Népújság, 1961. február (12. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-12 / 37. szám
IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN ADAM EVA: J'ántj. a liatáduut MISKOLCI SÁNDOR: FOHÁSZ BERECZKY ZSOLT: SÁRKÖZI MIKLÓS: Ködös este Szelíd féltéssel... Fellebbent egy pillanatra arcáról a kendő, s lengő fürtjébe belekapott a szél. Múlik a tél. Szép arcát nap melengeti s lengeti utolsó foszlányál február. Es a föld — vár. A lány rögöt fog Kezébe. Szemére malik szét a fagyott sár. KÓPIÁS SÁNDOR: A télből a nyárba ... Szemembe zárom az eget, utam a tavaszba vezet. Dombvidék, hegyvidék árad, vívják a fagy-bástyás várat. Kék fák a füvekre lépnek, odúkat vájok a méznek. ívelve szállók a Napba, mint piros, nagypettyes labda. Meleg fény hullik a télbe, kibontjuk lelkünket, félve. Virágzás iramlik, lopva, kertünkbe pottyan egy csokra. Szétfoszló ködfátyol lebben, tavasz van ezernyi cseppben. Bársonyként zöldell a moha, — nem tér a tél vissza soha. Magasra nyúlnak az ágak, kitárul vágya a fának. — Köszöntsd az illatos szelet, s légy majd a nyárból egy szelet! HARGITAI ISTVÁN: Kisvárosi szonett Itt éltek apáink és még apáik. — A százados vágy engem is ide Húzott vissza. Felettem is világít A szívtelen hold, s az ég boltíve. Lapos kisváros másnak. —- Nekem ismert Soha nem unt színes kaleidoszkóp. Régesrégi virágait a kiskert Itt nyitta ki, míg anyám fiatal volt. Nagy állomás, neonvilágos este, Szép park felett a templom rézkeresztje, A kis folyón át széles szürke híd... S úgy fekszem néha itt, mint a periszkóp Alatt (— páncélos gyomrában a fickók —) Kémlelve a képernyő színeit... HELMUT BARTUSEK verse: NAPKELTE ELŐTT Hallgat még kakas és harang, még mindent csend takar, a pihenő földeken, s utakon, csak permet hulltán kél a nyom, és — ó, szép újjongás! — e hang... daltól terhes pacsirtaszív! mélyéről felszikrázik a hajnali dal... Fordította: ANTALFY ISTVÁN. VANG-CSANG LING kínai költő verse: Lótuszvirág—lányvirág,.. Lótuszvirág, kis ruhád, lótuszvirág-lányvirág, messze úszik csónakod, s innen én nem ismerem fel, melyik virág, melyik ember, oly egy. amit láthatok, lótuszlevél kis ruhád, lótuszvirág-lányvirág... Németből fordította: ANTALFY ISTVÁN Te óvj, nappalok fény habos szeme! Huszonnégy pillád alól világíts rám is, engedd, hogy csontjaimban akácízű csenddel növekedjék az emberebb ember, s ha ütőeremben szerelem ver ne híguljon tőle a vérem, engedd, hogy ne tűrjek magamban félkarú rendet mígnem az igazit elérem, világíts reflektorként, vakítson huszonnégy órád, hogy szemem, s agyam behúnyva se lehessek másoknál bénább — Nappalok szeme, a holnapot mindenfelé te tárd ki, s vigyázz ránk, hogy ne kelljen hátrafelé csatázni, vigyázd sorsunk, hogy soha azt ne öljük el, ki barát is lehetne még — s a kor komor folyosóira is te világíts! Övj minket, nappalok szeme, óvd bennem, óvd a mindent, hadd növekedjék nyírfaként földünkben újgyökerű rend, vigyázz, hogy az esti sötétség kontúrját magunkba vésve, arany meleggel, asszonyokkal álmodhassunk a télre! Valahol mégis ott lehet az arcod. valahol mégis várnak rám is, egy tekintet, egy röpke kis mosoly, egy kéz melege a homlokomon; az enyém lehet. Valahol mégis ott lehet a h'rc m mert minden rezdülését, minden remegését, minden vibrálását ködfelhőbe zártam, mely most várost borít. Valahol mégis ott lehet az arcod, a hangod, s minden ami csak te lehetsz... De hol és merre! Most, ma, holnap: ezt keresem. BOBKÖ GYULA: cÁ lidßönt (óivuuIml CSAKÚGY, mint a színházban, a „Vándormadarakéban. Éppen olyanok voltak. Legfeljebb egyik sem öreg. A Jóska, Laci és Feri. Egyik fekete, másik barna, harmadik szőke. Vidám, habókás legények. Hogy Pestre hogyan kerültek és honnan, ki tudná megmondani? De együtt indultak onnan, nyugtalan vérű volt mind a három. Végighegesztették talán már az egész országot. Pécs, Debrecen, Sztá- linváros, Palkonya, Rudabánya már mögöttük volt, mikor ide jöttek, Barcikára. A BVK-nál hegesztettek, közben daloltak, fütyültek és este a lányokat nézegették, fent a Békevárosban. Három bolondos. Lent laktak a tardonaparti legényszállóban, s mikor a temető mellett mentek el, egymást lökdösték, melyik esik az árokba, s nagyokat nevettek. Nem kegyeletsértésből, ó, nem, csak úgy, mert jókedvük volt, mert pezs- gett bennük a nyugtalan vér és valahogy ... úgy érezték, öv.ék a világ, őérettük van minden ... Munkájukban hiába kerestek hibát, nem találtak. A szájuk viszont nagy volt. Erőseknek érezték magukat, mint a mesebeli óriáslegények. Oda-oda mondogattak, ha valami a begyükben volt, de azért szerették őket, és meg is becsülték. Ha az Újvárosba, a Békébe mentek esténként, kicsípve, kiglancolva, a lányok utánuk néztek, s találgatták, melyikkel volna jobb táncolni. De ők fütyültek a lányokra is! Azazhogy nem mindegyikre, de ezt még egymásnak sem árulták el. Mert hiába voltak olyan jó barátok, azért erről még egymás közt sem beszéltek. • Sajnos, mindhármuknak egy lány tetszett meg. A tardonaparti étkezdében egy kis fekete. Alacsony, jóformájú volt, meg csípős nyelvű. A kis taknyosnak — így hívták egymás között, s közben egyik sem tudta, hogy a másik is becézi — pergő nyelve volt, de az ám, és hiába volt kicsi, volt annak esze! Rájött ő hamar arra, hogy a három fiú közül akármelyik szívesen ülne fehér köppenye szélére, de ő rátarti volt és büszke! Hogyisne! Majd még ő fog ezekkel kikezdeni, a három jómadárral. Csak azért is kihűlt levest, meg mócsingos húst vitt oda nekik vacsorára, hadd dühöngjenek. Máskor meg á krumpligulyást löttyin- tette rá Jóska divatos csau színű nadrágjára, hadd mosson egy cseppet a szállásán. Ferinek meg olyan jéghidegen vitte a granadírmarsot, kedves ételét, hogy nem bírta lenyelni. AZOK MEG mérgelődtek, de csakugyan. Jóska lenyelte a kibuggyanni akaró ... hogyis- mondjákot... de Feri eltolta, magától a tányért és imigyen förmedt Juliskára: — Hát az ember már melegen sem kaphatja ezt a kis ételt, Juliska? — de mikor belenézett a lány ártatlanul csillogó fekete szemébe, ellágyúlt, és olvadón, szinte áhítattal mondta tovább — Juliska, Juliska, kérem, adjon egy kis meleget... — S Juliska fogta, visszavitte, s hozott neki... még hidegebbet. — Köszönöm, köszönöm szépen, Juliska — rebegte Feri és bekanalazta a tésztát. Hát ilyen nagy volt a szerelem! Csak Laci nem szólt semmiért, ö valahogy mindég meg volt elégedve. Ügy látszik, éppen azért, nem is volt érdemes bosszantani. S ez így ment nap mint nap. A fiúk mind szerelmesebbek lettek ebbe a csillogó szemű feketébe, Juliska meg mindjobban bosszantotta őket. Mármint Ferit és Jóskát. A szőkét, meg a feketét. # De hát semmi sem tarthat örökké, az ő türelmüknek is vége kell, hogy egyszer szakad- ' jón. No, és a szerelem se nőhet az égig, előbb- ; utóbb kibuggyan. Nem éppen a szokott formában nyilatko- : zott meg, de úgy látszik, így is szokott lenni.: Ferinek fogyott el a türelme. Miért pont neki,: nem tudjuk. Főzelék volt akkor este, sárgaborsó. Juliska : hozta ki. Eléjük tette a tányérokat. Feri elé a ! legnagyobbat. Sós volt bizony az, hogy nem le- ! hetett megenni! Nos, ekkor történt meg a baj. Feri felugrott és elordította magát. — Ide a panaszkönyvet! — de úgy kiáltott, 1 hogy mindenki ijedten kapta fel a fejét. CSAK JULISKA nem ijedt meg. Lekapta a ! szegről és foghegyről szólt oda. — Írjon amit akar, úgyse olvassuk el. — S ; arrébb libegett. Feri azután írt. Hogy milyen csapnivaló a ! koszt, hogy inkább itthagyja Barcikát, de itt ; többé nem eszik, olyan sós, meg hideg a vá- : csora, e-he-tet-lenül sós! és kétszer aláhúzta.: Hogy milyen durva a felszolgáló, „bizonyos ; Juliska nevű”, hogy hiába szép a szeme, de ! meg kell nevelni, és így tovább. Mikor már a harmadik oldalnál tartott, Ju- ! liska is megrettent. Ha ez a vezető elé kerül, ' baj lesz belőle. Odament az író fiúhoz, s megkérdezte: — Ne hozzak pótlapokat? — erre Feri alá- ! írta és odacsapta az asztalhoz. — Viheti. Most elkentem a szájaszélit ma- ! gának! # Másnap a vezető behívta magához az iro- ! dába Juliskát. Sokáig volt bent és kisírt szemmel jött ki onnan. Estére meg ottmaradt a vezető is, csak úgy,! véletlenül. Nem volt pedig semmi baj, rend- ! ben ment minden. Egyszercsak odaült a három vándormadár ! asztalához, éppen Feri mellé. Nézte, amint az : farkasétvággyal eszik. Majd csendesen szólalt: meg. — Maga írta a panaszt tegnap este, elvtárs? i — Én. No és? — Hát csak kivizsgáltam — mondta a ve- I zető, kicsit mosolyogva, majd odafordult a! másik két fiúhoz: — Maguknak is sós volt? — Nem — felelték azok egyszerre. — Boldogtalan emberek. Maga meg csak \ boldog lehet, bár én volnék ilyen fiatal, mint ! maga. — Miért? — horkant fel Feri. — Hát, úgy látszik, csak magafelé volt sze- : relmes a szakácsnő... akarom mondani, az,! aki beletette ételébe a sót. ; FERI TORKÁN megakadt a falat. Szeme ; csillogni kezdett, de még kételkedett. Juliska : oda sem mert nézni, amikor a vezető halkan, hogy csak a három fiú hallhatta, elkezdett mesélni. Mikor befejezte, a másik két madár egymásra nézett, a szótlan Laci, meg a fekete : Jóska, azután csendben felkeltek és odabökték ; a szót. — Hát mi átmegyünk a vendéglőbe, ha; akarsz, majd gyere utánunk. — és elmentek, csendben. Feri ottmaradt. Megvárta, míg az étkezde ; bezár. Juliskát várta meg. Hej, de sok idő eltelt már azóta! Teljes; „két” esztendő! A szótlan Laci, ki tudja, mi; okból, tovább vándorolt, Jóska meg még le- ; gény, Feri, a nagyszájú, a hideg étel, meg sós : sárgaborsó helyett meleg asszonyi csókot kap. ÉS OTT BŐG egy bogárszemű kislány a kocsiban, éppen olyan, mint Juliska, mikor; kijött vörösre sírt szemével abból az irodából. Szelíd féltéssel, bocsánatkéréssel szeretlek én. « Fátyolos szemmel, becses neveddel kereslek én s folyton követlek, ha megköveznek, nem bánom én. Álmatlan éjben, minden kis fényben idézlek én s átfonlak dallal, könnyel, kacajjal — magamban én: Szelíd féltéssel, bocsánatkéréssel — szeretlek én. KÓPIÁS SÁNDOR: TAVASZVÁRÁS Hajlongó jegenyék készülnek bontani zöld rügyüket, mindegyik éjszaka: hó-űző, fényt-hozó, halk üzenet. Várjuk a fészkükből röppenő, csipogó sugarakat, —ablakom üvegén kopognak, mint fénylő kismadarak. Gyönyörű, kék-tollú ég-madár repül a fejünk felett, hallgatja, s elviszi messzire, százfele énekemet. Fekete barázdák ébrednek, s várják a jó magokat, — minden rög, minden szív, minden kéz fényt adogat. Zöldruhás kislány a kikelet, dalolva hívogatom, de ő a viliódzó szelekbe rejtőzik hallgatagon. Várják a mezők és várják a felhők a hegyek felett, — ha megjön, jelt adok: szivárvány-kendővel (integetek.] MOLNÁR JENŐ: Vallomás Hogy mennyi fény. hogy mennyi fény árad Belőled énfelém azt nem tudom, azt nem tudom, csak érzem, hogy e nyűtt úton minden ragyog, minden ragyog, tetők, utcák és ablakok; és engem is, és engem is kegyelmek fehér szárnya visz, s nagy tisztaság, szent tisztaság, harmatban fürdik a világ, új reggelek, friss reggelek jósága bennünk megremeg, ezernyi szín, ezernyi szín reszket a harmat gyöngyein, szép a világ, szép a világ: egyetlen illatos virág. FORGÁCS KÁROLY: A mindenség hatalma Minden, mi van, úgy összefügg, Mint magammal a versem; Mindenki ügye minden ügy: Szívek közötti verseny. A hóvirággal felderül Őszirózsáig kedvem, S a krizantémmal elmerül A fény zajló szememben. A nap ha tűz: felvillanyoz, Az eső földre ver le, A csillanó hó visszahoz A derült végtelenbe; Es dúlt felhők rojtjai Futnak fölöttem zengve: Fekete kutyák fogai Harapnak a kezembe. A mindenség pólusai Mágnesként húznak, löknek. Ö, de sokszor kell ugrani Gátakat! Furfang, ötlet Mentőövem: derekamat Átöleli és fenntart. Hullámok tánca elragad, De messzire a szép part El nem ereszt, mert életem Benne feszül a földben, Hogy sorsom vele egy legyen: Már szerződést kötöttem.
