Népújság, 1961. január (12. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-17 / 14. szám

W61. január 17., kedd NÉPÚJSÁG s Változások Gyöngyösön Agitáltunk a magunk érveivel A Mátragyöngye Tsz irodá­jában szinte egymás kezébe adják a kilincset az emberek. Jönnek ide olyanok, akik már hosszú esztendők óta tagjai a szövetkezetnek, de olyanok is szép számmal, akik talán most lépik át életükben először a szövetkezeti iroda küszöbét. Az udvaron egy fiatal asszony be­szélget egy ismerősével. Érdek­lődik. Most lépett be a szövet­kezetbe, ismerkedni akar ezzel az új világgal. — Mennyit fizettek? — Negyvenötöt egy munka­egységre, legalábbis így hallot­— Együtt jártunk agitálni a munkásokkal — meséli a másik két ember. — A magunk érveivel agitál­tunk, a magunk sikereivel, eredményeivel, de nem hall­gattuk el a hibákat sem. őszin­tén és becsületesen megmond­tuk, mik az eredmények, mik a bajok. Arról is beszéltünk, hogyan lehetne és kell is raj­tuk segíteni. Sokszor vitatkoz­tunk, néha órákig beszélget­tünk és amint látja, nem ered­mény nélkül. Több mint hét­száz új tag mondta ezt: — Közétek, a ti szövetkezete­tekbe akarunk belépni. Visszafelé ballagva, ugyan­csak dagasztottuk a sarat, ami­kor a kis csoportból egyszer csak lemaradt és mellém lépett Szalmási András. — Mit szól hozzá? — nézett rám fürkésző tekintettel és ujjával visszabökött az istál­lók felé. — Szépek, nagyon szépek — mondom. — No, látja, milyen furcsa is az ember, akarom mondani, az emberi természet — áll meg most váratlanul András bácsi. Látom arcán, amelyet, bi­Szalmási a brigádvezetőnk. Nézze csak — fordult meg vá­ratlanul és Gyöngyöshalász felé mutatott. Szalmási András. a Mátragyöngye Tsz elnök- helyettese tam — válaszol a másik asz- szony, aztán szól néhány biz­tató szót, — Ne félj, nem olyan mumus ez a termelőszövetkezet, ami­lyennek sokan híreszteiik. Jól érzed majd itt magad, megta­lálod a számításodat is. — A fiatal asszonyka hálásan bólint, aztán láthatóan megkönnyeb­bülve, indul el hazafelé. — A gazdaságot szeretném megnézni — mondom a főköny­velőnek. — Nagy a sár — válaszol le­mondóan, és mintegy felelet­képpen a falakra mutat. — Friss képek, nemrég ké­szültek. Sertésállomány, juhá­Kovács László vezetőségi tag zony, alaposan összegyűrt már az idő, hogy mondani készül valamit. Meg is áll, csizmáiról messzire rúgja a rátapadt sarat. — En is így kezdtem, mint ezek, 1955-ben. Eleinte az Is­tennek se akartam hinni, hogy jobb lesz az új, mint a régi. Amikor beléptem, aláírtam a papírt, úgy éreztem, mintha a húsomból hasították volna ki azt a néhány holdat. Egyszer aztán azt mondta az a „hu­szonegy” család, — mert csak annyian kezdtük —: legyen Csomós Imre agronómus — Addig tart a mi határunk. Látja azt a csupasz táblát? Ott „noha” szőlő volt. Most kivágtuk mind egy szálig. Olt­vány kell a szövetkezetnek, amiért megfizetnek, aminek értéke van. — Szóval, mondom, érdekes az ember. Eleinte azt hiszi, úgy gondolja, hogy semmi kö­ze a szövetkezethez, aztán las­sanként már magáénak érzi az egész határt... — Mert higgye el, ha valaki szorgalmasan dolgozik, meg­találja a számítását a szövet­kezetben. Nekem is van 452 munkaegységem, amit, ha pénzre átszámítok, meghaladja a húszezer forintot. Húszezer forint tiszta jövedelem, a ház­tájin kívül, pedig nem megve­tendő összeg egy magamfajta parasztembernek. —' Látja, ilyen érvekkel agi­táltunk, szerveztük a szövet­kezetét. Elmondtuk az embe­reknek azt is, hogy szövetke­zetünk, — (habár eddig kicsi volt) — épített egy juhhodályt, megalapozta juhászatát, ser­téstenyészetét, vásárolt egy Zetort és nem kevesebb, mint 1000 hektó kitűnő minőségű visontai rizling bort értékesí­tett tavaly is. Ezek a számok meggyőzőek voltak, mert tud­tak róla, ismerték az emberek, a város lakói. És*így azután az igaz érvek nyomán jutottunk oda, hogy ma Gyöngyös legné­pesebb termelőszövetkezete a a miénk, a „Mátragyöngye”. Szalay István fittkmUi üunekk^& „öreg olvasó”, Eger: A naptárral kapcsolatos észrevé­teleit köszünjük. Vincze András, Szentdoni ónk os: A Bükkalja Termelőszövetkezet­ről küldött levelét megkaptuk, s amint azt olvashatta. 13-i lapszá­munk „Olvasóink írják” című ro­vatában felhasználtuk. Kérjük, a jövőben is írjon termelőszövetkeze­tükről, munkájukról. Bolya Emma, Makiár: A makiári szociális otthonról és a tsz-ről írt levelét lapunkban fel­használtuk. ígéretéhez híven kér­jük, máskor is küldjön levelet szer­kesztőségünknek. Leveleit várjuk. Blázsi János, Heves: Panaszára az SZTK egri Alköz­pontja megküldte már a választ, így a kivizsgálás eredményéről köz­vetlen az SZTK-tól szerzett tudo­mást. Hatvan város anyakönyvéből Születtek: Nagy Jenő. Püspöki Lukács, Tóth Zoltán, Simon Judit, Kasza Ferenc, Szajkó Katalin. Házaságot kötettek: Bohács Jsb- ván György—Bálogh Erzsébet, La- czik György—Kontra Katalin. Meghaltak: Poruszki Jánoené (Pap Erzsébet), Jósa Béláné (Szeli Mária), Baráth Józseíné (Fülöp Borbála). Ezer fiatalért: íimrrr Én megértem a sze­relmet: a szerelem miatt is, korom miatt is. Azt is megértem, hogy nem kell és nem Is szabad mindig lo­gikát keresni ebben a nagy és csodálatos érzésben. De bár­mennyire paradoxon­nak tűnik, valami jó­zan realitást mégis feltételezne az em­ber. De ebben hol van?: a kislány, most már asszony, negye­dikes — volt. Négy hónap választotta el az érettségitől, har­minchat hónap gim­náziumi tanulás állt mögötte. Aztán jött a szerelem és termé­szetszerűleg a házas­ság is. Négy hónap­pal az érettségi előtt, harminchat hónapot dobott a sutba a mi­nap még diák lány: sürgősen otthagyva (tó iskolát. Sem a fiú, a fiatal férj, de a szülők sem léptek közbe. Megér­tem a szerelmet, de az ostobaságot képte­len vagyok... Félbe­hagyott épület min­dig kiábrándítóan ha­tott rám! (-6) Ifjúsági gyűlés Tiszanánán ENNEK az esti gyűlésnek, amelynek előadója, hal gatója mind fiatal, megvan a maga története. Még a járási KISZ- értekezleten határozták el, hogy a hevesi járásban ezer fiatalt soralíoztatnak fel a szö­vetkezet idős tagjai mellé, mert sehogy sincs az jól, hogy á nagyapa birkózik a mázsás zsákokká!, az unoka meg vagy nem dolgozik sehol, vagy ép­pen segédmunkás valahol a vá­roson. Fiatalok nélkül nem le­het igazán jó és eredményes munkát végezni, s akinek nincs különösebb, kitanult szakmája, annak két okból is jó, ha visz- szatér fa’ujába, a szövetkezet­be dolgozni: jó saját magának és jó a szövetkezetnek. Éppen erről a kettős jóról beszél most Kovács Gábor, a járási KISZ-titkár, s egy pilla­natra sem lehet vitatni, hogy figyelem az van, érdeklődés is, s hogy meggyőződés mennyi? — azt majd a közeli napok dön­tik el. Látszik az arcokon, hogy jobbára azzal még egyetért itt mindenki: csak jobb a szülői házban élni, nem utazni min- den héten, s főleg nem élni külön, ami nem kis költség, de... Hát ezen a „de”-n folyik a vi­ta, nem éppen úgy, hogy szé­pen feltartják a kezüket, szót kérnek, és szót kapnak. Inkább csak úgy, hogy ki állva, ki ül­ve, ki hangosan is, ki csak fel­hangon mondja el véleményét, kifogásait, elgondolásait. MOST ÉPPEN egy kétarasz^ nyi ifjú emberke áll fel, Kecső István, alig műit 16 éves. — Én a Vörös Csillagban dol­gozom... Jószággondozó va­gyok. — Mennyi a munkaegységed’ — kanyarodik fel a sarokban egy kérdés. — Nekem? Nekem egész pon­tosan 448,6 — vágja ki büszkén és úgy néz körül, mint valami hadvezér. Megjegyzi erre valaki: — Az állattenyésztésben le­het, ott szaporább a munka­egység. — De több is a munka — szól közbe Kovács Gábor. — Ki lehet azt éppen bírni... Hozzászoktam én is — nyugtáz­za a megjegyzést Kecső Pista és visszahuppan a székre. — Csalt tíz forintot fizet a Petőfi — szólal meg valaki, fe­kete simléderes fiatalember az is. Aztán kiderül, hogy persze csali készpénzt fizet annyit, eh hez jön még termény, de akár­hogy számol ódik a do'og, sok Sárost László főkönyvelő szat, borospince. Megvan vala­kinél a negatív is, megfelelné­nek az újságba... Nem hagyom magam: — Menjünk ki a malacok­hoz, hátha most a valóságban rosszabb, vagy éppen Szebb ez a „kép”. Csomós Imre agronómus kí­sérőnek ajánlkozik. Együtt in­dulunk, aztán, kint a tanyán találkozunk Szalmási András elnökhelyettessel, meg Kovács László vezetőségi taggal. Büsz­kéi mutatják a kocákat, a kis­malacokat, meg az idősebb sül­dőket. Nézegetjük a jószágokat, aztán beszélgetünk. András bácsi régi, alapító tagja ennek a. szövetkezetnek és még azok­ból az időkből kezdi a szót, amikor csak néhányan indul­ták el, a nemegyszer nagyon is nehéz, göröngyös úton. — Ennyire jutottunk — mu­tat széjjel az istállóban. És most, azon vettük ész­re magunkat, hogy máról hol­napra óriássá nőttünk — jegyzi meg viccesen valaki, és min­den bizonnyal arra gondol, hogy a „tegnap” még 138 ta­got számláló, és mindössze há­romszáz holdas szövetkezet ma már több mint másfél ezer holdas gazdaság, amelyből 1000 hold a szőlő, a tagok száma pedig kereken 900. ^nQQooooooQoooqoooOQQQQ°^]Q0Q00oooQ000Q0ooc<xxxiOciooooooooooooüOo<x)ooooooooooooooooococx300ooooooooooooo30oooooooouooooooooooc?occoooc<)oc)oooooooooooooooc)ooooooc3oooooocx>^ Juhász Antal brigádvezető- vel beszélgettünk a zárszám­adási esten. Fiatal ember, de olyan nagy „szövetkezeti múlt­tal”, mint ő, az idősebbek kö­zül is kevesen dicsekedhetnek, így mondta: — Tudja, elvtárs, mikor kezdtem én a szövetkezeti gaz­dálkodást? Még 1948-ban. If­júsági szövetkezetben dolgoz­tam először, aztán a Balázs Ignác Tsz tagja lettem, később meg, amikor az ifjúsági téesz- ből megalakult a Nagy József, annak a tagjai között kezdtem el dolgozni. — Mit hozott a több mint tizenkét éves tapasztalat? — Azt, hogy ha rendesen dolgozik az ember, a közös munkával csak gyarapodhat. Már évekkel ezelőtt takarék- betétkönyvet váltottam, s volt olyan eset, amikor a kamat hozzáírása után egyezer forint híján nyolcvanezer forint volt a kis könyvecskében ... Nem tettem rossz helyre — fűzte gyorsan hozzá —, ház­építésbe kezdtem. — Belekerül 120 000 forint­ba, de lesz benne két szoba, konyha, kamra, fürdőszoba, egyszóval minden, ami az em­bernek szükséges. — Mikor lesz készen? — Aaratás után már be aka­rok költözni. Addigra kifizetek minden építési költséget, s utá­na egy gondom lesz. A bútorok kicserélése. Újakat akarok vermi az új házba. ★ Mari néninek — özv. PAlok Mihályné különben, de a tsz­KEPES MOZAIK az egri IYagy József Tsz tagjairól ben mindenki csak így ismeri, ezért állt oly könnyen az én toliam is erre a névre —, nin­csenek olyan „gondjai”, mint Juhász Antalnak. Nem akar új házat, új bútort, jó lesz az, ami van továbbra is — mond­ja. Nincsenek igényei. Egy vá­gya volt, rendesen, békésen, a küszködés gondjai nélkül élni, s ez, míg fiatalabb volt, nem teljesült. Csak most ti­zenegy éve, mióta a Nagy Jó­zsef Tsz-ben dolgozik az ala­pító tagok egyikeként. Maga mondja a zárszámadáson: — Higgye el, eddig is, de a mostani kifizetéskor is, otthon sírtam örömömben, amikor arra gondoltam, hogy szegény jó férjem életében ketten nem bírtunk eljutni idáig. — Most meg, az elmúlt év végén, karácsonyra, mintha éppen ajándékként jött volna, megkaptam a nyugdíj-jogo­sultságot. A százötven munka­egység után járó tízezer forint­hoz még ez is hozzájött. A zárszámadási ünnepségre összegyűlt asszonyokra pillan­tott, s gyorsan visszaült közé­jük, befejezni a tercierét, amit már előbb elkezdtek. De né­hány perc múltán ismét ott­hagyta őket, s mintha csak egy félmondatot fejezne be, foly­tatta velünk a beszélgetést: — Az előbb nem jól mond­tam, azért jöttem vissza. Nem tízezer forintot kerestem, ha­nem volt az tizenhárom is, ha a prémiumokat, meg a háztá­jin termett 15 mázsa kukori­cát hozzáadom... A hízót, amit vágtam, ami­ért megint csak én dolgoztam, még most sem számítottam ... ★ Még valamit a Nagy József Tsz-röl? Már az is külön listát tenne ki, ha leírnánk, Juhász Antalon kívül'ki keresett har­mincezer forinton felül az el­múlt évben. Lenne olyan, aki­nek a neve mellé félszázezer forintos jövedelmet írhatnánk. Ehelyett azonban még csak egy családról szólunk. Majoros Bé­láról. A család fejének épp- anyl munkaegysége van, mint Juhász Antalnak, 381. Jövedel­me is éppannyi, az egész család­nak azonban mégis több, mert a négy gyerek közül a két leg­nagyobb lány már dolgozik, mégpedig ott, ahol az édesap­juk: a termelőszövetkezetben. Majoros Marika tizenhat esz­tendős múlt néhány hónapja. Mikor betöltötte ezt az élet­kort, kérte felvételét a közös gazdaságba. Húga Erzsi, egy évvel fiatalabb, de mór ő is itt tevékenykedett az elmúlt nyá­ron. Csak egy bánata van. Az, hogy ő még csupán családtag­ként dolgozhatott, édesapja könyvében szaporíthatta a munkaegységeket, s maga nem rendelkezett az „önálló kere­sők” sok rubrikás füzetével. A két kislány szintén ott volt a zárszámadáson. Csinos taít- ruhájukban ültek édesanyjuk mellett, míg az apa a konyhá­ban segédkezett, aztán vacsora után éppoly kapósak lettek a táncban, mint a többi lány ezen a vidám esten. A tánc né­hány percnyi szünetében a fényképezőgép elé kértük mindkettőjüket. Tréfálkozva ül­tek le, nevettek, amikor a fény villant, aztán már siettek is vissza a parkettre. Megint Ju­hász elvtárs volt, aki letette a garast: — Tudják mi a jó? Az, hogy már vannak fiataljaink, s lesz­nek is, — mondta. Hosszan utána nézett a két Majoros lánynak, aztán tekintete végig- sikiott a parketten táncoló fia­talok mindegyikén. Közelebb hívott magához, úgy folytatta: — Eddie minden nagy ünnepet együtt ültünk meg a tsz-ben. Most majd ha ezek a lányok eladósorba kerülnek, vagy ha a fiatalemberek házasodni akarnak, olyan lakodalmakat rendezünk nekik, hogy hét tsz- re szólnak. Megérdemli mind egyik, aki velünk együtt dolgo­zik, és segít abban, hogy ered­ményes munkát ünnepelhes­sünk ... Weidinger László éppen nem esik egy munka­egységre, az biztos. A szövetke­zeten kívüliek arcán egy kis kajánság: na. ugye, hát érde­mes, amikor megvan a kőmű­vesek mellett is havi 1200— 1300? Bak József, fiatal tanító azonban máris érvel: — Igaz, hogy nem sok, de hogy is lehetne? Miért maradt kapálatlan a kukorica? Miért volt baj a rizzsel? Mert nem volt munkaerő. A fiatalok el­mennek, maradnak az öregek, akik lassan már csak birkózni tudnak a földdel, a géphez pe-. dig nem értenek. Ti azért nem akartok visszajönni a szövetke­zetbe, mert szerintetek .ott ke­vesebb a jövedelem, s ha ez így lenne igaz, persze ez sem így igaz, annak meg éppen az az oka, hogy ti nem vagytok itt... — Én visszajönnék, ha... « szól közbe Tóth László. — Minek jönnél? — rikkant ismét valaki közbe. — Te ál’a- mj gazdaságban do’áozol, meg­keresed az 1400-at is... — Akkor is visszajönnék éns ha havonta lenne munkaegy­ség-előleg... öreg szüléimét én tartom el, nekem havonta kell valami pénz. mert anélkül én ki nem bírom... Egy évig, a zár­számadásig nekem nincs kitav- sásom... LASSAN kialakul a kép* itt, Tiszanánán is. Akadnak olyanok, akiknek szakmájuk van, vagy akik mindenáron szakmát akarnák tanulni, de olyanok is szép számmal, akik elmennének szívesen a szövet-: kezeibe dolgozni, aho1 szüleik, is gyűjtögetik a munkaegysé­get, ha... Igen, ha biztosítva lesz a munkaegység-előleg. S miért ne lehetne biztosí­tani? A Vörös Csál lag ebben az évben, azazhogy 1960-ban. öt­ször fizetett elő’eget, megteheti azt a Petőfi is. de mindkettő azit is, hogy rendszeresen és ha­vonta folyósítson valamennyi pénzt, az elvégzett munkaegy­ségek arányában. Akkor a fia­talok jó része marad, belép a szövetkezetbe, új és friss mun­kaerő kapcsolódik a szövetke­zeti életbe, s annak minden­képpen meg lesz a maga hasz­na az öregek, de a fiatalok szá­mára 's­Az igazsághoz tartozik, hogy a szülők is szívesebben veszik, hogy a gyerekük otthon legyen, különösen a lányoknál. Jobb az. ha együtt a ’Mád, szem előtt a gyerek, nem mintha va­lamiféle bűnbarlang lenne a város, de hát 16—18 éves em- t znek sohasem árt, ha mögöt­te érzi a szülői ház intését, de rp-’egét is. KÖRÜLBELÜL ezt mondták el, ez érződptt ki az elhangzot­takból ott Tiszanánán, ezen az ifjúsági gyűlésen. Első lépés volt ez, hogy a vállalt ezer fia­talért eredményesen induljon meg a küzdelem a hevesi já­rásban. Első és biztató! Gyurkó Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents