Népújság, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-06 / 287. szám

1960. december 6., kedd NÉPÚJSÁG s Bizakodással néznek a jövő elé ] A VONAT ELINDULT. Lassan kattogni kezdtek a ke­rekek és elrendeződtek az uta­sok is. A fűikében öten ültünk, ebből négyen makiáriak. Va­lamennyien az időt szidtuk, hogy megint esik. Amikor jó kimérgelődtük magunkat, a legidősebb asszony szólalt meg: — Vili bátyám, maga meg hol járt? — Az orvosnál, Teri! Fáj a gyomrom — válaszolt az öreg. — Mi történt? Nincs tán’ va­lami komoly baja? — Hát, elég komoly! Feké­lyem van. Mandulányi... Az orvos azt mondta, igyák tejet, minél többet és hagyjam el a ' bort, a dohányt... Hogy esett reggel, mondom az asszony­nak: bemegyek az orvoshoz, hiszen ilyen időben úgysem tudunk mit kezdeni a répával. — Vili bátyámnak hány munkaegysége van? — érdek­lődött tovább az idős asszony. — Kettőszáznyolcvan! Tu­dod, a tavasszal kezdtem, s öreg is vagyok már, nem úgy megy a munka, ahogy azt sze­retném. Bezzeg a fiatalok, ők jobban bírják. Szépen keres­nek. Ott van Ragó Pityu a Bé­kében, épp tegnap hallottam, hogy 450 munkaegysége van. — Mi is megelégedettek len­nénk, csak ez az eső ne esne már — így az asszony. | A BESZÉLGETÉST I a , ! ______________________! vonat fé kezése szakította ketté. Sze- delőzködött mindenki. Makiá­ron valamennyien leszálltunk, ök hazafelé tartottak, én a Bé­ke Termelőszövetkezet irodá­jába. Hamarosan találkoztam az elnökkel. Szóba hoztam előt­te a vonati beszélgetést. — Igen, legjobb szövetkezeti tagjaink egyike Ragó István — világosított fel az elnök. — Csendes természetű, munkát szerető ember, aki mindig tud­ja a kötelességét. Esténként át­jár az irodába megbeszélni a másnapi munkát. Okos ember, nemegyszer ráhallgattam már magam is. Ragóék az Egri út 2. szám alatt laknak Makiáron. Szép, takaros házuk van. Messziről is arról vall, hogy volt miből felépítenie a gazdájának. Ragó István barna hajú, ke­vés beszédű,^ fiatalos mozgású ember. Csup“án a homlokán és a szeme sarkában végigfutó szarkaláb árulja el a kíván­csiskodónak a felette elszálló 41 évet. Mellette felesége áll. Valamikor szép lány lehetett, olyan, aki után többször is hátrafordultak a legények. Harmincnyolc éves, de hajában nem találni egy barna szálat sem, mint ő mondja: megfehé­rítette haját az idő. R a g ó Istvánnak, mielőtt megnősült volna, meg kel­lett járnia a frontot. 1940­A reggeli perceknek, mint valami színház­nak, megvan a saját közönsége. Minden perc más embereket ölel körül, minden perc egy másik bérlet, ahol a tulajdonosok már jól ismerik egymást és idegenkedve nézik a betolakodót, aki vala­milyen érthetetlen ok miatt előbb, vagy ké­sőbb lohol most az ő percükben, végig az ut­cán, -ismeretlen cél fe­lé. Meg nem fogalma­zott, jóvá nem hagyott és ki nem hirdetett menetrend ez, de tör­vény, hogy a vonatok és autóbuszok tanul­hatnának belőle, tör­vény, amely valahogy közösséget kovácsolt össze az otthon és a munkahely között. E közösségeknek ki­alakult, sajátos profil­juk van — hogy ne he­re-lünk jobb szót en­nél. Hajnali öt: kofák, parasztasszonyok, fá­radt pincérek órája. Reggeli hat: háziasz- szonyok loholnak a pi­acra, tejért, megindul az áradat az üzemek felé. Fél nyolc: diákok, bérelszámolók, gép­írónők, banktisztvise­lők... ben vonult be katonának, és 1944-ben annyi szabadságot en­gedélyeztek csak a számára, hogy hazajött, másnap meg­tarthatta az esküvőjét, s aztán hajnalban már indult vissza. Mikor 1946-ban hazatért, meghalt feleségének az édes­apja, így örököltek 8 hold föl­det a makiári határban. Jó föld volt, minden évben megadta a maga hasznát. Termett rajta kukorica, búza, árpa, takar­mány, minden, ami kellett. Közben megszületett Erzsiké is, aki most 13 éves, hetedik osztályba jár. Jól tanul, egye­dül rajta múlik, hogy mi válik majd belőle. Büszke rá a csa­lád. Nemigen lehet bizonyítvá­nyában találni ötösnél rosz- szabb osztályzatot. Laci, a leg­kisebb, most 9 éves, jól tanul ő is, neki a motor a mindene. — Mi jó éltünk egyénileg is — mondja a gazda — nem volt különösebb bajunk, a ház Kö­rül mindig volt csirke, liba, az ólban sertés, az istállóban te­hén. Szerződésesen hizlaltam őket az államnak. Jól fizettek érte. A házat rendbe tettük, neveltük a gyermekeket és emeliei élni is lehetett... — S amikor bekopogtak, hogy István bátyám lépjen be maga is a csoportba, mit vála­szolt? — kérdem. — Hogy őszinte legyek, nem szívesen láttam őket. Ügy gon­doltam: megélek magam is. Attól féltem leginkább, hogy nem értjük majd meg egymást. Ki így, ki úgy szeret dolgozni. Van, aki jobban bírja, van, aki lassabban, sőt még lusta is akad. — Mégis aláírtam, mert nem akartam elmaradni a többiek­től. Nem volt könnyű szakítani a régivel és talán még a szék is megroppant alattam. Emlék­szem: nagyon melegem volt... — így mondja Pista bácsi, s aztán máris új életükről mesél. MEGKEZDŐDÖTT a közös munka, a közös gazdálkodás, öt brigádvezetőnek választot­ták, mert ismerték képességeit, ismerték szakmai tudását, munkaszeretetét, ötven ember került a keze alá, meg 300 hold föld a nyolc hold helyett. A munka napjában szülte a problémákat, az intézni való­kat. A brigád tagjai az ő veze­tésével időben elvégeztek min­den munkát és a szövetkezet­ben jól jött a sok-sok tapasz­talat. Lelkiismeretes munkára, gondosságra biztatja mindig az embereket. Egy példát is mond, szívesen meghallgatom: — Az emberek kimentek vörösherét kaszálni. Hét kocsi vitte ki őket Hazafelé azon­ban nem jutott senkinek sem az eszébe, hogy ott van a ku­korica letörve, s azt is be kell egyszer szállítani. Szóltam az embereknek. Így a hét kocsi ku­korica bejött, de ha nem szó­lok, üresen jönnek haza a sze­kerek. Képzelje el, ilyen idő­ben minden kocsi kukorica be­takarítása nagy fáradságba ke­rül, aztán ezzel is kevesebb lett odakünn a földeken. És lenne még sok-sok példa a vetéstől kezdve egészen a betakarításig. — Ó, hagyja — szól közbe a felesége — reggel is dühös volt, hogy esik az eső. Mindenáron menni akart... — Hogyne, hiszen van épp elég elvégezetlen munka — szól közbe a gazda. — Istállót építünk az állatoknak, azt is a tél előtt be kell fejezni. — Megtalálta-e a számítását a szövetkezetben? — kérdem Később, beszélgetésünk során. — Meg! — válaszol határo­zottan. — Pedig ebben az évben rossz volt az időjárás, kevés a munkaerő, mégsem lett hiába­való a munkánk. A szövetke­zetben 43 forint jut egy mun­kaegységre és év végére meg­lesz az ötszáz munkaegységem, amely magában is már 21 500 forint. Ehhez természetesen, nincs hozzászámítva a háztáji gazdaság jövedelme, sem az, amit a szerződéses állatok után kapok, mert az idén is szer­ződtem háztájiban. — Megvan most is minde­nem, nem panaszkodhatom — mondja, aztán az előleget em­líti. — Eddig 21 mázsa búzát, 10 mázsa árpát, 37 mázsa ku­koricát és 2800 forintot kap­tam. Szerintem fontos lenne, ha jövőre már minden hónap­ban fizetne előleget a szövet­kezet, mert a pénzre szükség van a háznál, nemcsak ősszel, hanem nyáron is. A gyerekek iskolába járnak, ruha, cipő kell... meg más egyéb is. GYORSAN ELSZALAD az idő, ha beszélget az ember. Nem is vesszük észre, hogy be­esteledett. Pista bácsinak men­nie kell, várják a jószágok. Bú­csúzom Ragó Pista bácsitól, aki kételkedve lépett a szövet­kezetbe, de aki megtalálta szá­mítását és bizakodással tekint már a jövő felé. FAZEKAS ISTVÁN Hatvan város anyaköny véből Születtek: Szőllősi Gyula, Szkle- nár György Gyula, Ajtai Éva, Nagy Terézia, Klement Éva Katalin, Czi- bolya Judit, Katona Ferenc, Trom- posch Károly, Kulcsár Mária, Lip- ták László. Varga Katalin, Blasko- vics Piroska. Házasságot kötöttek: Nagy Béla, Karácsony Mária, Fister Ákos Jó­zsef—Tóth Margit, Kálmán István— Márkis Anna Jolán. Meghaltak: Almás! Ferencmé (Bársony Mária), Tóth Jánosné (Bózsvári Teréz). Kennedy megválaszt ásánok furcsa következménye Charlie Taylor, 62 éves det­roiti csavargó 30 napi börtön­büntetéstől menekült meg Ken­nedy választási győzelme foly­tán. Amikor ugyanis néhány nap­pal a választás előtt a bíró ki­hallgatta, a csavargó azzal vé dekezett. hogy nem tud mun kát kapni. Joseph A. Gillis det roiti bíró a következőképper okoskodott: „Kennedy szerint valóban kevés a munkaalka lom, Nixon viszont azt állítja, hogy munka van bőven. Várjuk meg a választások eredményét és csak azután döntsük el, igaza van-e a csavargónak, vagy sem". Mihelyt megjött a hír Ken­nedy megválasztásáról, a det­roiti bíró szabadonbocsátotta Charlie Taylort. — SZOMBATON az andor- naktályai nőbizottság ünnepi ülést tartott, amelyen a gyerme­kek Télapó-ajándékot adtak át szüleiknek. A kis ünnepség után megtárgyaltak az asszo­nyok a termelőszövetkezetek fejlesztésével kapcsolatos teen­dőket. A 67 éves Allan Dulles, a „kémkedés nagymes­tere”, megmaradt a Köz­ponti Hírszerző Hivatal élén. Dulles nem dolgo­zik kémnőkkel. akik szépségükkel, rámenős kalandorokkal, akik tűz­harcba igyekeznek me­nekülni az elhárítás ke­zei közül. Dulles a tech­nika embere, az U—2 kémrepülőgépeké, a Dis­coverer bolygóké, ame­lyekben, szerinte. job­ban lehet bízni, mint a legszebb kémnő sikeré­ben. V Ezen a véleményen most ne vitatkozzunk. Azt azonban el kell is­merni, hogy Dullesnek nehéz dolga lesz: Feke­te-Afrikára kell figyel­mét összpontosítania, s mint jó mesterdetektiv- nek, meg kell jósolnia, — merre tart ez a föld­rész. Rendkívül nehéz feladat ez, szükség van valóban minden techni­kai és emberi erő latba- vetésére, mert Allan Dulleson kívül csak egy tízéves újságolvasó gye­rek tudná megmondani — minő.en technika nél­kül, igaz! merre is tart Afrika. A szabadság és a füg­getlenség felé! Csakhogy erről nem lehet fényké­pet készíteni, még a Dis­cover er-bolygóval sem. (~ó) Garasos vagy takarékos? A percek közössége És úgy nyolc óra után valamiféle sajá­tos új közösség indul neki a napnak: a nyug­hatatlan nyugdíjasok serege. Hova mennek? Miért mennek? Ezer­nyi apró valós és csi­nált ügy vonza őket az utcára, ahol a min­dennapok élete lüktet, ahol a sürgő-forgó em­beráradatban állig sál­ban topognak végig az öreg utcákon... Minden reggel talál­kozom Vele és asz- szonyával. Nyugdíjas lehet, az asszony a pi­acra indul, nem nagy bevásárlásokért, mert mi kell két öreg em­bernek? — s ő kíséri olyan megfontoltan és határozottan, mintha nélküle teljességgel le­hetetlen lenne krump­lit, vagy sót, kenyeret, vagy éppen vajat ven­ni a boltban. Jönnek velem szemben, perc­nyi pontossággal, egy­más mellett, meleg sálba bugyolálva, sza­tyorral az asszony, ko­pott táskával hóna alatt a férfi, vastag ősz bajusza szépen har­monizál az asszony ha­jával. Jönnek szótla­nul, mint akik már mindent megbeszéltek, akiknek már nincs mit egymásnak elmonda- niok, pedig csak nincs miért mondaniok egy­másnak, Köhhent egyet az ember, s az asszony tudja, mit akar. Meg­hűlt egy kicsit, csipke­tea kell, meg egy kis méz. A mézet a szom­szédoktól kell kérni... Az öreg szusszant egyet és az asszony tudja, hogy embere nem szereti a szomszé­dokat, mert azok har­sány, kiabálás embe­rek, nem rosszak, nem kötekedők, nem tiszte­letlenek, csak mindig harsog az egész ház tőlük. Így hát nem ra­jong a méz gondolatá­ért. Majd azt fogja mondani, hogy másutt szerezte, de eszébe jut, hogy ezt is tudja embere... Így beszélgetnek egymással, amíg bal­lagnak lassan befelé a városba, aki nézi őket, csak azt látja, hogy hallgatagon, kicsit ta­lán únva is egymást, lépkednek az üzletek között. Vagy egy hétig nem találkoztam velük, először azt hittem késnek, vagy én jöt­tem korábban, aztán aggódni kezdtem a két ismeretlen öregért, biztosan betegek, fek­szenek egymás mellett, a hideg szobában, ahol a csipketea is hideg és megsavanyodik a po­hárban, végül már ti­tokban arra gondol­tam, hogy a percek ki­hullatták kettejüket a mi közösségünkből. Titokban már gyászol­tam is őket, s hiába próbáltam kinevetni saját magam, hogy teljességgel ismeretlen emberekért aggódom, akiknek nevét sem tu­dom, azt se, hogy hol laknak, mik voltak azelőtt, semmit se tu­dok róluk — valahogy üres lett az én perce­im utcája nélkülük. Ma reggel, ahogy fújtatok a domboldal­ba vágott lépcsőkön felfelé, egyszer csak, mintha valami képke­retből léptek volna ki a téli ég hátterében, a ÁLTALÁBAN a pazarló emberek szoktak lenézően nyi­latkozni azokról, akik valami­cél megvalósítása érdekében „élére rakják a garast”, s a takarékos életmód mellett va­lóban meg is veszik, amit el­terveztek. Garasos, vagy taka­rékos emberek ezek a pénz- gyűjtögetők? Vannak akik valóban gara­sos emberek, akik a pénz örö­méért gyűjtögetnek és legtöbb esetben nem is tudnák meg­mondani miért, mire gyűjtik a pénzt, csak a zsugoriak szen­vedélyével rejtik a drága „pa­pírt”. Hallottam egy családról, ahol mindent eladtak egy la­kásból, mert autót vettek. S mikor azt kérdeztem, ml lesz a csupasz falak között, azt fe­lelték a szomszédok: „majd eladják az autót, ha rágondol­ják magukat a bútorra”. Ez aztán a céltakarékosság! Sem a garasost, sem a helytelen költekezőt nem említettem volna, ha nem lennének ilye­nek. De vannak, számuk már egyre kevesebb, mert a kihaló fajtához tartoznak. A TAKARÉKOS EMBER í legfontosabb jellemvonása, szűk utca torkolatá­ban megjelentek ők ketten, egymás mel­lett, szatyorral és tás­kával, némán cso­szogva lefelé, be a vá­rosba. Megtorpantam egy pillanatra, valamiféle jóleső melegség öntött el belül, amint néztem a két öreg embert, a férfit és a nőt, ahogy megfontolt komolyság­gal, öreg játékot játsz­va a perccel, a tenni­valókkal ballagtak a lépcsőkön, számomra ismeretlen helyről, csak sejtettem ismerős célok fAé. Amikor mellém értek, akarat lanul is rájuk köszön­tem, hangosan, vidá­man, felszabadultan. Rám csodálkoztak mind a ketten, de egy pillanatnyi értetlenség után fény villant fel az öreg szemekben csendesen bólintottak, de csak a férfi szólalt meg: — Jő reggelt, fiam — mondta, s mintha egy kis hála csillant volna fel a két közöm­bös, udvarias szó mö­gött. Megértették? Egész biztos. (gyúr kő) hogy a pénzt csak eszköznek tekinti célja eléréséhez, s cél­tudatosan osztja be amit ke­res. Csak a fölöslegét gyűjti, mert okosan él, S ma már egyre többen élnek nálunk okosam. 1946 óta bebizonyoso­dott. hogy pénzünk jó, hogy az Országos Takarékpénztár a mi rendszerünk intézménye, ahol szinte egyéni gondosság­gal vigyáznak a dolgozó em­berek megtakarított pénzére. Ezzel a bizalommal magya­rázható néhány jellemző számadat. * Az elmúlt évben például Heves megyében a ta­karékbetét-állomány 90 millió forintot tett ki. Ebben az év­ben — ez ideig — 130 millió forint a betétállomány. A szek­rényben, szalmazsákban rej­tőző pénz bizonytalanságát mind több esetben váltja fel a biztos takarékbetétet. Ez a 130 millió nagy szám, és apró­pénzre váltva azt jelenti, hogy megyénkben az egy főre eső átlag 360 forint körül van. Há­romszázhatvan forint egy em­berre! S mindezt több mint 46 000 iskolásgyerek, takarékos KST-tagok, takarékszövetkeze­tek tagjai, s magánemberként 128 postahivatalnál, kilenc ta­karékpénztári egységnél beté­tet elhelyezők gyűjtötték ösz- sze. A számok halmazában azonban nem vész el a lényeg. Ezek a statisztikai adatok él­nek. Élnek Egerfarmoson, ahol annyi takarékbetétkönyvet váltottak, ahány ház van a községben, ahol a betétállo­mány egy főre eső átlaga 800 forint, s még ez évben ezerre akarják kerekíteni. Mónosbc- len, Poroszlón, Terpesen és még számos helyen adtak tar­talmat az egyébként üresen kongó jelszónak: „A takaré­kosság — biztos jövő.” Az egyéni takarékosság előnyeit csak emeli, hogy a betétesek saját pénzük mellé minden fáradság nélkül megkapják a kamatot. Ennek a 130 millió* betétállománynak ez évi ka­mata mintegy ötmillió forint. Azok az emberek, akik ezt a 130 milliót összegyűjtötték^ valóban okosan élnek. Beosz­tással, tervezéssel gondolnak jövőjükre. Mert mióta pénz van a világon és a mondás: nincs az a sok, ami elég len­ne, és tegyük hozzá, nincs az a sok pénz, amit el ne lehetne költeni. De ha a család a hó­nap első napjaiban összeülj hogy megállapítsa, miből le­het megélni, ruházkodni és szórakozni az elkövetkező hó­napban, lehetetlen, hogy ne maradjon valami a takarék- betétkönyvre, ami egy na­gyobb családi álom megvaló­sításához szükséges. A példák többsége azt igazolja, hogy a meggondoltan tervező csalá­dok jutnak ötről a hatra. Ezek számára öröm a munka, mert látják eredményét annak, hogy dolgoznak. A takarékos em­ber nyugodt, kiegyensúlyozott, költekezés helyett — vásárolj vagy félretesz. A TAKARÉKOSSÁGI napok alatt nagyon sokan megismer­kedtek az egyéni takarékosság lehetőségeivel, előnyeivel. Sok embernek talán eszébe sem jutott, hogy takarékszövetke­zeti, vagy KST-tag legyen* hogy néhány forintot adjon iskolás gyermekének takarék­bélyegre. De most „a hegy ment Mohamedhez” és a kü­lönböző társadalmi szervek rendezésében sorra kerülő ta­karékossági esteken, nem a tagszervezés, hanem a fel- világosító szó a lényeg. Ezek a takarékossági ankétok nem voltak hiábavalók. A falusi, üzemi, városi dolgozóknak tét' szik az „Ahány ház, annyi ta­karékbetétkönyv” mozgalom. Az ugrásszerű fejlődés pedig azt mutatja, hogy mégiscsak több nálunk a takarékos em­ber, mint a garasos! Cs. Adám Éva Akiknek szívesen tapsoltunk Az egri Gárdonyi Géza Színház Schubert Három a kislány című nagyoperettjében Rassy Tibornak, Tschöll papa és Czeglédy Sándornak Novotny alakításairért. (Kiss Béla rajzai)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents