Népújság, 1960. május (11. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-08 / 108. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODALMI KŰR KIADASABAN

C. MOLNÁR FERENC:

FARKAS ANDRÁS:

Piros rózsák

Tavasz 1945-ben

Megállt a festőállványa előtt és úgy vizsgálgatta a majdnem kész vásznat, mintha tükörbe nézne.

Maga sem tudta pontosan, mi indította a kép elkészítésére. Hiszen azért bújt el ebbe a hegyek közti kis faluba, hogy megpihenjen. Élvezni akarta a semmittevést, a csendet. A festékeket is csak megszokásbói dugta a bőröndjébe, közvetlenül az indulás előtt.

Valósággal menekült a fővárosból. Túl sok volt a hajsza, az utóbbi néhány hét alatt. A tárlat nagyon jól sikerült. A kritikák már %kezdetben elismerően nyilatkoztak újszerű látásmódjáról, szokatlan kompozí- ciós megoldásairól, éles realitásáról és meleg humanizmusáról, melynek a mélyén azonban a heroizmus művészi ábrázolásának igénye rejtőzött. Témái is ezt sugallták, de erre mutatott a képek mérete is. A történelmi múlt nagy tettei vonzották a legjobban: Zalán futása, István országlása, Kuruc tábortűz, Komárom megvétele és a nagy történelmi hősök egészalakos képei dús- pompájú öltözékekben: ezek voltak a legkedvesebb témái és művei.

Ezért csodálkozott önmaga a legjobban, amikor először fel- ködlött benne ez a kép: Vak lány a virággal. Könnyű szórakozásnak szánta. Mosolygott az ötleten és saját kedvtelését kereste benne. Valami kedves hangulatot, és a szomorúságon is áttűnő melegséget.

A kép Juditot ábrázolta, az öreg Schwarz Jónás legkisebbik lányát, akit egy napfényes délutánon látott meg először a rózsafák mellett. Az a mosoly, ami akkor szétfolyt Judit arcán, ahogy nyitott, de világtalan szemgolyóival a rózsák felé fordult, rabul ejtette a fantáziáját. Ez a lány nem lát. Már hallott róla. És mégis átadja magát a rózsák bájának. A belőlük áradó nehéz illat mintha érzékelhetővé tette volna számára is a virágok királynőjét. Annyira átérezte, mi történhetett a vak lány lelkében, hogy napokig nem tudott ettől a lánytól szabadulni. Végül beállított a kis szatócsüzletbe, és zavartan eldadogta a feketeruhás, selyemsapkás öreg embernek, Judit apjának, hogy mi a terve. Az öreg sokáig nem szólt, aztán behívta a lányt, és közölte vele a művész úr szándékát.

Judit elpirult, kedves arcán mosolyok röppentek szét, két kezét lassan végigsimította a homlokán, behúnyta hosszú szempillákkal árnyékolt fekete szemeit, amik opálos homály- lyal, élettelenül meredtek a semmibe, és nagyon halkan azt kérdezte.

— Tudja, hogy én vak vagyok?

Ö zavartan dadogott valamit arról, hogy nem akar kellemetlenkedni, de látta a rózsákkal, és benne valami megfogalmazódott szavak nélkül, amit csak képpel tudna elmondani, de ha terhére esne... Es elhallgatott.

Az öreg Jónás dörmögött, Judit pedig kinyújtotta a kezét, ujjainak alig mozduló repedése az ő kezét kereste. Félénken nyúlt ki értük, óvatosan fogta tenyerébe a vékony ujjakat. Judit gyengéden megszorította a kezét.

— Rendben van.

Napokat ült türelmesen a rózsafák mellett, s miközben a kép készült, szelíd hangon beszélt, beszélt. Gyermekéveiről, a betegségről, ami tízéves korában elvette két szeme világát. De most is valósággal úgy látott maga körül mindent, mint régen. Ismerte a régi, kopott vályogház ragyás falának fakult színét. Meg tudta mondani, milyen színű az a rózsa, ami előtt megállt, de még a távoli hegyek zöldjét is olyankor, ha borzas szél futott vé- t'g az úton. A színek nem szűntek meg a számára, az emlékek megőrizték őket.

Alig múlt tizenhat éves. Iskoláit nem végezhette el, de mohón érdekelte minden. Az újságok és a könyvek, a rádió és az apró helyi események Tudta azt is, ki az a festő, aki ebbe a völgybe dugott kis faluba tévedt, milyen képeit állította már ki, hány éves, milyen rokonságban van Róza néniékkel, a közeli szomszédokkal, akiknél a nyarat tölti.

— Ne haragudjon, hogy any- nyit beszélek, maga ne is figyeljen rám. De én nem tudok meglenni beszéd nélkül. Ha unja, amit mondok, nyugodtan kezdjen el fütyülni.

Kedves volt, vidám, szinte ö feledtette el mindenkivel, hogy vak. Szeméről soha nem beszélt. Ezt a kényes kérdést elkerülte mindenki a beszélgetésben, bár Judit érthetetlen érettséggel ismerte a saját helyzetét. Á tragédiát nem sötétítette még mélyebbre, és nem akart ezzel a szerencsétlenséggel senkit kínos percek elé állítani.

Ezek a képek villantak fel most előtte, hogy ott állt a befejezésre váró festmény előtt. Jobb kezében az ecset, a fejét kissé oldalt hajtotta, úgy szemléli a képet, legújabb alkotását. Hogy csodálkoznak majd a barátok, a kritikusok, ha meglátják: Vak lány rózsával.

Hogy ő, Nagy P. János, a történelmi témák után ezzel az idillikus képpel áll elő. Bizonyára élcelődnek majd, és gyengéd, de alattomos célzást tesznek majd az ismeretlen, csinos lányra, aki így megigéz- te a fiatal művészt. Es azt a szót, hogy. „mefigézte” — szándékosan, fullánkosan használják.

Pedig ... Judit...

Nem, arra -még egy pillanatig sem gondolt, hogy Judit és ő... Ha nem lenne vak, ha nem volna ez a kényelmetlen sorompó ... bájos, keskeny arca, sudár alakja, feslő termete ...

Illetlenség erre gondolnia. Es Judit sem viselkedett úgy. Egyetlen hangrezdülés, egyetlen félbemaradt mozdulat, még a legparányibb sem árulkodott soha. Ugyan! Judit.

Kopogtattak. Nagyon halkan, nagyon bocsánatkérően.

Nagy P. János inkább csak sejtette a hangot. Meglepetten nézett fel a vászonról, gyorsan körbeszaladt a tekintete a kis parasztszobán, minha valaki ott lenne elbújva. Csak azután nézett az ajtóra. Róza néninem lehet. De akkor ki?

Az ajtó azonban már megnyílt. A már ismert, nyújtott mozdulatokkal, Jüdit lépett be. Arcvonásain zavar ült, ajka suta kis félmosolyra rándult.

— Nem haragszik?

Az öreg Jónást kereste a lány mögött, de nem találta. Eddig még csak egyszer jött el ide Judit, amikor az idő elromlott, és a képen tovább szeretett volna dolgozni, de a kertben nem lehetett. Az apja elkísérte. Kint a nyitott tornácon üldögélt addig, amíg Judit bent volt.

A váratlan esemény annyira meglepte, hogy nem tudott szavakat találni. Kínos pillanatokig hallgatott, Judit azonban közelebb lépett.

— Mikorra készül el? Szüksége van még rám?

— Ha még legalább egy órát tudna ülni...

— Jó. Most azért jöttem. Kérem, vezessen a székhez. Tudom, hogy már alkonyodik, de .. .Hol a keze?

Nagy P. János olyan volt, mint akit megbabonáztak. Nem értett semmit, de nem merte kérdezni Juditot sem. Erezte a lány szavaiból áradó határozott követelést, s miután mindig zavarban volt a világtalan szemek láttán, most is önkéntelenül engedelmeskedett.

Judit kényelmesein elhelyezkedett a székben és azonnal beszélni kezdett, A hangja élénk

volt, a mondatok sürgetően kergették egymást, és érthetetlenül csapongtak egyik témáról a másikra. De köztük egyre gyakrabban bukkant fel a komor szó: háború. A németek a keleti fronton, Oroszországban, a németek Lengyelországban, a németek Franciaországban, és egyre ismétlődve: a németek...

Már megszokta, hogy csak félfüllel vigyázza a színes gondolat-pillangókat, melyek tarka forgatagban röppentek fel Judit telt ajkairól, de most a refrénszerűen visszatérő szavak belepörögtek a tudatába: háború, németek, háború, németek.

— Majd vége lesz — dör- mögte bosszúsan. — Nem tarthat már soká. Már négy éve, hogy Lengyelországot...

— Ugye, nem tart már soká? — kapott a szón Judit lázas mohósággal. — Apa is azt mondta.

Hangja elszíntelenedett, megtört szárnyú madárként hullott az okkersárgára pingált agyagra és a pengő hangtalan- ságban ott vergődött még sokáig a szoba földjén.

Az arca is megváltozott. Ajkán réveteg mosoly megtört, íve lengedezett súlytalanul,; úgy, mint a tavaszi szél fuvallata. Két világtalan szemének sötét, fénytelen írisze az elhomályosult szemgolyó közepén befogott képek nélkül meredt bele a szobafalat áttörő mérhetetlen távlatokba. Kezében most is egy szál vérvörös rózsát tartott gyengéden, lehelet-: finoman, mintha attól tartana, hogy a gyönge, vöröses tónusú ág ujjai szorításától is eltörhet.;

Ez a tekintet, ez a világtalan: semmibenézés, ez a fátyolos1 mosoly...

Érezte, hogy minden idegszála megrándul, szinte görcsbe szalad, és emlékezetébe mélyen bevési ezt a pillanatot. Most már felejthetetlenül, véglegesen. Mert megtalálta az arc mögött az embert. Az izgalmasan új embert.

— Nem' fest? — A kérdés olyan volt, mint mikor egy húr pattan el. Minden külső erő nélkül. Magától.

Judit most váratlanul fel- emelkedett a székről. Feje megbillent, a rózsát ajkához emelte, tétova lépéssel közelebb jött, de aztán megállt. j

— Tulajdonképpen' búcsúzni; jöttem. — Majd egy sóhajnyi ; szünet után folytatta. — Haj- : nalban elmegyünk.

— Hová? — lökődött ki a; gyors kérdés. Erezte, hogy va-; lami komoly dolog történt, hi- j szén Judit eddig nem említette, j hogy el akarnak utazni. A j nyárnak már vége, az ősz ott ül a hegyek lábánál.

— Nem tudom. Apa mondta,j hogy el kell mennünk. Csak a; legszükségesebbeket vihetjük ; magunkkal. A városba kell mennünk, mert... zsidók va- : gyünk.

Mint a kés hideg pengéje, úgy szúrt ez a szó: zsidó.

Tehát mégis. Nemcsak men- de-monda, hanem valóság lett. És hogy Judit is? Az lehetetlen! Miért? Nem engedi el. Judit itt marad. Majd ő . .

Mintha érezte volna Judit a kavargó gondolatok viharát, nem szólt semmit, nem várt magyarázatot attól, aki maga sem talált magyarázatot. Talán nem is érezte át kijelentésének a súlyát, a mögötte meghúzódó kilátástalan jövőt. Hiszen olyan fiatal volt még. De Nagy P. János sem érzett többet valami bizonytalan okból fakadó szégyennél. Benne csak az embereket mesterségesen szétválasztó szándék embertelensége jutott el a tudatig, és az a vágy, hogy Juditot kivonja ebből a számára érthetetlen helyzetből. De a gondolatok nem öltöttek agyában megfogalmazott formát.

— Nagyon szerettem volna, ha elkészül teljesen. Elmagyarázta volna nekem, ugye?

(NAPLÓRÉSZLET

március 3i. — Április i-röl.)

Hajnali álmaimat lekaszálta Rémületével a tegnap éjjel.

Még kora-este szavaltam a lánynál.

Margit a kiskapu mély élelésén Hitte—akarta a hangulatunkban,

Reszketegen delelő örömünkben Búvá is élni törő puha csókot,

Azt az igét, megölelt kicsi fészket,

Hol csak a szív zakatol s a szerelmünk.

Én katonát hazudoztam, a mundér Ügy lötyögött készé vállaimon már,

Mint kit a hontalan élet, az őrlő,

Hittelen aikonyatok meg is ölnek. Férfiszemem meg a bánatos éhség Margit ízére, szemérmetes ajka Csókjaihoz nem azért vezetett el,

Hogy csak a lány, meg a lányban a jóság Hasson a kérgesedő bakaszívre.

Jött a tavasz, szeretőn fuvolázott Száz buja szél. Pulya-fákon a rügy már Botladozott. A halottak az utcán Már szagokat kiabáltak a napnak,

Sopron egészen a kábulat aljas Perceit élte. —

Reméltek az élők,

S hogyha repültek a légierődök,

S szőnyegüket 'ledobálva a tájra Házakat és sírokat felemeltek,

Egy koszorúba szorultak a holtak Még az iménti halókkal a hitvány Vesznihagyás keserű özönével.

Margit, a lány, sose mondta, mi lesz jobb: Élve szeretni a marha-világot,

Vagy szelíden haragudni azokra Holtan, a mélyben, akik buta sorsunk Rettenetesen megalázva tiporták.

Szép szemein, halovány-üde fényben Hívta remény feledésre a párját S bánatosan hazudó szemeimből Semmi-se szólt neki vissza —

A csők is

Fonnyadozott, ahogyan a tavaszban Fagy, jeges éjszaka söpri a bimbót.

Ólmos egekre repült az imádság:

Lesz-e ma vége az őrületig rossz,

Embereket leölő hatalomnak?

Mért, ki akarja az ostoba szennyet,

Mért, ki vezetheti vissza az embert Béke ölére, hol asszonyi szóra Gyermeki ajkakon indul az ének S napsugaras napokon felaranylik Száz örömével a köznapi munka?!

Még ki se vártam a gondolatokban # Foszladozó tudatot, nekijajdult Annyi sziréna, amennyi az élet ösztöneit kikaparja a testből,

S jajjal esengve szavalta, hogy ölben, Lábon, a fancsali-sok lehetőség Körmeivel ügyesen szabaduljunk Messze a fent repeső pokoloktóL

Margit, a lány, nem is élt az eszemben, Jöttek a gépek, omoltak a bombák, Fülsiketítve zuhogtak a város Északi részeire. Nekem is volt Menteni jussom a bőröm, a csajkám És hegedűmet, amit potyapénzen Vettem a furcsaszemű katonától Még januárban —

A bomba lehuppant

Vad dörejével a szemközti sarkon.

Nyeltem a füstöt, a port meg az átkot,

Mit csak az ért, aki elmenekülne,

Ámde a föld odanyomja maradni.

Percek, az óra, a zaj közepéből Megszületett buta, néma viszolygás Járta mogorva pofával a gyomrom,

Arcomon áporodott-feketében Ült meg a félelem állati fénye,

Két szememen tüzeket hevenyészve Téboly a vaksi reményt panaszolta.

Két fülemet denevér-finomulttá Marta a csend s amikor könyörögve,

Sírva kerestem a megmenekülést,

Láttam, amint hidakat repítettek Fel, levegőbe a bamba tüzérek, • Kikben a puszta parancs okosabbnak Tűnt az idő meg az ész igazánál.

Utca során a halálfejesek gyors Lépteiket lepuhítva rohantak,

Sarkon, a szegletek őrizetében Bújtak a tábori-szürke ruhából Köznapi rongyba-kabátba, azért csak,

Hogy ne találja meg őket a fegyver.

Minden a róka-veszélyt mutogatta,

Senkise tudta, ki mért szalad el már,

Csak menekült-menekült eszelősen.

Ingemen át dobogott fura szivem, Homlokomon menekült a verejték:

Mért, hova menjek? A dőre parancsnok Elmenekült, elinalt tizedes már,

Csak mi vagyunk íme Costi Ferenccel,

Ketten e percben. Az ő szíve mondta: Hagyjuk a házat, a lányt, hegedűt is,

Most csak az élet a fontos! Előre!

Hogyha kibírtuk a függönyön innen,

Nem hagy el ott sem a néma szerencse.

És biz’ a tett csak a várakozás volt.

Jött kamaszos-keresetlen az éjjel,

Nagy remegésben, az egyszeri érzés Ökle püfölte a mellemet egyre,

És amikor köpenyem le-lecsúszott,

Margit, a lány szelíden, de vigyázva Mondta: A németek egyre kerestek.

Hogy van-e itt katona, de a választ Tízen is egy akaratra megadták.

Hajnali pillanatok, meg a húsvét Távoli arca, a távoli otthon Könnyes igézete-ködje derengett,

Hogy beköszönt idegen köszönéssel Több orosz is: Van-e német? A választ Gyors kutatás igazolta. A kislány,

Margit, a drága, az ujjahegyével Szólt: Gyere! S én, aki napja se tudtam, Mit, hogyan érzek, a hívogatásra Jöttem elő a szabad levegőre.

Kint zakatoltak a gépek, az ember Ezreivel nyüzsögött szakadatlan.

Ment a sereg, meg á gép, meg az ágyú, Vitte a győzelem és a szabadság Szép örömét —

S az a lány, az a Margit Könnyesen, égve ölelte a testem:

Tudta: az életem újra ajándék.

Újra az élet az én nyereségem,

Üjra remény, ami bennem elindult,

S újra lehetne-lehetne szeretni.

Mint akit ólom alól szabadít meg Tétova kézzel a vézna szerencse,

Álltam a napban. A lány nem akarta Tartani vágyakozásom: a szomjas Lázadozása nyomult fel agyamba,

Menni anyámhoz, anyámhoz! A régi Gyermeki álmokat élni-örülni, Megszabadulva a fergeteges sors Hullaszagú, eszelős mosolyától.

Nincsen erő kifejezni szavakban Azt, amit akkor, a réveteg órán Szívem-agyam lihegett tele szájjal.

Vitte a lábam a testem a pannon Tájakon át, hol a zaj meg a napfény S gondolatokba merült utazók sok Rongya-csapatja borult a hazára.

Álltak a fák, patakokban az új víz Dalra csiszolta hab peremével Üj kövek új sorait —

Buja szélben

Fésűivel lopakodva repült már Üj tavasz és csak azért, hogy a fárad* Embereket lecsitítsa-lehűtse.

Senkise szólt, csak a tervek az arcon Fényeket és bizalomkarikákat Ügy karikáztak, ahogy csak a gyermek Játszik az anyja kezén kicsi kertben.

Jöttek a lágerek épp alig élő Emberei. Ruha épp hogy a testük Vázait óvni, ha tudta. A lábuk Vitte kegyetlen ezer sebek ízét,

S róluk, a vézna-sovány öregekről,

Róluk, a kínragyötört alakokról Tudtam először a döbbenetét már:

Mért, ki a gyilkos! —

A gyilkosokat meg Irtani kell, ahogy irtjuk a patkányt,

Mert a haszontalan állat az ételt Falja, a gyilkos a társadalomnak Élete elleni bűnre törekszik.

Így, ugyanígy motozott a szívemben, Tompa szavak morajában a sejtés, Akkor is, épp amikép ideírom:

Hogyha a gyilkosokat megalázzuk,

S emberi tiszta igékben, a tettek Emberi indulatában, a szándék Bűvöletében az emberi lélek Hozza jövőnket, a holnapi munkát, Akkor a vén Európa sebekkel Véresen ittmaradó anya-testén Üj idegekkel, az új ütemekkel Újra világ alakulhat a porból,

Hol csak az ember a cél, igaz. érték, S érte virul a világ, csakis érte Épül a rom hegyein az a Város,

Mely csak az emberek emberi módon Elfogadott jogait kamatozza.

Lábam az út peremén bakogott még, Szívem a múltra hajolva figyelte, Mennyi az életem. írtam a Margit Megmaradó szemeit az agyamba,

Vártam a pillanatot, hogy anyámnak Visszavigyem hitemet meg a testem.

Eger, 1960.

így hát... Majd egyszer... — hallotta Judit hangját.

Erőlködött, hogy szavakat találjon, hogy bizalmat ébresz- szen Juditban valami olyannal szemben, amiről maga sem tudott semmit. De hogy el kell menniük, hogy elviszik őket... De talán csak félreértés lehet az egész. Valami nagyon buta tévedés, hiszen a huszadik század derekán...

És Judit elment.

Csak a rózsát hagyta ott. Percekkel később is ott állt Nagy P. János a befejezésre váró kép előtt, kezében a rózsával, mondatok úsztak körülötte, amiket az előbb még Judit mondott, az arca' rajzolódott ki benne, a mosolya és az emlékezés kavargó képei.

Még ki sem kísérte.

Másnap már nem találkoztak. Schwarz Jónás családját a csendőrök vitték el.

Nagy P. János napokig ült a festőállvány előtt. Nézte az

ismert arcvonásokat és valamit nem értett mégsem. Százszor nyúlt az ecset után, ugyanany- nyiszor keverte ki a színt, és nem tudott egyetlen ecsetvonást sem húzni azon az arcon.

Két hét múlva beutazott a városba. Juditot kereste. A zsidókat továbbvitték akkorára már. Állítólag Pestre. De lehet, hogy Lengyelországba. Senki sem tudta pontosan. Sok mindent beszéltek az emberek.

Az utazást' követő napon Nagy P. János mégis hozzákezdett a kép befejezéséhez. Határozott vonásokkal, remegés nélkül dolgozott. Az arc átalakult a vásznon, és megelevenedett az a Judit, aki utolsó este ott ült nem messze az állványtól, és olyan különösen nézett bele a semmibe. Kezében a szál piros rózsával.

Csatakos, nyúlós ősz lett, mire a képet becsomagolta Nagy P. János. Elküldte a Szalon címére, minden sor írás nélkül.

Aztán ő is összecsomagolt, elköszönt Róza néniéktől, és a hajnali vonattal elutazott. A kis útipoggyász mellé csak egy elázott, kései . rózsát tűzött. Ilyen rózsa csak az öreg Schwarz Jónás Judit lányának a kertjében illatozott a nyáron.

A vonat a hegyek közé vitte be Nagy P. Jánost.

Róza néni soha többet nem hallott felőle, igaz, hogy ő mát 1945 tavaszán a temetőben pihent.

De akkor ősszel, a tárlaton nagy port vert fel Nagy P. János képe. Voltak, akik esküdtek rá. A hí’. .os kritika és fórumok vi zo: tüzet fújtak miatta.

Buchen’.' !db: n. az egykori táborban minden évben ezrével nyílnak a rózsák.

Olyanok, mint Schwarz Judit rózsái voltak valamikon