Népújság, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-25 / 304. szám
1M0. december S5.. vasárnap WfiPÜJSÁG 8 OTT ÁLLT az ablak előtt és sírt. A karácsony nem hozott békességet álmodó hótakarót, az égbolt csak könnyezett: esőcseppek verték a ház bádogereszét, szomorú bukfenceket vetettek a mohás cserepeken, lent pedig, a piszkos, sáros pocsolyákon fehércsilla- nású buborékokat pattantot- tak és egyre több, tíz, húsz, százágú pici csermely folydo- gált a macskaköves úttest felé. Karácsony este volt. Az utcán elvétve hangzott fel egy- egy ember lépte. Szemben kinyílt egy ablak, bent rádió szólt, s a nyolcórás esti krónika foszlányai szöktek ki a meghitt félhomályból a latyakos utcára. Később egy fiatal nő kacagása hallatszott, aztán egy kéz becsukta az ablakot, lehúzta a rollót is, s az előbb még derengő ablakszém elsötétült. Az eső egyhangú, ütemes tocsogással pattintgatta tovább a pocsolyák hab-bubo- rékalt: tocs... tocs ... tocs ... és cserecselve csordogált sok pici esőpatak a tátottszájú víznyelő vasrácsa felé. Sírt. Hangtalanul, a válla sem rezdült, de a szeméből úgy folyt a könny, mint lent, a földön a sok pici csermely. Ez a vég. Halál, dögvész, őrület — mindegy... Az eső plettyegett tovább és polipkarú erekben szaladt meghalni a víznyelő szája elé, a piszokba, sárba, a szennybe, le a kövezet alá, a csatornák labirintusába. — Mama, juj de szép! — csilingelt egy kisfiú hangja az ablak mögött, és rögtön utána csillagszóró sistergését hallotta, és tündökölve játszott az ablak tükre a szertepattanó csillagesővel. — Ugye, ugye, milyen szép? Még, még, ott fenn, nézd, ott is egy!... — Nem igaz!... Nem... nem. OLDALT tántorodott a fal mellé, és miközben odabent boldogan röpködött egy kisfiú kacagása, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy forró homlokára hulljon a hideg téli eső. — Miért tetted, Annus, miért? Hát csak ennyire szerettél? ... Plettyegett az eső hideget lehelve. Mama, ez is az enyém?... Igazán? ... Mama! Mama! Látod? ... , Rövid, szürke mikádó-ka- bátja is átázott már. Az inge AZ ID alá nyirkos vibrálások futottak, s a hideg a cipőjébe is befészkelte magát. Az eső csak esett... Láz borzongatta, és gondolatai bolondul kergették egymást. Az idő megállt. A csend, az utca karácsony esti csendje még mélyebb, sötétebb és hidegebb lett.. Már nem is hideg volt az: fagyos, jeges, dermesztő. Legalább is ő így érezte. Pedig odaát, szemben, ahonnan a rádió hangjának foszlányai szöktek ki az esős utcára, abban a pillanatban egy fiatalasszony forró szája boldogan formált egy édes szót: Ölelj... ölelj ... Amott pedig apró gyertyák lángja imbolygott az ablakon, és gyermekek szeme nyílt önfeledt csodálkozással az illatos, zöld fenyő ezernyi titkára, és itt, az ablak mögött, hallga! Megint nevetett a fiúcska: — Mama, mama, én úgy szeretlek! Az eső csak esett... (— Nincs hát tovább... nem lehet tovább... a sorsom ellen nem csatázhatok ...) — HISZEL abban, hogy csak a sorsod visz, kényére- kedvére? Te akartad, hogy így legyen. Te tetted ... azt, amit nem kellett volna ... Minek mentél el? Minek? — Minek? Mert kellett... Mert megfojtott itt minden, nem bírtam tovább! — Mit nem bírtál? Megmondanád, szerencsétlen?! — Tudom is én!... Ügy együtt, mindent... semmit... Az Isten büntetése ez. — Mentséget keresel és azt se tudod, mit beszélsz... Mit érzelegsz itt az Istennel? — ö akarta így... — Ő? Marhaság... — Ne ordíts, hiszen úgyis vége... mindennek vége ... — Hát az úristen szökött nyugatra, vagy te?! Mi? Erre felelj! — En... — És ha már megőrültél, miért nem vitted magaddal Annát is? Meg a gyereket? Könnyebb volt egyedül nekivágni annak a nagy kék országúinak, igaz? Könnyebb volt még búcsúzni is, csak hogy mehess?! Ne szólj most közbe! Szemét ember vagy, hallod-e, szemét! Emlékszel? Amikor Annát itthagytad, még az is eszedbe villant, hogy nem is hívod ki soha magad után ... Hogy hátha összehoz E G E N az a te sorsod valami csinos, forrótestű, kis búfelejtővei, aztán eltéped az összes szálat, a legeslegutolsót is, ami ideköt. Nem így volt? — KÍNOZOL? Itt, az ablakuk alatt? Itt, ahol régen annyi boldog percet... — Most megint érzelegsz ... Gondoltál erre odakinn? Amikor Kitty, Märy, meg Betti ölelt? Undorítóbb vagy annál a sáros, ganés pocsolyánál... — Látod: megbántam az egészet ... Hazajöttem ... — Négy év után! Két éve írtál Annának utoljára levelet... Hülyeségeket, hogy mennyire szereted, meg szeressen ő is, és várjon, ne felejtsen, pénzt gyűjtesz és hazajössz. .. így volt? — így. Haza is jöttem... De most már hiába ... Láttad! — Láttam. És igazat adok — neki. Annának. Két év óta azt sem tudja rólad, hogy élsz- e, halsz-e? Akkor került elébe Märy ... Emlékszel? ö kéznél volt. Élni akart. Minél többet és minél gyorsabban. Anna meg közted ott hömpölygött az Atlanti-óceán ... Aztán Betti, aztán a többi, tetszettél a kisasszonyoknak: magyar legény- csikós, gulyás, délibáb ... ösz- szedumáltál minden bolondságot, még hőst is faragtak belőled, szabadsághőst, pedig akkor, októberben te mondtad először Atyának, a kommunista művezetőnek: Hallja-e Atya, nagy disznóság készül itt, mi meg csak nézzük, várjuk, amíg a fejünkre... November végén meg beadtad a kulcsot: irány a határ! Hát mi vagy te tulajdonképpen, kaméleon, amelyik úgy váltja a színét, mint te az elveidet? — Nincsenek élveim. Különben is: visszajöttem... — Vissza! De hogyan? Lopva, hír nélkül, meglepetésnek karácsony estéjére, és vártad... vártad... hogy Anna majd bőgve a nyakadba omlik, csókol és még ő kér zokogva bocsánatot, hogy itthagytad, hogy te itthagytad, egyedül, a gyerekkel! — Nem mertem írni. Féltem. Attól féltem, amit most láttál. Láttad? Láttad Anna szemét, ahogy felnézett arra a... — Régen, ezelőtt négy évvel, meg azelőtt... akkor is úgy fátyolozódott a szeme, amikor csókolni akart... és... — HALLGASS! Elég! Nem bírom... nem akarom tudni— — Jó ... önmagad sújtottad, ö.,magad. Viseld. Lehet, hogy még minden jóra fordul. De akkor te is tudj... megbocsátani... Ne feledd: nem sok jogod van hozzá. Nagyon kevés. Nagyon... — Nem akarok tudni semmiről! Elmegyek innen... Az üzembe sem teszem be a lábam... Elutazok... — Hová a fenébe? Anyád vár... menj, ő vár... és megbocsát. Az édesanyák mindig megbocsátanak, mindenért. Menj, ott majd egy sarokban meghúzhatod magad. Indult! Indult! Miért nem indulsz?! — Édesanyám...! Jaj kiáltás volt ez a szó, és az eső még mihdig egyre csak esett... Az ablak mögött felgyújtották a háromágú, csillárt. Hosz- szú, fényes négyszög vetődött a pocsolyákra, s a százkarú pici csermelyek sustorogva futottak ki a fényből az úttest felé. Karácsony este volt. Újra ott állt az ablak előtt, kissé félrehúzódva, oldalt és égő szemmel lopva benézett. A szájában sós ízek gyűltek, haja csapzottan forró homlokára kuszálódott, és úgy érezte, kifut alóla a föld, lábai erőtlenül összecsuklottak, rázuhan az ég is... ...Anna akkor csókolta meg azt a Másikat, karja a nyaka körül, szeme a Másik szemében, szerelmesen, mélyen örökösen... A kisfiú nem vette észre a röpke csókot, kisvonat- tal játszott és apró zöld tárcsával integetett vidáman: — Beszállás! Beszállás...! Gyorsvonat indul... ...Kecskemét, Cegléd, Budapest felé, harmadik vágány, jobbra! (— Elutazol? — El. — És az anyád? — Majd viszajövök... egyszer... talán... — Te tudod... Látod, aki egyszer megszökik valahonnan, idegen marad aztán, mindig... vagy nagyon sokáig...) — BOCSÁNAT... a jegyet kérem..: Nagyon megázott íia- talember? Hol járt ilyenkor, karácsony este? — (O, de jó lenne most azt mondani: Otthon... De nem mondhatod, nem, nem...) — Itt a jegye, tessék... és boldog ünnepeket: Váltók csattogtak, a mozdony tűzesőt szórt az éjszakába. Ott ült az ablak mellett és egyedül volt az egész fülkében. Sass Ervin távozó vonat láttán. Betért a kocsmába, megivott egynagy- fröccsöt, s hazaindult. Akik látták, csodálkoztok, hogy meglátszik rajta az a- kis ital. Pedig dehogy látszott abból semmi, csak a gyengeségét ütötte el vele. A második fiút is ő vitte ki az állomásra. Akkor már nem sírt a vonat után, de belül még jobban fáj dogált, hasogatott a búcsúzás. Amikor megalakult a ter0 melőszövetkezet, húzódozott belépni. Okos, tervező asszony volt azonban, s számvetést csinált. Ha nem lesz kinek fuvarba menni, nem jön segítség sem. Akkor pedig hogyan keresi meg a két fiúnak azt, ami kell. Egy magányos éjszaka után mérlegre tette mindazt, ami oda volt való, s nem várta meg, amíg eljönnek hozzá, maga ment aláírni a belépést. Egy éve már. A nyáron azon vette magát észre, hogy öregszik. Pedig mindössze csak negyven éves. A kombájn mellett aratni is kellett. Asszonyok nem vállaltak mást, csak marokszedést, de ő aratásra kaszát kért. — Ugyan, Bíróné — mondta a brigádvezető —, csak nem képzeli, hogy megengedjük az asszonynak a kaszálást? — Nem én aratok... En csak a markot szedem... — Akkor minek a kasza? — Jönnek a fiaim... Már ott elszorult a szíve, s alig állta meg sírás nélkül, hogy ezt kimondta. Ebből vette észre, hogy öregszik. Két éve még nem szorult el a szíve, amikor a fiaival aratott, de most valami szép és jó fáj- dal‘'TVI hasogatott belé. Késők1' -bredt, hogy ez a büszkeségtől van. A gyerekek most inár neki segítenek. Az ő kis könyvébe fogják beírni azt, amit dolgoznak... Amióta a termelőszövetkezetben van, nem kel olyan korán. Eszre sem vette, hogy abbahagyta a reggeli pálinkápogtatott senki, maga ment valahova. Már elcsöndesedtek a munkás nappalok, amikor megkapta a fiúk levelét, amelyben megírták, mennyi szünetük zást. Nem volt fáradt ébredéskor, nem kívánta. Egy év alatt megváltozott az életrendje. Megtanulta a munkaegység kiszámítását, esténként ő magyarázta el a szomszédasz- szonyoknak. Azelőtt nem hiányoztak a barátnők, most meg alig várta az estét, hogy átjöjjenek hozzá. Ha nem kolesz télen, örült a viszontlátásnak, de valahányszor arra gondolt, hogy beszélni kell majd velük, úgy elpirult, mint lánykorában, amikor zavarba hozták. Belül, magában már régen elintézte a dolgot, okos érveket sorakoztatott fel a későn kipattant érzés mellett, de valahányszor arra gondolt, hogy előbb-utóbb beszélni kell erről a fiaival is, félt. A fiúk megjöttek. Kendőt hozott ajándékba a nagyobbik, kicsi, bolondos virágbros- sot a Jancsi. A két fiatalember észrevette, hogy — míg máskor csöndes volt & ház —, most szinte megállás nélkül jöttek-mentek, olyan ismerősök is, akiknek csak köszönni szoktak. Élvezték, hogy megéledt a ház, és gyönyörködve állapították meg, milyen csinos, fiatalos az anyjuk. Bíróné ünnepi asztalt terített estére. Négy tányért tett fel. — Édesanyám, elszámolta magát — nevetett Jancsi és megforgatta anyját — Tudtommal hárman vagyunk! Bíróné elpirult. A kis bross megcsillant a ruháján, és a nyersselyem kendő aranybarna keretbe foglalta arcát. — Nem számoltam el magam. .. Négyen leszünk. Akartam már róla írni nektek, de... Húzta a mondatot, de nem is fejezhette be, mert a két fiú felugrott, jobbról is, balról is belecsimpaszkodott anyjába. Amikor kopogtattak, szétrebbentek és nyakkendőjüket, zakójukat igazgatták. A férfi, aki bejött, kissé lehajtotta fejét az ajtókeret alatt, noha befért volna anélkül is, legfeljebb súrolja a haját. özvegy Bíróné piros volt, mint a tüzes kardvirág, de egyenesen, fenségesen állt, s csak annyit mondott: — A fiaim ... A férfiak barátságosan ke- zetfogtak, asztalhoz ültek, s belefeledkeztek a beszélgetésbe. Az asszony csöndesen suhant, zajtalanul tette le a gőzölgő levesestálat, s merni kezdett. Először a vendégnek, utoljára magának. Ügy érezte, hogy ilyen fiai senki másnak nincsenek, csak neki.» PAPP MIKLÓS: JCaaáaianijj Qandatatak p1 z a gondokkal súlyos december valahugy más, mini 1J az eddigiek: külsőségeiben és tartalmában egyaránt. \ vetést simító, fagytól védő paplan — mint valami Ezeregyéjszakából ittmaradt szőnyeg — még fenn lebeg az ég nedves kékségében, könnyű pelyhei fönnakadtak a levegő sápadt vásznán. A kopár faágak, a szél billentő ritmusára bele-belö- >zárnak a felhőrostok közé: cibáló verdesésük a karácsony intim, bensőséges hangulatát akarja kierőszakolni: millió fehér virágot, kerek arcú, csillogó szemű pihéket; szeretetet, békét. Házunktól a köves útig vezető utca sáros, piszkos és ólomszínű tócsák szürkülnek a buktató kövek között. Fúj a szél is, megreccsen az ágak gerince, felsikongnak a futó huzalok. Újságot veszek a postástól: „Lázadás Laoszban” ... „Még nem dőlt el a vientiánei csata ... Imperialista beavatkozás ... Mozgolódás a Seatóban ... Fokozódik a francia gyarmatosítók terrorja Algírban ... Világszerte nagy felháborodással fogadják az algériai vérengzések hírét...” Szemem előtt haláltáncot járnak a betűk. Háború, vér, sírás még mindig, s idehallom a jajgatásokat. — Háború Ür — te, már rég a bronzbalta és rokka mellé való szörnyűség, akit már évezredekkel ezelőtt meg kellett volna ölni, vagy beásni a föld közepébe, hogy megégj, s lapítson semmivé a föld nyomása — most látom, újra ékes vagy. A te flancodra mindig van pénz, hogy még több sírás hulljon, hogy remegjen mindenki, utadba kerülők és távoliak, na meg hogy hasznot is hajts: gyűljön az arany a tengerentúli pénzszekrényekbe, a vértől, tűztől, sikongásokból fénylővé ötvözött pénz. Csodás vagy Mars Űr, villogó: géppisztoly van az oldaladon, kézigránátok leskelődnek övedben, hidrogénbombás gépek vijjogják fejet felett az Apokalipszis szörnyűségeit (ügye, csodálatos zene!); arcod a hullák arca, szemnélküli üregeidből a pusztítás pokoli fénye viliódzik elő, s fogatlan szád a tébolyodottak torz mosolyába rándul... Gyönyörű vagy és pályád is káprázatos: megtört gerincű, szétloccsant agyú holtak kövei életrabló utadnak; zilált, őrjöngő asszonyok, s kiégett házak küszöbén semmibenéző, rettent szemű gyermekek. Rádcsodálkoznak: először látnak téged és nem értik, hogy miért nem jön haza apu, anyu, s hogy miért nem fognak soha hazajönni... Ismerlek jól: te nem vagy szentimentális, nem szégyenled magad előttük sem. Feléjük nyúlsz horgas újjaiddal. mert te nemcsak a mát akarod elpusztítani, hanem a jövőt is. Nézz ide, nézz a szemembe: mit akarsz elvenni tőlük? Q tt ül a küszöbön, s az újság betűi mögött látom füst- tői mart arcát, s a rémülettől tágra tárt szemeit. Hát mit vehetsz el tőle? Azt a kis ormótlan babát, amit apja faragott neki, s amivel mindig játszott? Néhány színes papírcsíkot, amiket régi újságokból vágott ki és boldog örömmel kacagott hozzá? Vagy azt a parányi nevetést, hogy hancúrozó kiscicákkal újjongott együtt és összecsapkodta dundi kezeit? Vagy az alig indult életet irigyled tőle? Nem kell durván odalépned hozzá és megmarkolni a kezét, elég, ha hívod: ő szépen oda fog menni hozzád, szótfogadóan ... Ismerlek jól, te polip-karú átkozottság. Felpénzelt cifrás Ür, nézz csak a szemembe! Na, szólj valamit, mentsd magád, hogy téged megfizetnek, hogy nem vagy hibás... Tudom jól, kik a gazdáid, s nem is bocsátók meg soha nekik... Kiérek a kövezett, egyenes útra. Sötétedni kezd, elteszem az újságot. Az óvoda felől friss gyerekzsivaj szalad elém, az örömös, gondtalan élet felpacsirtázó hangjai. Felhúzzuk a kis hócipőt, s kézenfogva megindulunk hazafelé. Az úton anyukák, apukák sietnek az apró emberpalántákkal, a parkban egy átkötött karácsonyfát visz valaki... — Kis öreg, most gyorsan szedd a lábad: jó, kályhás-szoba vár minket. -Hosszú volt az út idáig, de érzem még most is a sokszínű szaloncukor puha ízeit; aztán (elárulom neked), csodaszép a feldíszített fenyőfa, meg fényes vasúti sín van körülötte; sárgalángú gyertyákat gyújtok majd meg neked („inkább én, te nem értesz hozzá”); utána leülünk a földre és összerakjuk az egymásbaillő síneket, meg fölhúzzuk a mozdonyt; kerek útjára hadd szaladjon. És képeskönyvet is fogsz kapni, és csizmát tiszta csokoládéból, s akkor majd fölállsz a kis székre és elénekeled a „Hull a pelyhes fehér hó”-t... — Na fussunk egyet — ... Vidáman, jókedvvel szaladtak elénk a kövek. — Ugye sok csokoládé is lesz, meg alma, s ugye majd te is énekelsz velem? Igent kopogtak az összemozduló lépések. Igen, lesz szép karácsonyfa-boldogság, ajándékok. Igen, sok öröm fényesedik az angyalhaj fürtös csokrain. Igen, mindenki szeret téged. Igen, érted élünk. Igen, jövődért, ... érted... — Álljunk meg már! — Belassultunk a házhoz vezető utcába. Az ablakból csillogó fények örültek szemünkbe. A kapu nyitva volt, s mint óvodás pajtások, kapkodtuk lábunkat a lépcsőn. X7 árj egy kicsit, előbb levetkőzünk, s majd együtt me- ' gyünk be a szobába. Vesd le szépen a kabátod: (ugye nem fáztál még soha?); na most a sapkát is szépen (jó meleg vár, érted van meleg); a kesztyűdet tedd a zsebedbe (te nem fogsz sohose fázni); tedd le a kis kardigánt is (mi leszünk a karácsonyfa...) — Siess, kis öreg — (Karácsony van és csupa szépet kellene írni. Játék-szókat, meg boldogságot, a gyerek-örömben szépen élni, s kelletni magunk az ünnep nyugtatásában.) — Na gyere, majd együtt húzzuk le a hócipőt! — Az a kis gyerek, aki ott ül egy megégett ház küszöbén, most fázik piszkos ingecskéjében; repülőgépek dermesztik, s a fizetett háború fegyveres zsoldosai... Felelősek vagyunk érte és a többiekért; kritizálni nem vagyunk gyávák, s közbe jclesően süttetjük magunkat a pénz-nap szuggeszciója alatt... Gárdonyi jut az eszembe: Mikor a földön leány születik, egy fiúcska álmában mosolyog. (Azok a kisfiúk nem mosolyognak, mert szüleik ott fekszenek a kerítés mellett, ők azok, a kis ember-Balázsok, akiknek soha nem csöngetett picit a villamos, akiknek nincs kabátjuk, meg hócipőjük, meg senkijük se és ott ülnek a küszöbön, egyedül ülnek és a kövek megroppannak a csizmák alatt.) — Még ne gyertek be! — (Mióta földmozdult eszemet tudom, megélt dolgaimnak mindig van — esetleges és egyéni életemen túl — valami jelentése. Lehet, hogy jelentősége nincs, de mondanivalója biztosan van: bennem van a tegnap, és ismerem a mát is, meg azt is tudom, hogy mit kell tennem a holnapért.) — Jöhettek — szól anyuci hangja. Együtt gyújtjuk meg a gyertyákat. Karácsony van. A fény ellátszik oda is.
