Népújság, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

1960. december 25., vasárnap

NÉPÚJSÁG

T

A kultúra fényjelei

AZ ELMÚLT NAPOK** BAN a Mátravidéki Erőműben jártam. Munkásokkal beszélgettem, akik itt nőttek fel az üzemben. A munka, a feladatok és az élet edzette, a közösség ereje formálta ipari munkássá a környező községek lakóit. Pedig pár esztendővel ezelőtt faluról jöttek.

Fiatalok és „tegnap” még szántó-vető parasztok lépték át az üzemnek a kapuját — életükben először. Űj volt itt minden: a munka, az emberek ...

A munkások életében sorsdöntő lett az a tény, hogy megismerkedtek a technika rejtelmeivel, az ipari termelés titkaival. Az új munkások egy részét valósággal lenyűgözte a gépek, a technika varázsa. ösztönösen megérezték, hogy az élet nem áll meg, egyre újabb követelményeket támaszt, tehát rendszeresen tanulni kelL Másokkal a párt és gazdasági vezetők értették meg, hogy a munkára való felkészülést nem lehet a véletlenre bízni és nem lehet halogatni. Szép szóval, a meggyőzés és a példa erejével kell az emberekre hatni — határozta el a Mátravidéki Erőmű pártszervezete. A KISZ-tagok, a szocialista munkabrigádok, párttagok és pártonkívüliek rendszeresen tanulnak. A szakmunkások második mesterséget sajátítanak el. Az üzem dolgozóinak körülbelül fele állandóan képezi magát.

Miért teszik? Jónéhányan kötelességérzetből. Megértették és követik a párt szavát, hogy állandóan bővíteni kell tudásukat, ezen a téren is a tömegek előtt kell jámiok.

Nem lehet a dolgozók elismert jó vezetője az, aki műveltségében és szakmai ismeretekben elmarad tőlük. Mások úgy érzik, hogy előlegezett bizalmat kaptak, amikor csoport- vezetővé, vagy művezetővé nevezték ki őket. Ez a beosztás magas szakmai tudást, az elméleti és gyakorlati ismeretek állandó gyarapítását követeli meg. Az élet igazolja, hogy aki nem képezi magát, nem tanul rendszeresen, az nem tudja ellátni feladatát, tehát mást kell a helyébe tenni.

Általános tapasztalat, hogy a munkások szaktanfolyamán csak az tud helytállni, az anyagismeretet, a szakrajzot, és az üzemviteli szakismereteket csak az tudja megfelelően elsajátítani, aki a számtan, mértan tudományában járatos, vagyis megfelelő alapképzettséggel rendelkezik.

Üzemeink • nagyobb részében ma már világosan látják, az általános műveltség, az elméleti szaktudás és a napi munka szükségszerű kapcsolatát. A Mátravidéki Erőmű dolgozói közül 130-an járnak a dolgozók iskolájába, 58-an telepkezelői, és kazánfőgépész tanfolyamra, 38-an technikumba, hatan gimnáziumba, nyolcán egyetemet végeznek.

A FELSZABADULÁS idejében kereken 600 ezer felnőtt élt hazánkban, aki ír^VAVWWV\AAAAAAAAAW/vW'AA\\WWVWWVVVWNAA/WV\AÁAAAAAAW»AAVWS/WWWWWVVNAWWWVW

Hazug jótékonyság — igaz emberség

[ ni-olvasni sem tudott. De mennyivel több volt azok száma, akiknek ismeretei alig haladták meg a mostani harmadikos elemista tudását. Nem ők, hanem életkörülményeik és a letűnt rendszer tehet róla, hogy többre nem vihették. Ki tudja hány ezer tehetség kallódott el?

Amikor a munkásosztály kezébe vette sorsának irányítását, amikor a „tegnap” uradalmi cselédjeiből szakmunkás, az örökös munkanélküliséggel és a létbizonytalansággal küzdő munkásból, vagy kisiparosból megbecsült, és jól kereső üzemvezető, technikus, dolgozó lett, az anyagi felemelkedéssel együtt járt az öntudat növekedése. Munkásosztályunknál jelentkezett a kulturális igény. A vezetőknek és az értelmiségnek nem lehet szebb feladata, mint kielégíteni népünk tudásszomját és közreműködni abban, hogy behozzuk az évszázados kulturális elmaradottságot. Nyílván nem számíthattunk erre addig, amíg látástól-vakulásig tartó robot volt a cseléd élete, tes- tet-lelket nyúzó kizsákmányolás sorvasztotta a munkás erejét és szellemét.

Az elmúlt másfél évtizedben több gyárat és üzemet építettünk, mint elődeink egy évszázadon át, s ezekkel egyidejűleg megkétszereződött az ipari munkásság száma. A rendkívül gyorsütemű iparosítás önmagában is forradalmi tett volt, sikereinket az ellenség is kénytelen elismerni. A munkásosztály számszerű gyarapodása, politikai, gazdasági súlyának növekedése nélkül szocialista országépítésünk soha nem vált volna valósággá. Mélyreható strukturális változtatást hajtottunk végre hazánk gazdasági életében. Szocialista nagyipart teremtettünk Budapesten és vidéken, és ez gyökeresen megváltoztatta az emberek tudatát, gondolkodását és egész magatartását.

MI ÁLLAMUNK mindent megtesz az általános műveltség bővítésére, a dolgozók szakmai és politikai képzésére. Az erőmű modern, automatizált üzem, az átlagosnál magasabb képzettségű, nagyobb műszaki kultúrával rendelkező munkásokat igényel. Az ország egyik legfontosabb üzeme. Ezért méltányos és jogos, hogy itt a munkások átlagkeresete meghaladja az országos átlagot, jobb szociális, kulturális ellátottságot biztosíthatunk a dolgozóknak. A munkakörülmények is elősegítik ezt, hiszen zárt településben, egy helyen dolgozik 1311 ember és a munkások jelentékeny része a lakótelepen „a nagy család” közösségében él. De éppen ezért a Mátravidéki Erőmű példája előre mutat, jelzi a fejlődés útját. Az új ipari településen napközi otthon, óvoda, orvosi szakrendelő, modem új iskola, kultúrterem, klubhelyiség, üzletek és cukrászda található. Az új életkörülmények, az anyagi jólét, a kulturális felemelkedés első

A

lépései után jelentkeznek a magasabb igények. A munkások elvárják, hogy az egri Gárdonyi Géza Színház legalább havonta egyszer előadást tartson az erőműben, de keresik a módját, hogy fővárosi színészek játékában is gyönyörködhessenek. Ma már csak színvonalas előadás jegyeit lehet eladni. A fokozott igényekhez kell alkalmazkodnia, a húsztagú színjátszó csoportnak is. Negyvennégy televízió-ké- készüléket tartanak nyilván a lőrinci postán. Egy-egy jó előadást nemcsak a család néz végig, hanem összejönnek a jóbarátok és a szomszédok.

A szakszervezetnek 3300 kötetes könyvtára van, 270 felnőtt és mintegy 90 gyermek olvasójegyes tagot számlálnak, de. ezen belül sok alkalmi látogató is akad. Havonként 4—5 ezer forint értékű könyvet adnak el az erőmű üzemi árusítási helyén. Villanyszerelők, lakatosok, segédmunkásból lett művezetők és műszaki dolgozók vásárolják, olvassák és értik Goethe, Shakespeare, Gorkij, Aragon és a magyar klasz- szikusok műveit. Képzőművészeti szakkört alakítottak a munkások, kiállításokat rendeznek és meg akarják ismerni a realista képzőművészet remekeit.

Alföldi Pál az erőmű műszerésze. Megbecsült szakmunkás. Zoltán fia, a Budapesti Műszaki Egyetem utolsó éves hallgatója. Makarész Istvánt régen az uradalomnál cselédszámba vették. A fia egyetemre jár. Mindkét fiatal társadalmi ösztöndíjas, az erőmű nagy családjának diákja. Lőrincibe hazavárják őket, nemcsak az ünnepekre, hanem a diploma után is — véglegesen. Kell a mérnök, nagy szükség van jól képzett szakemberekre. Molnár István kompresszor-kezelő azelőtt uradalmi lovász volt. A fia: az erőmű osztályvezető helyettese. Általános jelenség itt, hogy a szülők nem ipari tanulónak, hanem technikusnak, vagy mérnöknek akarják taníttatni gyermeküket.

A MÁTRAVIDÉKI ERŐMŰ

évente sok száz megawatt áramot termel a gyáraknak, városoknak és falvaknak. Pislákoló olajmécs helyett, nappali világosságot teremtő villanyfény. Szimbólum ez. Az elmaradottságot, és a kulturális felemelkedést jelzi, a tegnapot és a mát jelenti. Sok tényezője van, bonyolult munkát jelent az, hogy mindenüvé eljusson a fény. De az áramtermelésnek és a kultúra terjesztésének is legfőbb tényezője az ember.

Az új életkörülmények, a munka megváltoztatta az emberek tudatát, az anyagi jólét, a kulturális felemelkedés egyre növeli az igényeket. A vezetők feladata az, hogy fejlesszék — helyes mértéktartással — a lehetőségek reális mérlegelésével, jó irányba tereljék a dolgozók érdeklődését, gazdasági és kulturális igényeit. A munka nehezén már túl vagyunk. A feltételek adottak, vigyük győzelemre hazánkban a kul- túrforradalom ügyét.

Dr. Fazekas László

Sok hűhóval, fényes parádéval évenként megrendezték a mindenki karácsonyfája ünnepséget. Budapesten maga Horthyné osztogatta az alamizsnát. Díszmagyarba öltözött hercegnők, grófnők és más előkelőségek hada vette körül, mint valaha a királynét. Megjelentek az „udvari” fényképészek és megkezdődött a szemforgató, álnok jótékonyság.

A rendőrség gondosan kiválogatta, hogy kiket engedjen a közeibe. Kijelölték, hogy ki járulhat szolgai alázattal kézcsókra a „főméltóságú” asszony elé. Több próbát is tartottak, gondos oktatásban részesítették a legmagasabb kegyben részesülő sokgyermekes családanyát, hogy hányszor kell meghajolnia és kezet csókolnia. Puhítani kell a nyakas magyarok gerincét, hálára és jámbor alázatra kell nevelni őket — suttogták egymás közt az urak.

A főpolgármester elmondta ünnepi beszédét, az egekig magasztalta a „főméltóságú asszony” kegyes jószívűségét. Másnap az újságok közölték a fényképeket és cikkeket, s a költségeket elszámolták a nép terhére, (ezt már nem írták meg az újságok).

Aztán 1944—45-ben nagyot fordult a történelem kereke, a dolgozó nép kezébe vette sorsának irányítását. Szegények, mindenünkből kifosztottak voltunk. De nem hallottuk már a stukák és az amerikai bombázók sivítá- sát, észtbontó zúgását.

Hittünk a békében és szabadok lettünk.

Az első esztendőkben még nem telt plafonig érő karácsonyfára, villany- vasútra, biciklire és diavetítőre. Fagyos krumplit sütöttünk és babfőzeléket ettünk. De nem volt főméltóságú asszony, kézcsók és megalázó alamizsna sem. Emberhez méltó életet kezdhetett a proletár, a volt uradalmi cseléd, és kiegyenesíthette derekát a földet túró paraszt.

Nincs szükség többé — és nem is adunk alkalmat hazug jótékonyságra, kegyes szemforgatásra.

Évenként egyszer felébredő lelkiismeretét nem csitíthatja senki a nagy lakoma alatt roskadó asztaláról lehullatott morzsákkal. A mi államunk állandó munkaalkalmat és tisztes megélhetést ad munkásnak, parasztnak. Ma 2,7 millió munkás és alkalmazott él hazánkban és nem rongyosak, s nem korgó gyomorral várják a mindenki karácsonyfáját. Nincs tejjel- mézzel folyó kánaán, de a munkáshatalom szocialista ipart és mezőgazdaságot teremtett — aránylag rövid idő alatt — és ezzel megvetette alapját a jólét fokozatos emelésének. Nem keli hazug ajándékként ócska meleg ruha és cipő, mert a mi államunkban egyes munkakörökben törvény biztosítja azt, másrészt keresetéből mindenki megvásárolhatja azt saját magának és gyermekeinek is.

AZ EMBER ÉS SORSA

SZERETTEM VOLNA [

felszólalását, ízes Tisza-táji beszédét, találó érveit, s ahogy a kiskörei nép vaslogikájával évszázadok alatt kikristályosodott aranyigazságaival győzködte párttitkár társait. Látszólag nem nagy ügyben vitázott a járási értekezleten. Arról volt szó, hogy az asszonyok 200 000 baromfi felnevelését vállalták, de a titkári értekezletre összegyűlt férfiak „fáztak tőle”.

— Pedig nem is nekik kell felnevelni — dohogott később is, amint szó került róla, miközben döcögtünk a sáros, butykás úton Kisköre felé.

Nem hallgattam meg azt a felszólalást, csak Sallós Gyula, járási párttitkár zárszavára érkeztünk meg.

— Mi sokat vitatkozunk Virág elvtárssal — kedte a párttitkár —, mert nem mindenben egyezik a véleményünk. De dicsérjük is. Dicsérjük, mert munkaszeretetben, a közös vagyon féltésében sokunk előtt jár. Dicsérjük, mert a nehéz helyzetben mindig feltalálja magát. Bármelyik fiatallal felveszi a versenyt ma is. Sokat tanulhatnak tőle...

Ilyen dicsérettel a háta mögött indult hazafelé Virág Imre, a kiskörei Rákóczi Tsz párttitkára. Mégsem volt jó kedve. Kinézett az autó ködverte ablakán, s ráncokba szaladt homloka a hegyes kucsma alatt.

— Megöl bennünket ez az

örökös eső.

A látvány valóban nem szívderítő. A téli álomra áhítozó föld a védelmező hótakaró helyett, vizet hord a hátán. Száz méteres „tócsák”, övig felázott talaj. És ezen még néhány napja dolgoztak.

sorsa századokon keresztül az volt, hogy küzdjön az időjárás viszontagságai, csapásai ellen. Nehéz harc volt ez mindig. De a ma emberét többször kiáltják már ki győztesnek, mint a „földöntúli hatalmakat”. Mert ezek a kis „tengerek” nemcsak azt juttatják Virág Imre eszébe, hogy néhány helyen még töretlen kukorica ázik a vizes földben, de azt is, hogy az emberek nem adják már oda „első kérésre” munkájuk gyümölcsét a szeszélyes természetnek. Legalább is ők, Virág Imréék nem adják. Meséli:

— Éppen betegeskedtem, mikor hallom, árad a Tisza. A Menthetetlen-réten — azért hívják így, mert a víz nem engedi menteni a termést. Ott volt nekünk 50 hold kukoricánk. Letörve. Felugrottam a legközelebbi Zetorra és ki a Tiszához. Istenkedett az asz- szony, hogy beteg létemre miért mászkálok, de nem volt otthon maradásom. (Azóta is sokat kapott ezért a kiruccanásért élete párjától.)

Ott a Tiszánál állt a „bál”. Kétszáz méter hosszú vízben gázoltak a traktorok, két gép húzott egy pótkocsit. Aztán felvetette a hidat a víz. Hetvenen dolgoztak már ott atsz- tagok közül, ki a gátat erősítette, ki rakodott. Hetven ember és 22 gép birkózott a vízzel. Az eső szakadt, derékig sárban, vízben gázoltak a szövetkezetiek. De maradtak. Maradtak estig, vaksötétig. S kimentek másnap is, míg a 12 vagon kukoricát ki nem hordták a víz fenyegető öleléséből.

— En 58 éves ember vagyok, de ilyet nemigen láttam. Este aztán jött az asz- szony. Mi van velem? Mi volna? Dolgozunk. El kell látni az embereket, átfagytak, éhesek. Hát így történt... mondja és nézi á vízbe és sárba veszett tájat.

— De győztek Imre bácsi. A Menthetetlenből kihozták a kukoricát. Legyint rá.

— Bár soha ne történne ilyesmi. Többe került a fuvar. Két traktor húzott egy pótkocsit... kész ráfizetés.

Csuda egy ember. Nem a hőstettet látja, hanem azt, hogy többe került a szállítás, s talán igaza van. Ö már jobban ismeri embereit, akik számára természetes, hogy a kukoricát ki kell menteni az árterületről, s az is, hogy ő a betegágyból szökve ott van köztük a bajban — segíteni.

|a falu vsgén[ *gon<Ä

terelődik a beszélgetés. 50 hold kukoricájuk még kint van, a rizs sem fizetett olyan jól, mint várták. Azért 40 forint körül osztanak így is, egy-egy munkaegységre. S mikor idáig jutunk a beszélgetésben, eltünedeznek a hirtelen odalopakodott ráncok Virág bácsi homlokáról. Az irodában meg.

egyenesen örömhír fogadja.

— Van pénz, Imre bácsi! — újságolja Garamvölgyi Lajos, a tsz'hlnöke. Félmilliót kaptunk a cukorrépáért.

Ennek aztán együtt örülünk, de néhány perc múlva megint vége a vidámságnak Imre bácsi számára.

— Az állatorvos megint... — kezdi el az irodában üldögélő vezetőségi ember a mondókát — megint elvitt 500 forintot ... gyógyszerre.

— Én megnyúzom az állatorvost, vagy ... hirtelen nem is talál más kínzási módot, hogy megtorolja e rettenetes cselekedetet, amiért „elviszi” a szövetkezet pénzét. Aztán megcsendesül, mert ismeretes természete, hogy könnyen lobban, valahányszor „feleslegesen” fizetni kell, de aztán megenyhül — mint most is. Már a leltározási bizottságnál tanyázik és azt köti az emberek lelkére, egyetlen „nadrágszíjat” se hagyjanak ki a leltárból, mert a közös vagyon nem csáki szalmája.

Később is erről beszélgetünk, s észre sem vesszük, hogy a délután estébe hajlott már, és a legényszállásnak kinevezett szobába a hideg is belopakodott, beszélgető partnerként. Igaz, nem juthatott szóhoz, mert sokkal érdekesebb téma vont el minden figyelmet — s ez Virág Imre párttitkár eddigi élete volt. Valóságos regény, amint ő mondotta — lehetetlen teljes részletességgel visszaadni

Csak mondattöredékekre futja...

— Apám földnélküli volt... Megvilágtalanodott a kubikos munkában. Én uradalomba kerültem. Gyengécske voltam, nem bírtam fel a jármot. Kubikos is voltam... Eleredt az orrom vére az erőlködéstől. És ezt is ott szereztem — mutatja a hátát, amelyet, megrop- pantott a nehéz munka. — Mert akkor, kedves fiam, köny- nyebb volt szerezni egy görbe hátat, mint egy görbe házat — mondja keserű szájízzel az emlékezéstől.

| CSODÁLOM |g„g. "S

nemzedéknek való gondot rakott a sors. A sors? Inkább a társadalom, amely ellen gyakran lázadt a maga módján Virág Imre is.

— Előbb szidtam az istent, miként lehet az, hogy öt gyermekem éhen fekszik le. Hiába. Egyszer aztán odaálltam az intéző elé, hogy máshol 9 pengőt adnak a kaszálásért, miért kapunk mi csak hetet? Előbb piszok kommunistának nevezett, aztán munkaszolgálattal fenyegetőzött.

De már 1944-et írtak akkor, az intéző úr nem válthatta be fenyegetését, s egy év múlva már saját gazdája lett Virág Imre, 7 hold földet kapott a bizottságtól.

Ettől az évtől kezdve Virág Imrének több örömet hozottá „sors”. Persze gondot is. Tanácselnöknek választották, vezette az állami gazdaság, majd a termelőszövetkezet kommunistáit. Később szövetkezeti elnök lett, de amikor látta, hogy a többszörösére emelkedett gazdaság irányítása meghaladja erejét, lemondott, pénztáros lett és párttitkárnak választották meg a Rákóczi Tsz- ben.

Akik ismerik kemény embernek ismerik, mégis nemrégen egy esemény megköny- nyeztette.

Mikor a Parlamentben átvette a Munka Érdemérmet, akaratlanul kigördült néhány könnycsepp a szeméből. Méltán kapta e kitüntetést. Harcostársai is, akik 15 éve együtt dolgoznak vele a pártban, egyöntetűen , helyeslik, sőt úgy veszik, mintha az ő munkájuk elismerése is lenne ez az érdemérem.

A szövetkezet irodáján mikor megtudták, hogy dicséretet kapott a párttitkár, a következő beszélgetés zajlott le:

— Azért valamit biztosan kifelejtett Sallós elvtárs — így az elnök, s mintha kötődés lett volna a hangjában.

— Mit? — hökkent meg egy pillanatra Imre bácsi.

— Azt, hogy nekünk is az a véleményünk, mint a pártbizottságnak — szólt nevetve az elnök Imre bácsi felesleges aggodalmán.

A dicséretet pedig nem valami jól állja, mert úgymond nincs ember hiba nélkül és nem elég, csak dicsérni. Nemrégen is egy baklövésben volt benne a keze. Annak is adtak búzaelőleget, akinek — mint később kiderült — nincs egyetlen munkaegysége sem; Ezért tehát azt javasolta, hogy addig a vezetőség ne vegyen fel sem pénzt, sem terményt, míg helyre nem hozta ezt a hibát.

De az ilyen szóvátenni való esetek egyre ritkábbak; Annál több a tennivaló. Virág Imre első feladatának tartja az emberek nevelését, beléjük oltani a közösségi érzést, tanulásra ösztönözni őket (ő maga majd 60 éves fejjel nemrég végezte az általános iskola hetedik osztályát.)

A PÄRTTITKÄRNAK I

I mernie kell az emberek termésbe- tét, örömét, gondját, vitatkozni szidni is kell, ha muszáj, dicsérni, ha valaki arra érdemes. Mint nemrégen Juhász Lajost* aki eredményesen fellépett a közös vagyon védelmében. S feladatának érzi érvényre juttatni azt a nézetét, hogy „nem lesz sokáig a szűrünk gallérjára varrva az az ember, aki trehányul dolgozik.*’

És még mennyi munka vár rá. Alig győzi sorolni: a zárszámadás előkészítése* a jövő év megalapozása, aztán erősíteni a pártszervezetet, amely jelenleg 35 emberből áll. Bár most is van hat tagjelöltjük, de minden bizonnyal erősítenék a pártszervezetet olyan emberek* mint Süveges József kocsis* aki nem mulasztana el egyetlen napot sem a munkából* vagy Szabó István, aki a vezetőségben tevékenykedik dicséretre méltóan* A párttitkár szerint kommunistának lenni elsősorban azt jelenti, jól kell dolgoznia, mindig jobban és lelkiismeretesebben mint a kívülállók. S még ehhez hozzátehetjük, úgy, legalább úgy szeretni a földet, á nagyüzemet, s kiállni oly bátran a jogtalan követelőzők ellen, mint a tsz párttitkára, alapító tagja teszi.

Mikor beszélgetésünk végén Imre bácsi hazaindult „ebédelni” még egy kérdéssel tartóztattuk.

— Miként telik majd a karácsonya, együtt lesznek-e a gyerekek?

— Nemigen — mondja, s

hangjában kicsi keserűség vegyül. — Nagyon szétszóródtak a nagyvilágban. De ha jönnek nem maradnak éhen, hisz meglehetősen élünk. Az ünnep? Csendes lesz. Csendes, békes- séges..* >

Kovács Endre

A FÖLDMŰVES