Népújság, 1960. november (11. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-04 / 261. szám

EH5Q. november 4„ péntek / népújság 5 Mi lett volna belőled, ember? BEVONULNAK . . . Matra Ferencet keresem, a rózsa! 10-es akna üzemvezető­jét — Lenn van a bányában ... — A telefon —, mutatok a lehetőségre. A nagytestű bányatelefon berregni kezd, a külszíni fel­vigyázó keresi az üzemvezetőt, aki reggel öt óra óta lenn van a bányában — most meg éppen délután annyit mutat az óra —, mert új és háromszárnyú fron­tot készítenek elő. Az akna kis portásfülkéje úgy ragad Oda az akna beton­ból képzett hatalmas szájához, mint valami fecskefészek. És úgy ülök benne másodmagam- mal, várva, hogy megtalálják 'ént Mátra Ferencet, mint va­lami fecskefiók. Aki most mel­lettem ül, fiatal, de valahogy mégis idősebb arcot mutató, micisapkás férfi a portás. A külszíni felvigyázó már kinn ellenőrzi a bányafarakodást, mi meg hát beszélgetünk, job­bára azonban csak én kérde­zek, hogy kicsit ismerkedjem, elüssem az időt, míg felbúg majd újra a telefon. — Van-e sok munka? — Nincs ... Inkább csak vi­gyázni kell itt — válaszolja be­iigető társam. — Lenn már kább akad, háromszárnyú ontot kezdenek, ilyen még m volt itt. — Hát ezt honnan tudja, hisz maga nem bányász, portás itt --- jegyzem meg, de a követke­1 pillanatban már megbánom, orr, hogy elfelhósödik Szap- nos András homloka, mint zben nevét megtudtam. — Vájár vagyok én ... Bá- ász ... Csak megrokkantam, nőst azért vagyok itt — mu­maga köré a felszínre, ■ly most az ő birodalma és "■’kahelye lett a íront he- • Vt. rég 1954-ben. egy iszapbetö- íél majdnem ott pusztult, it a vele dolgozó társa, a •yában. Utolsó pillanatban ezett a segítség. Láncot al- tak az emberek és a sok kar ös erőfeszítése nyomán, va­lósággal kiszakították a már derékon felül érő iszap bontá­sából. Akkor nem érzett sem­mit, csak azt a kimondhatatlan boldogságot, hogy él, s a meg­döbbenést, hogy társa, akivel együtt kezdte a műszakot, most halott. Később derült ki, hogy az emberi karók és az iszap közti harcban meghúzódott a gerince, s évek múltán már nem lehetett halogatni tovább a dolgot, megoperálták. A mű­tét ugyan jól sikerült, de ne­héz munkát többé nem végez­het. Most 33 éves és rókkaht bá­nyász. Baj ez, tragédia ez is, hisz a fizetés is kevesebb lett, mint egy vájár múszakbére, a 70—80 forint helyett most 56 forintöt kap naponta. Hirtelen felbúgott a telefon, rövid beszélgetés, s még gyor­sabb megegyezés: beszélges­sünk máskor Mátra Ferenccel, nem tud most kijönni, nem hagyhatja Ott a munkahelyét, most van a legdöntőbb pilla­nat. Már hazafelé kanyarog az autó a leszállt estében, s kicsit a felesleges út miatt morgoló­dom magamban, amikor eszembe jut a viszonylag futó beszélgetés a vájárból lett por­tással: a rokkant vájárral. Mi lett volna ebből az emberből, aki most 33 éves és már rok­kant, de aki éppen koránál fogva emlékezésének határát inkább már csak a múlt rend­szer utolsó évéig terjesztheti csak? Mi lett volna Szappanos András bányában megrokkant vájárból egy olyan világban, ahol a legfőbb érték a pénz volt, s a legkisebb érték az em­ber? Egy olyan világban, ahol — ha van a semminél semmibb — akkor az a bányász volt. Kinézek az autó ablakán, most hagyjuk el Rózsaszent- mártont, rohanunk fel a domboldalba vágott úton, mö­göttünk a bányatelepülés házai és fényei. Az új házak fényei, amelyek mint eső után a gom­ba, úgy nőttek ki néhány esz­tendő alatt, s nem holmi sárból tapasztott fészkek, ahol védel­mét kap az ember az esőtől, de nem kap védelmet sem a be­tegségtől, sem az éhezéstől, s legkevésbé az embertelenség­től. Vidám, kandi ablakszemek válaszolgatnak a kéfdésre, a fények mögött duruzsoló élet súgja fülembe a választ, amely nagyonis egyértelmű, nagyonis világos és nagyonis ismert. Nevetséges volna azon örvendezni, hogy lám, milyen jó dóiga van Szappanos And­rásnak, megrokkant ugyan, dé azért 56 forintot kap naponta. Valamikor, újságíróskodásom hajnalán, öregekről írtam és azon lelkendeztem, hogy mi­lyen jó is öregnek lenni, mert most más az élet, mint Volt. Nos, sem öregnek lenni nem jó, sem megrokkanni, legfel­jebb csak arról lehet 6zó, hogyha már megöregszik, meg­betegszik az ember, abban az állapotban, mikor jobb, mikor volt a jobb. Szurdokpüspökiből, vagy 25 kilométerről jár be minden nap — munkásbusszal. — Olvastam, hogy jövőre ki­cserélik a fabódés kocsikat, mind rendes busz lesz — jut eszembe, amint az utazás kap­csán újságolvasó mivoltáról is tájékoztat Szappanos András. Az előtt munkásbusz sem volt, azelőtt, ha megszánták volna is, hogy legyen éjjeliőr, az éh­bér tizedéért, akkor sem tu­dott volna mit csinálni: a ke­rékpározást, gyaloglást nem rokkant embernek találták ki. Sajnálom a fiatalembert, hogy portásnak kell lennie ott, ahol valamikor a szénben rejtőző tüzet hozta a felszínre. Sajnálom, de ugyanakkor még­is örül a szivem: lám, becsüle­tes életet, megélhetést akarunk és tudunk adni minden em­bernek ebben az országban, Nem is olyan nagy baj, hogy nem tudtam most beszélni Mátra Ferenc üzemvezetővel! Gyurkó Géza Húszévesek. Nemrégen ke­rültek ki az iskolák padjaiból, az iparitanuló- és egyéb szak­mai iskolákból, de már komoly beosztásuk van az üzemekben, vállalatoknál, ahol dolgoznak, s nagyobb, felelősségteljesebb munkát bíznak rájuk. Megbíz­nak képességeikben, s ők meg­állják helyüket. Jól dolgoznak, munkapadjaikról nem kerül le selejtes munkadarab, tudásban vetélkednek idősebb munka­Katonai szolgálatának letöltése után tovább folytatja majd mesterségét Harangozó Sándor, a cukrászműhelyben számít­hatnak munkájára. társaikkal is. Rájuk támasz­kodhatnak már tervkészítésnél is a vezetők, s ha néha apróbb csínytevéseikért meg is szid­ják őket, azért lelkűk mélyén nem ítélik el egyiküket sem, hiszen — fiatalok. Munkaidő után szórakoznak. Találkozunk velük bármelyik szórakozóhelyen, társadalmunk lehetőséget nyújt számukra ar­ra is, hogy a jól végzett mun­ka után pihenhessenek. Vidá­mak, jókedvük elégedettségük­ről tanúskodik. Jól élnek, mert kihasználják lehetőségeiket, él­nek adott jogaikkal, de nem feledkeznek meg kötelességeik­ről sem. Kis kék könyvecske tulajdonosai. A könyvben fel­tűnő helyen áll alkotmányunk 61. paragrafusának 1. pontja: ,,A haza védelme a Magyar Népköztársaság minden polgá­rának szent kötelessége.” Rövid két sor csupán: szá­mos lehetőségük, jogaik között rájuk vonatkozó kötelesség, s ők eleget tesznek ennek. „Erő­sek, egészségesek” — ezt álla­pította meg róluk az alapos or­vosi vizsgálat, amely arra hi­vatott, hogy megnézze: helyt tudnak-e állni majd a hadse­regben is, meg tudnak-e bir­kózni a nagyobb feladatokkal, jól tudnak-e majd bánni fegy­verükkel a bevonuló fiatalok. Mert bevonulnak, otthagy­ják munkapadjaikat, elbúcsúz­nak munkatársaiktól, akikkel több évet dolgoztak együtt, szüleiktől, kedveseiktől... Bevonulnak, alapos kiképzés m. A’L,,Pravda” ironikusan utal­va Kerenszkij „humánus ér­zelmeire”, közölte Kerenszkij- nek a Honmentő Bizottsághoz intézett táviratát: „Egyetérve a Honmentő Bi­zottság és a körülötte tömörü­lő demokratikus szervezetek javaslataival, beszüntettem minden katonai akciót a láza­dók ellen. A bizottság kikül­dött egy megbízottat, tárgyalá­sok kezdeményezésére. Tegye­nek meg minden intézkedést a felesleges vérontás elkerülé­sére.” A vasutas.,zövétség végre­hajtó bizottsága táviratot kül­dött szét az országban: ..A vasutasszövetség konfe­renciája, amelyen mindkét szemben álló fél képviselői részt vesznek, akik belátják a megegyezés szükségességét, erélyesen tiltakozik azellen, hogy a polgárháborúban a po­litikai terror eszközéhez nyúl­janak, kiváltképpen amikor a forradalmi demokrácia kü­lönböző pártjai állnak szem­ben egymással és kijelenti, hogy a politikai terror bármely formája ellentétben áll az új kormánnyal kapcsolatos tár­gyalások gondolatával...” A konferencia küldötteket menesztett a frontra, Gatcsiná- ba. Magán a konferencián a vegleges megoldás kétségte­lennek látszott. Elhatározták, hogy Ideiglenes Népi Tanácsot választanak. amely mintegy négyszáz tagból áll — a Szmol- nijnak hetvenöt képviselője lesz benne, hetvenötöt küldhet ki a régi Végrehajtó Bizottság, a többi tag megoszlik a városi dumák, a szakszervezetek, az agrárbizottságok és a politikai pártok között. Csernovot óhaj­tották látni a miniszterelnöki székben. Lenint és Trockijt a hírek szerint ki akarták re- keszteni... Délfelé újra a Szmolnij előtt voltam. Egy szanitéeautó veze­tőjét megkérdeztem, nem vin- ne-é ki a frontra. Dehogynem! A vezető önkéntes volt, egye­temi hallgató, és mialatt gyors tempóban száguldottunk végig az utcákon, időnként hátra- hátrá fordulva, szörnyű német­séggel mondott valamit: „Also, gut! Wir nach die Kasernen zu essen gehen!” Megértettem, hogy valami kaszárnyában Ebédelni fogunk. Győzelem Részlet John Reed Tíz nap, amely megremegtette a világot oímű regényéből A Kirocsnaján behajtottunk egy nagy udvarba, mely kato­nai épületekkel volt körülvéve, s a sötét lépcsőn felmentünk egy alacsony terembe, amely­nek csak egy ablaka volt. A hosszú asztalnál vagy húsz ka­tona ült, akik fakanállal egy nagy kondérból scsit ettek. Közben hangosan beszélgettek és jókat nevettek. „Üdvözlöm a 6. műszaki tar­talékzászlóalj bizottságát!” — kiáltotta barátom és bemuta­tott, mint amerikai szocialis­tát. Mindnyájan felálltak, ke­zet szorítottak velem, egy öreg katona megölelt és megcsó­kolt. Kezembe nyomtak egy fakanalat és az asztalhoz ül­tettek. Nemsokára újabb kon- dér került az asztalra — kása, aztán fekete kenyér és persze az elmaradhatatlan tea Min­denki kérdezősködött Ameri­káról: Igaz-e, hogy abban a szabad országban az emberek eladják a szavazatukat? Mi van a „Tammany” körül? Igaz-e, hogy a szabad Ameri­kában az emberek kicsiny cso­portja egy egész várost tarthat a kezében? Miért tűri ezt a nép? Oroszországban rnég a cárizmus alatt sem történhe­tett meg ilyesmi: igaz, mindig volt elnyomás, de egy egész vá­rost megvenni és eladni! Még­hozzá szabad államban! Hát nincs ott az emberekben sem­mi forradalmiság? Igyekeztem megmagyarázni, hogy hazám­ban az emberek megpróbálják ezeket az állapotokat törvény- hozás útján megváltoztatni. „Természetesen!” — bólin­tott egy franciául beszélő, fia­tal őrmester, akit Baklanov- nak hívtak. „De önöknél a tőkésosztály igen fejlett, nem­de? Bizonyára a kezében tart­ja a törvényhozást, meg az igazságszolgáltatást. Hogyan változtathatja meg akkor a nép a dolgokat? Engem meg lehet győzni, hiszen nem ismerem az ön hazáját, de nem tudom elképzelni...” Amikor azt mondtam, hogy Car&zkoje Szelóba akarok menni, Baklanov rögtön kije­lentette, hogy ő is megy. „Én is, én is!” — kiabálták a töb­biek. Elhatároztuk, hogy együtt kimegyünk Carszkoje Szelóba. Ekkor halk kopogás hallat­szott és az ajtóban megjelent az ezredes. Senki sem állt fel, de mindenki barátságosan üd­vözölte. „Bejöhetek?” — kér­dezte az ezredes. „Proszim, proszim!” — mondták kedve­sen. Az ezredes belépett. Mo­solygós arcú, magas, karcsú férfi volt. Arannyal szegélye­zett kecskeszőr köpenyt viselt „Ha jól értettem, önök Carsz­koje Szelóba mennek. Megen­gedik, hogy csatlakozzak?” Baklanov gondolkozott. „Nem hiszem, hogy ma még lenne itt valami dolgunk” — felelte. „Jöhet, bajtárs, szíve­sen látjuk.” Az ezredes meg­köszönte, majd leült és teát töltött magának. Baklanov halkan, hogy az ezredes büszkeségét meg ne sértse, magyarázni kezdte: „Tudja, én vagyok a bizott­ság elnöke. A zászlóaljat mi vezetjük, de katonai akcióban a mi felhatalmazásunk alapján az ezredes parancsol, ilyenkor neki kell engedelmeskednünk: ö viszont nekünk tartozik fe­lelősséggel. A kaszárnyában engedélyünk nélkül nem in­tézkedhet ... Nevezhetnénk Végrehajtó tisztünknek...” Fegyvereket kaptunk, revolve­reket, meg puskákat. „Megtör­ténhet. hogy találkozunk kozá­kokkal ...” Felkapaszkodtunk a szanitéeautóba, s három ha­talmas köteg újságot vittünk magunkkal a front számára. Végigrobogtunk a Lityejnij és a Zagofodnij proszpekten. Mellettem egy fiatal hadnagy ült, aki az összes európai nyel­veken egyformán folyékonyan beszélt. A zászlóaljbizottság egyik tagja volt. „Nem vagyok bolsevik” — mondta nyomatékkal. „Igen régi nemesi családból szárma­zom. Én politikai meggyőző­désemet illetően voltaképpen kadét vagyok..." „De hát hogyan ...?” — kér­deztem meglepetten. „O, igen, tagja vagyok a bi­zottságnak. Nem titkolom poli­tikai nézeteimet, de a többiek nem bánják, mert tudják, hogy azt tartom, nem lehet szembe­szállni a többség akaratával. ... nem fogok fegyvert orosz testvéreim ellen ...” „Provokátor! Kornyilovista!” — kiáltották feléje vidáman a többiek, s megveregették a vállát... A szürke kövekből épült, arany hieroglifákkal, méltóság- teljes cári sasokkal és a cárok neveivel teleírt Moszkva Ka­pun át kiértünk a széles, egye­nes országúira, amelyen az első hó fehérlett. Tele volt vörös­gárdistákkal, akik gyalog vo­nultak ki a forradalmi frontra, kiabálva, énekelve.Mások meg a frontról jöttek, sápadtan, sáro­sán. A legtöbb még szinte gye­reknek látszott. Asszonyok ásókkal, néhányan puskával és vállszalaggal, mások vöröske­resztes karszalaggal, — a nyo­mortanyák meggörnyedt, ki­szipolyozott asszonyai! Kato­nák, rendetlen sorokban, akik barátságosan üdvözlik a vö­rösgárdistákat: morcoskép ű matrózok: gyerekek, akik ba­tyujukban élelmet visznek szüleiknek ... Elhaladtunk ágyúk mellett, amelyeket dél felé vittek, muníciós szekerek­kel, teherautók mellett, ame­lyek tele voltak fegyveresek­kel, szanitéckocsik mellett, amelyek sebesültekkel jöttek a frontról, és egyszer egy lassan, nyikorogva döcögő parasztsze­kér mellett, amelyben egy ha-, lálsápadt sebesült fiú összegör­nyedve ült, és szakadatlanul jajgatott. A földeken nők meg öreg férfiak lövészárkokat ás­tak és szöges drótkerítéseket húztak. Mögöttünk észak felé elvo­nultak a felhők, sápadt fénnyel ragyogott a Nap. A távolban, túl a mocsaras síkságon, Pet- rográd fényei csillogtak. Jobb­ra: fehér, aranyozott és színes templomtornyok, kupolák: bal­ra: magas, füstölgő gyárkémé­nyek: és túl a távolban Finn­ország. Utunkon mindkét olda­lon templomok, kolostorok ... Itt-ott egy-egy szerzetes, aki némán szemlélte a proletár se­(Folytatjuk.) Kocsis László gondos munká­ját sokat emlegetik majd mun­katársai, s visszavárják ... után fegyvert kapnak kezükbe, hogy a határon, vagy más poszton, védjék hazánkat min­den ellenséges szándék, vagy tett ellen. S mint munkahe­lyeiken, ott is meg fognak bíz­ni bennük. Tanulhatnak, sőt a kiképző tisztek törekvése, hogy valamennyi ''fiatal fejlessze ál­talános és politikai műveltsé­gét. Nevelőiskola ma már a honvédség, ahonnan, mint „kész férfiak” szerelnek le, s, foglalják el ismét helyeiket munkapadjaik mellett a fiata­lok. Gondolatban katonaruhában érzik magukat, de munkahe­lyeiken még helytállnak, szor­galmasan, lelkiismeretesen dol­goznak. Bagó János, az egri AKÖV festőműhelyében szorgoskodik. Már két éve dolgozik a válla­latnál, festő és fényező a mű­helyben, s Török József, a rész­leg vezetője, nem tud rosszat mondani róla. Futballozik, de össze tudja egyeztetni a mun­káját a sportolással. — Szeretjük, mert csendes, rendes gyerek — így mondják társai —, furcsa is lesz, hogy elmegy, mert megszoktuk már. Munkájára mindig számíthat­tunk, amit rábíztunk, jól meg­csinálta. Ismerjük képességeit, s ha majd elbúcsúzik, csak azt tudjuk mondani neki, hogy „visszavárunk”! Bagó János nemcsak munka­társaitól, menyasszonyától is elbúcsúzik, ök külön fogadal­mat tettek: hűek lesznek egy­máshoz, s ha mindketten ki­tartanak egymás mellett, nem lesz akadálya a házasságnak. Bagó János KISZ-tag, s a vállalat KISZ-szervezetében is megállja a helyét. Szorgalma­san részt vesz a taggyűléseken, a KISZ munkájában. A közös társadalmi munkából sosem hiányzik, ott van mindig az elsők között. Ott volt a darabáru-raktár tetőzetének megjavításánál, a Kossuth tér szépítésénél, a Le­nin úti „ostomyelek” beállítá­sánál is. Már elkészítették műhelyé­ben a katonaládát és volt „öreg katona” társai már ellátták tanácsokkal, s ő szívesen meg­fogadja azokat, mint mondja: Jó, ha az embert nem érik meglepetések. Fehér ruhában dolgozik Ha­rangozó Sándor. Cukrász, 1954- től. Négy éve lett mestere a szakmájának, és egy éve veze­tője annak a műhelynek, ahol a cukrászmesterséggel megis­merkedett. Húszéves kora el­lenére 1700—1800 forint havi jövedelemmel dicsekedhet, s nemhiába fizették meg ilyen jól munkáját, kifogástalanul látta el feladatát. Szakmai ké­pességeivel szemben sem me­rült fel kifogás, elégedettek voltak munkájával. Most, hogy hosszabb időre elbúcsúzik a vállalattól, a mű­hely vezetését átadta, de még mindig ott segédkezik a töb­biek mellett. — Nehéz itthagyni ezt a kis műhelyt — mondja —, itt ta­nultam, itt lettem szakember, sok emlék köt ide. Katonai szolgálatom letöltése után is­mét számíthat munkámra a vállalat, — visszajövök. Kocsis László dukkózó zajo­sabb helyen dolgozik. Többen szorgoskodnak itt, ecsettel a kezükben. Akad munkája a Fi­nommechanikai Vállalat Ber- náth utcai festőrészlegének, öt éve dolgozik a festők kö­zött, s két éve csoportvezetője ennek a részlegnek. Munka­társai fiatalok, megértik egy­mást. Nemcsak munkahelyü­kön, de a KISZ-szervezetben is együtt dolgoznak. Közös ösz- szefogással, kultúrtermet épí­tettek, habarcsot kevert, ab­lakkereteket, ajtókat festett. Szórópisztolyával festi a vas­tag ajtókat, ablakkereteket munkahelyén. Gondos emberről tanúskodik fürge kis motorkerékpárja is, amit mielőtt elmegy, rendbe­szed. hogyha hazajön, s bará­taival motorozni indul, ne mondják, hogy ,,katonáiknál” hanyag lett. Ha hazajön, becsü­letet akar szerezni a katonaru­hának. Nyomdában. szedőasztalok mellett do.gozik Légrádl Péter. Négy éve, hogy először szívta magába a nyomda levegőjét, azóta megismerkedett szakmá­jának titkaival. Holczreiter Sándor volt, aki a betűszedésre tanította, Tancsa Béla csoport- vezető e’é dett a fiatal tanít­vány munkájával. Kerecsendről jár be naponta Egerbe, megértik egymást kol­légáival, de barátai otthon vannak. Velük jár együtt a KISZ rendezvényeire, munka­Baráíaival együtt szeretne majd katonáskodni Légrádi Péter, a nagy feladatok meg­oldása így könnyebb lesz. idő utáni szabad idejüket min­dig együtt töltik. Vezetőségi tagként tevékenyen részt vett a KISZ politikai foglalkozások megszervezésében és barátai ebben a munkában is vele vol­tak. Valamennyien sorkötele­sek. bevonulnak. Szeretnének együtt katonáskodni. mert együtt mégis jobb lesz. távol az otthontól... Húszévesek, erősek, egészsé­gesek. munkahelyükön helyt­állnak. megbecsülik őket, meg­állják ma’á a helyüket a ka­tonaságnál is. mert mindig ha- zagcndolnak. barátaikra, sze­retteikre. tudják hogy most az ő kötelességük védeni a hazát és azt is tudják, hogy vissza­várják őket... Pilisy Elemér

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents