoznak a tenki Béke Termelőszövetkezet tagjai? I ELSŐSORBAN IS I a kozOS J ___________________[ vagyon gy arapítására gondolnak. A közelmúltban vásároltak négy. ezer forintért egy szelektort MIA motorral, 50 ezer forint­ért egy tíztonnás hídmérleget, kettőezerért harminc csatornás vetőgépet és 3500 forint érték­ben a kovácsműhely felszere­lését bővítették. Ami az építke­zéseket illeti, a szövetkezet tagjai ebben az évben felépí­tenek egy száz férőhelyes hiz­laldát, készítenek egy 800 mé­teres utat a tanyához, ezenkí­vül öt kutat ásnak és jelentős átalakítási munkákat végeznek el a szövetkezet épületein. Ha minden jól megy, akkor két K—25-ös traktort is vásá­rolnak pótkocsival együtt. Azért említjük, ha minden jól megy, mert az idén jelentős összegeket fordítanak szociális és kulturális alapra is. A hét­ezer forint értékű televízió mellé 3500 forintos lemezját­szó készüléket vásárolnak. A szövetkezetnek saját labda­rúgó-csapata van, amelyet most megleptek 5500 forint értékű felszereléssel. Tizenötezer fo­rintot fordítanak az idén a szö­vetkezeti tagok külföldi utazá­sára. Ebből a pénzből 21 sze­mélyt küldenek tapasztalat- cserére. Az itt leírtak a tervekből ki­ragadott részletek, korántsem nyújtanak átfogó, mindenre kiterjedő képet a tenki Béke Termelőszövetkezet idei fel­adatairól, mégis megállapít­ható, hogy a téesz jól dolgozik, a tervek reálisak, megvalósítá­suk biztosítottnak látszik. S aki közelebbről ismeri á falu életét, az tud csak igazán el­gondolkodni azon, hogy 16 év alatt milyen fejlődésen mentát ez a kis alföldi község, A régi zsellérekből termelőszövetke­zeti gazdák lettek, akik kultu­ráltan élnek és mindennap többet tesznek jövőjük érdeké­ben. A felszabadulás előtt a betevő falatért dolgoztak a tenki emberek, ma pedig ma­guk irányítják életüket. A köz­ségnek jelenleg 970 lakosa van és mégis négy és félezer újság fogy el egy hónapban, 138 rá­dió sugározza műsorát és van televíziójuk is. Legutóbb öt személygépkocsira futott be ké­relem az illetékes szervhez és elégedetlenkednek, hogy a ko­csira megvan a pénzük s még­sem kapják meg idejében a ki­utalást. ÍME NÉHÁNY számadat _____ _______________ csupán s mé gis mennyit mond, mennyit beszél. Hirdeti a megváltozott életet, amelyet a felszabadulás hozott meg Tenk község haj­dani zselléreinek is. Fazekas István „Szívemet adtam..." Tavasziasan kék az ég. A Mátra domboldalairól hűvös, hideg szél zúdul le görgeteg­ként a falura. A hatalmas, egy­befüggő, szépen elmunkált táb­lákon szőlőkarók emelkednek ki a földből. Az abasári Rá­kóczi Termelőszövetkezet föld­jei. 1323 ember „jussa”. — Négyezer kvadrát körül volt az a szőlő, amit magunk­kal vittünk. Tízezer jó tőke — mondja Kiss Mihály né. Rokonszenves arcú, barna asszony. Szeméből melegség és akarat sugárzik. „Fiatal” szö­vetkezeti tag. Fiatal, hiszen még a Rákóczi Tsz kora sem mérhető többel, mint néhány hónap. Nem zajtalanul és nem min­den nehézség nélkül hívták életre itt a faluban a nagyüze­mi gazdaságot. De akinek esze volt, s a munkától sem félt so­ha — az aláírta a belépési nyi­latkozatot. Kiss Mihályék egy hétig gondolkoztak, töpreng­tek: hogy lenne jobb? És nem húzták-halasztották tovább a dolgot. Második héten ők is a szövetkezeti tagok sorába lép­tek. , Az alakuló közgyűlésen Kiss Mihálynét hat asszonytársával együtt a vezetőségbe választot­ták. Bizalmat szavazott neki a tagság. S az asszony, aki eddig csak a maga ügyes-bajos dol­gaival törődött, most az egész tagság gondját is vállára vet­te. — Szívemet adtam a közösnek Minden érettük történik. 'WV\AAAAAAAAAAAA/V'A/\/VV\<V'AAAAAAAAAAAAAAAA/NA/WWV>AAA/WWVWV'0 — mondja az asszony — mégis sok ember orrolt rám. A ház­táji földek miatt... Más vezetőségi tagok is er­ről, az emberek elégedetlensé­géről beszéltek. Mi volt az elégedetlenségek mögött? Az emberek nem tudták túl­tenni magukat az apró, kicsinyes, egyéni érdekeken. Mindegyikük jobb földet akart, mint amilyet a szövetkezetbe magával bevitt. A vezetőség nem mutathatott gyöngeséget. Mert ha mindenkinek kedve szerint tesznek, abból cifra dolgok sültek volna ki. A tör­vénnyel és az alapszabállyal el­lenkező dolgok. A szövetkezet nem engedhette meg, hogy a jobb földeket mind szétossza a tagok között, mert akkor csak kínlódás lett volna a munka a kevésbé jó földeken gazdál­kodva. S előfordult olyan is, hogy a jószágok nagyon a gaz­dájuk leikéhez nőttek, nem akartak megválni tőlük seho­gyan sem. Beszélni kellett az emberekkel, megmagyarázni nekik, hogy nem szép dolog az, hogy ők csak részesedni akar­nak abból, amit a közösség te­remt, de adni semmit se. — De nem lesz itt semmi baj, ha dolgozunk — így mondja Kiss Mihályné. Kiss Mihályné, vezetőségi tag, korán reggel elindul ha­zulról. Serénykedik a többiek­kel. S van úgy, hogy sötétedés­kor kerül csak haza. Nem saj­nálja a fáradságot — a szövet­kezetért. Határozottan tudja azt, hogy elsőnek kell lennie. Mindenütt és mindenben. A munkában éppúgy, mint a tár­sadalmi, szervezeti életben. Ezt tekinti szószerinti köteles­ségének. Igen, kötelességének, mert nem akarja, hogy csalód­janak benne azok, akik bizal­mat szavaztak neki, mikor a vezetőségbe választották. Ezek bújnak meg kimondatlanul is a mondatforgácsok mögött, amiket rapszódikus ' tömörség­gel önmagáról elárul... Azt, hogy öten voltak testvérek ... hogy az ő sorsa sem volt má- sabb a felszabadulás előtt, mint akárkié itt a faluban ... hogy két gyermeke van ... egyik ka­tona, másik, a kislánya, Olgi, a kis szöszi, 9 éves... hogy kedvvel dolgozik a közösségért, férje is tsz-tag... s hogy a kö­zös munkából ők ketten egy hold szőlő megművelését és 2Ö ezer darab oltvány ápolását vállalták. (P.) I» « SZAL-fíY Jsri/fí// MM MIHÁLY JIÁMAbftíA A mandulafa reggelre H- 1 virágzott. Tegnap még csak feslettek a bimbók, pat­tanásig feszültek a selymes, kis szirmok és reggelre, mire a nap elöntötte sugaraival a ker­tet, már teljes pompájában vi­rágzott. Az asszony, ahogy kilépett az ajtón és a kert felé indult, meglepődött, amint meglátta a virágba borult gallyakat. — Te jó isten — kapta maga élé kezeit, aztán szaladt vissza és bekiáltott a félig nyitvaha- gyott konyhaajtón: — Mihály! Mihály ... gyüj- jön mán... az éccaka kivirí­tott a mandulánk! — Az öreg Mihály nem szólt semmit, s mint világéletében megfontolt ember, nyugodtan, különösebb örömet nem is mutatva, csak ennyit mondott: — Akkor má bizonyosan ta­vasz lesz Verőn. Bede Mihály, vagy aho­gyan a faluban nevezték, Föld­osztó Mihály, halk szavú ember volt, arca mindig szigorúan egyforma, akit se sírni, se mo­solyogni nem látott még senki. Éjszakánként sokat küszkö­dött a köszvényével és két hét óta már feléje sem ment a munkának, a szövetkezetnek. Naphosszat üldögélt a konyhá­ban, a tűzhely mellett s me­lengette öreg, átfázott csontja­it. Most, hogy az asszony beki­áltott, szinte jólesett hallani a szavakat. — Hm. Kivirított, mégiscsak kivirított a vén mandulafa, — tűnődött, aztán görbebotjával kezében, kifelé indult. (Yjegállt szemben a virág- ba borult fával és csak nézte, bámulta a kifestett kely- heket, a rózsaszín szirmokat, a virágok között döngicsélő mé- heket. — Hozd ki a székemet, Ve­rőn! Elüldögélek egy kicsit, va­lamit már melegít a nap is. — Az asszony kihozta a széket, támláját a fa derekának tá­masztotta és vastag pokrócba csavarta férje lábait. — Foga van még a napnak, Mihály. Könnyen megtréfálja az embert az idő, aztán ;,. Tompán csattant a kertkapu, a kutya mérgesen ugatott vagy kettőt, majd felismerve a ven­déget, nyüszítve dörzsölődött lábaihoz. — No, Bundás! Bundás te, hol a gazdád? A kutya farkát csóválva ve­zette a vendéget a kis kertbe, ahol az öreg Mihály éppen le­telepedni készült a virágzó mandulafa alá. — Tán tavaszt érez, Mihály bátyám? — így az érkező, mire az öreg fáradtan a virágba bo­rult fára mutatott — Tavasz má, fiam. Nézd csak ezt a vén mandulát is, ez mutatja már, hogy tavasz van. — Mi is dolgozunk már Mi­hály bátyám, tele a határ em­berekkel, aztán, hogy maga két hete felénk se néz, hát én most hivatalosan is látogatóba jöt­tem, ahogyan illik. — Hozz egy széket, Verőn, az elnöknek, — szólt félre az öreg, aztán pipára gyújtott. Az elnök leült, a pipafüst bod- rozva vegyült el a mandulavi­rágok között. — Beteg vagyok, János, aho­gyan üzentem is. Éppen már hivatni akartalak, hogy beszél­jek veled. Itt az ideje, hogy kiálljak a sorból. — Mit mond, Mihály bátyám? — Jól értetted, fiam. Kiállók a sorból. Most már nyugodtan hagylak magatokra benneteket. Teljesült a vágyam, amiért küzdöttünk kerek tizenhat esz­tendőn át. Szövetkezet már az egész falu. Erős a szövetkezet, aztán a gróf úr is hiába jönne most már visszakövetelni „jus­sát”, most egy egész falu ven­né kezébe a vasvillát. Szóval küldjétek nyugdíjba, fiam. Egy-két évig még pihenni aka­rok, aztán... A z elnök elgondolkodva nézett maga elé és vé­konyka vesszővel vonalakat rajzolt a porhanyós földre. — Sokat köszönhetünk ma­gának, Mihály bátyám, — szó­lalt meg végre, de az öreg szavába vágott: — Hagyd el csak, János. Te is a talpadon álltái volna min­dig, aztán minek is emle­getnénk most már a régit. Előre kell nézni. Visszafelé csak azért, hogy lássuk az utat magunk mögött. Lássuk, meny­nyire jutottunk. Én is mindig csak előre néztem, tovább egy lépéssel az orromnál. Emlék­szem, amikor 45-ben a földet kellett osztani, már az első nap benne volt a dologba vagy száz ember, aztán éjszaka va­laki megijesztette őket és mire kivirradt, magam maradtam. Egyedül indultam neki a határ­nak, a grófi birtoknak, baltá­val, mezsgyekarókkal. Földet osztani mentem egyedül, mert tudtam, hogy ez a föld sohase lehet már többé a grófé, azoké lesz, akik eddig is dolgozták. Így mondták a vasgyáriak is, a munkások, a kommunisták, és én hittem, bíztam a szavuk­ban.. Amikor végigmentem a falun a karomra akasztott bal­tával, éreztem, hogy a kapuk­ból utánam néznek az emberek s talán egy kicsit szégyellik is magukat. Mentem. A fejszét keményen szorítottam és mire földbevertem az első mezsgye­karót, már hatan is jöttek utánam. Délben, harangszóra. harminc családnak osztottuk ki a földet. Az öreg Mihály kipirult arc­cal hozta elő a múltból az em­lékeket, a végén pedig nyoma­tékképpen megjegyezte: no, hát akkor neveztek el engem Földosztó Mihálynak. r- És Földosztó Mihály is megöregedett, pihenni kíván. Mert, ugye, furcsa ám az élet, János fiam, furcsák vagyunk mi, emberek is. Ma már min­denki bátran megy, halad azon az úton, amelyen néhány esz­tendeje még alig-alig akart el­indulni. Azt mondták nekem sokan: minek erőlködnek, Mi­hály bátyám? Úgyse lesz ebből a tsz-ből semmi. Aztán most, most meg negyvenhét forintot osztottunk a tagoknak. Van olyan tanyánk, hogy megnéz­hetné, meg is bámulhatná a „méltóságos gróf úr”. De lá­tod, az élet úgy folyik, mint a víz a patak medrében. Itt van ez a fa is, ez a mandula, öreg már szegény, fél oldala száradt, azt hittem, hogy többé sohse látom virágát, de most, ezen a tavaszon mégis megörvendez­tetett. Utoljára hozott virágot. De nézd csak, János. Ott van már helyette az új, látod, amott a garád mellett. Magam ül­tettem oda, az öreg magjából való. Most már őrajta a sor, esztendőre most már ő hoz vi­rágot ... No, lásd, hát így va­gyok magam is. Én most már nyugdíjba megyek, de ott vagy­tok ti, a fiatalok, vigyétek to­vább a megkezdett munkát. Tudom, mehettem volna ha­marább is nyugdíjba, de nem akartam. Ereztem, szükség van rám. De most már pihen­ni vágyok, édes fiam. Bánt ez az istenverte köszvény, néha- néha alig állok már a lábamon. Számadást tettem magammal és így határoztam. Az örökség pedig, amit mi öregek, régi alapító tagok, rátok hagyunk, többet ér száz, meg száz régi apai jussnál. Többet ér, hiszen az egész falu boldogságát szol­gálja majd ez a szövetkezet, amelynek bölcsőjét mi öregek néhányan ringattuk. Nézd me­gint ezt a vén mandulát, se­hogy se feledhetem, mindig ez jár az eszemben. No, ugye mi­lyen szép tőle, hogy félszárazon is még egyszer kivirágzóit. Lá­tod, fiam, én se búsulok, hogy megöregedtem. Boldog az ilyen öregség, amikor az ember vi­rágzó életet lát maga körül. Olyan fa virágjában gyönyör­ködhet, amelynek magját ő maga tette a földbe. tíalog János, az elnök, il- letődve hallgatta Mihály bácsi bölcselkedését. Szólni készült, de az öreg megint fél­beszakította. — Nézd csak, János, amott túl a patakon azt a nagy, ko­pár oldalt, látod, milyen jó len­ne, ha ezt teleültetnétek gyü­mölccsel az ősszel. Van vagy húsz holdnyi az egész. Barack­nak, szilvának való... No, be­széljetek csak róla az emberek­kel, aztán ha néha erre jársz, térj majd be hozzám bátran, hadd adjak egy-egy jó taná­csot, mert akkor legalább ma­gam is érzem, hogy él még, nem halt meg a vén aa öreg Földosztó Mihály.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents