Népújság, 1960. június (11. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-22 / 146. szám

1960. június ZZ., szerda NÉPŰJSÄG 5 Százhétezer tanácstag a köziigyek szolgálatában, majdnem kétmilliárd forintos községfejlesztési alap Tíz érvel ezelőtt kezdték meg működésüket Magyarországon az első helyi tanácsok Tíz évvel ezelőtt terjesztet­ték az országgyűlés elé a .ta­nácsrendszerről szóló törvény- javaslatot, amelyet többnapos vita után törvényerőre emel­tek. 1950. júniusában megkezd­ték működésüket hazánkban az első helyi tanácsok. A tanács­rendszer megszületésének ti­zedik évfordulójáról, az alkot­mány köszöntésével együtt em­lékeznek meg országszerte. A tanácstörvény történelmi fordulatot jelentett hazánk és népünk életében. Nem egysze­rűen új közigazgatási forma jött létre, hanem teljesen új, demokratikus tartalmat kapott a közigazgatási munka. Ma­gyarországon a felszabadulásig a megyék, a városok és a fal­vak önkormányzatait, törvény­Egyhefes továbbképzésen vesznek részt a megye állami gazdaságainak és termelőszövetkezeteinek KISZ-titkárai Szombaton délelőtt 10 óra­kor a sikfőkúti turistaházban Misi Sándor elvtárs, a KISZ megyebizottság titkára nyitja meg az egyhetes továbbképző tanfolyamot, amelyen az állami gazdaságok és a termelőszövet­kezetek KISZ-titkárai vesznek részt. Az egyhetes bentlakásos tan­folyam ideje alatt a hallgatók aktuális politikai kérdésekkel, termelőszövetkezeti problé­mákkal foglalkoznak a külön­féle előadások alatt. A szabad időre igen színes, szórakoztató műsort állított össze a tanfo­lyam vezetősége. A tanfolyamnak 116 hallga­tója lesz. Az erdőtelki Aranykalász Tsz-ben a burgonyabogár meg­támadta a paradicsomot is. A tsz tagjai permetezéssel véde­keznek a kártevő ellen. Képünkön Forgács János munkacsa­patának tagjai éppen a paradicsom permetezését végzik. hatóságait és képviselőtestüle­teit egy 1929-ben született tör­vény alapján választották. Ak­kor a tagok kétötöde a legtöbb adót fizető földbirtokosokból,- arisztokratákból és nagypolgá­rokból, egyötöde pedig — szak- szerűség, hozzáértés címén — a megyék, városok és falvak vezető tisztviselőiből került ki. Valamennyien automatikusan kerültek a testületekbe, a la­kosság — rendkívül korlátozott szavazati jogával — a tagoknak mindössze kétötödét választ­hatta, azt is csehdőrszuronyok árnyékában. Tanácsaink a választók tíz- és' tízezreit szervezetten is be­vonják a közös feladatok meg­oldásába. Hazánkban évről évre szá­mottevőbb a tanácsok község­fejlesztési alapja, az az összeg, amelyet nagy részében a kö­zösség ad össze a városok és falvak gyarapítására, az alap­ból végzett munkák értéke 1958-ban csaknem hatszázmil­lió, 1959-ben pedig majdnem egymílliárd kétszázmillió forint volt. Az idén ez az összeg már megközelíti a kétmilliárd fo­rintot. A közös célok elérésé­hez a lakosság segítsége, a tár­sadalmi munkák értéke 1958- ban megközelítette a százmil­lió forintot, 1959-ben pedig túlszárnyalta a 115 millió fo­rintot. Az idén az ország népe több mint 140 millió forint ér­tékű társadalmi munkát vál­lalt. Ebben az évben egyébként a községfejlesztési alap nagy részét kommunális és kulturá­lis célokra fordítják. Mindin­kább tért hódít az a törekvés, hogy a községfejlesztési alap­ból kiegészítik az állami be­ruházási hiteleket. A múlt év októberében kiadott 25-ös tör­vényerejű rendelet bekapcsol­ta a községfejlesztési munkába a termelőszövetkezetek tagjai­nak anyagi eszközeit is. Nap­jainkban minden a közös gaz­dálkodás útját járó községek lakosságának minden befize­tett forintját 1,50 forinttal egé­szíti ki államunk. A, tíz év elteltével taná­csaink'árról számolhatnak be, hogy megnőtt a tekintélyük és jó a kapcsolatuk az ország né­pével. Jó együttműködés jellemzi a tanácsok és a Hazafias Nép­front kapcsolatát is. A nép­front-mozgalom kezdeményező és mozgósító jellegénél fogva sokat segít többek között a községfejlesztésá tervek össze­állításában és megvalósításá­ban. Az így kialakult munka- kapcsolat új, még jobb ered­ményeket ígér. (MTI) Több mint huszonegyezer egyetemi hallgató és középiskolás diák jelentkezett nyári ifjúsági építőtáborokba Június 26-án nyílnak az ifjú­ság nyári építőtáborai. Évről évre nő azoknak a fiataloknak a száma, akik a tanulás mellett munkával is hozzá akarnak já­rulni szocialista országunk épí­téséhez. Erről tanúskodik a je­lentkezők száma — huszonegy- ezer fiatal fiú és lány, egye­temi hallgató és középiskolás diák ajánlotta fel munkáját az ország területén felállított hu­szonegy ifjúsági építőtáborba. Sok százan vettek részt az if­júsági építőtáborok előkészítő munkáiban m is. Tízszemélyes lakósátrakat „építettek”, gon­doskodtak a fiatalok étkezésé­ről, tisztálkodási lehetőségei­ről, orvosi felügyeletről, mun­karuháról, s a kulturális szóra­kozásról. A fővárosi és a vidéki művé­szek, kultúrcsoportok gyakori látogatói lesznek a dolgozó fia­taloknak. Az ifjúsági táborok hangszórói magukkészítette programot sugároznak majd, mert a hatórás munkaidő mel­lett bőven jut majd idő a szó­rakozásra, sportolásra. Az ifjúsági táborok vezetői már a helyszínen idejekorán készítik elő a munkahelyeket: munkaeszközökről, szerszá­mokról gondoskodnak, az épí­tészet szakembereivel előkészí­tik a fiatalok zökkenőmentes bekapcsolását a munkafolya­matba. A fiatalok egy-egy csoportja két hetet tölt az építőtáborban, a legjobb munkabrigádokat a KISZ Központi Bizottságának zászlajával tüntetik ki, s vala­mennyien elnyerik az építőtá­bor emlékjelvényét és emlék­lapját. (MTI) SZÁLÁT ISTVÁN: Túri Ferkó TŰRI FERENC huszonnégy éves, nőtlen segédmunkás kilépett a bör­tönajtón. Hunyorogva, a tűző nap­fényben, tétován tett néhány lépést, aztán egy csendesebb sarokban meg­állt. Körülnézett, nem figyeli-e vala­ki, majd maga alá rakta barnára má­zolt faládáját, és mintha valami messzi útról érkezett volna, megtik-. kadva, megpilledve a fáradtságtól, le­ült. Húsz lépést sem tett még a kemény tölgyfakaputól, amely mögött lehú­zott nyolc keserves hónapot, és amelynek két oldalán két halálos el­lenség lakik: a rabság és a szabad­ság. Túri most már megpróbálta mind a kettőt és tudta, hogy odaát csiga- lassúsággal halad az idő és a bánat, meg a gyötrődés, mint holmi nyári dudva veri fel az emberek lelkét. Azt is tudta — bár értelméig még csak most ért el igazán —, hogy most már túl van ezen az ajtón és újra itt áll annak az életnek a küszöbén, amely­ből közel egy éve jutott ide a vasrá­csos ablakok mögé. Végignézte, megtapogatta magát, aztán, hogy a durva darócruha he­lyett a saját félhosszú lódenjébe akadt a keze, jóleső érzés fogta el. Nézte a bakancsot, az ő bakancsát, amelynek sarkán az előbb oly isme­rősen koppant a patkó itt a flaszte-1 ron. — Hé! Gyerek! - intett oda egy tíz­éves forma fiúcskát. — Hoznál egy Kossuthot, onnan a trafikból? — Szívesen, ha pénzt ad a bácsi. Túri belenyúlt a zsebébe, lassan, komótosan kihúzott egy tízest, — Meg egy pakli gyufát; — Pénz... — tűnődött, hogy elfu­tott a fiúcska. Ezzel se volt gond nyolc hónapig. Volt, nem volt, egy- rement. — Pé...n...z — morzsolgatta a han­gokat. Igen. A pénz volt az oka min­dennek, meg az ital, a „barátok”, a gyári szarkák, akiknek szép szavára, később már parancsára kivándorol­tak az üzemből a franciakulcsok, az amerikánerek, meg a jó Isten tudja még, mi minden nem, sorban egymás után. Megbánta, szívből szánta-bánta már tettét a tárgyaláson, de akkor már késő volt, habár a bíróság azt is enyhítő körülménynek vette. — Tessék, a cigaretta — lihegte a gyerek és markába öntötte a pénzt, meg a gyufát a gondolataiból fel­ocsúdó legénynek. — EZ A TIED! No, csak fogadd el, ha mondom — aztán erővel nyomta a gyerek zsebébe a kétforintost; Túri rágyújtott. Mélyen tüdőre szívta az első slukkot, majd felvette a faládát a földről és megkönnyeb­bült szívvel elindult az állomás felé. Egy hét se telt még el szabadulása óta, amikor egy hétfői reggel beje­lentkezett a gyárba. Ügy csinálta, hogy műszakkezdés után érjen oda, amikor már csendesebb a forgalom a gyár bejárata előtt. János bácsi, az öreg falábú portás alig hitt szemé­nek, amikor a legény nagy jónapottal odaállított elébe, az üvegfalú portás­fülke elé. — Ferkó! Nézze meg a macska, hát ez meg a Túri Ferkó — koppant fel az öreg tétován a székről, aztán szé­lesre tárta előtte az ajtót; — No! Gyere csak, fiam, aztán ülj le ide mellém; Ferkó ismerte már gyerekkora óta az öreg portást, de most különösen jólesett tőle minden kedves, barát­ságos sző. — Azt hittem, meg sem ismernek majd, szóba se állnak velem — húz­ta közelebb az öreghez a széket. — Bolondokat beszélsz — dörmög- te elkomorodva az öreg portás. — Nem vagy te rongyember, sen­kiházi. Bajt csináltál egyszer, de most már megbűnhődtél. Ismertem én az apádat is, paraszt volt, de jó ember volt, nem nyúzta soha a me- lóst. Te se vagy rosszabb, csak baj­ba vittek azok a híres cimborák. — Okultam a magam kárán, János bátyám. — Hászen kell is, hogy okulj, édes fiam, hanem ha jól gondolom, most visszaszándékoznál? — Ha lehet. Ha kellek még? — bökte ki a szavakat Ferkó. — Azért jöttem. Az öreg válaszképpen a telefon- kagyló után nyúlt. — Igazgató elvtárs? Itt van egy fiatalember, munkára jelentkezne... Hogy most nincs felvétel? De a Túri Ferkó van itt... a Túri Ferkó, aki... — A Túri gyerek? — hallotta most Ferkó is a telefonból az igazgató hangját. — Küldje fel hozzám! — AZT MONDTA, beszélni akar veled — tette vissza az öreg a kagy­lót és huncutkásan kacsintott egyet a szemével. — Nem rossz ember a mi igazga­tónk. Elboldogulsz vele, -csak őszin­tén beszélj hozzá. Mindig csak azt mondd, amit magadban érzel, hanem most már vár, indulj felfelé. Túri Ferkó átment a hosszú gyár­udvaron. Ismerős arcokkal találko­zott. Volt, aki köszönt, volt, aki ész­revette, aztán sietősen továbbsza­ladt. — Ki volna? Hát a Túri gyerek — hallotta egyszer, amikor két asszony összesúgott a háta mögött. — Tudod, aki ült az alkatrészek miatt... Ferkó úgy érezte, hogy minden vére az arcába szalad, és iszonyatos szégyen öntötte el egész lelkét. —- Kár volt visszajönni, másutt kellett volna próbálkoznom, ahol nem ismernek — dulakodott magá­val és már már visszafordulni ké­szült, amikor ellibbsnt előtte egy tarka szoknya, egy szőke haj. — Teri! Tériké! — szólt a lány után és gyorsabban kezdett verni a szíve. Tériké ránézett, aztán amikor megismerte, futásnak eredt. — Szóba se áll velem. — Szégyell velem beszélni — mondta ki félhangosan, és úgy érez­te, mintha egyszeriben mázsás kő nehezedett volna a mellére. — Tériké — suttogta el még egy­szer nevét. Mennyit ábrándozott pe­dig, a szöszke Terikéről a börtönben is. Levelet is várt tőle, titokban arra is gondolt, hogy meglátogatja... és most... meg sem akar állni egy . *. börtöntöltelékkel. Ferkó keze mos# hirtelen ökölbe szorult. Dac, iszonya-* tos dac támadt fel benne és most már minden tétovázás nélkül indult el az igazgató irodája felé. — FOGLALJON helyet, Túri, - kf< nálta hellyel az igazgató. — Nincs ugyan most feltétel ná­lunk, de magát visszaveszem a régi helyére. Látom, szembe mer nézni az élettel, nem oldalgott el másfelé és itt nálunk, a régi helyén akarja visszaszerezni a becsületet. — így van, igazgató elvtárs. Tu­dom nem lesz könnyű, de megpró­bálom. Vannak, akik megértenek; vannak, akik kerülnek, mint a lep- rást és börtöntölteléknek tartanak, de én ... én megmutatom, hogy... nem vagyok alávaló, rongy. — Mi visszavesszük, sőt visszavár­tuk magát, barátom. Nyitva az út, itt a lehetőség. Most már magán a sor, mit kezd, hogyan intézi dolgait az elkövetkezendő időben. Mert ne feledje, hogy az elvesztett becsületet csak saját magunknak lehet vissza­szerezni ... És amikor Túri Ferkó kifelé indult az igazgató szobájából, már bizto­san tudta, hogy ember lesz belőle új­ra. Hitt és bízott abban is, hogy egy idő múlva mindenki ugyanolyan szí­vesen fogadja majd köszönését, mint azelőtt és talán, talán a szőke Tériké is megmondja neki majd egyszer, hogy: ne haragudj, Ferkó, de... én akkor... — JÄNOP BÄTYÄM! Leszek én még Túri Ferkó, az egész gyár Túri Ferkója — állt vidáman az öreg por­tás elé, aki búcsúzóul a megszokott mozdulattal szalutált a távozó legény után... és évről évre tíz- és százezrek kallódtak el ebben az ország­ban, amelyet nem átallották a hatalmasok idillikusnak valla­ni és hirdetni, a magyar faj felsőbbrendűségéről fecsegni és szinte tudományos módsze­rekkel tenyészteni az analfa­bétizmust, a sötétséget, a tu­datlanságot. Nemcsak azoknak a százezreknek a vére kiált átkot a Horthy-rendszer 25 esz­tendejére, akik az értelmetlen második világháborúban ott pusztultak, ahol semmi keres­nivalójuk nem volt, de millió és millió elvetélésre ítélt em­beri gondolat, amely ott fogant meg a,kis fejekben, s amelyet sem istápolni nem akartak, sem magától virágba fakadni nem engedtek. Nemcsak az elpusztult or­szág, az elpusztult városok kiáltanak emlékeimben átkot, de a pusztulásra ítélt és sike­resen el is pusztított tehetségek ezrei és tízezrei, akik számára kimondva, vagy kimondatlanul nem is negyedszázadon, de év­ezreden keresztül úgy látszott, örökérvényű lesz a numerus clausus. Ha belegondol az ember, hogy micsoda hihetetlen lélek- és gondolatpusztítást végeztek itt ebben a gyöngyösbokrétás, hortobágyos, délibábos ország­ban, ha belegondol az ember, hogy hány író. művész, tudós, tanár, alkotó tehetséges ember veszett bele a mesterségesen dagasztott szellemi ingovány­ba, — csak megborzadni tud. Csak gyűlölni. Csak boldognak lenni, ha a mára gondoL Nem fenékig tejfel a mi éle­tünk, bár az volna. Annyi a gondunk, bajunk, munkánk, hogy temérdek. Vitázunk is, veszekszünk is, van ki néha bizalmatlan is, van kit újra és megint győzködni kell igazsá­gunkról, de vannak olyan és nem vitatható eredményeink, tetteink, amelyek nagyszerű­ségére csak így, alkalomszerű­en döbbenünk fel. Mint most a beiratkozások idején ... Most, amikor a kisemberek ezrei hivatalosan már az álta­lános iskola első osztályos ta­nulóinak számítanak, most, amikor nemcsak az asztal előt­ti pillanatban, de utána is, egy életen keresztül is, minden körülmények között egyenlő­nek számítanak ebben az or­szágban. Most, amikor neki­indulnak, hogy lehessen belő­lük az ami lehet: bányász, de megbecsült szövetkezeti tag, de sokra tartott író, tanár, or­vos, festőművész — minden. Már most, kicsi értelmük bimbózása hajnalán tudjuk, mi szülők tudjuk, hogy a gye­•uLeiéii rekekből az is lehet, ami be­lőlünk nem lehetett, amikor nem üres fantazmagória egy­kori vágyunk beteljesülését saját gyermekeinkben várni és tudni. Ilyenkor, beiratkozások idején felködlik a múlt, amely­ről tudjuk, hogy milyen volt, megbiztat a jövő, amelyről csak sejtjük, Hogy milyen lesz, de legalább annyira bí­zunk ebben a „sejtésben”, amely a megalapozott vaura épül, mint amennyire irtózva gondolunk arra. amit tudunk. Az asztal mögött ülő tanár­nő leteszi a tollat, az üres rub­rikák kitöltettek: a fiam első­osztályos lett. A nép, az ál­lam általános iskolájának el­sőosztályos tanulója. Indulj fiam, mert nemcsak remények, de beteljesülések is várnak! Gyurkó Géza Kicsit büszkén, kicsit meg- hatottan odaáll az ember az asztal elé és csak ennyit mond: — A fiamat hoztam, kérem, beíratni... A teremben, ahol a beirat­kozások folynak, mamák és pa­pák, ősztől újdonsült általános iskolai tanulók, ma még óvo- disták, ősztől háti-, vagy kézi táskával, most még kis átve- tősszíjú uzsonnatáskás gyerkő­cök. Ki ne emlékezne vissza, amikor huszonegynéhány, vagy éppen harmincegyné- hány évvel ezelőtt, még őt vit­ték „beíratni”. Ott, a tanítói asztal előtt egy pillanatra tö­kéletes volt az egyenlőség: ab­ban a pillanatban még minden gyerekből egyformán lehetett mérnök, orvos, vagy esztergá­lyos, miniszter, vagy hadvezér, mindenki előtt nyitva állt a tanulás, tehát az érvényesülés útja. Addig, amíg beírták á nevét. Utána, már hazafelé is ki-ki a maga útján ment, az iskola padjaiban máshol ült, ki sze­gény volt, s máshol, akinek va­jas zsömlét csomagoltak, s ez a vajas zsömle valahogy már az első pillanatban szétválasz­totta a beíratás pillanatában még egyenlőket. Persze, nem a vajas zsömle volt az oka! Lapozgatok egy régi statisz­tikai zsebkönyvet, számok, adatok, és ilyenkor, beiratko­zások idején nagyonis elgon­dolkodtató adatok. Íme csak egy: 'az 1937/38-as tanévben több mint egymillió gyereket írattak be az elemi iskola első osztályába; Nem valószínű, hogy ettől lényegesebb eltérés lett volna négy, vagy akár nyolc esztendővel ezelőtt, a számarányt illetően. S ugyan­ebben az évben, a tehát mint­egy egymillió elsős alemisből mindössze 34 ezer végezte el az elemi iskola hat osztályát. S ha ehhez hozzáadom azt a 60 ezer főt, aki közben gimnáziumba került, vagy polgáriba, még mindig nem értem el a százez­ret ... 1(11 lett kilencszázezer első elemibe beíratottal? Mi lett a munkás-, paraszt­gyerekek majd egymilliós ha­dával, aki a beiratkozás ide- • jén „egyenlő” volt a többi százezerrel, amelyből ismét alig több, mint tízezer jutott az egyetemekre, vagy a főiskolák­ra, s ezeknek is három száza­léka munkás, vagy paraszt?! Mi lett a jóeszű Nagy Pisták­kal és Kiss Jánosokkal, a lá­nyokkal és fiúkkal, akik télen cipő miatt, tavasszal korai munka miatt nem jártak már iskolákba, s akik ahogy tanul­ták, jóformán úgy felejtették el a betűvetés mesterségét? Évről évre folyt a beíratás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents