Népújság, 1961. január (12. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-15 / 13. szám
1961. január 15., vasárnap NEPCJSAG 5 Változások Gyöngyösön 2. Egy per, amelyet a felperes (az élet) és az alperes (Marosán Lajos) együtt nyert meg. Tanúk a kommunisták A z ünnepek hazacsaltak n Gyöngyösre. Egy kicsit lelkem be mart, megfogott ismét a város. A város, ahol születtem, éltem, ahol . .. Nem volt szép, fehér karácsony, de a nosztalgia, ifjúságom után, oly erősen tört rám, hogy lelkemben az emlékek mindent megszépítettek. Az éjféli misének éppen vége lett a Szent Bertalan templomban, amikor hazafelé tartottam egyik bará tornáktól, ahol több órát kártyáztunk volt, s közben megettünk, megittunk mindent, amit az asszonyok körénk raktak a bárszékké rangosodott sámlikra, hokedlikre. Hogy azután egy óra lett, s a piros ultit már akkor is bemondtuk, amikor nálunk sem volt. — felei helőd tünk. Kinn az utcán, a templom felől áradt a nép, nagyrészt felsőrészi parasztok. Én szembetartottam az árral, s a régi karácsonyokra gondoltam... — Majd a tszcs-ben, szomszéd, majd ott... — valamit még mondhatott, de én már nem hallottam, csak azt a jóízű kacagást, amely a feltételezhető szellemességnek szólt. Akaratlanul is figyelni kezdtem. Nem, nem állítom, hogy úgy beszéltek, ahogyan mi sokszor elképzeljük, akarjuk, ahogyan mi éppen szeretnénk, vagy ahogyan sokszor, lakkozva. mi újságírók írjuk. Nem. Volt a beszédekben bizony gúny is, pesszimizmus is, keserűség is. Volt persze józan, reális beszéd is, bizakodás, előrenézés. De gondoljunk bele, emberek, az éjféli miséről hazafelé menet, a gyöngyösi parasztok a termelőszövetkezetekről beszéltek, bárhogyan is, bármit is, de erről. S nem egy- ketten, hanem sokan, majd mind. Belül egy kicsit megremegtem. Ifjúkori emlékeim egy pillanat törtrésze alatt eltűntek, s mint ólmunkban szokta logikátlanul, egyik kép váltani a másikat, az új, friss benyomás hatására az érzések és gondolatok bakkecske módjára kezdtek ugrálni lelkemben és agyamban. Csakhogy ez itt valóság. S ezt a valóságot a párt, a párt igazsága teremtette. A párt igazságát pedig emberek, elsősorban kommunista emberek vitték el a parasztokhoz. Menynyi energia, szív, józan, szolid szó, sok meggyőző tett kellett ahhoz, hogy a gyöngyösi paraszt karácsonykor az éjféli mise után a szövetkezetekről beszéljen. Komolyan mondom — már az áhítatot a világért sem szeretném elrontani —, de így volt. Nem szeretnék a naiv urbánus — városi ember mindent lekicsinylő, vagy minden segítségen lelkendező, a falut, vagy éppen a városi parasztot idealizáló egyiigyűségében tündökölni. Valamelyest ismerem a parasztot, a gyöngyösieknek talán még a lelkét is. Épp ezért tartom komoly, nagy munkának, eredménynek az ott történteket és sorsdöntő változásnak azt. hogy 1961 első napját már mint termelőszövetkezeti város, köszöntötték a gyöngyösiek. Az ünnep után is a városban ragadtam egy jó hétre. Nem akartam, nem tudtam eljönni. Bár a csatában nem vettem részt, mégis úgy éreztem: ütközet közben nem illik, nem szép a második vonalba húzódni. Igaz, kicsit úgy éreztem magam, mint Lev Tolsztoj Háború és béké-jében Pierre, a nagy borodinói ütközetben: civilben. beosztás és puska nélkül szaladgáltam egyik dombról a másikra, hogy jobban lássam a harcot. Dehát lehetett egy olyan, hát lehet egy ilyen csatában csak figyelni?! A győzelem, az igazság, a tiszta ész. a fejlődés győzelme ekkor már nem volt kétséges. Engem tehát ismét az emberek érdekeltek, akik győztek. Különö; győzelem ez. szinte tökéletes ellentétje a történelemből ismert píruszi győzelemnek, ahol a győzők a legyőzöttekkel együtt buktak, véreztek el. Itt a legyőzöttek együtt nyertek a győzőkkel csatát, sőt: ők, a parasztok nyertek igazán, hiszen az ő életükért, jövőjükért folyt • harc. Számtalan érdekes eset, emberi sors került elém. Sok ember leikébe pillantottam, de arra semmiképpen sem gondoltam, hogy az alábbi sorok fognak napvilágot' látni. ★ tgy utólag visszagondolva, tisztén látom, hogy a szálak gombolyítását bennem Sasvári János iskolaigazgató kezdte el a városi tanács ebédlőjében. Mint, a parasztok karácsony éjjelén, ő is leves előtt, hús után, de még fekete közben is a tsz-ről beszélt. Népet, parasztot nevelt, tsz-t szervezett, mint annyi sok tanár, tanító társa. Most azután nem fogy ki az "'élményekből, csak győzzem hallgatni. Közben egy nevet említ. Először nem figyelek oda, de később visszakérdezek. Igaz is, most kikívánkozik egy vallomás belőlem. {Nem nagy titok, csak most éppen kapóra jön, hogy elmondjam.) Lehet, hogy többen is így vannak vele, én a pedagógusokat a politikai élet jó és megbízható hőmérőinek tartom. Nagyon sokat tanultam tőlük, s ez nem közhely, mert nemcsak a betűvetésre, a négy alapműveletre, még csak nem a sinus—eosi- nusra gondolok, de arra, hogy sokszor milyen jó volt meghallgatni véleményüket a vezetésről, az emberek hangulatáról egy-egy akció előtt, vagy után. Különösen emberek értékelésénél tartottam és tartom ma is fontosnak véleményüket. Szóval Sasvári János említette először, hogy Marosán Lajos jói dolgozott. Szerényen, okosan vezette azt a körzetet, amelyet rábíztak a pártban. Jó taktikai érzékkel, a párt elveihez hűen, emberséggel, rövid két—három hét alatt, több mint 500 családot léptettek be a népnevelők ebben a körzetben, ahol Marosán volt a „parancsnok”. Amikor ezt hallottam még csak a kíváncsiság hajtott, s nem gondoltam arra, hogy a sors ismét nekem juttatja osztályrészemül e cikk megírását. Akkor, három évvel ezelőtt, az első írásnál nem örültem a feladatnak. Leváltott, bukott ember volt és nem szívesen taszítottam még egyet rajta — ka nem ő maga akarta volna Dehát most, évek múltán is, úgy érzem, úgy gondolom: az élet, az emberek bíztak meg, az ő véleményüket próbáltam kifejezni, minthogy a jelen cikkben is én csak a „penna” szerepét kaptam az élettől. Csakhogy most más a helyzet, örömmel hallottam, láttam, hogy az élettel — amellyel két—három éve még perben állt — kibékült, s az élet most cserébe rehabilitálta, s keblére ölelte őt. Amikor már ötödik—huszadik ember dicsérte, s hozzáteszem. többé-kevésbé ugyanazok, akik pár évvel éppenséggel elítélték magatartását, nos, ekkor még csak arra gondoltam. hogy változnak az emberek. S még hozzá gondoltam, hogy hosszú, nehéz és göröngyös lehetett az út odáig. Bizony az élet néha fej bevágja az embert, s — ahogy mondani szokás: — a baj sohasem jár egyedül. Marosán Lajost üldözte az ellenforradalom, de régebbi, általános politikai, plusz egyéni hibáiért a becsületes emberek is szembefordultak vele. Leváltották, két hónapig fizikai munkára sem alkalmazták a városban. Később szembefordult a városi pártbizottsággal is, sokat bírálták, elmarasztaló cikk is jelent meg róla a megyei sajtóban. Több, mint elég, sok volt arra, hogy úgy érezze: a hullámok összecsaptak a feje fölött, egy világ esküdött ellene össze. Borzalmas lelkiállapot lehet, amikor az embert nemcsak az ellenségei, de elvtársai is elítélik. Földiéi, azok, akiikért, úgy érzi, életét adta, akikkel nem egyszer jót tett, akiket esetleg álláshoz juttatott, azok is hátat fordítanak és még a köszönését sem akarják fogadni. Ilyen esetben kivétel né'kül minden ember, a legbátrabb, legkeményebb is úgy érzi: egy egész életre kicsúszott lába alól a talaj. Ez a kommunista ember legnagyobb buktatója is. Talán nem mindig veszi észre, de mindenképpen keresztúthoz ér. S ki tudja, vajon az esze, szíve. indu’atai merre lökik? Jobbra-e, amely út önmagát kínálja, amely út kényelmesnek látszik, s itt leíeküdve a bokrok tövébe, nyaldossa a sebeit, s közben morog, füstölög — hátat 1 ordít a pártnak. Vagy balra-e, amely út ugyan nehezebb, amelyet ismét, szinte elölről ke'l kezdeni, amelyen a párt derék hada menetel, s amelyen esetleg az ember szé' gyelli magát, hogy egyszerű sorkatonaként ke'l újra beállni a menetbe, „bakaun iformis- ban” — hiszen nemrégen még a sor elején ment, mint parancsnok. Dehát a párt nagy jellemformáló kohó. amelybe nem vasat, de mbert edzenek. Feltétlenül van abban valami, hegy va’akit saját hibáiért, de mások hibáiért is, ta'án már túlzásba is, üt-vág az élet és ő nem veszti el a hitét. Egy kicsit, azt hiszem, ez jelenti, ez meríti ki, ez a tartalma annak a fogalomnak, hogy kommunista karakter, s akit a munkásélet, és a párt nevel, edz kommunistává, igaz férfivá, ha belülről fáj is valami, dolgozik, harcol tovább. És hogy ilyen-e, vagy hitványabb fajta, úgy gondolom, ez is megadja az útirányt, de szerencsére a problémát, amely a lelket marcangolja, nem egyedül kell megfejteni, megoldani. Ott vannak az emberek, akiket ugyan igazságtalan, rosszindulatú, buta masszának hisz talán az illető, de akik nagyon is igazságosak, jóindulatúak — sőt bölcsek és sokszor úgy is tudnak segíteni, hogy az ember észre sem veszi. Persze, jobbról is van segítség: gyere komám, fütyülj rájuk. Minek neked a politika, az „igazi” munkás nem politizál. Gyere, megélsz te nélkülük is! De ennél sokkal rafináltabban, veszélyesebben történik sokszor az agitáció, s Marosán Lajos becsületére váljék, hogy kevés ideig nézte fonákjáról az életet. Jó munkásösztöneitől, kommunista hitétől vezetve, elindult újra a göröngyös úton, mint közkatona, de becsülettel, tiszta szívvel harcolt a szó legszorosabban vett értelmében önmagával, s a környezetével. Hosszú ideig végzett fizikai munkát a gyöngyösi Vas- és Fémipari Vállalatnál, ahol elnyerte a Kiváló dolgozó oklevelet és je'vényt. A párttól, a párt elvétől, gondolatától nem tágított egy millimétert sem. Sok emberre} harcolt. nem mindig igazságosan, sokszor ei- vaku'tan, a fájdalomtól diktált túlzásokkal. De lényére mindinkább a munka, a pártmunka volt a jellemző. Fáradságot nem ismert, bármit bíztak rá, e'végezte. s tegyük hozzá: hozzáértéssel, jól. Az emberek reálisak. Észrevették ezt, újra kezdték becsű1 - ni őt, a vele együtt dolgozók, a hozzá közelebb állók már ismét szeretik Marosán Lajost. S most, ismétlem, azok is, akik azelőtt elítélően nyilatkoztak Marosán hibáiról, magatartásáról, dicsérik őt, elsősorban azt a munkát, amit a szocialista mezőgazdaság ügyéért telt Gyöngyösön, nem is kis területen. Ezeket gondoltam végig, ha nem is ilyen folyamatosan, de mindenképpen hasonlóan, s akkor még csupán csak derengett egy gondolat, hogy valamiféle cikket írjak újra Maro- sánról. De amikor Boros Vin- cp elvtárs egyik igen csúnya és pártszerűtlen kirohanásáról hallottam — szintén több embertől — Marosánnal szemben, elhatároztam, hogy a sók ösz- szegyűjtött tapasztalatbőL-első- nek ezt az ügyet, tehát ismét Marosán Lajosról szóló cikket kötelességem megírni, mint- ahogy három éve is kötelességeimnek tartottam a bíráló cikket megírni. Én úgy láttam, úgy tapasztaltam Gyöngyösön, és jó volna, ha Boros Vince elvtárs is észrevénné: Marosán Lajost már rehabilitálta az élet. Lehet, hogy Boros elvtársnak úgy tűnt, amikor őt egy értekezleten Marosán Lajos megbírálta, azért, mert a legnagyobb munkaidőben két napot vadászassál töltött a Mátrában, nos, lehet, hogy Boros elvtársnak a kritika úgy tűnt, mintha nem volna eléggé szobatiszta es szalonaépes. Dehát a tények tények maradnak, s bárhogyan is adta elő ezt Marosán, nem lett volna szabad úgy válaszolni, ahogyan Boros elvtárs tette. Gúnynak is rossz volt a jelenlevő kommunistáknak azt hallani, hogy azért ment el két napra vadászni egy hivatásos funkcionárius, mert akkor, hátha jobban megy a tsz-szervezés. Minthogy — húzta meg az ördögi párhuzamot „önkritikájában” önmaga és Marosán csele között — .Gyöngyösön is jobban megy a politikai élet azóta, mióta Marosánt leváltották. Ne hagyja Boros elvtárs, hogy elvtársai azt higgyjék, az isten vaksággal verte meg őt. A következőkben próbálja meg bebizonyítani, hogy ez a kirohanás csak pillanatnyi Indisz- ponáltság hatása volt, hogy ő nem ilyen, hogy nemcsak nézi, de látja is az életet, a változást. Hogy az évekkel ezelőtt hibákat elkövetett kommunistákat nem priusz szerint osztályozza. Bizony, nekünk kommunistáknak (bármilyen frázisnak is tűnik, épp e példa bizonyítja, hogy az ismétlés nem fölösleges) nagyon szeretnünk kell az embereket. Nem szabad a nyomorék szemére vetni púpját. Még kevésbé a szeplőt is púpnak látni és elkiabálni! Szerencsére a párt erős, a kommunisták józanfejű emberek, fejlett igazságérzettel, ítélőképességgel, s ma már az ilyesmit nem hagyják, nem tűrik, mint ahogy az említett összejövetelen sem hagyták. Ez a tudat, egymás erejébe, becsületébe vetett, bizalom és hit ad erőt, ha az ember elfárad, — a további küzdelmek újrakezdéséhez. Ez, az emberek, a kommunisták lelkének, jellemének ilyen komoly változása — hitem szerint — az eltelt 16 év legnagyobb produktuma. Erre építenek az emberek, ösztönösen a gyöngyösi parasztember is, aki épp a napokban több ezred magával lépett arra az ,új útra, amelyet a kommunis- ; ták mutattak nekik. Erre gon- ; dőlt, erről írt József Attila is, : mert amikor ő magáról be- ; szélt, a pártra gondolt. Rám tekint pártfogón e '. század: rám gondol, szántván, a ■ paraszt: : Ne dobjuk hát el balgán leg- : erősebb fegyverünket, az em- I berszeretetet, a munkás, a • kommunista szolidaritást, mért • e fegyver nélkül könnyen •egyedül maradhat az ember, s | Egy ember badarság, ■ egy ember semmi • egymaga ; — bármily kiváló lehet — • öt hüvely vastag gerendát ; sem tud arébb tenni — ; hát még ; öt emeletet. (Majakovszkij) ; 1957. december 31-én: „Az ; élet — kontra Marosán Lajos” ; című cikkemben azt írtam: [ „Ez a mostani cikk is elég [szomorltó újévi ajándék. De... } sokan szeretnék, ha ez amo- |lyan optimista tragédiává vál- ;na. Hiszen a városi pártbizott- ; ságon minden ellenkező hír- í haranggal szemben, többször !ls leszögezték, hogy becsülik ; Marosán elvtársat. S maga í Marosán Lajos is egy hozzám ! írt levelében azt írja: ,... én ! nem vagyok haragban a párt- í tál, engem a párt tett ember- ! ré, és., én a párt erobere vol• tam és leszek ezután is.” Ez jó I dolog, szép dolog, meg kell • tenni” — fejeztem be az ak• kori cikkem. ; Az eltelt három év, a végezett munka, az emberek, a ; kommunisták becsülése, s az a • tény, hogy Marosánt munkája ;és szorgalma jutalmaként vál- [lalati igazgatóvá léptette elő [a párt, bizonyítja, hogy Ma- [rosán Lajos leírt sorai nem [ pusztába kiáltott, szavak vol- ;tak. „...én a párt embere vol- I tam és leszek ezután is.” Erre } most. már a gyöngyösi kom- í munisták és e cikk írója is I tanú. Suha Andor lesz, a disznóról, amely nem] akar enni, pedig még ráférned egy kis szalonna, a macskáról] és a komáról, sőt újra és újra] kifejtette, hogy mennyire egyet-] ért a. szövetkezéssel — de alá-] írni az istennek sem írta alá. ] — Nézze, kedves Szabó bácsi: — adta fel végülis a harcot Ko-i ródi szégyenkezve — én most] elbúcsúzom, majd eljön magú-] hoz más, akivel jobban szót ért.] Nekem nem sikerült... '< — Ugyan már aranyos elv-] társ, ne sértsen meg engem...] már hogyne értenénk mi egy-] mással szót, amikor nagyonis] megértettük... Nincs nekünk] semmi bajunk egymással és< minek is jönne valaki ismeret-] len... ' ] — Dehát akkor, ha ennyire] szót értünkJ miért nem írja] már alá az isten szerelmére? — j fakadt ki most már nem lep-] lezve sem mérgét a kudarc fe-< lett érzett elkeseredését Kó- ] ródi... ] — Hát megmondom én őszin- < tén... Nem jött még haza “< legkisebb unokám... Aki ná-< lünk nevelkedik... Most tizen-] egyéves a lelkem, csuda egy< okos gyerek... Nagy ember< lesz abból, ha megnő... Nem is< tudom, hol csavaroghat ez a< gyerek — töprengett, egyáltalán] nem színészkedve Szabó... — Az unokája? — kerekedett] el Kóródi szeme, mert erre az-] tán tényleg nem számított. ] — Igen, az unokám... Na,< megmondom én kereken... Jár-] tam én egy iskolát, de mikor< volt az... Többre nem futotta,< hát hogy írjam én alá akkor...] Majd odahamisítja a gyerek...] Nem mindegy az...? Csak el] ne mondja már senkinek, ara-] nyos elvtársam, ha már ilyen jó] összemelegedtünk — kacsintott] egy kicsit szégyenkezve Szabó] és nem mert Kóródi arcába] nézni. ] Kár volt pedig, mert olyan] széles és megelégedett mosolyt] ritkán lát az ember egy észten-] dó ben. i vagy négyszer elzavartam a házból, de mindig visszajön, mintha csak tudná, hogy nem akármilyen portán eheti a fene a nagy jómódtól... Pontosan négy órája beszélgetnek. Kétszáznegyven perce, az annyi, mint kétszemegy- venszer hatvan másodperc ... De ha kell, itt ül reggelig, most már csakazért is, most már juszt is, rajta ne vigyorogjon senki, ha kihúzta a lábát, hogy na, ezt is jól kiagitáltuk innen. Amikor ebéd- után bekopogtatott, kicsit félve, kicsit félszegen, eszébe sem jutott, hogy itt valamiféle azonnali siker várhat rá. Szót ejtenek ma, visszajön holnap, beszélgetnek holnapután, jön egyedül, másodmagával, vitatkoznak, érvelnek és milyen nagyszerű érzés is lesz az, hogy a tények, az érvek erejével ő tud meggyőzni egy embert, hogy régi élete helyett újat, jobbat válasszon. Így képzelte el, de már a második mondatnál tapsolni szeretett volna, ha elbújhatott volna egy pillanatra valahová, mert olyan nagyszerűen mentek a dolgok. Hogyne... persze... mi is úgy gondoltuk... ez az egyedüli helyes út... — bólogatott, magyarázott Szabó István hatholdas gazda, s ekkor követte el, egészen biztosan ekkor követte el a hibát, mert már negyedórás beszélgetés után egyből előhúzta a belépési nyilatkozatot: — Hát akkor megértettük volna egymást, Szabó bátyám, itt van, írja alá... — Minek azt elsietni — jegyezte meg az öreg és ennek már éppen négy órája. Azóta a papír úgy jár ki, s be a zsebéből, mint valami szemtelenül kiváncsi egér, beszélt már az öreg a filoxéravészről és az unokájáról, aki traktortervezö nyugdíj, hogy az emberfia öregségében sem marad védtelen rabja a fiatalok önzésének, már csak hülledezni • tud ... — Dehát akkor itt minden rendben van, akkor mi megértjük egymást Szabó bátyám, hát nem igaz? — Mi meg, aranyos elvtársam ... Mi nagyon meg. Egy kocsin ülnénk, én is a szocializmust akarom, meg maga is. Két ilyen jó ember miért is ne értené meg egymást e világban — helyesel Szabó bátyám, hogy Kóródiból kiszakad egy boldog sóhaj, na‘talán most: — Tehát akkor aláírja most a belépési nyilatkozatot Szabó bátyám, igaz? — No... no, nem kell azt elsietni... Volt nekem egy komám, az isten nyugosztalja, még az első háború után halt meg — kap valami hosz- szú történetbe Szabó, hogy Kóródi kezdi úgy érezni magát, mintha vasabroncsba dugta volna a fejét és csak félfüllel hallja, hogy a koma megúszta Doberdót, Piavet, de úgy falt mindig, mint egy megszállott, el is vitte a gyomra, azazhogy a nagy sietség. Meg kell ám jól rágni mindent, aranyos elvtársam —, szűrte le a szentenciát Szabó bátyám és csontos kezével akkorát ütött az asztalra felugró macska fejére, hogy nyávogva, eszét vesztve ugrott ki az ajtón. — Szemtelen dögje, már kétszer zabálta meg a tejfölt a kamrában, de az egerek ott mászkálhatnak az orrán, akkor sem fogna egyet sem ... Látja, aranyos elvtársam, így útálom én a léhütöket, ingyenélőket ... Ki nem állhatom őket... Ezt a macskát is Ef óródi, már az aprószen- tekét leátkozta az égből, s talán századszor túrt bele tüske hajába. Hogy az isten akárhová tegye az ilyen makacs embert, mert neki is ilyen a szerencséje, lám, olyan gazdát fogott ki, akit az első pillanatban megcsókolt volna, most meg talán legszívesebben megfojtana. De káromkodni sem lehet hangosan, kiabálni sem, csak vigyorogni, szuszogni, elölről kezdeni, aztán hülledezni, hogy voltaképpen többet mond el ez a hat- vanegynéhány éves kálomista nyakú tömzsi emberke neki, az agitátornak, mint amennyit ő el tud mondani annak, akit pedig éppen neki kellene beagitálni a szövetkezetbe ... Mondja az, mint a vízfolyás, még annál is jobban... Most is, hát ebbe bele lehet bolondulni .., — Tudom én azt, hogyne tudnám ... Ami a nagyuraknak jó volt, az miért ne lenr^e nekünk jó. kisparasztoknak. . — Na. ugye, Szabó bátyám — kapja el a szó végét, de Szabó bátyám lélegzetvétel nélkül folytatja, mintha ő tanulta volna ki a népnevelő mesterséget ... — ... a traktort kis parcellán kihasználni nem lehet, sok az önköltség, a gép meg se tud fordulni... Tudom én azt jól — sorolja az öreg immáron hetedszer is rendületlenül, hogy micsodás sok jó dolog van a szövetkezésben ... Kóródi összehúzza a szemét, úgy nézi emberét: az anyját, csak nem gúnyolódik vele, csak nem valamiféle paraszti furfang ez, hogy szóhoz nem ; engedi a népnevelőt, elmondani helyette minden érvet, mígnem a népnevelő valósággal beagitáltatik a szövetkezet- 1 be, akiről meg szó van, az '•jót nevet a markába. De nem, '■az öreg nagyon komolyan ve- ' szí a dolgát, s amikor arról • beszél, hogy nagy dolog ám a GYURKÓ GÉZA: AZ ALÁÍRÁS
