Népújság, 1960. november (11. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-20 / 274. szám

1560. november 20., vasárnap NÉPÚJSÁG 5 Kopogtatunk . •. A ma egyik megoldatlan, il­letve félig megoldott kérdése a napközi otthon. A gyerekek szülei dolgoznak, sok helyen nincs nagymama, nincs nagy­néni, aki vigyázzon az apró, minden iránt érdeklődő em­berkére. Ebből elsősorban adó­dik a legfontosabb kérdés, ho­va tegyék a gyereket, akire vigyázni kell, aki a leggondo­sabb felügyeletet igényli, mert természetéből, lélektani sajá­tosságaiból fakad az állandó tevékenység, s ami a legfonto­sabb: a kisgyermek előtt isme­retlen a veszély. Ezért ostromolták a szülők az iskolákat, ezért volt az, hogy elégedetlenkedve beszél­tek a kevés napközi otthonról. Itt meg kell állni, mert így ki­jelenteni, hogy „kevés a nap­közi”, egyáltalán nem helytál­ló. Nem akarok a múltra hi­vatkozni, de figyelembe kell venni azt az erőfeszítést, ame­lyet államunk tett a kérdés megoldására. Az is igaz, hogy egyelőre nem változott meg még teljes egészében az em­berek gondolkodásmódja, ezért sokan csak saját egyéni prob­lémájukat látják. Ez az elszi­geteltség súlyos hiba és nem vezet világos, egyenes úthoz. Mindezeket — gyerek fe’- ügyeletét, egyéni problémákat — figyelembe véve született egy olyan intézkedés, amely a jelenlegi körülmények között megoldást jelent. Eletrehívták a társadalmi napközi otthono­kat. Ennek lényegét mindenki ismeri, ahol magasabb térítés ellenében nevelőket állítottak be a gyerekek mellé, étkezést kapnak, így a legfontosabb problémák: hol legyen, mit egyen a gyerek, megoldódtak. De most fel kell vetni egy olyan kérdést, amely mellett a mi társadalmunkban nem mehet el senki szó nélkül. Mert az anyagi része ugyan megoldódott a dolognak, de a gyermek lelki, testi alkatát, nem vették figyelembe. Nem törődnek a 6—14 évesek egyé­niségével, s kialakult az a helytelen álláspont: fő, hogy jó helyen van a gyerek. Pedig nem ez a fő és nem ez a lé­nyeges. Legalábbis nem ön­magában véve lényeges. Mert a lényeg az lenne, hogy ezek­nek a gyerekeknek olyan ott­hont kell teremteni a napkö­ziben, ahol jól érzik magukat, ahol otthont találnak, ahol nem nyűg és rabság számukra az ottlét. S hogy ma ez á leg­több helyen a helyzet, arról elsősorban a felnőttek tehet­nek. Mert mit csinál a gyer­mek a napköziben? Ül a Pád­ban, elkészíti a leckét, aztán q ismét ül a padban, milliószorS megszólítják, óránként kime-g hét tíz perc szünetre, aztáns mikor megebédel, megy újabb" 4—5 órás üldögélésre az isko­lába. Ezektől a gyerekektől] várja aztán szülő és nevelő,: meg a járókelő felnőtt, hogy, jók legyenek, nyugodtan ülje-] nek, ne rohangásszanak a fo-k lyosókop. Ez mind rendben van, de; mikor játsszon a gyerek? Mi-g kor szaladgáljon? Mikor kia­báljon kedvére, mikor? Napi 8—9 órás szigorú fegyelem^ után mikor, hogyan elégítse ki; természetes tettvágyát? Estéj ha hazamegy, vacsorázik, mos-j dik, mert a felnőttek alig vár-? Olvasztás nélkül ? vonják ki a színes és ritka fémeket \ Kievben ukrán szakemberek elvileg új vegyi eljárást dolgoz-! tak ki a színes- és a ritkafé­mek olvasztás nélküli kivoná­sára. > Az új technológiának az a lényege, hogy az ércben levő összes színes fémeket, ként és ritka elemeket (germanium, szelén, tellur, indium, stb.) megosztva, de egyetlen folya­matos eljárással vonják ki. A réz, az ólom, a cink, vagy a nikkel oxidok formájában, a kén tiszta állapotban, a ritka elemek pedig gazdag koncent- rátumokban válnak ki. Az új technológiához csupán villa­mosenergiára és konyhasó ol-, datra van szükség. Az első kísérleti ipari be­rendezés, amelyet a kirovgrádi ércolvasztóműben (Urál) állí-s tottak fel, kitűnően működik. í Hz ílletéhBseii fiyyBlmébB Mikor vezetik be a vizet a Mikes Kelemen utcába ? Még júliusban történt... Az egri Mikes Kelemen utca lakói összefogtak, hogy az ő utcájuk­ba is „bevezessék” a vizet. 100 méter hosszú szakaszon el is végezték a földmunkákat, hogy így biztosítsák a vezeté­kek lefektetését. Az árok ki­ásását társadalmi munkával végezték el az utca lakói. A városi tanács illetékes osztálya a munkát ezután — annak rendje s módja szerint — átadta az Egri Gyógyfürdő és Vízmű Vállalatnak. A Víz­mű Vállalat — először úgy lát­szott — hamarosan hozzálát a munkához, mert a szükséges csőmennyiséget a színhelyre szállíttatta. A csövek a Mikes Kelemen utcában hevertek egy ideig, aztán egy napon embe­rek jöttek és a csöveket más-; felé vitték. A Vízmű Vállalat igazgatója ekkor azt ígérte az érdeklődő lakóknak, hogy az év utolsó negyedének elején sor kerül a vezetékek lefekte­tésére ... Azóta sok liét eltelt. Elmúlt az ígért november eleje is. A kiásott árok tönkrement, be­szakadozott az oldala. Bár tud­juk, hogy a szükséges cső- mennyiség újbóli beszerzése komoly nehézségekbe kerül mégis azt kell mondanunk, a Mikes Kelemen utcai emberek jogosan várják, hogy a Vízmű Vállalat igazgatója teljesíteni fogja majd ígéretét, s végre vi­zet kapnak ők is.-f.i.­CIMBOEÁK Berkes József felvétele (Hatvan) Szerelem a rácson át Ciudad Real spa­nyol tartományi szék­hely bírálnak külö­nös jogesetben kell ítéletet mondanivk. Szenyor Juan Ma- nero, egy gazdag vnanzanaresi paraszt fia 3 évvel ezelőtt egy vásáron megismer­kedett szenyorita Te­resa Cabreroval. A fiatalok egymásba szerettek és a hagyo­mányokhoz híven a legény engedélyt kért a leánytól, hogy ese­tenként az ablaka előtt udvarolhasson. A spanyol szokások megkövetelik, hogy ez a hagyományos esti udvarlás minden­kor a leány „rácsos ablaka előtt” menjen végbe. Ha hiányzik a rács, erkölcstelen a kapcsolat és súlyosan rontja a fiatal lány hírnevét. Mivel azon­ban Teresa Cabrero szüleinek házában a hagyományokat nem tisztelő építész elfe­lejtett ablakrácsot alkalmazni, a legény úgy segített magán, hogy megvásárolta a szükséges vasrácsot és sajátkezűleg ked­vese ablakába építet­te bele. Évekig nem is volt semmi baj, annak rendje és mód­ja szerint fejlődött a fiatalok szerelme. Ekkor azonban a spanyol szenyorita megunta kedvesét és minduntalan előfor­dult, hogy egy másik legény állt esténként a rácsos ablak előtt. Juan Manero ezt nem tűrhette. Egy napon barátaival együtt a hűtlen kedves abla­kából egy-kettőre ki­törték a „tisztességes körülményeké?’ biz­tosító ablakrácsot. Most Ciudad Real- ban a bíróságnak kell eldöntenie, kinek a tulajdonát képezte az ablakrács és jogosan cselekedett-e Juan Manero? Valamelyik modem spanyol vígjátékíró mindenesetre a kiasz- szikus spanyol vígjá­tékokhoz hasonló té­mával gazdagodott. ják, hogv ágyba dugják a gye­reket. Aztán jön a szülői érte­kezlet, a gyermekről elmondja a nevelője, hogy rossz, hogy egy percig nem ül nyugodtan, hogy hunyót játszott az iskola pincéjében, hogy az ablakból szedték le, meg egyebek. A felbőszült édesapa otthon el­veri a gyereket és az ered­mény? Mogorva, magábahúzó- dó lesz a kisfiú, kislány, mert sehol sem értik meg, sehol nem éreznek vele, nem hiszik el milyen érdekes dolog a já­ték. Mi a hiba? Kiben van a hi­ba? Természetesen a felnőt­tekben. E kijelentés magyarázatot követel. Jöjjön a magyarázat, s hogy konkrét legyen, vegyük az egri példát. A már régen működő napközi otthonok bel­ső életéről most ne legyen szó, bár itt is van mit söpörni a ház előtt, mert sok esetben kényelemszeretetből ered az, hogy a gyerekeket nem viszik el sétálni, nem viszik ki ját­szani, nem adják oda a játé­kokat, hiszen kényelmesebb a padban ülő gyereket fékentar- tani. Most inkább az új léte­sítményről, a társadalmi nap­köziről beszéljünk. Őszintén szólva ezek a gyerekek kicsit számkivetettek. Számukra nem terveztek helyiséget, utoljára ebédelnek, nekik nem jut tin­ta, nem jut fogas a kabátok­nak. Pedig lenne megoldás, ha kiindulunk ebből a szóból: társadalmi napközi otthon. A társadalom hív­ta életre, a társadalomnak van szüksége rá, s a kínálkozó le­hetőségek mellett ne kívánja senki, hogy államunk minden mást figyelmen kívül hagyva, hirtelen sok-sok új napközit teremtsen. Gondoskodhat he­lyiségről, például a város tár­sadalma. Egerben van két kultúrott­hon, sőt a ktsz-ek kultúrter­mét is ideszámolva, három. Ezek a művelődési létesítmé­nyek a nap legnagyobb részé­ben kihasználatlanok, üresek, lezárva várják az este szóra­kozni vágyó felnőtteket. Miért nem engedik be ide a gyere­keket? Miért nem játszhatnak ők a társasjátékkal, miért nem szaladgálhatnak az otthonok udvarán? Nem kell mindent annyira félteni a gyerekektől. Nem rosszak ők, csak változa­tosságra vágynak. Nem tör­nek össze semmit, nem ron­gálnak semmit, ha felügyelet alatt, irányítás mellett megta­lálják a rendes játék lehetősé­'COOOOOOOOOOOCXXKXXDOOOOOOOOOOOOOOOOő OOGOO c Eső. eső, eső... már napók óta csak eső. Alig akad napjá­ban egy-két óra, hogy ne hul­lana ránk bőséges eső. Szinte beszívódik a bőr sejtjeibe, ki­kezdi az ember idegeit, s így nem is csoda, hogy a legtöbb problémát okozza. Mert az idő­járással volt a baj tavasszal is, meg a nyáron is, és szinte ter­mészetes, hogy az idei ősz sem úgy köszöntött ránk, ahogy azt elvártuk volna tőle... Az időjárás okozta nehézsé­gekre panaszkodott Sólymos József elvtárs is, a Borsod—He­ves megyei Téglagyári Egyesü­lés igazgatója, amikor július derekán megtartották a me­gye iparvezetőinek tanácskozá­sát. Felszólalásában a tervtel­jesítés lemaradásának okairól beszélt. Elmondotta, hogy a Téglagyári Egyesülés azért nem tudta te'jesíteni első féléves tervét, mert a tavasszal — fő­leg a Borsod megyei gyárak — súlyos károkat szenvedtek az esőzésektől. A hirtelen lezú­duló víz tönkretette, elmosta a a szárításra kitett nyerstéglá­kat és cserepeket. Az így ke­letkezett kár csak fokozta azt a lemaradást, ami az e'múlt 1959-eS évből maradt rájuk. Mint ismeretes, a Téglagyári Egyesülés 1 millió 300 ezer darab tégla- és 250 ezer cserép­hátránnyal kezdte meg az idei évet. Sólymos elvtárs, az iparve­zetők tanácskozásán azt ígérte a téglagyári dolgozók nevében, hogy a Borsod—Heves megyei Téglagyári Egyesülés az év vé­gére behozza ezt a lemaradá­sát, s olyan lelkiismeretesen, jól dolgoznak, hogy éves tervü­ket maradéktalanul teljesíteni fogják. Azóta, lassan eltelt egy má­sik félév is. Múlnak a napok, Vajon sike-c ? Hal nappal lemaradlak a téglagyáriak — Súlyos károkat okozott az idei esős időjárás — Finis a téli átállás előtt fogynak a munkára tervezett percek, és lassan elérkezik az az idő, amikor a statisztikai adatok szűkszavúan ugyan, de könyörtelenül kimutatják: a téglagyári dolgozók betartot­ták-e szavukat, sikerült-e le­maradásukat behozni, slke- rült-e éves tervüket maradék­talanul teljesíteniök. A napokban a Téglagyári Egyesülésnél jártunk, s a fen­tebb leírt kérdésre igyekeztünk választ kapni. Tar József, a vál­lalat tervosztályvezetője a kö­vetkezőképpen informált: — Sajnos, a harmadik ne­gyedévi tervünket sem tudtuk teljesíteni. Október 31-én lezárt adatok azt mutatják, hogy az Egyesülés nyerstéglából 1 mil­lió 200 ezerrel, égetett téglából 1 millió 500 ezerrel, nyerscse­répből 200 ezerrel, égetett cse­répből pedig 100 ezerrel gyár­tott kevesebbet, mint amit a tervek előírtak. Persze, a számok nagyok. Azonban tudnunk kell azt is. hogy mindez az Egyesülés hat napi tervének felel meg. Ami annyit jelent, hogy a vál’a!at egy héttel halad hátul a nap­tárban. — A lemaradás oka? — Az előbb elmondottak. Az egész évi kedvezőtlen időjárás, ami ez ideig közel 1 millió darab nyersanyag veszteséget jelent; forintba átszámítva, több mint 282 ezer forint, mert a kár el­takarítására fordított összeg is vesztesége a népgazdaságnak. Míg a témáról beszélgetünk, figyelem az emberek arcát. Lá­tom. nem szívesen beszélnek erről. Bántja őket, hogy mind a mai napig nem sikerült pó­tolni a lemaradást. Keresik 8 kiutat, keresik a megoldást Marmoly Antal téglakihordó mondta el, hogy október végén szabad pártnapon foglalkoztak ezzel a problémával. Sok hasz­nos javaslat hangzott el, sok észrevétel. Látszott, a pártta­gok és a pártonkívüliek szív­ügyüknek tekintik a vállalat problémáját. A tervteljesítésben mutatko­zó lemaradás volt az egyik na­pirendi pontja az október 27- én Putnokon megtartott üzemi tanács intéző bizottsági ülésnek is. Ezen az ülésen képviseltette magát mind a hét gyár, ame­lyek az Egyesüléshez tartoz­nak. Vankó Béla, Békési Oyörgy_ Köves Tibor felszóla­lásában több olyan problémát említett meg, melynek megol­dása szintén elősegíti a terv­lemaradás pótlását. Új János, ÜB-titkár. Gyöngyösről azt kérte, mindaddig ne vezessék be a 7 órai munkaidőt, még a lemaradást be nem hozzák. — Megfigyeltem — mondotta többek közt —, hogy jelenleg nincs százszázalékosan kihasz­nálva a munkaidő, s ha napjá­ban csak 7 órát kell eltölteni munkával, akkor kevesebb le­hetőség marad arra, hogy pó­toljuk a lemaradást. Meg kell értenünk: az év hátralevő min­den percét úgy kell kihasznál­ni, hogy adósság nélkül kezd­hessük a következő évet. Ez pedig mindnyájunk ügye. Sürget az idő és felelősség van minden emberen. Ezt ér­zik ők is. Hogy szavukat áll­ják. hogy a lemaradást kikü­szöböljék. úgy határoztak, a miskolci téglagyárat egész év­ben üzemeltetik, s hogy minél gyorsabban haladjon az égetés, a szárítókat koksszal fűtik. A görömbölyi téglagyárban ha­vonként 200 ezer nyerstéglát szárítanak ki a kemencén, ún. „hűlő me’eggel”. Nem állítják le a nyers cserépgyártást sem, szárított koksszal fűtik. Mát­ra derecskén — szintén egész évben üzemeltetik a cserép­gyártást. A tervteljesités nagyban függ attól, hogyan tudják biz­tosítani ,a nyersanyagot. Ez pedig legtöbbször az időjárás szeszélyének van kitéve. Most azon törik a fejüket, miképpen lehetne a lefagyás előtt a nyerstégla-gyártás tervét telje­síteni. Mert ha megtörténik a lefagyás, komoly nehézségekbe kerül minden egyes nyerstégla előállítása, sőt a már legyár­tott, szabadban tárolt nyerstég­lát is veszélyezteti. S bizony, biztosítani kell a télre az át­menő készletet. Ez most a probléma. Az emberek azt mondják, a többivel nem lesz baj. ígérik behozzák a lema­radt hat napot, behozzák a le­maradást. Teljesíteni fogják éves tervüket. S ha sikerül Putnokon, Gyöngyösön, Go- römbölyön a tél folyamán sa­ját beruházásuk terhére kb. 1 millió 500 ezer kisméretű tég­la befogadására alkalmas sza­bad szári tóteret létrehozni, ak­kor máris nyugodtabbak lesz­nek. Több idő áll majd rendel­kezésre, tovább szikkadhat, száradhat a nyerstégla. Egyben javu] a minőség is, mert a hosszabb állásidő alatt az anyagszemcsék elrendeződnek, elaprózódnak — növekedik a tégla szilárdsága. Végered­ményben a szárazabb nyers­anyagot kevesebb idő eltelte alatt tudják kiégetni, meggyor­sul, lerövidül az égetési folya­mat. Néhány nap és itt az év vége, néhány nap és megkezdődik az „átállás”, a kemencék és más gépek karbantartása. Hamis Kálmán, központi anyagraktá- ros mondja, a raktárban az átálláshoz szükséges legfonto­sabb anyagok megvannak, csu­pán a golyóscsapágyakkal nem állnak jól. Igaz, nem mai prob­léma a golyóscsapágyak beszer­zési nehézsége, mégis so­kat je’entene, ha a 6304-es és a 30207-ekből a legszüksége­sebb mennyiséget megkapnák. Jelenleg raktáron nincs belőle egy darab sem. Általános vélemény: a „fi­nis” sikere attól függ, hogvan szervezik meg a munkát, ho­gyan használják ki a hátralevő időt, hogyan osztják be a mun­kaidőt. Ettől függ elsősorban: sikerül-e helytállni, sikerül-e becsülettel teljesíteni adott szavukat. ök ígérték hogy igen. mj pe­dig bízunk bennük! FAZEKAS ISTVÁN gét. Mi baja lenne például a Szakszervezeti Székház olvasó- és sakkozó termének, ha egyik helyiségében tanulnának, má­sikban játszanának a gyere­kek? Semmi, örömmel jönné­nek, mert az átvonulás az ebédhez, meg a délutáni isko­la változatos lenne számukra. Vagy az a baj, hogy a szövet­kezeti kultúrotthon parkettás? A Bartók Béla téri általános iskola minden helyisége par­kettás. Es minden szülő szíve­sen megvenné a papucsot, ha csak ez az akadály. De nem ez az akadály, hanem az, hogy a felnőttek megteremtik ma­guknak a munka utáni pihen­tető szórakozásnak helyét és lehetőségét, és féltik, oda nem engedik be a gyerekeket. Ebben az évben a tavasszal három napig értekeztek Buda­pesten az iskolaigazgatók és napközi otthon-vezetők azért, hogy megvitassák, hogyan kell a gyerek második otthonává tenni a napközi otthonokat. Otthonná, ahol a tanulás mel­lett játszhat, szaladgálhat, be­szélgethet, szalvétát cserélhet, ahol jelentkezés nélkül leül­het. a nevelő mellé és elpana­szolhatja bánatát, elmesélheti apró kis örömeit. Mert ez a lényeg. A nevelés, amelyet nem lehet napi nyolc órában a pád­ba beszorítani. Inkább fel kell áldozni az óriásméretű nevelői szobákat, könyvtár- és úttörő­szobákat, de a tíz hónapon át napi nyolc órára ülésre kény- szerített gyerek problémáját meg kell oldani. Nagyon be­leszoktunk már abba, hogy ami nincs, „hát éptísenek”. De nem szabad elfelejteni, hogy az állam nem valamiféle ég­ből hulló pénzből építkezik, hanem csak abból, ami van. Es kell a lakás, kell az élet- színvonal emelése, meg kell minden amit csinálunk, amit építünk. S ha van más mód és lehetőség ennek a problémá­nak megoldására, ne gondol­junk mindjárt az állam amúgy is sokat segítő kezére. Ne vár­ja a társadalom érintett része a „felülről jövő kezdeménye­zést”, hanem fogjon össze és teremtse meg a lehetőséget ar­ra, hogy gyermekeink megfe­lelő életet éljenek. Nyissák meg az üresen tátongó, lezárt helyiségeket a kicsik előtt, akik azzal fogják meghálálni a felnőttek gondoskodását, hogy egészséges lélekkel, egészsé­ges testtel olyan emberekké nőnek majd, akik maguk is a közösségért, társadalomért él­nek, dolgoznak. Cs. Adóm Éva OOOOOOOOOOOöOOOŰOOCov u UUÜCJOOOOOOOOOCOOOCC

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents