Népújság, 1960. november (11. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-06 / 263. szám

1960. november 6., vasárnap NEPÜJSÄG 9 Bátor vitát TVem jól van ez így elv- társ. Ha hallaná, hogy a taggyűlésen milyen viták vannak. Ha megtudnák a pár- tonkívüliek, mit szólnának ah­hoz, hogy van harminc kom­munista és az sem érti meg egymást. Egyiknek ez a véle­ménye, a másiknak az, egyik ezt javasolja, a másik azt, ahányan vagyunk, annyi féle­képpen akarjuk. Mondtam is én ott a gyűlésen: látjátok, hogy milyen vitatkozás folyik már megint, nem lesz ennek jó vége, ha mi itt vitatkozunk. Nekünk egységesen kell gon­dolkodni minden egyes kér­désben.” Ezekkel a szavakkal méltat­lankodott egy ismerősöm, aki néhány hónappal ezelőtt lépett a párttagok soraiba, de évek óta együtt halad a kommunis­tákkal, szívvel, lélekkel támo­gatja a párt politikáját. Most sem „árulkodni” akart ő elv­társaira, belőle a féltés beszél, attól tart, hogy a vitatkozás megosztja a párttagokat és bi­zony, ha többfelé húzzák, nem halad, megfeneklik a szekér. Bár elismerem ismerősöm jó szándékát, méltányolom féltő jóindulatát — mégsem adhatok és adok igazat neki. Mert miről is van szó? A zon a bizonyos taggyűlé­^ sen, arról folyt a szó, hogy mit javasoljanak a kom­munisták a tsz közgyűlésnek, zárszámadáskor mennyit for­dítsanak a fel nem osztható alapra? Abban mindannyian egyetértettek, hogy az elmúlt évben keveset fordítottak a szövetkezet fejlesztésére és abban is, hogy az idén többet kell. Lehetővé teszi ezt elért eredményük és szükségessé te­szi a holnap, a szövetekezet to­vábbi fejlődése. Vita azon volt, hogy összegben mennyi legyen az. Voltak, akik kevesebbet, és voltak, akik többet javasoltak — ebben oszlott meg tehát a taggyűlés véleménye. Határo­zottan és nyíltan elmondták ott — néha tán még túl élesen js — miért javasolnak ennyit és nem annyit. Ez volna hát az alapja isme­rősünk aggodalmának. Dehát nincs itt semmi baj, a járási pártbizottság még örül is an­nak, ha megtudja milyen pa­rázs vita folyt ezen a taggyűlé­sen. Mert valójában nem ok az aggodalomra, ismerősünk ag­gályának oka abban van, hogy nem ismeri eléggé pártmun­kánk gyakorlati részének min­den oldalát, módját. A a párt egységét, kis kol- lektívájuk összeforott- Ságát félti a vitától. Ez abból adódik, hogy helytelenül értel­mezi a pártegységet. Ügy gon­dolja, akkor van egység, ha a párttitkár bejelentését egy-egy ideje... Csak néha szoktam — mentegetődzött. — Nem is jó abból a sok — orvoskodtam már meg a ciga­retta ügyében. Erős csizma ez még — jegyeztem meg, másra próbálva terelni a szót, de érez­tem, amint kimondtam, érez­tem, hogy megint bakot lőt­tem. — Már miért volna ez erős csizma? Foltos is, úgy nézek ki ebben a hacabajkában, mint dologról, egységes bólintás fo­gadja. De hát ez nem így van. A párt egysége egy alapszerve­zetben sem alakulhat ki magá­tól, automatikusan. Ott embe­rek, gondolkodó emberek, fel­nőttek vannak, akiknek véle­ményük, elgondolásaik vannak egy-egy dologról. Akik „spe­kulálnak”, hogyan is lehetne jobban, eredményesebben csi­nálni, hogyan is tudnánk mi­nél jobban megvalósítani. Ten- ken, vagy éopen Petőfibánván a párt politikáját. És ma már el is mondják véleményüket. Nem tartják magukban, hogy aztán utána fortyogjanak, hogy már megint mit csináltak. El­mondják véleményüket és vi­tatkoznak. összecsapnak a né­zetek egy-egy dologról és így alakul ki végül is a helyes, a legjobb megoldás. Mert har­minc ember tapasztalata, hoz­záértése azért mégis csak több, mint egy emberé. A vita, a vé­lemények összecsapása, harc tehát, helyes út az egységhez. — Ezért nem kell félni a vi­tától. Nem kell félni, de vigyázni kell! Vigyázni arra, hogy a vita alapja a marxizmus—leniniz- mus legyen, hogy a párt poli­tikájának szellemében történ­jen. Mert az eszmei, elvi egy­ség, ez biztosíthat csak egysé­ges gyakorlatot. A fontos: ért­senek egyet a párt politikájá­ban, annak végrehajtásában és megvalósításához keressék a megoldást: hogyan tudják ezt a maguk munkaterületén a leg­jobban biztosítani. em kell félni a vitától, de biztosítani kell: a vi­ta a pártban a párt módszere­inek megfelelően történjen. Ne a „fúrás”, a „hátulróljövés”, a rágalmazás, hanem a nyílt, őszinte bírálat, a meggyőzés le­Ne gyen a módszer. S ha valaki helytelen véleményt mond, nem kinevetni, vagy megbé­lyegezni kell, hanem meggyőz­ni, segíteni abban, hogy a he­lyes véleményt tegye magáévá. Míg másokat, akik a párttól idegen módszerekkel próbál­nak „operálni”, ha a türelmes meggyőzés nem használ, a kol­lektíva vonjon felelősségre, mert az egységet állandóan őrizni, félteni és védeni kell. Nagyon fontos, hogy a vita lezárása után a kisebbség ves­se alá magát a többség akara­tának és egységesen munkál­kodjanak a döntés, a határo­zat megvalósításán — még ak­kor is, ha nem értenek egyet. Ha nem ért egyet, joga van a felsőbb pártszervhez eljuttatni véleményét, de ahhoz már nincs joga, hogy úton, útfélen hangoztathassa: én nem ér­tettem egyet A felsőbb párt­szerv illetékes ilyen esetben dönteni, kinek van igaza, me­lyik véleménye a helyes. A már említett taggyűlésen idáig nem ment el a vita. A taggyűlés hosszú és eleven vi­ta után egységesen döntött, és a kommunisták a szövetkezet közgyűlésén is egységesein két>- viselték álláspontjukat. A köz­gyűlés pedig elfogadta a kom­munisták javaslatát. Nem volt tehát felesleges szócséplés a vita és nem gyen­gítette a tagság összeforrottsá- gát, de erősítette, szilárdította azt Minthogy sohasem felesle­ges a vita, ha a pártszerű ke­retek közt, pártszerű módsze­rekkel folyik. (p. j.) Széjfi Lzaoak mu-ziLkdfa Tegnap találkoz­tam egy verssel, találkoztam a vers költőjével, és ta­lálkoztam egy igaz. szép gondo­lattal, amely na­gyon ritkán érinti meg az embert. Elárulom: Tóth Árpád „Esti sugár­koszorújának” nyolc sorát olvas­tam, és kell. hogy most elmondjam, újra és újra: „Igézve álltam, soká, csendesen. És percek mentek, ezredévek jöttek, Egyszerre csak megfogtad a ke­zem. s áléit pillá­im lassan felve­tődtek. S éreztem: szívembe visszatér, És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: meny­nyire szeretlek...!’’ Mit mondjak még? Tegnapi na­pom néhány órája ezzel telt meg és azt kívántam: bár­csak milliók akar­nák keresni ezeket a szép órákat. De: harc ma az élet. Harc és nem könnyű, mert mil­liókról van szó, milliók holnapjá­ról, arról, hogy mindaz valóság le­gyen. amit aka­runk. És közben, ha szép szavak muzsi­káját hallgatjuk, hiába mennek per­cek és jönnek ez­redévek: mindig többek és nagyob­bak, igazabbak le­szünk. (S. E.)---------------------------. ... _ .I-!.-... a— 2 7 FE LELŐSSÉGGEL TUDÓSÍTÁSOK AZ EGRI FlNOMSZERELVÉNYGYÁR KOMMUNISTÁINAK HÉTKÖZNAPJAIRÓL I. A számok jeleznek — baj van az üzemben Sára néne madárijesztője ... Bolondos öregasszony volt, itt lakott a faluban a szerencsét­len, volt egy akkora kertje, mint a tenyerem... De madár­ijesztője az volt. Ami rongy le­szakadt Sára nénéről, az került a madárijesztőre... Különben nem volt ott miért ijeszteni... Jószághoz ez is megfelel... Piszkos munka az, ganajozni, vakarni, járni a lovakkal a föl­deket ... Rendes ruha is úgy néz ki az emberen egy hét múlva, hogy csak sírni lehet miatta... — rántotta meg a vállán a nyűtt kabátot, mint­egy mutatva, hogy ez való ide, s nem más. — Dehát András bátyám, ha ilyen piszkos munka az, akkor miért ragaszkodik a lovak­hoz ... — A földdel, jószággal bánni az mindig piszkos munka volt... Ámbár — tette hozzá elgondolkodva — mintha most már nem lenne annyira az... De mit ért maga ahhoz, hogy mit jelent a ló az emberfiának. Volt magának valaha is lova? Mit lova... testvére? Ráztam a fejem, hogy nekem bizony soha nem volt. Szép is lett volna, városon az első emeleten, ló... Elnevettem magam... — Nem nevetség az — vörö- södött el. Mert testvér volt ne­kem a ló... Édesebb, mint a szülött testvérem ... Mert az­zal még pereskedtünk is, de a lóval soha... Amikor 45-ben földet kaptam, csak odaálltam a kiosztott tábla szélére és fel­fohászkodtam, a magasba, éh édes jó istenem, most tégy cso­dát ... Föld van, de mivel szántsam? Mert ásóval... ugyan ... hacsak be nem fogom magam, mint a barom... Jött aztán errefelé valami szovjet katonaság, azok adtak néhá- nyunknak lovat... Adták szí­vesen, de hát micsodás lovak voltak azok... A jóra nekik is szükségük volt... De mégis csak ló volt... Én nem ettem, az asszony se, a gyerek se, de a Látszólag szokásos életét él­te az üzem. Szigorú rendészek éber szeme siklott végig a be­lépőkön. A gyár „főutcáján” targoncák, mopedek robogtak, ráérő emberek ácsorogtak, s tartottak a kantin felé. A rak­tárban anyagért veszekedtek, időnként egy-egy szállítmány BERVA moped hagyta el a gyárat. Gépek zenéje töltötte meg az őszbe borult völgyet. Külsőleg mit sem változott a gyár. De akik vérkeringését is­merték, s szakértő kézzel vizs­gálták a gyár pulzusát, érez­ték lassul lüktetése, rendszer­telenül tikk-takkol a szíve — valami nincs rendjén. Megtorpant a termelés. A számok komoly figyelmezte­tést küldtek. Az ősz nemcsak a fák leveleit hervasztotta meg, de a reményeket is. Hervadtak a remények, hogy becsülettel teljesíthetik a gyár éves ter­vét. A számok jeleztek: félév alatt annyi selejt „futott be”, mintha valamennyi dolgozója a gyárnak hét napon keresztül csak selejtet gyártott volna. Riadóztattak a számok, az üzemben 7 millió forintot fi­zetnek ki csak azért, hogy a dolgozók átlépik a gyárkaput. 7 millió forint mögött nincs produktív termelés, ennyit köl­tenek szociális juttatásokra, s ahelyett, hogy ennek kedvező hatása mutatkozna a terme­lésben, a gyár nagy lemaradás­sal küzd, nem tudja teljesíteni tervét. Kíméletlen tárgyilagossággal mutatták a számok, az üze­mekben nem dolgoznak többet 5 és fél, 6 óránál, a 8 órás mű­szak helyett. Nagy a lazaság, sok á lógás az üzemben, s csak a kantinlátogatások miatt 3600 —4000 órát veszítettek havon­ta a termelésből. Nagy csend ül a teremben, mikor Bukucs József, a párt- bizottság titkára így foglalta össze mondanivalóját: A vállalat tervteljesítése visszaesett. A termelékenység csökken, az önköltség növeke­dett, a munkafegyelem nagy ló igen... Az dolgozott, annak; enni kellett, annak nem mond-' hattam, húzd meg szürke a; nadrágszíjadat... Csak azt,; hogy húzd meg jól az ekét. Hát; jól meg is húzta... öt évig; húzta, abból lett nekem min-' denem, annak a lónak köszön-; hetem én, hogy a föld termett,' hogy megállhattunk a lábun­kon ... Elhallgatott, mintha elszé-1 gyelite volna magát, hogy eny-1 nyíre megnyitotta szívét egy végeredményben is idegen; ember előtt Némán ültünk; egymás mellett jó darabon, néztük a télre készülő tájat, a! rongyosodó felhőket az égen, amelyen ma még esőt, de talán; holnap havat hoznak a messze-: nyúló tájékra. — Ez a két ló a magáé volt?; — törtem meg a csendet végül-: is. — Enyém... — Megértem én azért magát András bátyám ... Tudom én azt jól, hogy a ló úgy hozzá­tartozott a... — Hagyja, sose vigasztaljon engem... Minek az? Én mond­tam az elnöknek, hogy adjuk el Mancit is, meg a Derest is, mert nemcsak álmomból költ- ve, de ébren is tudom, hogy a ló lassan már fölösleges költ­ség ... A traktoré a jövő ... — Dehát akkor... akkor — kerestem a szavakat a nagy meghökkenésben. — Akkor? Miért, csak a ló­nak lehet szíve, az embernek nem? Na ugye... mértékben meglazult. A nép­gazdasággal szembeni adóssá­gunk állandóan növekszik, és ma már ott tartunk, hogy a vállalatunknál levő vezetők, sőt a párttagok egy része nem azt keresi, miként lehetne á hibákat megszüntetni, hogyan lehetne a tervet teljes teni, s milyen intézkedéseket tegye­nek, hogy eredményessé vál­jon a munka, hanem azt ma­gyarázzák, miért nem lehet teljesíteni a tervet. Ez hangzott el a kommunis­ták előtt a pártbizottsági ülé­sen. S akik hallgatták a beszá­molót, érezték a felelősséget, azért, ami a gyárban történik. Számukra nem lehetett kö­zömbös, miként dolgozik az üzem, ez nem fért volna össze kommunista jellemükkel. S akkor, ott a tanácskozás iz­zásig hevült légkörében, vala­mi megkezdődött... A kommunisták kezdtek erélyesen fellépni a hibák el­len. Keresték a kiutat, hogy mielőbb talpra álljon a gyár, ne döcögjön a termelés, hogy olcsóbban, könnyebben és töb­bet termelhessenek és a szo­cialista munkaerkölcs legyen jellemzője a gyár valamennyi üzemrészének. Hét kommunista közösség, hét alapszervezet látott mun­kához, a pártbizottság vezeté­sével, amely ebben az időben már meglehetős tekintélyt ví­vott ki magának. Akik tanúi voltak ennek a folyamatnak, azt mondják, ilyen még nem fordult elő a gyár, a kommunista közössé­gek történetében. Szinte min­den megmozdulás adott vala­mi újat, valami hasznosat. Akik végig ott voltak e mun­kában, egyöntetűen vallják, sokat lehetett tanulni belőle, megismerték a hibákat — oku­lás végett —, terjesztették a jó ötleteket, s példaként ajánlot­ták más üzemeknek, ahol esetleg még csak ezután indul meg a hibákat feltáró, azokat erélyes kézzel megszüntető fo­lyamat, amely itt. a Finomsze- relvénygyárban már meghozta kezdeti eredményeit. Mikor megkezdődött e mun­ka, a gyár kommunistái, ve­zetői telve voltak jóindulattal, mégis botladoztak az első lé­pések. — Az anyaghiány — ez minden elmaradás oka. Kinek az ajkáról röppent fel ez az érv, ma már nem tudni. Az biztos, hogy miként a járvány, mindenkit megfertőzött az anyagra való hivatkozás. A kommunisták közül is sokan elfogadták ezt az „objektív’* okot. A műszakiak ezt hangoz­tatták, az értekezletek ezt erő- sítgették: a lemaradás oka az anyaghiány. S így volt-e valóban? Kezdetben azt hitték, igen. így is intézkedtek. Az üzem- vezetőség kérte a pártbizottság segítségét az anyaghiány meg­szüntetéséhez. Az írógép betűi szaporán kopogtak, A pártbi­zottság titkára diktált. — ... Pártbizottságunk meg­vizsgálta a vállalat tervteljesí­tését s megállapította, hogy a lemaradás egyik oka az anyag­hiány... kérjük az elvtársak hathatós segítségét..., hogy üzemünk éves tervét teljesíte­ni tudjuk. S levél ment a Csepeli Cső­gyárba, a többi kooperáló üzemhez, hogy biztosítsák a szükséges anyagot. Néhány nap múlva kedvező válasz érkezett. A Csepeli Vas- és Fémművek pártbizottsága üzente, „megbeszéltük a kérést az üzem dolgozóival, vállalták az anyag szállítását, rövidesen megérkezik.” Mindenképpen le kellett sze­relni az anyaghiányra való hi­vatkozást. így történt, hogy autóba ült a gyár igazgatója, Dénes József, Bukucs József, a pártbizottság titkára, az anyag- és áruforgalmi osztályvezető — ezúttal valamennyien anyagbeszerzői minőségben. Ütjük sikerrel járt, megszerez­ték a szükséges anyagot. — Nincs tehát akadálya a tervteljesítésnek — állapítot­ták meg jólesően hazafelé tartva. A bizakodó hangulatot kí­méletlenül morzsolta szét a legközelebbi jelentés. Szinte íejbekólintotta az embereket a kellemetlen hír, megint nem tudta teljesíteni tervét a gyár* A pártbizottság legközeleb­bi ülésén világossá vált az em­berek előtt a helyzet: nem az anyaghiány volt a lemaradás oka. Akkor hát hol a hiba, ml a megoldás útja? — kérdezték a tanácstalan tekintetek. (Folytatjuk.) Mesterséges jégeső egy tiroli csúcson A Patscherkofel tetején mű­ködő tudományos kutatóállo­máson 100 kilométeres sebes­séggel száguldó jégviharokat és ragyogó napsütést tudnak .előállítani1’. Természetesen ;c$ak laboratóriumi körülmé­nyek között, igen kis terüle­ten. De már ennyi is elegen­dő ahhoz, hogy tanulmányoz­ni tudják az ezer méteren fe­lüli magaslatok erdősítésének problémáit. A kísérletek meg­indítását az 1951. és 1954. évi lavinakatasztrófák tették indo­kolttá. Akkor felismerték, hogy a művi úton létesített la- Ivinagátak sohasem biztosíta­nak elegendő védelmet és ki­zárólag fásítással lehet meg-. akadályozni a hegycsuszamlá- sokat és lavinákat, nagy ma­gaslatokon viszont külön’eges nehézségekbe ütközik a fásítás. A kutatóáliomáson a kísérleti növényeket a legkülönfélébb időjárási megpróbáltatások­nak teszik ki. hogy megállapít­sák mennyire állják azokat. A kutatások első eredményeként a Patscherkofelon már sikerült több mint ezer hektár terüle­tet erdősíteni. Megállapították, hogy erre a célra nemcsak a cirbolyafenyő, hanem a közön­séges vörösfenyő is alkalmas: 1700 és 2000 méter közötti ma­gaslaton a talaj megkötésével jó védelmet nyújt a lavina*** szély ellen.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents