Népújság, 1960. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-20 / 197. szám

I960., augusztus 20.; szombat

NEPOISA6

3

A Molnár család

e

Csodálatos az emberi arc. Sokan olvasni tudnak, belőle: a szemekből, a homlok íveléséből, az orr hajlatából, a ráncokból, vonásokból. És az arc valóban szótlanul is beszél, mond valamit, árulkodik gazdájáról.

Egy idősebb emberrel találkoztam a minap Ostoroson. Molnár Istvánnak hívják, 65 esztendős, 1915-ben kötött házasságot a dimbek-dombok között meghúzódó falucskában.

A háza szép rendjén besorakozik az Egri út pirostetejű épületei közé, s úgy élnek, úgy dolgoznak Molnárék is, akárcsak a többi sok száz falúban. Mondom, találkoztunk és beszélgettünk. Molnár István barátságos, kedves beszédű ember, világoskék szemeiből szinte sugárzik az igaz emberség. Homlokán mély nyomokat hagyott az idő, hajdan fekete haját is belepte már a dér.

— Régenr volt 1895 — mosolyog, amikor a fiatalság került szóba.

Keze, igazi munkában edződött. csontosodott parasztkéz, amelynek szorításán még nem érződik a 65 esztendő, de annál jobban a tengernyi munka. Sok minden szóbakerült a beszélgetés alatt. A legénykor, a katonáskodás. a két szörnyű világháború, amely sokszor rázta komisz mundérba őt is, aztán Szóbajött a család, a gyerekek.

— Az én családom a legna gyobb Ostoroson — nézett szemembe Pista bácsi és hogy látta a csodálkozó tekintetet, még megtoldotta a szót.

— Tizenkét gyermekünk volt, kilenc ma is él közülük. — Így mondta, büszkén a boldog apai érzés minden tudatával, aztán sorban kezdte emlegetni őket.

A két lány a Bervában dolgozik, egyikük Egerben érettségizett néhány éve. A fiúk így jönnek sorba: Károly, Gyula, László, Bertalan. István, Viktor, József.

! eten. Éppen heten — mutatja az ujjain Molnár bácsi.

— Mind állásban van, ki ott, ki amott, de dolgoznak valamennyien. A legidősebb Hat- H'

vanban, a konzervgyárban talált munkát. Van gépkocsivezető fiam, segédmunkás és katona is. A Berci, Berci fiam meg mérnök. Moszkvában végezte a Műszaki Egyetemet, most Egerben, a 32-es AKÖV- nél dolgozik. Jóeszű gyerek volt, szorgalmas, megvolt a lehetőség, megszerezte a diplomát... Egymás után jöttek, mint az orgonasípok — réved tekintete a távolba, a hét fiú apjának. Később születési éveiket sorolná, de már a harmadiknál megakad.

— Látja, látja! öreg ész... lassú a járása, hanem nézze csak, itt fel van írva valamennyi...

Elakad a szó. Pista bácsi tűnődik egy ideig, aztán így folytatja:

— Kirepültek valamennyien a fészekből. Kettecskén maradtunk az asszonnyal, pedig nem is olyan régnek tűnik az idő, amikor idehaza az udvaron játszottak mindnyájan...

— Sok baj volt velük, annyi aprósággal — jemizem meg magam is. Az öreg rámnéz, kicsit vár a szóval, aztán elkomorult arccal mondja:

— Szegény emberek voltunk. Béres voltam, aztán szőlőmunkás. Egy-kettőre elfogyott egy kemence kenyér a sok éhes száj mellett. Hát még a ruha, a cipőféle... Éjt nappallá téve dolgoztunk az asszonnyal együtt, hogy tisztességgel útnak indíthassuk őket. Sikerült. Kenyér van a kezében mindnek. Mi, az öregek, most már csak az ő boldogságuknak örülünk...

— Amikor eljön egy-egy jelesebb ünnep, akkor összejön a nagy család. Bizony, megtelik ilyenkor az öreg ház, csak éppen úgy, mint valamikor régen. Megtelik, de azért mindig megférünk, és az asztalra is kerül ennivaló, egy kis borocska is, mint ahogyan az már illik.

__ 7V7 em voltam én, ké■L ' rém soha kocsma- járó ember —, hogyan is nevelhettem volna akkor fel szegény létemre annyi sok gyereket —. de a barátságnak, a jókedvű, vidám beszélgetésnek mindig embere voltam. Hát még amikor a saját gyermekeim ülik körül az asztalt. A feleségem is nagyon várja haza őket, sokszor számolgatja a napokat, mikor lesz már újra együtt a család.

— Én magam különösen hozzászoktam a népes társasághoz, mert mi is tizenkettőn voltunk testvérek az apai házban. Ti- zenketten. akárcsak az esztendő hónapjai. Aztán látja... a tizenkettő közül egyedül maradtam öregségemre, a többiek meghaltak, ki háborúban, ki betegségben.

És mintha kegyelettel adózna a testvérek emlékének, Pista bácsi megáll a beszédben. Látom az arcán, hogy nem akar efelöl szólni többet.

— Eljárt már felzttem az idő — mondja csendesen. — Hanem 45-ben tagja voltam a földosztó bizottságnak, amikor a szegénységnek osztottuk fel az uradalmi földeket. Magam is azt mondtam: legyen a föld azé, aki megdolgozza. Aztán tettünk is rajta, hogy azoké legyen, a mienk, az egész falué.

— Most már a lányaim, a fiaim állnak a munkasorba. Emberré tette valamennyit a népi hatalom, most már rajtuk a sor, hogy emberül helytálljanak. Itthon nem láttak rossz példát sohasem, nem tanultak rosszat..,

TZ égére jár beszélgetésünk “ éppen, amikor egy aranyos, szöszke gyerek szalad be a kapun.

— Nagyapám! Nagyapám! Itt van ni... ezt én csináltam...

Pista bácsi ölébe veszi az apróságot, csókjaival halmozza, elmosolyodik, aztán felém fordul:

— Az unokám... az én kis unokám...

Szalay István

Tiszanánán elsőnek éreztük, mit jelent a mi szocialista alkotmányunk • • •

— HOGY IS VOLT CSAK? A visszaemlékezés nem olyan könnyű, hiszen tizenkét év alatt annyi minden történt itt Tiszanánán, a Petőfi Tsz-ben. Kóczi András azonban nehezen felejt. Rosszat is, jót is.

A rossz 1945-ig tartott. Freund úr gazdaságában, Fejér megyében, aztán a szatmári püspökség birtokán, a sum- másság idejében. A feleséggel együtt kellett itt dolgozni, s senki sem volt tekintettel arra, hogy gyermeket várt.

— Hét-nyolc hónapos volt akkor még a feleségem, — borult el az emlékezés hatására Kóczi András, — amikor éppúgy nehéz munkára fogták, mint annak előtte. Felháborodtam, s szóltam az intézőnek. Rámtámadt, hogy mit gondolok én, s a végén még az anyámat is szidta nagy méltatlankodásában. Nem bírtam megállni, kitörtem.

— Ne szidja maga az én anyámat, nem adott maga nekem kenyeret, mert még a magáéért is mi dolgozunk itt meg, — s ökölbe szorult a kezem. Elzavartak, még ki se akarták fizetni a nekünk járó bért. Még a szolgabíró elé is becitáltak...

Néhány mondat, s máris egy fénykép Kóczi András egykori „életéről”. A következő, már a felszabadulás utáni éveket mutatja be.

— Négy lányom van, mint teljesen földnélküli, családom után így nyolc hold földet kaptam az osztáskor. Azon dolgozgattam, annak örökösen gyenge termésével tengettük életünket. De magam és még néhány «társam nem bírtuk tovább 1948-nál. Novemberben összeálltunk: 10 családdal, 25 taggal megalakítottuk a Petőfi Termelőszövetkezetet. Abban az időben a miénken kívül még csak Nagyivánban és Encspusztán volt jsz a megyében, mi voltunk téhát a „fehér hollók”, s itt kezdődött a jó.

AZ ELHATÁROZÁS UTÁN azonnal munkához is láttak. A miniszteri működési engedélyt csak 1949. januárjában kapták meg, de akkor már minden őszi vetésük rendben volt, a tavaszt várták, hogy folytathassák a közös tevékenységet a földeken.

Ennek ideje is elérkezett, sőt a nyár, a betakarítás, s nem sokkal később augusztus 20., az alkotmány ünnepe is.

— Az egyéves, új alkotmányt ünnepeltük akkor, 1949-ben, amikor a mi kis szövetkezetünk még nem volt egy esztendős, — emlékszik Kóczi András. — Azt az augusztus 20-át nem lehet elfelejteni. A különböző szervezetek felvonulást, ünnepséget hirdettek, s közéjük beálltunk magunk is a sorba. Egy maroknyi ember- csoportot képeztünk a százak között. Annyian voltunk, hogy az asszonyok például felfértek egy szekérre, amelynek oldalait, meg lovait cifrán feldíszítettük. Mi férfiak a szekér után ballagtunk.

A Petőfi Tsz tagságát mindenki megnézte ebben a menetben. Ok voltak az úttörők, a közös gazdálkodás előharco- sai, akiket sokan nem értettek, még' többen csak csodáltak elhatározásukért még abban az időben. Kényelmetlen érzés volt ez a nagy közfeltűnés? Ezt nehéz lenne már megmondani. De nem túlságosan. Hiszen ezek az emberek azzal a meggyőződéssel vonultak a többiek kijzott, hogy helyes utat választottak, Kóczi András például a tsz-ben érezte először embernek magát, mégha annyi tennivalója volt is, mint munkaszervezőnek, hogy sokszor ki sem látszott belőle.

Neki és társainak lett igazuk. Mégpedig nem is sokkal később, hogy az alkotmány születésének első évfordulóját, már mint tsz-tagok ünnepelték. Még 1949. késő őszén. Akkor alakult meg ugyanis a községben a második termelőszövetkezet, a Vörös Csillag, mindjárt több mint száz taggal.

— A VÖRÖS CSILLAG megalakulása talán a mi augusztus 20-i felvonulásunknak is köszönhető — véli Kóczi András. Sokat jelentett az, hogy a falu népe, ha az akkor még kis csoportot is, de egységesen látta a sorban. Mi örültünk az új tsz-nek, s megalakulása után egy kicsit mindig versengtünk is, melyikünk lesz az erősebb,

szilárdabb hamarosan.

— Ahogy az évek múltak, mindig azt állapíthattuk meg magunkról, hogy egyre jobban fejlődünk. Csak 1956. ne jött volna... Akkor a gyenge emberek kiugrottak. Volt aki száz munkaegységet is itthagyott, de akkor sem kellett neki a tsz... Bizonytalanokká váltak, ingadoztak nagyon sokan ...

Erre az időszakra nem lehet túlságos örömmel visszagondolni. S a későbbi évekre sem, bár a munka akkor is ment rendben, szervezetten. Uj, tiszta örömöt csak 1958. hozott újra. A tízéves jubileum éve. Kóczi András akkor kapta második kitüntetését. 1955-ben a Kiváló termelőszövetkezeti tag címet kapta meg a jelvénnyel, az egy évtizedes termelőszövetkezeti működés alkalmából pedig a Szocialista Munkáért Érdemérmet tűzték mellére.

— Mit jelentett ez? — kérdi inkább magától. — Annak a hitnek megerősödését, amit már éreztünk az első alkotmány ünnepén is, az emberségesebb, emberibb életről.

így lett. Tanúsítják Kóczi András kitüntetései — a nép állama részéről, s tanúsítja az elmúlt év hatamas fejlődése is a termelőszövetkezetben.

— Azt tudom, hogy 1948-ban hány tagja volt gazdaságunknak, de azt már nem tudnám megmondani, hány van ma. Az biztos, hogy a mi -földterületünk a legnagyobb. Több mint hétezer holdon gazdálkodunk...

— AZT ELMONDANI, milyen nagy öröm ez, nagyon nehéz lenne — mondja Kóczi András. — Már csak azért is, mert termelőszövetkezetünkből most, augusztus 20-án négyszázan készülnek Egerbe, a nagygyűlésre. Köztük leszünk mi, „öregek”, akik azt mondhatjuk, elsőnek éreztük teljességében, mit jelent számunkra szocialista alkotmányunk. S azt is elmondhatjuk, hogy a „fiatalok” közül azért jöttek el ilyen sokan velünk az ünnepségre, mert mióta együtt dolgozunk, ők is tapasztalják: mennyire igazunk volt már több mint egy évtizeddel ezelőtt...

Weidinger László

Születésnap előtt

Neve: Szarvaskő Községi Tanács.

Születési ideje: 1950. október 22.

Rövidesen születésnapot ünnepelünk — tanácsaink létrejöttének tizedik évfordulóját. Egy-egy ilyen évforduló alkalmával döbbenünk csak rá, hogy milyen gyorsröptű madárszárnyakon repülnek az évek.

Tíz évvel ezelőtt szorongva vártuk a választás napját, amikor is egy olyan szervezet jött létre, amely új életet, tiszta, szabad levegőt hozott a régi — sok helyütt ugyan már jelentősen átalakított •—, államigazgatás helyébe.

A fiatal tanácsok első lépéseit feszült figyelemmel kisérte barát, ellenség egyaránt és, ez a hatalmas fejlődés, amely, a mögöttük hagyott tíz év alatt munkájuk nyomán bekövetkezett, fényesen bizonyítja — ellentétben egyesek akkori állításaival —, hogy az egyszerű emberek sokasága képes a társadalom irányítására, annak ellenére, hogy ehhez a munkához régebben nem szerezhettek gyakorlati jártasságot.

özv. Tóth Ferencné, már az első választás alkalmával a tanács elnöke lett. Megválasztása előtt öt évig postás és kis- bíróként rótta nap mint nap a kis falucska dimbes-dombos utcáit, ennek ellenére, neki sem volt jártassága az állam- igazgatási munkában, esetleg

csak annyi, amit innen-onnan véletlenül ellesett, de volt szíve, lelkesedése és akarata, ami átsegítette a különböző feladatok megvalósítása közben jelentkező nehézségeken.

Az évek múlásával a haja ugyan kissé megderesedett, de fiatalos lendülete, alkotni vágyása semmivel sem csökkent,

sőt, talán nagyobb, mint tíz évvel ezelőtt. Ma már otthonosan mozog a néhol még bonyolult jogszabályok között és kiemelkedő munkája jutalmául jogosan lett a „Munka Érdemérem” boldog birtokosa.

És mit fejlődött a község az elmúlt tíz esztendő alatt? Nagyon sokat! Annyit, amennyit hajdan maguk a szarvaskőiek sem mertek volna remélni. Valamikor elérhetetlen álomképként lebegett előttük az orvosi rendelő, a modern iskola,

a feneketlen sártól megóvó kö- vesút, a sok-sok megbetegedést megelőző jó ivóvíz, de nem kevésbé a villany is. És az álmok rövid tíz év leforgása alatt valóra váltak. Hogyan is?

A tanácsválasztással közigazgatásilag először önállóvá vált kis Szarvaskő tanácsa, elsődleges feladatai között szerepelt, hogy a község lakosainak

özv. Tóth Ferencné elnök.

jó ivóvizet és megfelelő utakat teremtsen. 1951 tavaszán elkezdték az egyik legsárosabb, úgynevezett „Mars” utca lekö- vezését, amelyet még az évben be is fejeztek. A lakók a tanácselnök iránt táplált őszinte szeretetüktől vezérelve, az utcácska nevét Teréz utcára változtatták, mert hisz az elnök asszonyt is így nevezik.

Ez volt a nyitány, amelyet mint valami díszelőadást a létesítmények egész sora követett.

Kiépült az új lakótelep, amelyhez kezdetben csak egy kis ösvény vezetett és jelenleg már kőburkolatú út bonyolítja le az egyre növekvő forgalmat. A község magas fekvése miatt örökké baj volt a vízellátással mindaddig, míg a -tanács aktív

közbenjárásával és a helybeli emberek segítségével törpevízmű épült, amely a régi településű község lakóin kívül az újtelepiek vízszükségletét is biztosítja. A régi rozoga községháza a falucska középpontjában egyike volt azoknak az épületeknek, amely a legjobban emlékeztetett a régi társadalom szegényes cselédházaira, és ezt az épületet saját erejükből — kevés állami segítséggel —, olyanná varázsolták, ami az egyre növekvő igényeket is kielégíti.

A sokunk által jól ismert szelíd kis Eger-patak „rakon- cátlansága” esős időszakban végtelen nagy károkat okozott. Évről évre kiszaladt medréből és nem várt vendégként toppant be a környező házikók lakóihoz. Törődött is ezzel azelőtt valaki. A folyót megszabályozták és azóta esős évszakban is nyugodtan hajtják álomra fejüket a szarvaskői emberek, mert tudják, hogy az árvízveszélyt sikerült elháríta- niok.

A Borsodi utcát az Eger- patak választja el a községtől. Régebben egy szál padló szolgálta a híd célját, amelyet esőzéskor a pillanatok alatt megáradó patak rendszerint elsöpört és ilyenkor ez a rész teljesen el volt vágva a külvilágtól. Mi sem természetesebb, hogy ide azóta masszív hidat építettek.

Közben gondoltak a lakosság egészségvédelmére is. Valamikor havonta egyszer jött a községbe az orvos, és most külön erre a célra átalakított és berendezett orvosi rendelőben hetenként két napon fogadja a betegeket dr. Bereczky Sándor felnémeti körorvos. 1958-ban teljesült a szarvaskőiek legrégibb és leghőbb vágya: november hetedikén, a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” ünnepén kigyulladt a villany. Jelenleg egy modern,

Üj házakhoz jut e» a fény.

minden igényt kielégítő iskola épül/ amelyben rövidesen kényelmes otthonra találnak az eddig elég mostoha körülmények között tanuló szarvaskői gyerekek.

Az egyik t^rv megvalósításán még dolgoznak, de már ugyanekkor a jövő távlatainak terveit szövögetik. De hát kik

Takács Sándor tanácstag.

edzett, kipróbált munkás- paraszt emberek testületé, akik megválasztásukkor ezt vállalták és vállalásuknak becsülettel eleget is tettek. Olyanok, mint Jakab József párttitkár és Takács Sándor tanácstagok, akik immár tíz éve végzik ezt a sokszor bizony, nagy fáradd Sággal járó munkát. Tevékenységükért nem várnak ellenszolgáltatást, köszönetét, mert tudják, érzik, hogy azt amit tettek, minden becsületes ember megtette ebben az országiban.

Sok ezer forintra tehető az a társadalmi munka, melyet a község dolgozói az utóbbi tíz év alatt végeztek, de mindenki azt mondja, hogy megértő. Úgyis mondhatnánk, hogy kezdettől fogva jó volt a tanács éá a dolgozó emberek közötti kapcsolat és ebben keresendő az eredményeik forrása. Amíg máshol erről csak beszéltek, addig náluk élő valósággá vált.

Szarvaskő a kisebb községéig közé tartozik, de tízéves munÉpül az új iskola.

azok, akik fáradságot nem kímélve tevékenykednek azért, hogy mindezek egyszer már valósággá váljanak?

Röviden: a tanács, húsból és vérből gyúrt, az élet által megkája eredményével méltó versenytársa lehetne sok, jóval nagyobb községnek, és ennek tudata jogos büszkeséggel töltheti el őket.

Varjú Vilmos