Népújság, 1961. február (12. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-12 / 37. szám

1961. február 12., vasarnap NÍPOJSAö Jól sikerült az első közös esztendő a makiári Béke Tsz-ben pénteken délután ün­neplőbe öltözött nők és férfi­ak igyekeztek a makiári mozi­ba. hogy részt vegyenek a Bé­ke Termelőszövetkezet zár- számadási közgyűlésén. A köz­gyűlés iránti érdeklődést még inkább emelte az a tény, hogy megjelent ez alkalomból a községben Halász Péter elv­társ, az MSZMP Központi Bi zottsága mezőgazdasági osztá­lyának politikai munkatársa, valamint Tamás László elv­társ. a megyei pártbizottság mezőgazdasági osztályának vezetője. Ugyancsak részt vett a közgyűlésen Hegyi János, a járási tanács elnöke, Papp Arol és Kreskai János, a járá­si pártbizottság osztályvezetői valamint Klaisz Ferenc, a já­rási tanács elnökhelyettese, és ott voltak természetesen a község vezetői is. A termelőszövetkezeti zár­számadások általában egyfor­ma séma szerint folynak le. Néhány példa arra, hogy ez a fiatal szövetkezet, ezek az em­berek, nem végeztek rossz munkát az elmúlt évben, a leg­első esztendőben. Néhányat e számok közül: nyolc mázsa búzát terveztek holdanként, s termett 11,15 mázsa, kukoricát terveztek 15 mázsát, termett közel 17. Harminchét forintot terveztek egy munkaegység ér­tékeként és osztanak 44,50-et, úgy, hogy kifizették összes rö­vidlejáratú tartozásukat az ál­lamnak és 354 000 forintot ru­háztak be saját erőből. Es a legtöbb, amit mondani lehet ezen a téren talán az, hogy a makiári Béke Tsz tiszta va­gyona már a legelső közös év után elérte a 2,5 milliót. EZEKET, ÉS ILYEN számo­kat ismertetett az elnöki be­számoló, de szólt arról a bizo­nyos „másik oldaláról” is. Szólt arról, hogy az első he­tekben még csupán néhány ember dolgozott a közösben és többen nem adtak ponyvát kölcsön annak idején, hogy betakarják vele a közös gabo­nát. Olyanokat is mondott az elnök, hogy valaki, vagy vala­kik mégis elmentek és beta­karták saját ponyvájukkal a terményt, és hogy Gyurasza Józsi bácsi, meg az öreg Stok- ker Péter bácsi voltak az el­sők, akik „pártját fogták”, gondozták a közös teheneket. És a „történelem” végén kide­rült, hogy Makiáron nemcsak számokban, de a fejekben és a szívekben is érik már a szo­cializmus, tért hódít az új. Halász Péter elvtárs, az MSZMP Központi Bizottsága mezőgazdasági osztályának munkatársa felszólalásában mindenekelőtt, elismerését fe­jezte ki a hallottak, valamint az eredmények iránt. Kihang­súlyozta azonban, hogy annak ellenére, hogy szépek, jók az eredmények, még jobban is si­kerülhetett volna ez az év, ha minden tag kivétel nélkül szívvei-lélekkel magáénak te kinti a szövetkezetei, úgy, mint azt már sokan tették. — Felmérhetetlen távlatok, lehetőségek állnak a termelő- szövetkezetek előtt — hangsú­lyozta, majd a közösség erejé ről, a közösen, szívvel végzett munka sikereiről szólott, ar ról, hogy a tagság egyéni és közös érdeke egyet jelent és ezért érdemes is dolgozni. — Ne hallgasson el semmi hibát, rosszat a tagság — fi­gyelmeztette a tsz tagjait Ha­lász elvtárs. Ha nem tetszik valami, bátran mondják el az elnöknek, a vezetőségnek. A közgyűlés arra való, hogy ott hallassa szavát a tagság, a sző vetkezet gazdái elismerésüket, vagy esetleg, ha úgy adódik nemtetszésüket fejezzék ki a .vezetőség előtt. Örökre félre kell tenni a régi rossz elvet: ne szólj szám, nem fáj fejem. — Jól zárt ez a tsz, de az is kérdés, hogy kinek, vagy kik­nek jelent sokat a 44,50-es munkaegység. Aki 10 munka­egységet szerzett, annak nem mond sokat a szép eredmény sem, de aki háromszázat, vagy esetleg öt-hatszáz munkaegy­ség gazdája, annak értelme volt, érdemes volt szorgalma­san dolgozni egész esztendőn át. A jó munka meghozza gyü­mölcsét! Szólott Halász elv­társ a nők szép munkájáról és elismerését fejezte ki a tsz asszonyainak, majd a további­akban is sok sikert kívánt a makiári Béke Tsz tagjainak munkájukhoz. FELSZÓLALT a közgyűlésen Tamás László elvtárs, a me­gyei pártbizottság mezőgazda- sági osztályának vezetője. Felszólalásában visszaidézte az 1959. évet, amikor Makiár községben a dolgozó parasztok egy része is azt hangoztatta: nem lehet megélni majd a szövetkezetben. így is beszél­tek egyesek: amikor én odaha­za megsimogathatom a magam jószágát, annak az többet ér, mint a közösben egy „abrak”. — Kenyeret se eszünk a kö­zösben — emlegették akkori­ban néhányan. Ez volt 1959- ben. Es most a szövetkezet el­nöke azt jelenti a tsz tagságá­nak az ünnepi zárszámadási közgyűlésen, hogy ebben a szö­vetkezetben 44,50 forintot ér egy munkaegység. Érdemes ezeken a dolgokon egy kicsit elgondolkodni — mondotta Tamás elvtárs, mert mindez azt bizonyítja, hogy már az első közös esztendő után sike­rült lerakni a közös gazdálko­dás alapjait és tényekkel meg­győzni a hitetlenkedöket. — Azt is mondták sokan — jobban mondva kérdezték szervezés idején, hogy vajon mellettünk lesz-e majd a prob­lémák, a gondok között a párt és az állam, a megyei, a járási szervek vezetői? Erre a kér­désre is az élet adott választ. — A párt és az állam hű maradt szavához — folytatta Tamás László elvtárs. — Hű maradt, hiszen csupán ez a tsz az első esztendőben nem kevesebb mint 680 000 forint állami támogatást, segítséget kapott, a kedvezmények, a hi­telelengedések pedig ugyan­csak óriási segítséget jelentet­tek a fiatal szövetkezetnek. Ami pedig a megyei, járási vezetőket illeti, itt voltunk jó néhányszor az esztendő folya­mán, most is itt vagyunk, ami­kor együtt örülünk a szép eredményeknek az egész tag­sággal. Felszólalása következő ré­szében igen érdekesen, szem­léltetően kétfajta zárszám­adásról beszélt Tamás elvtárs. — Az is zárószámadás volt — mondotta —, amikor Esz- terházy, vagy éppen az Egri Főkáptalan intézője a gazda­sági év végén alázatosan je­lentette urának: annyit taka­rítottunk meg a munkások bé­réből, hogy ezen a pénzen megvásárolhatjuk itt és itt a kis paraszti földbirtokokat. Er­re vonatkozóan idézte szó sze­rint 1934-ből egy intéző jelen­tését urához, amely szintén ilyen jelentést tartalmazott a zárószámadásra. Ezután Juhász Ferenc elv- társ, a községi pártszervezet titkára fejezte ki elismerését a tagság egész évi munkája iránt, majd ugyancsak méltat­ta a tsz-asszonyok jó munká­ját és annak a meggyőződésé­nek adott kifejezést, hogy az elkövetkezendő év még in­kább sikeres lesz. A közgyű­lés után a tagság közös vacso­rán vett részt. (szalay) „Garantált külföldi ár«“ Barcelónában különleges ,,csempészbandát” leplezett le a rendőrség A banda állítólag külföldről csempészett árukat, elsősorban angol szövetet és francia parfümöt árusított ma- gászemélyeknek A vevők kis idő múlva meglepve állapítot­ták meg, hogy amit drága pén­zen megvásároltak, az egytől- egyik spanyol gyártmány. A csempészbanda feljelentői kemény pénzbírságot fognak fizetni, amiért ..illegálisan be­hozott” árukat akartak vásá­rolni. A csempészbanda viszont a törvény előtt azzal védekezik, hogy egyenesen érdemeket szerzett a hazai ipar termékei­nek terjesztésével. Budapesti emlékeztető A tizenhat éve kiadott moszkvai hadijelentés arról számol be, hegy Budapest köriilzárása és .öbb hónapos ostroma után a szovjet had­sereg győzelmével végződött a budapesti csata. A németéi'. Sztálingrád után a magyar fővárosban tanúsítottak leg­nagyobb eHená'lást. A német vezérkar cinikusan jelentette, hogy a szovjet hadseregnek csak a romodban heverő vá­rost sikerült megszereznie. . Az eredeti dokumentumok, fényképfelvételek és az ost­romot átélt sok százezer fővá­rosi szénit a nú elbeszélése az­óta sokszor megelevenítette a több hr napos ostrom minden borzalmát — emlékeztetőül- Tizenhat évvel később, Bu­dapest feiszabadulasának év­fordulóján e szörnyűségeire gondolva, még nagyobb örömmel és megnyugvással járjuk a teljesen felépült, új #zinekkel gazdagodott főváro­sunk utcáit, amelynek felvi­rágzó a, fénye, annak az em­lékezetes. 16 év előtti napnak köszönh'^ő, amikor a vörös- hadsereg kiűzte a fasisztákat a so’-at szenvedett magyar fővárosból. . Eger-Budapest: 130 kilométer és 50 italbolt Havonta csak Heves megyében 21 baleset Fülsértő szirénázással kér magának szabad utat a íehér- re festett mentőautó. A III-as számú műúton, Gyöngyös és Hatvan között, hosszú sorban állnak a gépkocsik, nagy a csődület, szemtanúk vitáznak, magyarázzák a történteket, kissé arrébb, az árokparton, néhányan sebesülteket kötöz­nek. Karambol. A kórház műtőjében már szinte bántó a csend. A légző­készülék halk, egyenletes kat­togása mintha az idő múlását jelezné. A sebesült fölé hajló orvosok szó nélkül is értik egy­mást. Éter és a vér szaga keve­redik a levegőben, s az ezres­fényű lámpa ernyője egy el­torzult arq körvonalait mutat­ja. Izgalom, harc az emberért, az életért. Kinn, a folyosón, a könnyebb sebesültek, ijedt, aggódó tekintettel várják a ki­lépő orvost, s egy tehetetlen le­gyintésből mindent megérte­nek. Valahol egy meleg családi otthonban hiába tárják haza öt... Csak a szomorú hír ér­kezik ... Karambol! Egy férfi áll a bíróság előtt, testileg ép, de lélekben meg­rokkanva. Halkan, akadozva ejti a szavakat, az utolsó szó jogán megbánásról beszél. Az áldozatnak már minden késő... A bíróság feláll, kihirdetik az ítéletet... Gázolás! A rendőrtiszt egymás után rakja a jegyzőkönyveket, aktá­kat a nagy. szürke dossziéba, amelyen rajta a felirat: 1960. Karambol, baleset, gázolás, ha­lottak, sebesültek, ahány jegy­zőkönyv, annyi szerencsétlen­ség, és számuk nem is kevés. Csak a 3-as számú múút Heves megyei szakaszán hatvan or­szágúti baleset történt az el­múlt esztendőben: öt halálos és 28 súlyos sebesülttel. Mondhatják egyesek, hiszen nem is nagy szám ez, de a rendőrtiszt szobájában, Heves megye térképén, egymás mel­lett sorakoznak a kis zászlók, szám szerint pontosan: 253! Ennyi közlekedési baleset volt az elmúlt esztendőben megyénkben. Huszonnyolc a halálom balesetek száma, s száz- tizenhárman súlyosabb, ötven- heten pedig könnyebb sérülést szenvedtek, ötven baleset sze­rencsésnek mondható, mert nem történt sérülés. De történ­hetett volna! Ezek a számok már jóval na­gyobbak, pedig csak a mi kis megyénkről beszélünk. Nem kell sok számolás ahhoz, hogy leírjunk egy országos körülbe­lüli számot, amely szerint öt­ezer balesetről, s 600 halálos kimenetelű karambolról be­szélhetünk. Tíz esztendő alatt 5—6000 élet ez, egy közepes fa­lu teljes lakossága. Ez már nem kevés. És ha a jegyzőkönyvek' lap­jain a balesetek okait keres­sük, a következő szavakat ta­láljuk: Ittas vezetés! Gyorshaj­tás! Figyelmetlenség! Szabály­talan közlekedés! Igen, az ital az sok karam­bolnak okozója, ez vezet gyors­hajtáshoz, figyelmetlenséghez, a szabályok be nem tartásához, könnyelműséghez, s a vége: Karambol! Italozás. Hányszor írtunk és olvastunk már erről, s hány autót, motorkerékpárt látunk az országúti italboltok előtt. •>uiiiiiiiiiiiiiiiiiiinniinii«iniiiiiiiiliiiii»"«iiiiiiiiiii»iiii>*iiiiniuit«niiiiiuiuiiiiiiiiiiiiinii«iitinni>iiiiiii»miiiiniiiiuiiiiii,iiiiiiiiiniuinniiii iii!i.'iniMinii,»n»n»!iiiiiiuHiiiiiii Nincs titok a bányában kezében tartott szerszámot a gép tetejére tette. — Itt január 2-án kezdtük a munkát. Huszonhat métert hajtottak kézzel. Ritkaságszám­ba megy már ez nálunk, hi­szen az altáróban F—4-essel hajtjuk a vágatot. Tavaly az 1300-on dolgoztunk, 145 métert Pár száz méterrel odébb a vágatokban dermesztő hideg volt, jégcsapok csüngtek a bánya faláról. Itt, a déli I-es gerincen meleg van. Kovács Ernő segédvájár félmeztelenre vetkőzve dolgozik. Szaporán forga ■ ■ a bányá-zcsákányt, ké­szül az ácsolat-Ieszoritás. — Jó szerencsét! — köszönt rá az élen haladó három bá­nyászra. Azaz először csak egy embert láttam az F—4-es mö­gött. Kezet fogtunk, keményen, férfiasán. — Lőcsei Emil csapatvezető vajár vagyok — mondta és a haladtunk 13 i űszak alatt. Itt ‘ is megles/ •. „norma”. A norma szót kicsit meg- s ny< Aztán két társára: i Ko .■& Lmöre és Szmolka Mi- 1 hálym nezett. Azok bólintot- i tál izevillant. Vagy csí r a lámpa gyér fé- i No, ezzel is megvolnánk. Gyújtsunk rá! Egy­két szippantás után könnyebben megy majd a munka — mondja Szmolka Mihály. Nagyo­kat reccsen a szénfal és az ácsolat. Aki meg­szokta, a szeme se rebben. Szmolka Mihály már megszokta, 1952 óta dolgozik a bányában. — Hát igaz — ismerik be az emberek. De valami mentege­tőzésfélével még próbálkoznak. — Iparkodunk most nagyon. Készen leszünk a vágathajtás­sal, lyukasztunk. Akkor majd a gép saját talpán jön vissza a gerincig. Pótolni fogjuk a talp- gerendázást és a feckézést. Ez utóbbi okfejtést kicsit ha­tározatlanul mondták. Tudták-) hogy nincs rendjén a szénájuk. Hiszen a feckézést el kellett volna végezni mindjárt a pót- ácsolat beépítése után. A csille így könnyen szétnyomhatja a hevenyészve készített síne­ket. Ha leug­rik a csille, bajlódhatnak vele az embe­rek. De köny- nyen szeren­csétlenség is történhet! Később meg­tudtuk, hogy decemberben az 1300-ason is hasonlóan „se­gítettek” ma­gukon a bri­gád tagjai. Ott a műszakiak átvették a munkát és ki­fizették a tel­jes szakmány- bért. Pedig mindenki tud­ja, hogy az el nem végzett munkát kor­rekcióként le kell vonni a „normából”. Elnézőek, engedékenyek voltak a mű­szakiak? A bá­nyászok azt gondolták, hogy a föld mélyén elég sötét van, nem veszik ész- rg^ ezt a kis turpisságot? Ügy látszik, nincs titok a föld alatt sem, a bánya legszélső vágatá­ban sem. A könnyelműség, az engedékenység jóra nem vezet­het. A Lőcsei-brigád javítsa ki a hibát! F. L. Tegyük kezünket a szívünkre és mondjuk meg őszintén: még nem tettünk meg mindent, hogy csökkenjenek az ittasság okozta országúti balesetek. Induljunk el most, egy 130 kilométeres autóútra, Egertől Budapestig, s míg a gépkocsi- vezető a volán mögül figyeli az utat, vessünk riéhány pillan­tást az elsuhanó házakra, főleg az italboltokra, s végezzünk egy gyors számolást. Az út síkos, nagy körültekin­tést, óvatosságot követel a ve­zetőtől, s az a gépkocsivezető, vagy motoros, aki út közben megissza a bort, vagy a félde­cit, nem teljes ura többé a vo­lánnak, és a pedáloknak. S a gépkocsivezetők és a mo­torosok egy része bizony meg­szegi a tilalmat, s ebben egy kissé hozzá is segítjük őket. A lehetőséggel, azzal a sok ital­bolttal, amelyek as országutak mentén sorakoznak. Igaz, nagy részüket a múltból örököltük, de már mi alakítottuk újjá, mi szereltük fel modern berende­zéssel, s a megálljt jelző, or­dító reklámokat is mi raktuk a falakra. És ezekben az or­szágúti italboltokban főleg csak inni lehet — s csak kevés helyen kávét és teát — boi*„ sört és rumot kínálnak ezek az üzletek az országutak vándo­rainak. Csak még Egertől Hatvanig érünk, tíz italbolt előtt suhan el az autó, s benn a városban, hét vendéglátóipari üzlet szá­mít az országúti forgalomra, többek között borral, pálinká­val. Gyerünk tovább a hármas számú műúton. Aszódon is leg­alább négy helyen ihatunk szeszes italt, s aztán jön a kiä Bagi-csárda, majd Gödöllő, s mikorra Budapestre, a Keleti­pályaudvarig érünk, elértük az ötvenes számot. ötven országúti vendéglő, italból^ Egertől Budapestig, ötven országúti kísértés a mo­torosok, gépkocsivezetők szá­mára, s ebben még nincsenek benne azok a helységek, ame­lyek egy-két utcával beljebb várják a vendégeket, s csupán nagy táblájuk áll az országút mentén, rajta a felirat: „Ven­déglő jobbra, egy percnyi já­rásra!” Ezek a számok csak egy kis útszakasznak az adatai. Mondhatják egyesek azt is, hogy ezek a vendéglők az uta­sok számára vannak, s létük nem jelenti kötelezően azt, hogy a gépkocsit, vagy motort vezető emberek megszegjék a tilalmat. Ez lehet igaz, de sem­mi esetre sem lehet megnyug­tató igazság. A lehetőség, a kí­sértés igen nagy dolog. A gép­kocsivezető hosszú útra indul az áruval, vagy éppen utasai­val. Nyáron a meleg kínozza, szomját oltaná valamilyen üdí­tő szörppel, télen fázik, felme­legítené egy jó tea, de nincs, mert csak bor és pálinka talál­ható az országúti italboltok nagy többségében. Tenni kell valamit, még­pedig sürgősen, mert egyre több és több gépkocsi közleke­dik országútjainkon és emel­kedést mutat a balesetek sta­tisztikája is. Az anyagi károso­dásokon kívül itt elsősorban emberéletekről, az utazóközön­ség biztonságáról van szó. Fe­lül kell vizsgálni az országúti italozó helyeket, hogy legyen ennivaló, forró tea, fekete ká­vé és többféle hűsítő ital is, így kevesebb lesz a közúti karam­bol és sok, nagyon sok család hálával gondol majd» egy ilyen intézkedésre. Márkusz László amott. Talpgerendázást nem végeztek, tehát nem is feckéz- tek. nye csillant? — tűnődtem ma­gamban. De nem sok idő ma­radt a gondolkodásra. A szállí­tószalag monoton, egyhangú zúgással zizegett. Várta, köve­telte a szenet. Meg kevés szavú emberek a bányászok. Három éve dolgoznak együtt. Ismerik egymás mozdulatait, a munkát és a gépet. Pedig eleinte na­gyon idegenkedtek Petőfibá- nyán az F—4-esektől. Annyi mindent beszéltek akkor. Szé­gyellj az ember még kimon­dani is — vélekedik az egyik bányász. — Lényeg az, hogy bevált az F—4-es. Ma már el sem tud­nánk képzelni nélküle a ter­melést — foglalja össze mind­nyájuk véleményét a csapat- vezető vájár. Sok milliós beruházást, sok új gépet kapott a bánya. Az emberek is nagyobb gyakor­latra tettek szert, tehát jogos­nak tartják-e, hogy a szak- mánybéreket, a kirívó, elavult normákat rendezzék? — Jogos. Nincs is azzal sem­mi baj, rendesen keresünk most is. — De valami itt nincs rend­jén. Az előírás szerint a talp­fának 80—100 centiméterre kell egymástól lennie. Maguk meg néhol két méterre rakták! A Lőcsei-brigád tagjai egy­másra néztek. Csend ült kö­zénk, nehezen jött a válasz. — Januárban nem volt sín­szeg. Hiába kértünk az anyag­raktárban, hiába sürgettük a bányamestert. Azért raktuk ritkábban a talpfát. — De itt a végén is éppúgy csinálták, mint januárban Az altáróban hosszú perce­kig szaladt a „népes”, a mun­kásokat szállító kisvasút. A ke­rekek csattogását élesen verte vissza a sziklafal. Mélyen a föld gyomrában jártunk. Pető- fibányán az altáró déli I-es gerincre igyekeztünk. A népes utasai kiszálltak. Egymás után, egyesével halad­tak, óvatos, tempós léptekkel, nehogy megbotoljanak a talp­gerendákban, az előre kikészí­tett bányafában.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents