Népújság, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-25 / 304. szám
1960. december 25.. vasárnap NÉPÚJSÁG /^sendes egyhangúsággá] hullt a hó. Mintha végtelenül nagy, hatalmas fehér dunnába burkolták volna a külvárost, oly hallgatagon, némán pihent a hideg, vattás takaró alatt. Időközönként a folyón túlról — amelyet már üveges, csillogó jég fedett — kósza, de annál fürgébb szél- fiak osontak a barakklakások közé, s hujjogó újjongással kacarásztak be a ablaküveget helyettesítő papír-, vagy rongykacatok hasadékain. Nőni kezdtek az árnyak. A belvárosban a villanyok ezrei köszöntötték az egyre szürkébbé váló téli alkonyt. Innen a fabódék didergő viskóitól úgy tetszett, mintha rózsaszín felhőkből peregne a hó. Gyuricsko az ablaknál állt, Mint három kis veréb. Ha apjuk szófián — s mióta eszüket tudják minden tele ilyen — mé. a játékról is elfelejtkeztek. Bebújtak a kályha köré s hallgattak. Hallgatták, hogy melyiküknek kordul nagyobbat a gyomra. Ezen néha-néha nevettek is, míg az apjuk rájuk nem mordult. Csodálkoztak is ezen, hiszen nyáron, amikor kint lehetett habuckolni az út porában, édesapja majdnem mindig jókedvű volt és igen ritkán fogyott el a kenyér. Ilyenkor azonban, amikor Télapó megrázta bundáját és édesapját ** 7/o/c//'J-ános: (fr mm szafit Valaki meglöki. Megijed és visszahúzza karlát. Űjabb lökés visszataszítja redeti helyére, és már tudja, hogy nem tud. nem bír lopni. ★ jyj egint az utcákon kóborol. A forgalom csökken. a házak ablakaiban felcsillannak a cukorral borított fenyőfák első gyertyafényei. — Itt már megjött a Jézuska — morog befelé, s rekedt, síró nevetés tör elő a torkán. Haza kéne menni — ötlik fel benne a gondolat, de mindjárt el is veti. Haza? így, üres kézzel? Nem! A gyerekek még nem alszanak, a Jézuskát várják és... a Jézuska itt topog, fa- gyoskodik a város közepén. Agya lázasan, vak fájdalommal dolgozik. Mi lenne, ha megszólítana valakit, ha kérne, talán ez nem is olyan megvetendő dolog, mint a lopás. És nyúl. A következő pillanatban a kőműves meleg kezet éreB gómberedett öklében és egy hideg pénzdarabot. Percekig furcsán bámul a bőszoknyás lány után és szélnyitja markát. Egy tízfilléres lapul benne. ★ ÍV! ire hazatért, zsebében az l’-*- öt szem szaloncukorral, a hó hullása megpihent. Fabódéjuk ablakhasadékán gyenge gyertyafény szűrődött ki. Gyuricsko belesett. A gyerekek a kihűlő, alig pislákoló kályha mellett szundítottak. Az asz- szony nyitott szemmel bámulta az újságpapírral beragasztott bódé falát. Az ember válla megremegett. Szeme előtt még éltek a belvái'osi fények, a kivilágított ablakok, a vásárló tömeg, a villák függönyei mögül kikandikáló gyertyák világa és most előtte a nyomortanya, az éhes gyerekek, ajkukon a várakozás édes mosolyával. Kimondhatatlan fájdalom azokat a fényeket figyelte. Nagy, domború mellkasa valósággal zihált, indulatosan, hörögve szívta-taszította a levegőt. Keze, kemény, bütykös, maltertól kicserzett eres keze a párkányt markolászta, s nem mert hátrafordulni. Félt, iszonyatosan félt, hogy kibuggyan szeméből a könny, hogy sírásra fakad. Vékony, fájdalomtól csordogáló suttogás érte utói mesz- sze nyargaló gondolatait:" — Sándor... Sándorkám, tégy még a tűzre, még egy darabka fa... még annyi van ... A hang elhalkult, de mélyebben vágott szívébe, minta legélesebb kés. Megrázkódott. Kezével végigsimított homlokán, de olyan erővel, mintha vadul működő agyának homályos elképzeléseit is ki akarná szakítani. Megfordult. ★ Q t éve laktak már ebben a lakásban, ismerte minden zegét-zugát, s most mégis kegyetlenül hidegnek ismeretlennek, borzalmasnak találta. Pedig minden ott volt a helyén: a szekrény, a szerszámos láda, benne a kőműveskalapács, a fandli, a különböző simítók. Odébb a széles, nagy dikó, színes, tarka lenvászon rongyokkal betakarva, mellette az ágy s azon betegen, fonnyadtan, lázrózsáktól kínzott arcai az asszony. Nagy fekete szemét — amelyeket a betegség természetellenesre tágított, a füstölgő kályha körül kucorgó gyermekeken nyugtatta. — Nohát ez a füst — morogta befelé Gyuricsko, s igyekezett a szempilláira szivárgó könnycseppet öklével észrevétlenül letörölni. Erőt vett magán. A kályhához ment. A gyerekek szétrebbentek, akár a csupasz, didergő verebek. férje felé nyújtva, ijedten elsírja magát: — No, de Sándor, Sándor- kám, mi bajod? Az ember legyint. De nem tudja türtőztetni magát, g nehezen forgó nyelvvel kitör: — Az anyjuk istenit! Gazemberek! Hát élet ez? Többet nem mond, csak az ablak mellé áll és újra bámulni kezdi a város feletti fényeket. ★ int már sötét van, csak a hó világít. Egyre hull. Karácsonyest!... Ünnep... Kenyér nélkül... Gyermekeim várnak valamire... Máskor mór a dikón fekszenek... most egyik sem álmos. Vajon menynyi havat rejteget a tél... Kifogyhatatlan a zsákja, mint... mint a gazdagok pénztárcája... Náluk már csillog a fal... ital, vacsora és te... te... Gyuricsko Sándor, munkanélküli kőművessegéd, dögölj meg, neked nincs karácsonyod, se vacsorád, semmi, semmi, csak a nyomorúság! Gyuricsko agya szinte izzik. Tudja, hogy a gyerekek őt nézik és... és... nem tehet semmit. Vagy mégis! Az üzletek zsúfoltak, hátha sikerül belemarkolni a szaloncukorba. Legalább ennyit szerezzen, ennyi örömöt a gyerekeknek... Leakasztja ócska kabátját. Sapkát nyom fejébe és sebesen, mielőtt még meggondolná, szó nélkül kilép az ajtón. A hideg mellbevágja, egy pillanatig hunyorogva bámul a hóesésbe, majd a töretlen, szűzi fehérségben megindul a belváros felé. ★ ^ főutca hemzseg a néptől. Elegáns, bőrbundás nők és férfiak, hónuk alatt ki- sebb-nagyobb csomagokkal, pirosracsípett arccal, nevetgélegész nap lehetett látni, bizony elmaradt a fütty, a jókedv. Pedig ma nem akármilyen nap van! Karácsony este! ★ J^acika, a legnagyobb, ötéves. A legbátrabb, s ahogy apja a tűzre tesz, oda- somfordál. Hozzádörgölőzik, s a főtt krumplitól még masza- tos szájával megcsókolja Gyuricsko borostás, gondbarázdás arcát. Azután vékony hangon, kicsit még selypítve megszólal: — Edeszapa, ügyi netünt is hoz a- Jézusta tarácsonyfát? Az anya mélyet, nagyon mélyet sóhajt. Tekintete az ócska konyhakredenc üveg nélküli polcára téved, ahol semmi sincs. Még egy darabka kenyér sem. Az apa nem tud mit felelni. Három gyermeke lesi, várja válaszát, fürkészi apja arcát, hogy bizonyosat tudjon. — Kovács Jancsiiénak hoz tarácsonyfát a Jézusta. Jó gyereknek jár, ő mondta. Pis- tite is jó delet, ügyi, apu? Gyuricsko ránéz középső gyerekére. Négyéves. Es hogy várja ő is a választ. Pistike. A legkisebb nem is egyezkedik, csak kér, úgy Önfeledten és követelőén: — Dézuta tap talácsonyfát, apu! A kőműves gyomrában felsír az éhség. A gyerekek egy pillanatra odafigyelnek. Ismerős a hang. Talán édesapjával is játszani kéne korgósdit. De hát mosta karácsonyfára kell várni, talán már most nemsoká kopogni fognak az ablakon és hipp-hopp, máris tele lesz a lakás ragyogással. Gyuricsko szinte hallja, hogyan dobognak a kis gyerek- szívek a nagy-nagy várakozás-^ ban. S ez olyan fájdalmat okoz neki, hogy hirtelen felugrik. A gyerekek elnémulnak, az asszony sovány, aszott karját (Foto: Kiss Béla)i ha valaki meglátja? Ugyan ki? Nem ismerik itt ezen a részen, hacsak amott az a szép villalakás, nem, — 6 építette talán két éve. De a falak nem beszélnek. Ez az okoskodás egy kissé megnyugtatja. Most már hideg, józan, számító szemmel nézegeti a gyérülő járókelőket. , Kövér, pocakos pap suhan el {mellette. Édes-kesernyés rum- >és szdvarszag árad belőle. A kőműves elhatározza: nem ;vár tovább. Az első erre hala- i dótól kérni fog. Először a bundát látja meg. ; Bundába van csavarva az egész ! ember, fején is báránybőrkucs- ;ma, kezén vastag kesztyű, háta mögött cselédlány, csoma- '■ gokkal. Gyuricsko, sapkáját szemébe ; húzva, kiáll a járdára. A bun- tdás két lépésre van tőle... — Uram, egy pár fillért... be- : teg az asszony... és kará- ■ csony... Nem is tudja, mit mond. A ; szégyen égeti, szájpadlására ta- > pasztja nyelvét, de keze görcsösen előrelendüL A bundás megáll egy pilla- Inatra, feléfordítja fejét... Gyuricsko felnyög. — Az ’építész — ismer rá rémülten ;— akinek egész nyáron dolgozott. Keze lekókad. A bundás ; ingerülten morog a fogai kö- ízott: — Ugyan... erős ember és ’kéregét... menjen az utamból.- Erős ember — akarja {mondani Gyuricsko és hatal- ! masat szeretne ütni a dúsgaz- >dag építész dagadt pofájába. {Az, többet ügyet sem vetve rá, {elhalad mellette. A cselédlány I azonban megtorpan előtte. Szá- ; nakozva néz végig Gyurics- >kón. Rövid bekecsének zsebébe szorította össze szívét. Szeretett volna beleordítani a fehér éjszakába, ebbe az ünnepi estébe, de úgy, hogy mindenki ide figyeljen, ide nézzen be hozzájuk. Ez hát a szeretet ünnepe! Mélyet, keserűt sóhajtott. Zsebéből előszedte az öt szem csillogó szaloncukrot. Majd elvesztek a markában. — Hm. Ez még nem karácsonyfa — szaladt kesernyés mosolyra a szájaszéle, s érezte, hogy két meleg könnycsepp perdül borostás arcára. Lassan az ajtó felé indult. A küszöb mellett barnaszálú, elnyűtt nyírfaseprű hevert. Felvette, lerázta róla a havat és megkönnyebbülve, újra elmosolyodott Kigombolta kabátját, mellényzsebéből vékony zsineget kotort elő. Bicskájával felén elfaricskálta a seprű nyelét, a nyírgallyakra kötözte az öt szem cukrot. Mikor mindezekkel végzett, megforgatta kezében a gallyacskákat, megfricskázott egy-egy cukrot, hogy elég erősen állnak-e rajta és kinyitotta az ajtót. A gyertya lángja meglibbent, ahogy belépett. A három gyerek szinte egyszerre ugrott fel. Ügy szaladtak hozzá, mintha sok-sok éve nem látták volna. A legkisebb már kapaszkodott is apja karjába és fél kezével a nyírfaágacskákon himbálódzó, ezüstös színű cukrok felé kapkodott. Közben szüntelenül, élesen csipogó hangon kiabálta: — Dézuta jó, Dézuta talácsonyfát tapott... P yuricsko az asszonyra nézett. Annak kerekre- tágult szemében olyan mélységes fájdalom remegett, hogy az ember elkapta tekintetét. Letette karjáról a gyereket, a nyírgallyacskát átadta a legnagyobbnak, ő maga pedig a rozzant, gyertyafénytől megvilágított, kopott asztalhoz vánszorgott. Leült. Sokáig mereven, semmitnézőén bámult maga elé, azután hangosan felzokogott. ve, ünnepi hangulatban vásárolnak. Az üzletek tömve, kék, sárga, rózsaszín ragyogás a kirakatokban, kicsiny fenyőfák, az ezüstös sztaniol tompán csillog a fények tüzében. A fények előtt rongyokba burkolt utcagyerekek, maszatos orruk szétlaposodik nagy bámészko- dásukban a kirakatüvegen. És isszák, szomjas szemekkel isz- szák a karácsonyesti csodát. A hó meg-megroppan Gyuricsko átázott, lyukas cipőtalpa alatt. A hideg át- meg átjárja testét. Lassan, komótosan ballag, percekig álldogál egy- egy üzlet előtt. I A templommal szemben, a tér keleti beszögellésénél hatalmas fűszer- és csemegeüzlet. Az üvegezett ajtó fólper- cenként nyílik. Szinte feketéink benne a tömeg. Gyuricsko meggyorsítja lépteit. Két perc alatt odaér. Besodródik a tömeggel. Az üvegpultokon rengeteg áru. Sonka, vaj, szardí- niás dobozok, süvegcukorral, és... és... a színes sztaniolokba csomagolt szaloncukor. És hogy villognak, csillognak. Gyuricsko odasomfordál. Konok kitartással bámulja a fenyőfára valót és úgy látja, hogy a dobozokból gyermekeinek szemed néznek rá. Bizakodóan, örömmel... Szíve a torkában dobog. Még sohasem lopott, s most furcsa izgalmat érez. — Ohó, hiszen engem figyelnek — motyogta és révetegen körülnéz. De nem. Csak képzelődik. Vagy talán mégis? Az a magas, bundás úr rosszallóan fordítja él szemét róla. Sejt valamit? Gyuricskot roppant düh fogja el gyávasága miatt. Még egy lépést tesz a pult felé, kinyújtott keze begörbülve készül lecsapni a dobozba... ŐAAAAAAAAAAAAAŐAAAAAAAAAAAAAAA
