Népújság, 1960. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-29 / 230. szám

I960.szeptember 29.,csütörtök

NÉPÚJSÁG

S

Nagyaktíva az iskolareform-tervezet irányelveiről

<Folytatás az 1. oldalról.)

A gimnáziumi oktatást úgy kell átalakítani — mondják a tézisek —, hogy a szakirányú politechnikai képzéssel lehetővé tegyük a tanulók számára a szakmai előképzettség megszerzését, s már az általános iskola alapos politechnikai képzése készítse elő a tanulókat arra, hogy középiskolai tanulmányaik során egy-egy szakmában, a lehetőséghez mérten, szakmai képzést nyerjenek. Az érettségivel egyidejűleg, vagy valamivel később szakmunkásképzettséget szerezzenek, s a termelőmunkába való közvetlen elhelyezkedésük az érettségi után biztostí- va legyen. így közelebb visz- szük a megoldáshoz az érettségi után kikerült, de egyetemre és főiskolákra felvételt nem nyert fiatalok elhelyezkedését is.

A politechnikai oktatást nemcsak azért kell bevezetnünk, hogy szakmai képzésben részesítsük a tanulókat, hanem azért is, mert ez elengedhetetlen ifjúságunk szocialista neveléséhez. Általánosságban

a politechnikai oktatástól várjuk elsősorban, hogy megszűnjék az iskolának az élettől való elszakadott- sága, az Iskolai munka egyoldalú elméleti jellege, hogy a tanulók sokoldalú képzése a jelenleginél sokkal erőteljesebb legyen.

Az oktatást a termelőmunkával azért is kell összekapcsolni, mert enélkül nemcsak munkára nem lehet nevelni, de egyáltalán teljes értékű emberré. sem.

Lenin azt tanítja, „csakis a munkásokkal és parasztokkal együtt végzett munkával lehet igazi kommunistává válni”. A jövőben tehát az iskola és üzemek kapcsolatával a tanulóifjúságot a szocialista közösségeknek, a munkásosztálynak, a nagyüzemi gazdálkodás útjára lépett parasztságnak emberformáló hatása alá kell helyezni.

A tézisek másik központi gondolata, hogy szilárdan . elsajátított, 'korszerű, általános műveltséget kell adni ifjúságunknak, úgyhogy, egyidejűleg emelkedjék a képzés színvonala és megszűnjék a túlterhelésük.

Ha az ipari termelés oldaláról tekintjük a fejlődést, látjuk, hogy a korszerű technika alapjaira épülő szakma elsajátításához magas fokú általános műveltségre, sokoldalú általános képzésre van elsősorban szükség. Az általános képzés és a szakképzés nem ellentétesek, nem zárják ki, hanem feltételezik egymást.

A reform hangsúlyozza, hogy mind az általános, mind a szakmai műveltség színvonalának emelését úgy kell mego'- dani, hogy a tanulók túlterhelése csökkenjen.

Az iskolai tananyag összeállítása, kiválasztása nem kis gond. Szükséges, hogy a termeléssel való kapcsolat és a tanulók világnézetének megalapozása a tananyág összeállításának fő szempontjai legyenek. Ehhez elengedhetetlenül a tanulók életkori sajátosságainak figyelembevétele, tehát a pedagógia elve. Éppen a túlterhelés megszüntetése céljából szükséges, hogy a tananyagot ezeknek a követelményeknek megfelelően alakítsák.

Az általános iskolában nem szükséges arra törekedni, mint azelőtt, hogy minden ismeretet megadjunk a tanulóknak, mert igen sokan nem tanulnak tovább. Meg kell valósítanunk az általános iskola viszonylagos nyíltságát, hiszen az oktatási reform a tankötelezettség időtartamát 6—16 éves életkorig emeli fel, tehát aki 14 éves koráig nem végzi el az általános iskola 8 esztendejét, az 16 évig köteles iskolába járni. Ma az általános iskola 8 osztályát végzett tanulóknak mintegy 86 százaléka kerül be középiskolába. vagy ipari tanuló-iskolába, 14—15 százaléka nem folytatja tanulmányait sehol. Ezek részére hozta létre a kormány s továbbképző iskolákat. Ezek az iskolák 2 évfolyamosak, ipari és mezőgazdasági irányúak,

hetenként van oktatás lommal 3—3 órában.

így tehát a tézisek javaslata szerint 16 éves koráig gyakorlatilag minden fiatal tanul. Nem kell különösebben indokolni, hogy ez mit jelent népünk általános műveltségi színvonalának emelése szempontjából.

Papp Sándorné elvtársnő beszélt a továbbiakban a szakközépiskolák és felsőiskolák létesítésére tett javaslatokról, felnőttek továbbtanulási rendszeréről, majd így folytatta: Az oktatási reform nem

2 alku- I minden, csak néhány lényeges kérdését kívántam kiemelni, főleg azokat, amelyek alapvető problémákat tartalmaznak.

Az oktatási reform tézisei igen nagy érdeklődést váltottak ki a társadalom minden rétegében. Az azóta megjelent szak- és napisajtó-közlemények, amelyek az iskolareform kérdéseivel foglalkoznak, már sok kérdésre választ adtak, azonban mégis szükségét érzem annak, hogy néhány olyan kérdésre, ami felmerül a iol- gozók körében, már most itt felhívjam a figyelmet és választ is adjak.

Felvetődik,

miért van szükség a reformra ?

Azért-e, mert elavult, vagy nem vált be az iskolarendszerünk?

Nem. Az iskolareform lényegében nem más, mint iskoláinknak a társadalom fejlődése üteméhez való hozzáil- lesztése. Vagy más szavakkal, a gazdasági fejlődés igényli a műveltebb dolgozókat, szakmunkásokat, ugyanakkor a társadalom műveltségének emelkedése visszahat a gazdasági élet fejlődésére és a maga eszközeivel segíti, gyorsítja a fejlődést.

Az iskolareform végrehajtásával csökken-e az oktatás színvonala?

Nem csökken.

Sokan attól félnek, hogy mivel a gyakorlati foglalkozások számára órát kell biztosítani és előnyben részesülnek a természettudományi tárgyak, a humán oktatás háttérbe szorul és ezzel csökken az oktatás színvonala.

Kétségtelen, hogy a természettudományos és a technikai ismeretelemek gyarapodni fognak az eddigiekhez képest az iskolákban. Az iskolai óraszámokat tovább növelni nem lehet.

A természettudományos és technikai 1 ismeretek nyújtása tehát csak az eddigi órakeretekben történhet, bizonyos humanisztikus elemek háttérbe- szorítósával.

Az iskolareformtól, a gyakorlati foglalkozásoktól azt várjuk, hogy az elméleti ismereteket szorosan kapcsolják a gyakorlati élethez.

Ha a fiatal a gyakorlatban rájön arra, hogy az iskolában szerzett elméleti tudást eredményesen tudja hasznosítani, akkor megjön a kedve az elmélethez is.

Mi azt mondjuk, hogy nem csökkenni, hanem emelkedni fog az iskolai színvonal és ezen belül a humán műveltség is, ha ezt úgy értjük, hogy a humán műveltség nem azonos az általános műveltséggel és nem azonos a kétezer éves hagyomány alapján humán műveltségnek tartott Ismeret halmazzal.

Az általános műveltségnek tehát kapcsolatban kell lennie a termelésben szükséges ismeretekkel,

mert azt, hogy melyik társadalom a fejlettebb, azt az dönti el, hogy melyik termel több társadalmi értéket.

A nyélv, az irodalom és az esztétikai nevelés megőrzi fontos szerepét, mert segítségükkel az ember megtanulja, hogyan használja fel azt a kulturális gazdagságot, amelyhez a munka árán, a technika eszközeivel jutott.

Sokszor vádolnak minket, hogy kopírozzuk a Szovjetuniót. — így most is felmerül a kérdés, másoltuk-e a téziseket?

Ez idehaza és határainkon kívül is felvetődik.

Mindenekelőtt" azt kell' leszögezni, hogy

az oktatás reformja az egész világon probléma.

Hazánkban már 1953 óta foglalkozunk a közoktatásunk megreformálására vonatkozó tervekkel. Úgy gondolom, az elvtársak jól tudják, hogy a megoldandó problémákért nem kellett nekünk sem a szomszédba menni. Akiknek iskolába járó gyermekei voltak, vagy vannak, azok tudják, hogy a tanulók a mi iskoláinkban is túl vannak terhelve. Az érettségizett tanulók elhelyezkedésének problémája is megoldatlan. A munka megindulásától kezdve a Politikai Bizottság hangsúlyozta, hogy elsősorban a saját helyzetünk tanulmányozásával kell végeznünk munkánkat.

Igen sok hazU kísérlettel rendelkezünk, de természetesen nem szégyenkezünk soha a külföldi tapasztalatokat is figyelembe venni. Éppen az lett volna a hiba, ha ettől elzárkóztunk volna.

A pedagógusok és az értelmiség sorai között felmerül, hogy a gyakorlati foglalkozásokon az 5+1-es oktatásban politechnizációt vagy monotechnikai oktatást valósítsunk-e meg?

A kormánybizottság egésze és a Művelődésügyi Minisztérium e kérdésben úgy foglalt állást, hogy a tanulók politechnikai képzésen alapuló, szakirányú oktatásban vegyenek részt.

Tehát az 5+1-es oktatás sem nem politechnikai oktatás, sem nem monotechnikai oktatás és nem is szakoktatás, hanem politechnikai képzésen alapuló szakirányú oktatás. A politech- nizáció hívei azt állítják, hogy jó, ha a tanulók sokféle szakmával megismerkednek, mert akkor érettségi után szabadabban tudnak munkaterületet választani. Ezen az elgondoláson már túljutottunk és ezt követően a monotechnikai képzést tartottuk helyesnek egy ideig.

Az 5+1-es szakirányú oktatás a politechnizációt megvalósító általános iskolára épül, ahol a tanulók sokirányú szakmai előképzést kapnak.

Erre a politechnikai oktatást megvalósító általános Iskolára épül a középiskola. Ez maga kizárja, hogy a középiskola monotechnikai képzésre álljon

rá. Nem lehet monotechnikai oktatás azért sem, mert az 5+ 1-es oktatásban sokkal kevesebb szakmai ismeretet sajátíthatnak el a tanulók, mint amennyi ahhoz lenne szükséges. hogy azt teljes értékű, szakirányú képzésnek tekinthetnénk.

Ehhez kapcsolódik az a sokak által vitatott kérdés is, hogy az 5+1-cs oktatásban megvalósuló képzés szakmai képzés, vagy szakmai elöképzése-e?

A tézisekben az áll, hogy szakmai előképzést valósít meg az 5+1-es gimnázium, de az nem zárja ki, hogy az egyszerűbb szakmában a tanulók az érettségivel egy időben megszerezhessék a szakmunkás- képesítést is. Már az 1959— 60-as tanévben úgy rendelkezett a minisztérium, hogy a tanulók évenként ugyanúgy osztályzatot kapnak a gyakorlati foglalkozásból, mint az iskola többi tantárgyából és ez beszámít a tanulmányi átlagába, továbbá a IV. osztály záróvizsgája alkalmával egy külön szakmai vizsgáztató bizottság előtt a tanulók beszámolnak gyakorlati ismereteikről is.

A vizsga eredményeképpen a tanulók osztályzatot kapnak és a bizottság ugyanekkor megállapítja, hogy a szakmunkás-követelményeknek megfelelően meddig jutottak el, megkaphatják-e a szakmunkás-bizonyítványt, illetve az esetek többségében hány havi üzemi gyakorlat után jelentkezhetnek szakmunkás-vizsgára.

A szakmunkás-képzés színvonalának emelése is egyik fontos feladatunk. Így merül fel az, hogy megvalósítható-e az iskolákban a. tanulók szakmunkásképzése?

A kérdés megválaszolásánál abból kell kiindulni, hogy jelenleg az iparltanuló-képzés- ben körülbelül 4300 gyakorlati órát kapnak a tanulók három év alatt. Az 5+1-es oktatásban mi 1600—1700 órát tudunk négy év alatt a gyakorlati foglalkozáshoz biztosítani, a szakközépiskolában pedig 3000 órát. . .. . .., .. .

Majd a szakmunkás-képzés fő útjáról, a szakközépiskolákról beszélt Papp Sándorné elvtársnő.

Célunk, hogy ezen keresztül is hozzájáruljanak megyénk dolgozói ahhoz, hogy e reform nyomán olyan új oktatási törvény szülessék — fejezte be beszédét Papp Sándorné elvtársnő.

A hozzászólások ismertetésére lapunk holnapi számában visszatérünk.

II néppel tűzön, vizen át

Mert az volt 122 évvel ezelőtt, amikor a magyar szabadságért folyt az elkeseredett küzdelem, amikor Pákozdnál a győzelem lényegében kikovácsolta az egységes, magyar és valóban szabadságharcos honvédséget; az volt 1919-ben, a Magyar Tanácsköztársaság dicső hónapjaiban. Azokban a hónapokban, amikor szinte az egész nép fegyvert fogott a magyar kommunisták lelkesítő szavai nyomán, és szembeszállt az intervencióval, a fiatal szocialista állam védelmében.

Nem hősiességén, nem elszántságán múlott, hogy harcait nem koronázta végső győzelem. Mint 1848-ban, úgy 1919-ben Is a reakció, az ellenforradalom hatalmas, összefogott túlereje tudott csak győzedelmeskedni az egyedül, Illetőleg elszigetelten küzdő néphadsereg fölött — de nem az igazság felett!

, A felszabadulásnak kellett

Tóth István honvéd példamutató katona. Kiváló munkál Aért, szerénységéért parancsnokai szeretik.

nek gondolatához. Néphadseregünket köszöntjük, fiainkat, akik a korszerű haditechnika elsajátításával Is ott állnak azon a fronton, ahol a békéért, a nyugodt holnapért, — a fegyvernélküli világért folyik a küzdelem. Erőinket Jelentik ők, azt az erőt, amelyik megriasztja az ellenséget, azt az

Strabák József tizedes, a híradók rajparaiiesnóka. Ecsédrői vonult be. Haja példamutatóan dolgozik az egész században.

erőt, amelynek birtokában magabiztosan és következetesen szólhatunk és tehetünk a békéért.

Néphadseregünk nevében benne van, hogy ez a hadsereg a népé. Elmúlt egy évszázadunk történetében három dátumhoz fűződhet még ez a név, hogy a nép hadserege.

r

Éjszakai riadó

ezeket tartottam akkor a legfontosabbnak és egyben a tudás netovábbjának, amelyek után teljességgel felesleges pénzkidobás engem továbbra is katonamundérban tartani, etetni és foglalkoztatni — véltem.

Este tíz órakor még megnézték a csizmákat, hogy tiszták-e és katonásan állnak-e lábainknál, — azután a csend és az éjszaka vette át a parancsnokságot az erősen tavaszt sugárzó völgy felett. Nem kellett altatni senkit, aludtunk egy pillanat múlva, mintha bölcsőben lennénk, pedig gallyból, szalmából eszkábált, s nem batlszttal letakart he- verőn szuszogtunk, várva a reggeli ébresztőt és a tornát.

Éppen azt álmodtam, Makkban, frakkban lépkedek egy kis éjszakai kiruccanásra, s amint lelépek a járdáról, rámfütyül egy rendőr. De milyen erősen és milyen sokszor, pedig Istenbizony szabályosan léptem le a jádáról, de még mindig fütyül... még mindig fütyül, sőt kiabál is ... Riadó... Fel!

Az álom birkózva adta csak át helyét az

Mert ilyenben is volt

részem. Katona voltam, amolyan gyorstalpalón, hogy hát mégis legyen valami fogalmam a furkós és a géppisztoly közötti különbségről, egy kicsit a fegyelemről, egy kicsit a keménységről, s akkor is hallgatni tudásról, amikor a civil ember már négy torokkal egyszerre kiabálja, hogy nem úgy van az, kérem. Ügy vélem, nem árulok el hadititkot, hogy egy kies völgy ölén, nem messze Egerbak- tátólvolt az a nyári tábor, ahol engem a katonáskodás szakembere röpke két hónap alatt annyira voltak hivatottak nevelni, hogy legalább ne nézzek bele a csőbe, van-e benne töltény, — mert hátha van...

Akkor már jó kéthetes katona voltam, megtanulva, hogyan lehet egy, szemre kétség- beejtöen kicsi, sátorban tizenegy embernek nemcsak aludni, de holmijait is elhelyezni, azt is, hogy a zubbony gombolva, a csizma pucolva a szabályszerű, s az ember, h$ katona, nem köszönhet úgy, mint egy operett-tábornok. Tanultam ugyan mást is, holmi fegyverismeretet. sorakozást, menetközben hátra arcot, meg egyebet, de én

ébrenlétnek, s mire felocsúdtam, néhányan a fürgébbek közül, már a nadrágjukat rángatták, a csizmát keresték, hátizsák után kapkodtak és káromkodtak, mert semmit se találtak, s volt aki másodmagával akart bele bújni ugyanazon nadrágba, lévén annak éppen két szára. Riadó? — ez nem volt benne az egyezségben, de ha már parancs, akkor parancs, rendben van, — fel, Ugrottam, fejemet bevertem a sátorkaróba, jobb lábamra felhúztam a bal csizmát, a balt meg természetesen a jobbra és még fél füllel is hallottam, hogy az egész tábor éktelen zsivaj, csörömpölés, káromkodás, matatás, futás: a civil- ség minden ügyefo- gyottsága járta most össztáncát katonasághoz ostoba fejünk felett.

Végre ott álltunk — uramisten, de hogyan! — de valahogy mégis csak álltunk a körlet előtt. Az alosztály parancsnoka, fiatal hadnagy, rábökött az órájára és csak ennyit mondott:

— Húsz perc... Pontosan húsz perc.

Megcsóváltam a fejem, tényleg sok. De, ha előbb szólnak, akkor

megvan a dolog tíz perc alatt, miért nem értesítik az embert: éjszaka 11 órakor riadó? Akkor le sem fekszik és két perc alatt ott van a sorakozón...

— Nem beszélve arról, hogy az ellenség kilométerekről meghallotta volna, amit maguk csinálnak... — szörnyülködött a hadnagy, én meg csodálkoztam, hogy ml a fenét akar az ellenséggel, itt ebben a kis völgyben, száz kilométerekre a határoktól, s egyáltalán, mire jó ez az éjszakai herce-hurca.

Két perc múlva oszolj volt és újból takarodó. Egy óra múlva újból riadó, újból káromkodás és csörömpölés, de most tizenöt perc alatt sorakozott fel, valamivel jobban az alosztály. Másnap reggel az álmosságtól tántorogva, szivemben vak gyűlölettel a hadnagy iránt, vonultam ki a gyakorlótérre, ahol egy állítólagos ellenséges állást kellett megrohamoznom.

Aznap éjszaka nem volt riadó.

Másnap se. De biztos, ami biztos, úgy raktunk le és el mindent, hogy éjiéi a sötétben könnyebben

Rákóczi György örvezető, Rozgonyl Nándor szakaszvezetö és Szilvái,! Miklós tizedes, a három jó barát.

eljönnie, hogy újjászervezett, demokratikus hadseregünk Ismét és most már végérvényesen a nép hadserege lehessen, méltó folytatója a pákozdt hősöknek, a Tanácsköztársaság harcosainak és hűséges követője példájának! a felszabadító vöröshadseregnek.

A mi hadseregünk a népé, céljai a nép céljai. Ez a hadsereg soha nem Indul többé népellenes célokért háborúba, a magyar fiatalok legjobbjai nem ontják vérüket azok miatt, sjfelk csak a háború, az elpusztult milliók vérén, szenvedésén is tovább gazdagod-* lak. Erőnk, szabadságunk, függetlenségünk és boldogabb jövőnk záloga a magyar néphadsereg, amelynek nemcsak közkatonái, de tisztjei, fel, a legfelsőbb vezetésig, a népből jöttek és szívből vallják a jelszót: a néppel tűzön, vizen át-w

megtaláljuk. Sőt, még azt is kifundiltuk, hogy kézről kézre adjuk a sátor mélyéből, az eszkábált polcra felrakott hátizsákokat, fegyvereket.

S harmadnap éjjel ismét felharsant a „Riadó... Feli”

Riadtunk és fel.

Négy és fél perc alatt sorakozott, néma csendben, fegyelmezetten az alosztály.

— Most már kezdenek katonák lenni — mondta titkolt elégedettséggel a hadnagy és én, aki teljesen felesleges céc ónak tartottam az egészet, most úgy éreztem, hogy valami tényleg gyors és férfias tettet hajtottam végre és kemény tekintettel kémleltem a sötétet, nem látok-e legalább egy fia ellenséget, akivel leszámolhatok.

Nos, igazi katona azért nem lettem, kevés ehhez a tudományhoz egyébként is az a két hónap. De valamit megtanultam: fegyelemre nevelni nem könnyű és nem egyszerű dolog. S a fegyelmezetlenség a katonánál, — halál. Még az a legkei’esebb, ha csak a saját hálála, de ezreké, tízezreké lehet.

Bár most sem ébrednék fel szívesen a riadó parancsszavára, (gy)

őket köszöntjük most, néphadseregünk harcosait, tisztjeit, tábornokait, mindazokat, akik a nép és a haza védelmében bátran állanak helyt mindazokat, akik méltó to- vábbvivői 1848 és az 1919-es Tanácsköztársaság nagy ügyé-