Népújság, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODALMI ADR KUUUtSUUM

j^EM SZERETEM a falut, tehát nem maradok. Logikus? De hát, kedves barátom, végül is mit szeressek rajta? Izig- vérig városi ember voltam, szüleim, nagyszü- leim mind... mind és ha valamikor kezembe került egy könyv, amely paraszti témát dolgozott fel, úgy olvastam, mint valami útleírást, mint Cooper Vadölőjét, vagy mit tudom én mit. Sár és sötétség. Igenis sötétség, még akkor is, ha van villany. Ilyenkor érzi talán legjobban az ember, ha villany van, hogy voltaképpen milyen kegyetlen a sötétség. Mert nézze, van rádióm és van televízióm, könyveim, kávéfőzőm, a lakás is otthonos, — enélkül már meg is bolondultam volna, higyje el. Most itt ülök, nézem a TV-n Pécsit, megbabonáz az alakításával és ekkor kopogtat valaki, elhívnak egy beteghez, s megyek végig a sötét, sáros, kihalt falusi utcán, még kegyetlenebből rádöbbenve, hogy az én egész otthonom csak illúzió, vagy ha úgy tetszik: sziget, amelyet én naivan végtelen szárazföldnek hiszek eltompult pillanataimban. Hallgatom a rádión Sosztako- vicsot, behúnyom a szemem, szinte extázisba ringat a hangszerek csodálatos összefonódása és ekkor kopogtat valaki, megyek végig a sötét, sároS, kihalt falusi utcán és a kocsmából ronda rikoltozás kíséri cipőm cuppogását.

A kultúrház nem minden!

Nem szeretem, nem tudtam megszeretni a falut, tehát nem maradok. Logikus? Jó, tudom, küldetés, holnap másképp lesz, micsoda fejlődés tegnaphoz mérten, megbecsülés és tekintély, ismerem ezeket, nem is magától hallottam először, elhiheti. Ezzel küldtek ide, s jöttem, mert más választásom akkor nem volt, ezzel fogadtak és húsz éve nem kezelt bajokkal, minha csak engem vártak volna, két évtizede csak engem, hogy beleturkáljak ebbe a rettenetes múltba, ami itt lehetett. Minek ez nekem? Soha nem akartam megváltó lenni, legyen Messiás az, akinek ez tetszik, aki erre elhivatottságot érez és én már ma akarom magamnak azt a holnapot, amit itt nekem ígérnek, s amely a városban már egyenesen tegnapnak számít.

Ugyan, ne agitáljon itt engem! Bocsásson meg, kissé Ingerült vagyok, mint mindig, ha ilyet hallok. Esetek igenis vannak, sőt itt csak esetek vannak, s ha én lennék ama doktor Arrowsmith, vagy nekem lenne réztáblám a kapu alatt, minden bizonnyal, nagyon örülnék is neki. Mintha beteg ember csak falun élne. Nevetséges!

ÜPE ÉS MÄJ, gyomor és sérv, soha

•Ll nem kezelt reumák, ezernyi nyavalya, amit évek, évtizedek óta eszébe nem jutott orvosnak megmutatni, azt most mind ide öntik az én rendelőmbe, mint valami fojtogató szennyvizet. Sokszor nem tudja az ember, hogy dührohamot kapjon, vagy nevessen, bizonyisten, nem tudja az ember. Jön egy öregasszony, vén, mint az országút:

— Doktor úr, aranyos lelkem, műfogak kellenének..:

Nézem a száját, egy fog nincs benne, az utolsó is tíz éve hullhatott ki, most kell neki műfogsor.

— Doktor úr, kérem, ez a szemölcs itt — jön egy menyecske hozzám, hogy operáljam le a szemölcsöt az arcáról, mert az elcsúfítja és beláthatom, hogy erre az operációra szükség van. Belátom, hogyne láthatnám be, miért is ne? Le a szemölccsel!

— Doktor úr, fáj a fejem, írjon már fel nekem Demalgont — ezt egy idős paraszt bácsi mondja, nekem, az orvosnak. Lenyelem a mérgem, pedig a guta kerülget, s igyekszem udvariasan közölni vele, hogy az hastályi fájdalmak ellen jó, s különben is bízzék a kezelőorvosában, aki ugyebár azért tanulta ki ezt a szakmát, hogy jobban értsen hozzá, mint. ■.

— Karilt ne írjon fel, az árt a szívemnek — vág közbe az öreg, mert ő már azt is tudja, hogy a Karilba koffein van, mert ő már mindent tud, lévén már biztosított és hogyan is jöhetnék én ahhoz, fiatal, egyetemről nemrég szabadult orvos, hogy a nagyapámat tanítsam: Gyógyászatra.

ETAT ÍGY ÉLEK itt. Röviden, dióhéj- ban, esetek között és sárban, szemölcsöt irtva és „Tiszta udvar — rendes ház” mozgalmat szervezve, előadást tartva a kézmosásról és utasítást adva, hogy a klozet milyen messze legyen a konyhától, kúttól. Na, ehhez mit szól?

Egy marhaság! Látja, ez az, ami még jobban felbosszantja az embert. Mi van abban hősiesség, ha valaki megdolgozik a fizetéséért? Mindig utáltam, ha a szavakkal do- bálództak, ha a jelzőket úgy használták, mint a zsebkendőt, vagy a fogpiszkálót. Tudja, mi volt az a nagy hősiesség? Kinevet, ha elmondom. Becsületszavamra, kinevet, mert nem hős, de ostoba fajankó voltam, aki beugrott egy másik ostoba embernek. Ehnyi az egész. Na, várjon, elmondom, csak mint jellemzőt.

Tavaly télen történt, néhány hónapja voltam még csak itt a faluban, egy este. Éppen Móriczot olvastam, nem nagyon szeretem, megmondom őszintén, de ha már időlegesen falura kerültem, mondom magamban, valahogy ismerkedjünk meg a faluval. Mint a tankönyvet, úgy olvastam, bár kétségkívül megragadott Móricz nyers realitása, kitűnő jellemző ereje, nem kiagyalt szituációi, amikor valaki1 kopogtat. Odamegyek az ablakhoz, kinyitom, illetve nem is kellett kinyitnom, nyílt az magától, s akkora adag havat vágott a képembe, hogy — azt hittem —

GYURKÓ GÉZA:

(UaLakl kű/iogtat

megvakulok. A postás kisasszony volt, akinek csak a neve kisasszony, mert már akkor elvirágzott, amikor talán még én azt se tudtam, hogy posta is van a világon.

— Doktor úr, kérem... a tanyaközpontból telefonáltak, a Béres Sándor kisfia nagyon rosszul van ..: Tessék kimenni.

IRE FELOCSÚDTAM, mint valami szellem, eltűnt, de az is lehet, hogy a hóvihar fújta el, kegyetlen dühében, hogy egy ilyen nyamvadt nőszemély végigdacolt az egész falun vele.

Becsuktam az ablakot és egy olyan cifrát káromkodtam, hogy szegény istenfélő édesanyám már ment volna helyettem gyónni a paphoz. A tanyaközpontba! Nyolc kilométer, de még ha kettő is! Ilyen időben, amikor a házak tíz körömmel kapaszkodnak, hogy el ne fújja őket a vihar, amikor még a tolvaj is félre teszi dolgát a jobb időre, menjek a Béres Sándor kisfiához, aki rosszul van. Legalább elmondták volna a tüneteket, legalább tudnám, hogy komoly-e, vagy sem a baj. Hisz az emberek olyan nagyszájúak, ha egészségesek, mint amennyire gyáva nyu- lak, ha a legkisebb bajuk van. Most mit csináljak? Lehet egy váratlan vakbélgyulladás, lehet egy gyomorrontás, lehet tüdőgyulladás — lehet a jó ég tudja, mi minden —, gyereknél különösen és hóvihar van és nyolc kilométerre van a tanyaközpont.

HARGITAI ISTVÁN:

A szél se fú utánam...

A széli se fú utánam.

S az éj őrtornyai Gyanánt a hűvös égen Lobognak sárga-kéken Észak csillagai: : ;

A szél se fú utánam.

Csak megroppan a hó,

S ott jár velem a társam Fehér világításban —

Mint jó medve apó:

A szél se fú utánam.

S egy kis faépület —:

Ablakain gomolygó Gőzben, mint messze bolygó A térből integet.

A szél se fú utánam;

Olyan barátinak Tűnik a hold ezüstös Feje, — nincs rajta füstös Kemény acélsisak:

A szél se fú utánam.

A vízparton szonett Csengésű ritmusában A tenger zúg magában, —

! s. S feleli mindenkinek. =.

PAPP MIKLÓS:

A vers születése VIHAR

Felhő vagyok és szállni lenne szép, de döngetnek a felbőszült egek, torz már az arcom, széttöredezett és jó szememben rőt tüzekkel ég szél-patkók sebe, vihar karma tép, belémszúmak villamos szegek, sikolt a föld s a kő is megremeg: sötét szürkévé borzad el a kék; vad elektron had rohan meg, feszült szivem szakad s a tér is összedült reccsen a lélek-fa, szikla-szilárd dördül a föld, pattan a húr-világ...

lankadt a felhő, nincs már több erő de kihull egy csöpp eső-csecsemő.

KOVÁCS SÁNDOR:

Nádlerél-dal

Sárga léét a Nádlevél,

Egész éjen * Át zenél,

Zenél, zenél Sustorog,

Sárga szélben Bút suhog!

Sárga lett a Nádlevél, őszi színben Őszt beszél Deret zizget Vén szava,

Ne hallgasd meg,

Végeredményben is orvos vagyok és nem jós, orvostudományból vizsgáztam és nem varázslatból, hogy innen lássak, tudjak és gyógyítsak. Nekiláttam hát az öltözködésnek, magamra húztam, amit magamra húzhattam és kiléptem az udvarra. Nem vagyok író, szerencsére, így tehát nem használok jelzőket, hogy milyen idő volt. Pocsék. Ítéletidő. Jókai jutott eszembe, a Kőszívű ember egyik fia a végtelen orosz hómezők hózivatarában.

— Na, Ödön, fel a trojkára — mormoltam magamban és a fészerből kitoltam a motorkerékpárt. Nyolc kilométert gyalog és éjszaka? Azt már nem! Ketten csak rpeg- birkózunk. A faluban még csak istenes' volt, mert az utat ismertem már valahogy, s ha a lámpa nem is világított messze, tájékozódni tudtam. De amikor arra az istenverte, falucsinálta kövesútra kanyarodtam, az utolsó házat is elhagyva, egyszerűen megperdült alattam a motor és én már feküdtem is alatta, érezve, hogy remeg az egész alkotmány, éppen a derekam felett.

— Azt a magasságos ... — fohászkodtam kegyetlent és megpróbáltam felállni. Átbuktam a motor másik oldalára, s a motor megint rám. Közben üvöltött a szél, nekifeszítettem a hátam, hogy orrá ne lökjön. A vihar egy pillanatra lélegzetet vett és már estem is hanyatt, magamra rántva a motorkeFARKAS ANDRÁS:

Nápolyi szonettek

Az öbölben

\ pálmák törzse szép magasra szökken, Lassan legyeznek itt a levelek,

A szellő-lányok táncot lejtenek,

És fürdőnek a tengeri ködökben.

Onassis jachtja a szelíd öbölben Fogadja a gazdag vendégeket,

S a gazdag vendég mást nem is tehet, Mint csak tort ül, mint megannyi fölkent.

Nekik az éjszaka, s a szesz világít,

S amíg gőzös vérük vadul üli A romlás, rombolás nagy orgiáit,

A roppant század széles gyűrűi Nyakultra forrnak majd s a tiszta napban A boldog nép marad romolhatatlan.

II.

A PJehiscitum téren

A népgyűlés lejtős, hosszas terén,

Ahol a tömzsi székesegyház A szárd udvarházzal kezet ráz.

Szombat van — ősz — szép este és szerény.

A hangulat kicsinyke hangszerén Nápoly zenél, az a legendás,

Amit nem izgat soha sem más,

Mint dal, mint móka, tánc, vagy költemény.

Pedig a sok-sok régi dalban Nemcsak fülekhez szólhat a zene,

A dallamokban nagy moraj van.

Amit a szív, ha meg nem értene.

Nem is találna egyre szépnek:

Hangok, sebek szépek, ha égnek.

m.

Látkép

A tengerrel lomhán farkas-szemet néz A szélső sziklán épített torony,

És Capri mellől a sikátoron

Egy csónak húz, mint libbenő felejtés.

A víz most súlyos, hajnali derengés,

Az este száll és sóhajtón borong,

A víz sok csücskén száll a monoton Dallam, míg minden hallgatásba nem vész.

Kigyúlnák végig az öbölkaréjon A pompás-tarka, ünnepesti fények,

S nekem már nincs itt semmi-semmi célom,

örülök Nápoly cifra örömének És látásáról nem tudok szavalni:

A Főtéren lenéz rám Garibaldi.

I960.

rékpárt. Magam sem tudom hogyan, de végre valahogy megint a nyeregbe ültem, meg- tapogatam a motort, nem történt-e valami kézzel fogható baj, de csak a lábtartó görbült meg egy kicsit. Gázt adtam és újból nekiindultam. Talán félkilométert haladhattam, minden baj nélkül, amikor fázni kezdtem. Lassan mentem, melegen is öltöztem, de mégis fázni kezdett először a kezem, aztán a lábam, majd a derekam.

_ y ISSZA KELLENE fordulni — mor’ mogtam magamban, de közben a motor vitt, egyre vitt, ha lassan is, előre. Aztán elhessegettem a gondolatot, fele úton lehetek már, tán többre is, most már csak előre, hogy fedél alá jussak. Az utat egy darabon olyan simára seperte a szél, mintha nagy teljesítményű söprő autók jártak volna előttem. Megörültem és óvatosan nagyobb gázt adtam. A fejem leszegtem, mert már égett az arcom a jégkristályoktól és a szemem fájt, hisz lehetetlen volt motorszemüveget hordanom. A következő pillanatban valami gödörben huppant egyet a motor, gémbere- dett ujjaim lecsúsztak a kormányról és már repültem is. A rémülettől még jaj se csúszott ki a számon, aztán éles és kegyetlen fájdalom: fekszem hason az út szélén, szám tele hóval, fejem felett a végtelen sötétségből új rohamra indult a vijjogó vihar, egyetlen fény, a motor lámpájának fénye. Egy pillanatig nem mertem mozdulni, aztán valahogy tápászkodni próbáltam, a fájdalom olyan éles és váratlan volt, hogy felordítva zuhantam vissza az árok szélén meggyülem- lett hóba.

üLTÖRT A LÄBAM. Végem. Egy lábAJ törés miatt végem. Reggelre itt megfagyok, még a hó is betemet. A kupacra mindjárt rászúrhatják a keresztet: Dr. Szo- koli Kázmér körzeti orvos, élt 28 évet. Köszönöm. Requiescat in pace. Vigyorogni kezdtem és sírni. Nem szégyellem, sírtam, csak azt nem tudom, hogy miért vigyorogtam. Nem akartam, de éreztem, hogy a szám, mintha, valami erő parancsolná, vigyorra torzul és szélein sósak voltak a könnyek. Anyám jutott eszembe és természetesen, ahogy illik, ő is, aki ugyan nem a menyasszonyom hivatalosan, de végeredményben mégis az, s eszembe jutott, milyen jó, hogy nem a feleségem, kár lenne ilyen fiatalon özveggyé lennie.

A hideg lassan dermeszteni kezdett. A lábam már nem fájt, csak éreztem, hogy már a bőröm alatt is jég van, már a szívemre is jég rakódik és a kezemről csak azt tudtam, hogy van és láttam, de érezni már nem éreztem; Nem részletezem tovább, az éLetösztön-e, vagy az orvosi kíváncsiság, vagy hogy esetleg jobban tessék magának, a kötelességtudat, de lassan, óvatosan mozdulni próbáltam. Végre, nagy kínnal felültem és tapogatni kezdtem a lábam, térdtől lefelé. Ny üt törés sehol.: Bokaficam. Kétségkívül kificamodott a bokám; Enyi az egész. Hangosan elnevettem magam a boldogságtól és megelégedettségtől, hogy kilométerekre a lakott helytől, éjszaka, hóviharban, az árok szélén sziszegve, más bajom nincs, csak egy fájdalmas, de lényegtelen bokaficam. Ekkor meg azért vágott belém a ijedség, hogy ha a motor leállt, nem leszek képes berúgni. Akkor legfeljebb nem egy hóbuckába, hanem valami tisztes sírhelyen szúrják fejem fölé a keresztet.

CZERENCSÉM VOLT. A motor fekve

^ is dohogott, csak a tartályból folyt el egy csomó benzin, de mit zavart most az engem. Sziszegve, jajongva, izzadva, könnyezve, káromkodva felrángattam a motort, valahogy áttettem a lábam, szerencsére a jobb ficamo- dott ki, így sebességet tudtam váltani, — és megindultam. Fékezni? Ugyan minek és kinek?

A tanya különben száz méterre volt, de becsületszavamra mondom, lehetett volna száz kilométerre is, ezen az éjszakán, éppúgy megfagytam volna, annak rendje és módja szerint. Amikor betántorogtam, valósággal ' féllábon ugrálva, ilyet se láttam még, úgy megijedt mindenki, mintha orvos helyett a temetkezési vállalkozó érkezett volna meg.

Öt perc múlva ölni tudtam volna. Nem is ölni, elpuszítani a megboldogult mosolyú anyát, a nyögdécselő kölyköt, aki sokat zabáit a hurkából, a hálás apát, s az öregasszonyt, aki óvatos kézzel húzta le a csizmám, elébb már odahelyezve mellém a forralt bort;.:

Hát ezt nevezi maga hőstettnek? Jó, a faluban ezt mondják, mert azelőtt — hogy úgy mondjam — egy kissé kényelmes orvos volt itt, most meg én, akit éjjel-nappal lehet rán- cigálni tanyáról, tanyára, gyomorrontástól köhögésig, mint valami gépet. Lényeg az, hogy nem szeretem a falut, s ha nem szeretem, akkor él is megyek innen. Logikus? Mikor? Még néhány betegem van, akiket kezelek, s akiket tényleg nem szívesen adnék ki a kezemből, van itt egy előadás-sorozat is, amibe beleütöttem az orrom, azt becstelenség lenne abbahagyni. Még vele se beszéltem, különben tanítónő, hogy mikor kellene már véglegesen összekötni a szekerünk rúdját.;:

TAE KÜLÖNBEN IS, már megbocsásson,

^ mi köze van magának ahhoz, hogy mikor akarok én innen elmenni? Ez végtére is magánügyem, nemdebár? Nyugodjon meg, nem itt fog díszelegni a sírhantom. Megkínálhatom egy pohár borral? Nem, hogy volna a saját termésem, egy betegem lepett meg vele, igazán nagyon rendes, kedves emberek, szerencsére, akad belőlük több is,?? Hát,