Népújság, 1960. november (11. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-06 / 263. szám

Io

NfPÜJSÁG

1968. novemfier 8*

Felkelt a nép és formálja a világot

E<?

gy faluból jöttek, valahonnan az erdélyi határról, de huncutak is voltak, mint a székelyek. Mindig vidámak voltak, mindig jókedvűek, s a sorban mindig egymás mellett álltak, s egy nevük lett a végén, az egész ezred ismerte a hírüket, az egyik legény Kis Samu volt, a másik Samu Jóska, de a kettő együtt Kis Samu Jóska volt.

— Testvér — mondta Kis Samu —. éhes kezdek lenni.

Már akkor két nap óta nem ettek. Nem volt 6 világon semmijük. Előreküldték őket a drótakadályokhoz, mögöttük nagy tisztás volt, s azon csak éjjel tudott egynéhány katona ke- resztüllopózni, azok is inkább töltényt hoztak nekik, mint ennivalót.

— Mit együnk testvér? — mondta Samu Jóska.

— Mi van?

— Vizem van.

—- Nekem meg sóm.

— Hisz az egyszerű, főzzünk levest.

— De miből?

— Fűből.

— Jó lesz az?

— Jó hát.

— Megájj, az nem lesz jó. Paréjlevest főzök én, az jobb lesz.

— De nincs paréj.

— Szedünk. Ebbe a nagy mezőbe csak lesz valahol. Idesanyám otthon csak kimegy, min- gyán hoz is egy főzetrevalót.

— Az nagyon jó lesz akkor.

Még nevettek is rajta. De bizony hiába csúszkálták végig a letaposott rétet, nem leltek olyan paréjt, amit meg mertek volna főzni.

— Nó, testvér, én kimegyek a drótok elibe, ott még nem járt senki, ott szép a fű, abba csak lelünk ...

— Én is kimegyek.

— Nem jössz, mert ha egyik ott marad, a másik mán csak ne maradjon egy kis paréj miatt!

— Hát tudod mit, akkor én megyek ki.

— Persze, le akarod előlem legelni a melót. Ismerlek.

17 vvei Kis Samu már ki is bújt a szöges ■Li drótok alatt

Lassan csúszott előre, rriint egy vastag vakondok. Minden fűszálat megérzett, megsza- . golt, minden laput megízlelt, de csak nem talált olyat, amilyet az édesanyja szokott otthon szedni, gyenge, édes leveleket; de messze is van az édesanyja, meg az édes szülőföld.

Ö csak mászott, egyre mászott előbbre, olyan jól esett lassan továbbcsúszni a zöld fűben, puhán és csendesen, kapargálva, s a fejét bele-belefektetve a magas, kaszálni való perjébe.

Az oroszok hadállása nem volt bizony messze. Valami száz méterre volt itt csak az orosz lövészárok. de közben sűrű bokrok voltak, s olyan magas fű, hogy még ha feltérdelt, akkor sem látszott ki belőle semmi. Kis Samu csak ment, ment előre. Nem tudta, miért megy, hova megy, úgy csúszott, mint a csiga, a szemét is alig nyitotta ki, s alig látszott, hogy előrehalad, csak ő maga látta, ahogy az egyenesen álló vékony fűszálak lehajtottak a teste alatt.

Egyszer csak valami furcsa nesz ütötte meg a fülét.

Az első pillanatban rémülten hallgatott, azután elkezdett nevetni, halkan hogy hangja ne legyen.

Horkolást hallott.

Most mit csináljon?

Ki alhat ilyen nyugodtan a nagy kerek ég alatt? Ha a szemét felvetette, csak a mélységes kék eget látta. Keletről fehér fellegek úsztak rajta. Istenem, hogy tud aludni az ember ebben a nagy idegenben, ellenség között..'. A test megköveteli a maga pihenését. Hogy megy otthon aludni az ember, mikor vége a napi munkának, hogy belefekszik a jó puha szénába a szénatartóban, s reggelig azt se tudja, mi az élet... csak éjfélkor, ha a lovak prüszkölni kezdenek, akkor érez fel, hogy szinte félálomban eleget tegyen a kötelességének: új szénát vessen a ló elé... S hogy meg lehet szokni mindent. Most is majd leragad a szeme, de nem tudna elaludni azért... Pedig mintha abból a csendesen, édesen alvó emberből valami álomsugarak terjednének, amelyek rá is ragadnak, az ő pilláit is édes mézzel kenik, a homlokában bódulást érez már, s csaknem lebókol egy puha vakondtúráson, hogy elfeledkezzék mindenről, erről a világról, bajról, fáradságról, zsibbasztó éhségről, s átadja magát a legdrágább álomnak...

^e hirtelen a másik jut eszébe, Samu Jóska, cimborája, aki odahaza a drótkerítés megett várja az édes lapuleveleket, amiből levest lehet főzni.

Hirtelen minden álom kimegy a szeméből... Hát az ő élete bizony nem sokat számít, meghaltak már mások is, ezren is, meg tízezren, meg a világ teremtése óta hányán, s ezután is meghal mindenki eccer... De Samu Jóska várja az édes lapulevelet...

Felcsigázza még egyszer magában minden életerejét, s megy előre, tovább, lassan, mint a gyík.

S egyszerre csak előtte az orosz katona.

Ott fekszik a fűben, zöldes ruhájában elterülve, a sapka félig lefittyent a fejéről, hoszMÖRICZ ZSIGMOND:

Kis Samu Jóska

szú, szőkésbarna haj csapzott izzadt, meleg homlokára. A szája kicsit nyitva, s az arca szelíden, békésen, mint egy gyermeké, ott hever egy zsombékon. A fegyver kiesett a kezéből, a kenyérzsákja ott van mellette, úgy alszik, mint édesanyja ölében a csecsemő, aki annyira boldogan és olyan bizalommal hagyja el magát. Nem bánja, ha akármi történik vele agyon lehet ütni, agyon lehet csókolni, mire felébred... Hát ez az orosz mire bízta magát?... A szent Föld lebegett alatta, szinte a föld meleg lüktetését lehetett látni együtt az orosz vitéz csöndes lélegzésével.

Kis Samunak megcsillant a szeme. Éles lett a pillantása, leste, mérte, milyen mélyen alszik a muszka.

Aztán kinyújtotta a kezét, kezében az éles, hegyes, marokra fogott szuronyt...

\<| ikor már csak egy centiméterre volt iTJ- az orosz testétőj. kigombolt, szőrös, piros bőrű mellétől, megállóit... A kemény

vas, a könyörtelen gyilok, mintha magától állott volna meg, mintha tétovázna, megremegve valami szép, igaz gondolat hatása alatt. Aztán visszahúzódik, s a másik kézbe kerül.

Kis Samu pedig fogta puszta kézzel a hosz- szú orosz puskát, s kiemelte a fűből. . Milyen engedelmes állat a fegyver, gép. ha nincs ösz- szekapcsolva vele az élő emberi lélek. Már ott volt az orosz halál a magyar marokban .

S most újra kinyílt, kinyúlt a magyar kéz: felvette a barna kenyérzsákot...

Egyéb nem kellett neki.

Még egyszer végigfutotta a pirosán alvó nagy embert. Nem volt már fiatal ember hosszas, ritka, szőkebarna szakáll ütközött ki az arcán, a vonásai fáradtak voltak, mint az élet harcában megőrlődött családapáké, pedig legény volt még.

— Aludj, testvér — mondta Kis Samu magában; azzal a nyakába vette a puskát, a

üWVWWWWW^AAA^^A^AA^^v^AAAAA^A^AAAAAAAAA^A/WVSAAAAA/WW>A/W^AA^^/WWWVWW'^A/VWVWüWVVV^,

De

: MIHAIL ISZAKOVSZKU:

Dal a forradalomról

Én voltam az, ki ködös hajnalon,

Ott. hol kegyetlen s komor a mezsgye, Búzát vetettem s mellé bánatom,

Búzám és bánatom felesbe.

Én voltam az. ki minden ég alatt Nyomod kutattam, ezer éve,

Kesergő bús dalommal taiak S úgy vártam ráu, uegy jössz-e végre.

Én voltam az, ki dermedt éjeken Eszméid röptén elmerengtem,

Én voltam az, ki fogtam fegyverem S éretted száz csatába mentem,

S meghallgattál, bozót, garázda fák Elrejteni bármint akartak —

Te vagy az első s egyetlen barát,

Ki kezed nyújtod a parasztnak.

S vígasságot a te lehelleted Hordozott szét a kis falukban,

Te mondtad meg valódi nevemet,

Hogy mindörökre megtanuljam.

S ragyogásod szinte megvakít,

A kedvességed szinte perzsel,

Míg járom szép hazámnak tájait S lesem hűséges gazda-szemmel.

Én nem tudom: a sors hová vezet,

Mely utakra, vizekhez érek,

De azt tudom, hogy bármi vész jöhet, Halálig harcolok teérted.

Fordította: Vámosi Pál

i DZSAMBUL:

\Az októberi forradalom

Az én népem az odúkban élt egyszer Szűk barlangját sötét moha iepte Októberben Lenin kézenfogta Kivezette népemet a napra.

Szép hazámra felderült a hajnal Fülemüle repült ide dallal,

Dalodban' a boldogságod zengjen Dalold el, hogy milyen gazdag lettem

Az én hazám sűrű lombos erdő Fű, fa, virág, rónaság a termő Büszke lehet fent az almák atyja Népem hírét, erejét mutatja.

Napsugárka Dzsambul hegyre szórjad Szórjad szerte aranyát a szónak Ahová az októberben illett Szabadságot visz el az embernek.

Győzelmünknek híre, neve szálljon Mindenfelé széles e világon Az egész föld — azt áhítja lelkem — A mi dalunk örömétől zengjen.

Lányi Sarolta fordítása

I MAJAKOVSZKIJ:

Lenin velünk van

(Részlet)

; Éljen

a párt,

amely kommunizmust épít a felkelés

a szovjethatalomért! —

; Hallották

e szókat

nagypofájú ágyúk,

> vicsorgott a fehér,

éles vasa szabdalt.

>S ma

a szovjetek, a pártot virágozni látjuk,

> szövetségben százmillió paraszttal.

JUHÁSZ GYULA:

Az Októberi Forradalomhoz

Fáradtan és csalódva százszor S száműzve bús fiatalon A szabad élet asztalától, Köszöntelek Forradalom!

Síromban véltelek megérni S alig mert halkuló dalom Mint éji szellemet idézni,

Fölidézni Forradalom!

Megáldom rózsás lobogódat Mint Messiást bús Simeon,

A vérem gyász színébe olvad,

De láttalak Forradalom!

Tán holnap otthagysz eltiportam Mint láncfüvet, domboldalon,

En láttalak robogni, jól van Győző szekér,

Forradalom!

HIDAS ANTAL:

November 7-én

A proletárforradalom első < órájában Lenin első szava ; a béke volt.

Hogy a földkéreg ne legyen beteg; hogy tenmagad irányíthasd sorsod: hogy aki pertut iszik ma veled, holnap ne vágja fejedhez a korsót;

hogy ne lépkedjen, mint kétségbeesés, szorongó szívekre a harangláb; hogy ne jöjjön a félelmes temetkezés; hogy szép legyen az egész világ,

hogy ne sikoltsanak fel a gyerekek, mert rájuk is hullhat az atombomba; hogy istenekkel és elbutulva az emberfaj ne dűljön romba:

napod és éjed egybesződd; felejts el való s vélt sérelmeket, — mindenről szó lesz még, de el kell előbb I pusztítani a fegyvereket.

LEONYID MARTINOV:

OKTOBER

November ontja nelyhét, szertefújja, s a forradalom villog benne újra, agyaknak és szíveknek forradalma... Idézzük meg — föl hát, fiúk, a

dalra

atyáinkat, az első téli harcot, mikor az orkán szilajul kavargóit, és gránát robbant, puska szólt

s a forradalom győzött —

dörögve, <

mindörökre! <

Idézzük meg a téli út ezüstjét, a vastaghéjú krumplit, kályha

a borzongást, melytől megóv a

füstjét,; bunda;;

ezt hullatja húsunkba és agyunkba november omló tiszta hópihéje, s bármerre jártok — fényt szikráz

az égre,

s bármerre jártok — hirdeti a

napnak

a beteljesült örök forradalmat!

Vámosi Pál fordítása.

tarisznyát, s elkezdett visszafelé csúszni.

Egy horkanást hallott, ettől megijedt. BoP* zasztó megijedt: fölébred a szerencsétlen, akkor meg kell ölni.

Várt nesztelenül, mint a rozsbogár, amely a legkisebb neszre halottnak teteti magát s csak hosszú perc múlva indul újra útnak...

így indult ő is útnak, vissza a csapáson... Hogy meg lehet ismerni hóban a nyúl csapását, a páros kettős nyulakét, két kicsi elől, két öreg nyom hátul. Vagy a rókáét, ahogy egyenletesen ügetett, s hosszú farka utána söpört a puha havon... Az ember útja még súlyosabb, az élő füvet úgy széttöri, árkot ás, vés, a füves réten.

IV/J ikor bebújt a drót alatt, Samu Jóskát ott találta a poszton. Ült, ült és aludt. “\ludt, mint a muszka, s nem ébredt fel.

Az alvásért nagy büntetés jár: vesszőzés, kikötés, nagy veszély esetén főbelövés... és hogy aludt ez is... Nem bírta szegény kivárni az édes fűveket.

— No, hé, no... — rázta meg a cimbora. — Hékás...

Alig tudott bele lelket verni.

— Itt az ennivaló!

Samu Jóska nagyra meresztett, álmos szemmel nézte a kenyértarisznyát, amely dagadt volt.

Ránézett a cimborájára, megcsóválta a fejét. Megértette.

Hanem volt valami, valami furcsaság, a tarisznyában, amitől mindkettőjüknek kerekre nyílt a szeme.

Egy kis furcsa alkotmány: egy kis bababölcső.

Samu Jóska vette a kezébe. A tenyerébe vette, nézte. Egész rendes kis takaros bölcső. Bicskával faragva, olyan kicsi, ringó bababölcső.

Hallgattak, néztek.

A nap melegen sütött le az égről, kábultak voltak az árnyéktalanságon, csöppek gyöngyöztek le rajtuk, s úgy a szemük táján összecsöppentek, lebiggyentek...

Samu Jóska könnye a kis bölcső közepére esett.

— Hun szedted ezt, testvér?

— Ott alszik egy árva magában — mondta Kis Samu.

Samu Jóska megcsóválta a fejét:

Hallgattak. Azt akarta mondani: jó lesz az én Bözsi leányomnak!... De nem mondta ki. Csak hallgatott. A másik is azt akarta mondani: vidd haza a te kis Bözsi leányodnak«, s ez se mondta ki.

'Törtek a kenyérből s lassan eddegéltek. -*• Falatonként morzsolgatták szét az istenadta kenyeret...

Egyszer azt mondja Samu Jóska:

— Testvér.

— Mi kell testvér?

— Hun alszik az az árva?

— Hát arra le.

Azzal tovább ettek. Eccer Kis Samu szólalt meg:

— Ejnye, ejnye, ha tudtam véna...

S megint tovább ettek.

Megint "Samu Jóska szólt egyet:

— Én is tudnék ilyet csinálni az én Bözsikémnek.

S műértő szemmel nézegette, tanulta a bölcsőcske formáját.

Aztán Kis Samu mondta:

— Alkalmatos, de nem boszorkányság.

Samu Jóska azt mondta rá:

— Nem.

Kis Samu megint ezt:

— Add csak ide, testvér...

— Én?... Nem én...

— Hásze, jóember, nem akarom megenni.

— Nem tudom mit akar kend, de én vissza akarom vinni.

— Hogy vinné kend, mikor én hoztam?

— De én tanáltam ki, hogy... Nekem van gyermekem, én tudom, mié!...

Nem szólt tovább, csak megindult vissza a másik csapásán.

Félt, hogy nem tud szólni a torka szorulásától.

— No, tegyen legalább bele kend valamit, csak nem visz üres bölcsőt — szólt gorombán Kis Samu, s egy darabot tört le a kenyérből... — Ki tudja, az a muszka is mikor kap újra.

A muszka ébren volt, ott ült a fűben, 'e- csüggesztette a fejét, már nem tudta, mi történt vele.

Csak akkor riadt fel. mikor emberi arc bukkant fel előtte.

Samu Jóska intett egyet neki, aztán odanyújtotta fél tenyerében a bölcsőt.

A muszka csak nézett véreres szemmel, ** elbámulva.

— No, vegye csak el kend — szólott barátsággal Samu Jóska, nem dinament van benne, haszen ismerheti, mi a!

S az orosz elvette. A két apa egymásra nézett, aztán gyorsan elfordult. Mindenik szé» gyellte a harcmezőn a férfiszemben a könnyé