Népújság, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-25 / 304. szám
8 NEP0J8AG 1960. december 25., vasárnap Eredmény, amelyben benne van Visszahívta a falu... a jövő ígérete Gyöngyösön, a Dimitrov Termelőszövetkezet irodájában sűrűn nyílik az ajtó és odabent gondjaikat, terveiket beszélik meg a vezetőkkel a szövetkezeti gazdák. Az irodában többen vannak már, közöttük Kiss László elnök, dr. Pálinkás József főkönyvelő és Meicher Géza pénztáros is. Később néhány lány is beszalad egy kis „vizitre” és fürkészve olvassák le a tablóról, kinek mennyi a munkaegysége. — Kíváncsiak — mosolyog az elnök. — Számontartják pontosan, ki mennyi munkaegységet szerzett, hiszen egy munkaegységre 30 forint előleget osztunk. — Ez pedig szép summa, havi fizetésnek is beillik egy- egy előleg — kapcsolódik a beszélgetésbe a főkönyvelő és a névsorra tekintve magyarázza: Juhász Imre december harmadikén az előlegosztáskor kétezer forintot kapott. Nagy Kati — aki nem is régen tagja a szövetkezetünknek — 1100 forintot vihetett haza. De mondhatnék még sok példát, akár felsorolhatnám a szövetkezet valamennyi tagját, hiszen csaknem mindenki ezer forinton felül kapott. Szép összeg előlegképpen. Az elnök kicsit gondolkodik, aztán válaszol: — Dolgoztunk egész éven át szorgalmasan bár amikor ez év februárjában megalakultunk, nálunk is nehéz volt a kezdet. Százötvennégy tagunk volt és 270 hold földünk, igaz, az előbbi csak papíron. Nem tagadjuk mi azt sem, hogy februárban még csak 16-an dolgoztunk, pedig megmondtuk az embereknek, hogy előlegosztás lesz minden egyes hónap harmadik napján* Akkor azonban még sok emberben erős volt a kételkedés, a bizalmatlanság, és így előfordult az első hetekben olyan eset is, hogy amikor egy vagon üveg érkezett a szövetkezetünk címére, akkor alig-alig került ember, aki az árut kipakolja. — így bizony, így volt — bizonyítja a pénztáros is az elnök szavait, aztán így folytatja: — Az első előlegosztás után már gyorsan megváltozott a helyzet, ezért március harma- dika emlékezetes dátum lesz az életünkben. Az emberek, tagjaink megértették, hogy amit mi egyezer megmondunk, annak úgy is kell lennie, és ettől a naptól kezdve szent volt a vezetőség szava számukra. Március végén már mindenki szorgalmasan és jókedvvel dolgozott. A vezetők, a szövetkezeti gazdák szavából kiértem, hogy milyen hatalmas erőfeszítéseket tett a Dimitrov Termelő- szövetkezet tagsága. Első dolguknak tekintették a 100 hold föld felszántását, s idejében tették földbe a magot. Minden szem terményt úgy kértek kölcsön az államtól, de az idei termésből vissza is adták, sőt, biztosították maguknak a jó vetőmagot. Az őszi mezőgazdasági munkák tekintetében is szép eredményeket értek el. hiszen november elejére elvetették a búzát, 80 mázsa burgonyájuk pedig a pincében várja a tavaszi ültetést. — A mi ,,aranybányánk** azért a kertészet marad — magyarázza a főkönyvelő. — Nem sajnáltuk a beruházást és tavasszal kétezer melegágy üvegalját raktuk le, ami félmillió forintunkba került. Száz holdon kertészkedtünk A primőr árukon kívül virágokat is termeltünk, de az idén legjobban bevált a paradicsom, s közel félmilliós hasznot hozott a szövetkezetnek. Az egész kertészetből — tehát a száz hold földből — másfélmillió forint jövedelmet írtak a számlánkra. Az elnök hallgatja a főkönyvelő szavait, majd a jövő évi tervszámok közt keresgélve megjegyzi: — Szép terveink vannak! A december végére elkészülő 160 négyzetméteres üvegházunkat az új év első napjaiban befűtjük, és itt is elkezdjük a munkát. Palántáinak, ültetnek, öntöznek, gyomlálnak majd lányaink, asszonyaink, mert az idén nem hiányoznak már a szorgalmas kezek, amelyek időben elvégzik a sürgős tennivalókat Sokat várunk az üvegháztól — mondja nyomatékkai az elnök, majd arról beszél, hogy az új esztendőben még másik négy üvegház felépítését is tervezik, amelyek elkészülte után természetesen szaporodik a haszon is. Hallgatom a szavakat, s úgy érzem, hogy ezek az emberek, már nemcsak hittel és bizakodással, de kész tervekkel is mennek a jövő elé, közös életük második esztendeje elé. amelytől még több sikert és eredményt várnak. A szövetkezeti gazdák közül valaki megemlíti, hogy jövőre jelentős mennyiségű pénzt akarnak látni az állattenyész- tésoől is. A nemrég vásárolt 15 darab tenyészkoca szaporulatára már biztosan számítani lehet, s a tavasszal épülő sertés- fiaztató pedig lehetővé teszi a további létszámnövelést. Elhatározta a tagság azt is, hogy az új esztendőben kétezer csibét nevel, amelyek gondozását az idősebbekre bízzák. — Virágüzletet létesítünk, 10 hold szőlőt telepítünk, ezeket el is felejtettem mondani az előbb, — teszi hozzá még az elnök, majd arról az örvendetes jelenségről beszél, hogy szívesen dolgoznak a szövetkezetben a fiatalok.- Húsz év az átlagos életkor — mondja. — Nyolcvan lányunk van a szövetkezetben, valamennyien szorgalmasan és jókedvűen végzik a munkát. Az egész tagság elismerését, dicséretét kiérdemelte a leány-munkacsapat, amelynek Maticsek Erzsi a vezetője. — Szeretünk a szövetkezetben dolgozni — mondják a lányok: Kelemen Edit, Baranyi Marika, Nagy Marika, meg a többiek is. — Jól keresünk és több a jövedelmünk, mintha üzemben dolgoznánk. — Mondja meg, szakma nélkül, hol kereshetnék 1200—1300 forintot? — kérdi tőlem Maticsek Erzsi, aki az előlegeken kívül a zárszámadáskor még több mint 4 ezer forintot vár a szövetkezettől. Igaz, őszinte szavak, azok amelyeket a gyöngyösi Dimitrov Termelőszövetkezet tagjai, gazdái mondanak. Olyan szavak, amelyek mögött tettek vannak, a tettekben viszont már benne van az új holnap, az új esztendő ígérete is. Fazekas István Már egy órája csak a munkáról, a lassan elmúló esztendő gondjairól, örömeiről beszélgettünk, amelyek mögött mindig ott látszik az ember, aki megoldotta a bajokat, aki jó kedvében dalolni szeretett volna, amikor valami úgy sikerült, ahogy azt tervezte. Ám Zarkóczy Lajosról többet szeretnék tudni, mint ameny- nyit az egyévi munka alapján feltételezhetek. A kápolnai Űj Élet Tsz agro- nómusa, régi, jó szakember, s a fővárosból jött ebbe a közös gazdaságba. Ennyit tudok róla, a többit maga mondotta el: — Nem először dolgozom én ebben a községben. 1952-ben búcsúztam el a kísérleti gazdaságtól, s előtte tizenhét évig él tem itt. Akkor — nyolc esztendővel ezelőtt — a dohányiparhoz pártoltam. Felköltöztem családommal együtt Budapestre. magam pedig érdi székhellyel dohánymagtermeltetési felügyelő lettem Szabolcsban, Hajdú-Biharban és Békésben... Az elmúlt évben a megalakuló Oj Élet Tsz vezetői felkerestek: jöjjek le ide. Kápolnára agro- nómusnak. Néhány pillanatig elhallgat, s addig az arcát fürkészem. Nem látni mást rajta, mint a visszaemlékezést azokra a percekre. A kollégákra, akik — mint mondotta — helyeselték is elhatározását, hogy nem utasítja vissza a kérést, meg csodálkoztak is, hogy otthagyja őket s a nyugodtabb, kényelmesebb állást felcseréli egy sokkal mozgalmasabb, sokkal több gondot hozó foglalkozással, aztán feleségére, akit talán legnehezebb volt megnyugtatni. — Pedig ő volt az — vallja be az agronómus —. aki a családban, valamilyen „előérzet” alapján először mondta ki: megkezdődött mindenütt a tsz- ek fejlesztése, figyeld meg. érted is eljönnek. Meghívnak egy gazdaságba agronómusnak. Mégis nagyon meglepődött, amikor erre valóban sor került. Alaposan meg kellett hát beszélni mindent, mielőtt elfoglaltam volna új munkahelyemet. Végül is nem maradt egyedül a feleségem, hiszen otthon van a lányom. Magam, ha a munka is engedi, minden hét végén hazautazom, s hétfőn reggel jövök vissza ismét Kápolnára, úgyhogy „vigasztalásra” nincs szükség. Mi az otthoni programja a hazaérkezés után? Elnevetté magát: — Mint általában minden férfiembernek: fát vágok, felkészítem a következő hétre a tüzelőt. utána elmegyek feleségemmel bevásárolni... s aztán pihenek... pihenek... nagyon sokat. Ilyen másfélnapos otthontartózkodás után nem rossz visszajönni ide, a tsz-be? A válaszból ugyanolyan szeretet érződött, mint az előbbi mondatokból. amelyek az otthonról szóltak. — Nem rossz itt dolgozni, csak időnként kerülget valami „rosszullét...” olyankor, amikor valami nem úgy megy, mint ahogy szeretném — teszi hozzá mosolyogva. — De máskülönben semmi baj nincs. Csak meg kell találni ennek a hivatásnak a legapróbb szépségét is, és akkor mindenért kárpótlódik az ember. Azért is. hogy nem lehet minden este együtt a családdal, s azért is, ha néha olyan fáradtnak érzi magát, hogy megmozdulni sincs kedve. Ezen az őszön nem sok szépet találtak az Űj Élet Tsz tagjai és Zarkóczy Lajos sem a mezőgazdasági munkában. — Higgye él, sokszor már pattanásig feszítette a idegeket az a tudat, hogy kinn a földeken ott van a rengeteg munka, mi meg nem tudunk mást csinálni, csak leskelődni az ablakon, elállt-e már az eső...? Igen, hetekig nem végezhettünk más hasznos munkát, mint azt, hogy legfeljebb lelkiekben felkészültünk már a tavaszra. amely a rossz ősz miatt sokkal mozgalmasabb lesz, mint máskor... Már megint a munkánál tartunk. De mi másról is eshetne a legtöbb szó? Szombaton, mielőtt vonatra ül az agronómus. jó tanácsokkal búcsúzik a tsz-tagoktól hétfőn, amikor megérkezik, az élső szava az: nem történt semmi különös? A karácsonyt — ez természetes —, együtt tölti a család. Az agronómus már erről beszél. Az ünnepi vacsoráról, a friss rántotthalról — évtizedes szokás már ez — aztán a rokoni látogatásról, a kedves, meghitt otthonban eltöltött órákról. Felesége biztosan megint felhívja figyelmét egy-két újságcikkre, mert „úgy figyeli a lapokban a termelőszövetkezetekről szóló híreket, mintha maga lenne ebben a szakember.” — Az ünnep után, kedden, aztán ismét kezdődik a munka. A tervkészítés, ami most a legfontosabb feladat. Nem köny- nyű ám, mert több száz ember jövő évi jövedelméről, nyugodt megélhetéséről van szó... ... Zarkóczy Lajosnak — úgy tűnik — két családja van; Az egyik ott, fönn, a fővárosban, a felesége, és a leánya, a másik itt Kápolnán, az-Űj Élet Tsz tagsága. És szereti mind a kettőt. Azt a kis családot, amelyiknek ő a feje, de szereti a szövetkezetét is, amelynek tagsága nem csalódott, amikor őt hívta meg agronómusának: Weidinger László Készülnek a zárszámadásokra, leltároznak a tsz-ek Lassan ismét lezárul egy esztendő a megye termelőszövetkezeteiben, s az új év első napjaiban mindenütt megindul a számolgatás: milyen eredményekkel is büszkélkedhetünk 1960 után. A zárszámadások egyik fontos része a leltározás. Ez a munka folyik jelenleg mindenütt, s több mint száz közös gazdaságban már előrehaladott állapotban is van. A számítások szerint ez év végén mintegy nyolcszázmillió forint értékű közös vagyont kell felleltározni az ezzel megbízott mintegy hétszáz bizottságnak. A leltározásokkal előreláthatólag január 5-re készülnek el a termelőszövetkezetekben. A munkát mindenütt időben akarják befejezni, ezért ott, ahol szükség lesz rá, a pénzügyi és földművesszövetkezeti dolgozók is segédkeznek a pontos leltárkészítésben. A decemberi délutánokon gyorsan, szinte észrevétlenül köszönt be az este. Hamar szürkülnek, elkopnak a fények, aztán a sötétség, mint valami nagy, fekete lepel borítja be a világot. Délután érkeztem Kiskörére, de mire beszédbe elegyedtem, szót váltottam néhány emberrel, már vége is volt a délutánnak, kigyúltak a villanyok a házakban, és jóestét köszöntek egymásnak az emberek. Álltam a falu közepén, különösebben nem ismertem senkit, és ha valaki kérdésemre meg is mondta, hogy merre van ez, vagy amaz a középület, máris sietett tovább saját gondolataival. Távolból, a Tisza felől vadlibák gágogtak lármásan, aztán az áthatolhatatlan sötétség leplébe takarva egészen alant, elhúztak a falu fölött. Álltam az utcán és néztem az, ablakokat, amelyek mögött ilyenkor tovább zajlik a terekről* utcákról falak közé szorult élet, telnek a téli esték. Elindultam. Világos ablakokat kerestem, embereket* akikkel beszélni lehet a barátságosan duruzsoló kályha mellett a meleg szobában. Találomra nyitottam be egy kiskapun* nem tudom milyen utcában, a házat sem tudnám mégegy- szer megmutatni, hiszen sötét volt és az ablakokból mindenütt egyformán szűrődött ki a világosság. Kutya nem ugatott, így nyugodtan kopogtattam a konyhaajtón. Negyven körüli asszony fogadott, és jól megnézett odabent, ahogy hunyorogva megálltam a villany alatt. Idegen voltam, nem ismert* de barátságosan hellyel kínált. Amíg letettem a kabátot, elhelyezkedtem az elém tolt széken, az asszony sietve kavarta meg a tűzhelyen piruló szalonnát, aztán öklömnyi vöröshagymát szedett elő köténye zsebéből és karikákra vágva tette a forró, sercegő zsírba. — Mindjárt jön haza a kislányom, ügye őt, a Rozikát keresi? Bólintottam és végignéztem a falon, ahol egymás mellett sorakoztak a családi képek. — Délelőtt Hevesen volt, az új ruhájáért, de már itthon kellene lennie. Tudja, ilyenkor eszik valamit, aztán megy, siet vissza a kultúrházba, mert színdarabot tanulnak Szilveszterre, no meg így zárszámadás előtt több a munka is a sző- vet kezet ben Kattant a kiskapu és megérkezett Rozika, az Uj Élet Tsz könyvelője. A bemutatkozás után a szobába tessékelt, majd átadta édesanyjának a bátyja levelét, amelyet éppen most hozott a postás. — Nagyon sok munkánk van — mesélte később. Most osztottuk ki a prémiumot, aztán tudja, évvége van, és készülünk a zárszámadásra. — Maga is kapott prémiumot? Rozika bólintott és kis aktatáskájából előszedett egy apró cédulát. — Tessék. 1335 forint. Mit szól hozzá, megérdemeltem «cnyit? — kérdezte huncut mosollyal. — Van aki többet kapott, van aki kevesebbet* M meny(Viláspős aJjíakők... nyit dolgozott, kinek mennyi járt. Jól jött ez a kis pénz karácsonyra, mert ilyenkor annyi, de annyi mindenre szükségünk van. Űj ruha, cipő, aztán ... képzelje színdarabot tanulunk szilveszterre, lesz két énekszámom is ... kell a szép holmi ... Tizenheten vagyunk nagy lányok a szövetkezetünkben, de csaknem mindegyiknek megvan már a szobabútora. Nézze, itt az enyém. Csináltattuk. Tetszik? — A bútor szép, nagyon szép és miközben nézem, Rozika mesél... — Nálunk úgy. van, hogy aki megveszi a bútort, annak hazaszállíttatja a szövetkezel. Ugye ez jó szokás, hátha még azt is tudná, hogy aki férjhez megy, vagy ha a legény megnősül, ajándékba egy bárányt kap a szövetkezettől. Az ágy előtt cipők sorakoznak, megakad rajtuk a tekintetem. — Ezt a tűsarkút most csináltattam — kapja kézbe Rozika. Ebben szerepelek majd Szilveszterkor. De nézze, itt van ez a másik, ez is cuki kis cipő, nagyon szeretem, de legjobban mégis.. Közben megszámolom a cipőket. Éppen tíz, kereken tíz pár sorakozik az ágy előtt. — Tudja mit? Jöjjön el egyszer vasárnap mihozzánk, jöjjön el a cukrászdába! Ott nézze meg a lányokat, a körei lányokat, én mondom akárkinek megakadna rajtuk a szeme. Szövetkezeti lányok, vagy ebből, vagy abból a ísz-ből valók, de csinos, elegáns valamennyi, és... — Rozika! Maga mikor érettségizett — szakítottam félbe szavában a kislányt. — Én? — Néz rám csodálkozva. — Sajnos, semmikor. Nyolc általánost végeztem idehaza, de azért... szóval sokat olvasok, hallgatom a rádiót, aztán mindenünk a televízió. Abból is tanulhat az ember, nemigaz? — Nézze! Ezek már az én saját könyveim, de a nagy könyvtárban mindent megtalálhat az ember. Menni készülök már, amikor egy oklevelet vesz elő. — Nézze meg ezt is — mutatja. — Második lettem a tsz spartakiádon. Igen, igen... futásban lettem második, de sok lány nálunk inkább a ping-pongot szereti... Rég az utcán jártam már, amikor egy sokablakos épületből énekszó szállt felém. Az iskola. Csendben, szinte észrevétlenül álltam meg az egyik félig nyitott ablak előtt. Szöszke kislány felelt, aztán folytatta egy kerekképű fiú. Fizika óra volt. Hallgattam a felelőt, s figyeltem az okos szavakat, azt hogy a gyerek nemcsak mondja, de érti is az anyagot, és úgy fejezi ki magát, hogy egy született pesti gyerek se jobban, majd arra gondoltam, hogy ezek a gyerekek, akik fizikád kémiát» nyelvet tanulnak az általános iskolában, földrajzot és történelmet, néhány év múlva a falu, a szövetkezet vezetői lesznek, a mi életünk folytatói... Az ablakot becsukták. Egyedül maradtam gondolataimmal és mentem, mentem, amerre csak vittek, vezettek a fényes ablakok. Cukrászda. — Kérek egy duplát — állított be egy fiatal legény, és sáros csizmában, munkaruhában még, de leült az egyik kis asztalhoz. Nem tudom ki lehet, lehet, hogy traktoros, aki éppen most érkezett haza a földekről. Beljebb a másik teremben, a villany alatt, fiatal pár üldögélt. Őket már megszólítottam. Az egyik termelőszövetkezet agronómusa, meg a felesége és éppen csak betértek egy pohár sörre. — Kedves hely ez itt, — jegyezte meg valaki, aztán hely- lyel kínálta abádszalóki vendégét, akit ide hívott meg egy kis beszélgetésre. — Többnyire fiatalok a vendégeink, — mesélte a cukrászda vezetője. Lányok, fiúk egyaránt szeretnek Idejárni. A múlt héten lemezparádét rendeztünk és, mivel nagyon jól sikerült, megismételjük máskor is. — Hány duplát főznek egy vasárnap? Kétszázat is, ha erős a forgalom — válaszolt a főnök, és arról beszélt, hogy karácsonyra, közel kétszáz házhoz rendeltek tőle süteményt, de el kell készíteni a gyerekek ajándékcsomagjait is, amellyel a termelőszövetkezetek lepik meg majd őket. — Város, falu, ezen a téren egyre megy már — mondta mosolyogva, aztán pulthoz ugrott, mert szaporodtak a vendégek. Újra az utcán jártam már, amikor a szövetkezeti bolt villanya alatt két gyerek beszédére lettem figyelmes. — Láttad, beleveszett egy Zetor a sárba — így az egyik. — Hát aztán? Én nem húzhatom ki! — Nem is, de egy DT, mint a semmit úgy kirántotta. — Nálunk van egy Bjelorussz, de többet ér, mint három Zetor, azt mondja édesapám is, pedig ő már csak tudja... A gyerek vállat rándít. — Ekkora karácsonyfám lesz pajtás, a hevesi vásárról hozta a mama — tárta szét karjait —, cukrot meg innen a szöviből veszünk, de .... — Én korcsolyát kapok — vágott szavába a másik, és büszke önérzettel csapott barátja vállára. — Na, gyerünk! ★ Szívesen betérnék még néhány helyre, de későre jár. Hívnak, vonzanak a világos ablakok, amelyek mögött élnek, dolgoznak, beszélgetnek, szórakoznak az emberek és várják a karácsonyt, amely fényével, hangulatával, ajándékaival ma már városon és falun egyformán mindannyiunk karácsonya. Szalay István
