Népújság, 1960. május (11. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-08 / 108. szám
1360, május 8., vasárnap népújság « „Vojnci kaput! Tf'mlékszel még azokra a ^ rémes napokra? — Nem, nem is akarok! Nézd, milyen szép az orgona-bokor! — Legalább álmaidban visszatérnek-e még a lidérces víziók, amik akkor elrabolták nappalunkat-éjünket? — Látod a pintyőke-párt, milyen szorgalmasan hordja fiókáinak az élelmet? őket figyeld, ne a múltat. — Dübörögnek-e még füledben a halál szekerei? — Hallod, milyen vidám nótát fújnak a kiránduló áttörök? Övék a hegy, völgy, róna, övék az élet, a jövő. Nem, nem, és újra csak nem! Nem lehet felejteni azokat a napokat. Ha akarom, ha nem, újra és újra előtolakodnak a borzalmas emlékek. Újra szemem előtt látom a láng- tengert, ami egész Európát és a fél világot beborította rettenetes elnyeléssel fenyegetve. Fojtogat a sűrű, fekete fiist- fellep, amiből szédelegve hullott alá a levegőt hasító madár, s fulladással fenyegette az embert is. Fülembe hasít a bombák rettenetes dübörgése, a lövedékek szirén-visítása, s a haldoklók, rémnyöszörgése. 1945. május 9-én én már régen távol voltam az öldöklés mezejétől. Messze a csatazajtól töltöttük a fogság napjait, de gondolataink állandóan otthonunk, szeretteink felé repültek. Vajon mi történhetett velük, élnek-e, vagy... még rágondolni is borzalmas. Lestük, vártuk a híreket, és ha egy bajtársunk levelet kapott otthonról, az egész tábor részére örömet jelentett. Valamennyiünk számára szólt a nagy hír arról, hogy megtörtént a földosztás, s hogy végre a fasiszta hadsereg teljesen ki lett verve hazánkból. Együtt ünnepeltük ezt a napot foglyok és a ‘szovjet táborparancsnokság. S a foglyok közt sem volt különbség, velünk örültek a románok, németek, s valamennyi lakója a tábornak. A sok-sok nap közül május kilencediké valamennyi közül emlékezetesebb. Még messze volt az ébresztő ideje, alig pirosodott a keleti ég alja. Mi ébresztette fel vajon az ezer meg ezer fáradt, meggyötört embert? Hiszen az alvást, az álmot mindenki nagyon szerette. Bármennyire emberségesen is bántak velünk a szovjet emberek, az otthon utáni sóvárgásra természetesen nem tudtak ők sem gyógymódot találni. Álmaink nyújtottak csak enyhet a kínzó honvágyban. Most mégis megrövidült ennek az ideje. Szinte egy emberként ugrott talpra az egész tábor. Nem tudom, mi történhetett velünk. Mi még semmiről sem hallottunk, csak az érzékeink vezettek ki a tábor főterére. Pár perc alatt hatalmas tömeg verődött össze, és kíváncsian tekintett a paHa a világon mindenki ilyen volna rancsnokság épülete elé. Mi- H ért?... senki sem tudja. Csak álltunk és vártünk. Kissé még csípős idő járt, de mi nem éreztünk semmit. Még beszélgetés is alig folyt, az is közömbös dolgokról. Végre hat óra után pár perccel megjelent a tábor parancsnoka. Még egy szót sem szólt, de szeme csillogásából, mozdulataiból mi már tudtuk, hogy nem vártunk hiába. Valami nagyon fontos közölni valója van, ami talán a mi további sorsunkra is döntő hatással lész. Ahogy feltűnt, qz ezrek tenyere akaratlanul is tapsolni kezdeti. Tápsvíhar kísérte fel az emelvényre, s még akkor sem akart megszűnni, amikor szóra nyílt az ajka. Nem is értettünk akkor még sokat a beszédéből, s hosszú idő telt el, amíg mindegyik tolmács lefordítja a soknyelvű foglyoknak. Vólt azonban egy kijelentése, amit. mindenki fordítás nélkül azonnal megértett. Hangja még mást is a fülembe cseng, bár már sokszor hallottam előtte is, utána is másoktól is ezt a két szót. Ezen a hajnalon azonban olyan döbbenetesen hatott, hogy végre csakugyan bekövetkezett a nagy ígéret, hogy ezt a hatást soha semmi kijelentés nem tudta elhalványítani: „Vojna kaput!” — „Vége a háborúnak!” Nem, azt nem lehet leírni, ami a bejelentést követte. Sírt ott még a sokgyermekes családapa, á büszke fiatalember is. Vadidegenek ölelgették egymást, s csak annyit tudtak kinyögni a nagy meghatottságtól: „Vojna kaput, vojna kaput!” ★ — Emlékezel még azokra a rémes napokra? Emlékézz, emlékezz, soha el ne feledd, nehogy újra bekövetkezzen a nagy szégyen! Nehogy újra emberfarkasok törjenek ránk, otthonainkra! Látod, milyen szépen nyílnak az orgonák? Látod a családját féltő pintyőke-párt? Hallod az úttörők vidám énekét? Lássad, halljad, s hogy mindvégig láthasd, hallhasd, ne féledd a borzalmakat! — „Vojna kaput! .Vojúa kaput!” Még a nevét is töröljük ki az emlékezetünkből a háborúnak... de ne feledjük el, hogy miken mentünk át miatta! És gyermekeink már csak a történelem-leckéből halljanak arról, milyen esztelenek voltak valamikor áz emberek. Amikor az értelem helyett á farkastörvényeket, az erőszakot engedte érvényesülni. „Vojna kaput!” FIALASY LÁSZLÓ Ferkét úgy ismerték a városban, mint akibe a hét ördög bújt beié. Ha valahol szóba került, csak legyintettek az emberek: már megint az a vásott kölyök ...? | Pedig Ferke valójában nem is volt rossz. Engedelmeskedett szüleinek és tisztelettudó volt az idegenekkel szemben. Áz iskolában nem panaszkodott rá'a tanító... hát akkor mégis mi volt az oka, hogy ennyire rossz véleménnyel voltak róla? Amikor az iskolából hazajött, nagy gonddal készítette el a leckét, s még anyukának is segített, ha feladattal bízta meg, de aztán önfeledten vetette magát a gyermeki paj- kosság szédületébe és ilyenkor nem lehetett bírni vele. Kis barátait összeverbuválta és ka- tonásdit játszottak. O volt a hadvezér. Mellén kitüntetések éktelenkedtek, melyeket nyilván nem létező feletteseitől kapott hőstetteiért. A kitüntetések között volt egy amulett, amit nagymamája már mindenütt keresett, nem gondolván arra, hogy unokája dicsekszik vele és mellén díszelgett édesapjának ezüstös óralánca is. Elmondása szerint mindkettőt egy csa-o tg győzelmének emlékére kap-§ ta tábornokától. A kertben néhány fagallyból« összetákolt sátor jelezte, a fő-.* hadiszállás titkos rejtekhelyét,? míg kissé távolabb, a bozót-[ ban, álcázva sorakoztak a lő-! szeres ládák, színes kövekkel és kukorica csutkával. Es amikor rohamra induí-j tak, merthogy a katonának: mindent szabad, kíméletlenül letarolták a frissen zöldellő veteményes kertet, letérdeltéiig a virágzó faágakat, az egyik§ kézigránát pozdorjává zúzta ag szomszédék konyhaablakát.g míg egy jól célzott kővel az§ utcai bejárat felett csüngő vil-g lanyégőt sikerült eltalálni. A| front csakhamar a házak elég is kiterjedt, s a járókelők! ilyenkor sietve menekültek a? röpködő kövek elől, az egylk^ megsebzett cirmos keserves! nyávogással futott a fára, s a” támadást követő napon még« húzta a lábát Kovácsék öreg? házőrzője, a Pajtás. Hát ezért mondták Ferkére,| hogy elvetemült kölyök. Mára megszoktuk a íékezhetellen kist katonák mindennapos kiabálá-§ sót és amikor munkám után§ hazafelé igyekeztem, ügyel-8 nem kellett, nehogy egy elté-g vedt kő engem is eltaláljon. 8 Egy nap furcsa csend foga-g dott. Kíváncsi tekintetem a§ máskor olyan buzgón rohamo-S zó harcosokat kereste. Már! rosszat gyanítottam és féltem.^ hogy valamilyen titkos, alatto-g mos hadmozdulat készül, ami-? kor a főhadiszállásuknál végre? megláttam őket. A katonák törökülésben, félkört alkotva figyelték az előttük álló fő-fő parancsnokot, Ferkét, aki szónokolt. — Katonák! — hallottam Ferke hangját — a csúcsértekezlet úgy határozott, hogy mindenütt megszünteti a hadiállapotot és békét teremt az egész földön. Most mi is leszerelünk ... Ezután különös kép tárult elém. A kis harcosok egymás után rakták csomóba fegyvereiket. — Többé nem harcolunk — mondta Ferke — és mivel béke lesz, katonára nincs szükség. Hanem inkább szekeret csinálunk a lőszeres ládákból és tábortüzet rakunk a kukoricacsutkákból. A színes kövekkel pedig a virágágyak szélét díszítjük ki... Igen, ez a teljes leszerelés... Sóhajtottam. Vajon kellene-e aggódó szívvel gondolnunk az atomháború borzalmaira, a fejlődést és a békés alkotó munkát veszélyeztető pusztító háborúra, ha a világon mindenki ilyen volna, mint Ferke, a vásott, rossz kölyök. Dr. Rőczey Ödön Állok a gyárudvaron, fogom kicsi, kemény kezét, nézem ősz tincsekkel tarkított haját, s az jár a fejemben: őt, az anyát, a munkásasszonyt megénekelni csak József Attila tudná igazán. — Kilencéves koromban léptem be először a gyárba dolgozni. Annak most éppen negyven esztendeje. Beállt, „kinevezték” behordónak, s attól a pillanattól kezdve megállás nélkül cipelte az üveget a kemencébe, akár a felnőttek. A tompító, egyhangú robotban észre sem vette, hogy felnőtt, az évek homokszemei oly zajtalanul peregtek le mellette. Nem mindegy? Dolgozni kellett amikor kilencéves volt, dolgozni kellett tizennyolc éves korában is. Ha nem a gyárban — mert nem mindig vólt rá szükség , akkor a bérlő úréknál cselédként, aztán újra az üzemben, meg megint másutt. Később meg otthón • is többet, mint addig, mert elérkezett az az idő, amikor összekötötte az életét egy férfival, Mudriczki Gyula üvegfúvóval, S most mégis így beszél: — Nem érzem a negyvenkilenc évet. Csak néha olyankor, amikor az asztma bánt. De nem sokat törődök vele. Dolgozok a gyárban, s még az erdőre is kijárok fáért. A gyerekek szidnak is érte eleget, miért teszem, de nem tehetek róla, ilyen a természetem, Ha nem engednék fát cipelni, akkor is félkívánkózok a hegyre A győzelem harcosai Újabb érdekes adatok a népszámlálás első eredményeiből 0!, az anyát megénekelni. a fák közé, legalább virágot szedni. Munkásanya. Olyan szép ez a szó, s úgy illik rá. Minden tettére, egész életére. Dolgozott a gyárban, s törte magát otthon gyermekeiért, Juliannáért és Józsiért, hogy belőlük is igaz, rendes ember legyen. Munkásokat akart nevelni belőlük, olyanokat, mint amilyen a férje, meg maga. Julika már ott volt vele 1953-ban, amikor arról volt szó, hogy újra felépitik, s megindítják a gyárat. Az építkezésnél hordták a téglát, meszét, homokot, amit kellett, aztán az indulás után az anya az üvegpoharak szélének élte- lenítésén dolgozott, a kislány meg bekerült karácsonyfa díszeket festeni. Egy évvel később már az üvegfestőben dolgozott, s Ott található ma is, mindennap. Munkásnő lett, mint az édesanyja, s kiváló dolgozó is, mint ő. Büszke rá a család, dé a 18 éves Józsira is. A fiú három éve dolgozik itt, először behordó, aztán átképzőstanuló lett. Túlzottan kényes munkákat még nem bíznak rá, nincs hozzá kellő tapasztalata, de a poharak, amelyek csiszolta!! kikerülnek keze alól, mindig 'megfelelnek az exportképesség! vizsgán. Az anya felderül, amikór róluk beszél. —• Azoknak építettük újjá, azoknak nagyobbítottuk annak idején a gyárat, akik távol voltak — mondja —, hogy jöjjenek haza, s dolgozzanak ismét velünk. Meg gyermekeinkre is gondoltunk, a felnövekvő nemzedékre, hogy ők is itt válasszanak szakmát maguknak a mi gyárunkban. Ma már olyan megszokott ez a kifejezés: „a mi gyárunk”, nemcsak itt, Parádsasváron az üveggyárban, hanem mindenütt, — s most mégis, megakadok benne. — Igen, a mi gyárunk — mondja az anya. — Negyven éve kezdtem dolgozni hagy műhelyében, dé csak most, mióta két kézünk munkájával, újra mégindítóttuk, mondhatom így. Pedig már régebben is megilletett volna sokunkat, hogy a magunkénak mondhassuk, hiszen én magam is, még az iskolát sem jártam ki miatta. Most meg, mért ez az üzem a „mi gyárunk”, nem is gondói arra, hógy megváljon tőle. Férje a szállítóktól most ment vissza az ólómkristály píése- lőkhöz, lányát arra ígyeszik rábeszélni, hogy vizsgázzon le, ne csak betanított munkásként dolgozzon, fiáról szinte csak dicsérő szavakat hall feletteseitől, — s akkor ő vonuljon nyugalomba? — Még legalább két-három A népszámlálás adathalmazának feldolgozása folyamatban van, s az első eredményeket — hazánk lakosainak száévig szeretnék itt maradni a csomagolóban, ahol most dolgozom — alkuszik saját magával, — hiszen olyan jó látni azt, hogy mindig újabb és újabb szép üvegdolgok kerülnek ki a műhelyekből, olyan jó ezeken keresztül érezni, menynyit változott körülöttünk minden, mióta újra megindult a gyár. Persze, nemcsak a munkában, hanem az emberek tekintetében is. Olyan mások most ők is. Emlékszem, azelőtt itt sohasem ment más, mint a kenyérféltés, a munkanélküliségtől való rettegés, s az emberek akarva, akaratlanul, egymás ellenségei lettek. Most, há valami gondunk, bajunk van, szólunk, s segítenek. Nemcsak a vezetők, hanem az egész üzem egymáson. Ügy dolgozunk egymás mellett, mint a testvérek ... Ezért nem akar megválni a gyártól. A négyszáz négyszög- öles kis kertecske még várhat egy-két évet, amíg Mudriczki Gyuláné akár egész napját is földjének szentelheti majd. Most még fontosabb a gyár, a jóbaráfc, munkatársak, akiknek soraiba bét gyermeket is nevelt, sokszor nehezen, küzdelmesen, de jobb sorsra, mint a maga fiatalsága volt. Mit mondjak róla? Őt, a munkásanyát megénekelni Csak József Attila tudná igazán. Az én szavaim szürkék dicséretére, s köszöntésére most, az anyák napján ... Weidinger László mát, nemek szerinti megoszlását, stb. — már közzétette a Központi Statisztikai Hivatal. A népesség számának alakulásáról, a tényleges szaporulatról oés egyéb eredményekről most ismét érdekes számok kerültek nyilvánosságra. Hazánk lakóinak száma 9 millió 978 000 fő — s ezzel a harminckét európai ország kö- lzött a tizenharmadik helyet foglaljuk el. Sorrendben Hollandia áll előttünk, 11 millió lakossal, s utánunk következik Belgium 9 milliós népességgel. Az európai szocialista [országok között Magyarország hatodik, csupán Bulgária és Albánia lakosainak száma alacsonyabb. Érdemes megemlíteni azt is, [hogy hazánk népességének szaporulata az elmúlt évtizedekben meglehetősen gyors volt. A [századeleji ’ adatokat alapul [véve, népességünk csaknem másfélszeresére nőtt. s ezen a téren csak Bulgária és Hóllán- [dia statisztikája mutat lényegesen kedvezőbb képet. Országos jelenség az — állapították meg a statisztikusok [—, hogy gyorsan növekszik [megyéink, városaink népsűrűsége. Magyarország 93030 négyzetkilométeres területén jelenleg a népsűrűség magasabb, [mint bármikor ezelőtt. Egy [négyzetkilométeren átlagosan «107 ember él, s eszerint Közóp- és Kelet-Európa legsűrűbben •lakott országa vagyunk. 8 (MTI) bornok előretörő csapatai Csehszlovákiában megszállták Morávska Ostravát. 1945. május 4. Berlin elesett. Az olaszországi német haderő letette a fegyvert. Moszkvai jelentések szerint a tegnap esti órákban a Világnak hírül adták, hogy Berlin, a Német Birodalom fővárosa elesett... A tegnaRi nap folyamán az oroszok mintegy 70 ezer foglyot számláltak a fővárosban. 1945. május 6. Teljes a német összeomlás. Egymillió német megadta magát. Kleist tábornagy fogságba esett. 1945. május 5-én reggel nyolc órakor a német hadsereg Észak- nyugat-Németországban, Hollandiában harcoló csapatai fel- tétel nélkül megadták magukat. (London) 1945. május S. Órák kérdése a háború befejezése. Ma este 9 órakor Moszkva, London, Washington bejelentik az európai háború befejezését. Csehszlovákia kivételével lényegében egész Európában megszűntek a harci cselekmények. Berlinbe elsőnek a sztálingrádi csapatok vonultak be. 1945. május 8. Rendkívüli kiadás. Befejeződött a háború. Az Egyesült Nemzetek és egész Európa ünnepli a felszabadulás napját, Orosz és amerikai csapatok egyesültek az Elba hiújánál. Moszkva. Sztálin marsall, t moszkvai rádióban bejelentette, hogy az orosz csapatok Lip csétől északra Összetalálkoztál az amerikai csapatokkal. — Moszkvában, Londonban, Wa shingtonban óriási lelkesedés sei fogadták a találkozó híréi 1945. április 30. Himler fegyverszünetet kért Nagybritanniától és Amérikátől. A Vörös Hadsereg diadalmasai vonul előre Észak-Németországba, Nyugat felé. Moszkva. Sztálin marsall be jelentette, hogy a Stettint meg szálló orosz csapatok diadalrrta Sán nyomulnak előre Nyuga felé, Rokoszovszki tábomol csapatai győzelmes előretörő sük során elfoglalták Neubran déhburgót és Friédland váró sokat és nagy gyorsasággal mintegy 100 kilométerre nyo múltak előre Stettlntől nyu gatra. 1945. május 3. Hitler halott. Hatalmas szovjet győzelmek a arcvonal minden szakaszán. Észak-németországi rádi< kedden este bejelentette, hog; Hitler Adolf kedden délután - berlini kancellária épületéber meghalt. Észak-Németországban, Stet- tintől nyugatra a győzelmesei előrenyomuló szovjet csapatol megszállták Stralsundot... Bér lin utcáin tovább folyik a tisz togatási harc... Malinovszki tá Másfél évtizéde, hogy május 9-én a világ összes távirati hírügynöksége, rádiója, újságja világgá röppentette a hírt, hogy a történelem eddigi legszénnyesebb, legborzalmasabb, legembertelenebb háborúja, amelyet a fasizmus kezdeményezett, s amellyel az akkori haladó világ, élén a Szovjetunióval, elszánt harcban számolt le — véget ért. Százmilliók köszöntötték a győzelem napját és 10 milliók nem érték már meg. Áz utolsó napokról adunk most szemelvényeket az Egerben megjelenő „Igazság" egykori számai alapján. Tizenöt esztendeje (Az égykóri egri sajtó tükrében)
