Népújság, 1960. május (11. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-01 / 102. szám
I A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KOR KIADASABAN KOVÁCS LÁSZLÓ: Májusi köszöntő Tavasz fényében köszöntelek Május egy, munka ünnepe. Ünnepel színes, fehérbőrű Dolgozók erős serege. Testvérként köszönt minden ember, Régmúlt időkre visszanéz, Múltnak sebei felszakadnak, S ökölbe szorul minden kéz. Tegnap ki volt még ez a nép? Bujkált erdőkön, völgyön át. Ma már szabadon ünnepel, Énekli május szabad dalát. Tegnap még futott, mint a vad, Üldözte zsandár, száz kopó, Ma már szabadon lengedez, Szárnyal a vörös lobogó. __ Szabad hazában, szabadon zengem milliók nevében én. Legyen ünnep a május 1, — Ünnep az egész földtekén. Munkában, harcban összeforrt Milliók szava egybecseng, Béke, szabadság dala száll, Száll tűi a kéklő tengeren. Eljön az idő nemsokára, Szabad lesz minden elnyomott, Harcunk összetart, egy a cél, Pusztítsuk el a zsarnokot Égjen, ragyogjon felettünk A szabad májusi nap heve Erőt ad minden harcunkban A lenini eszme szent tüze. Hirdesd jövendő harcunkat Májusi napfény tüzesen, Vörös zászlókkal, egybeforrva Megyünk előre győztesen. ANTALFY ISTVÁN versei: Íz erdő várja a tavaszt Még esapzottan, tépetten áll a sok fa, szürkén, kopottan, mintha nem is élne, pedig titokban minden csöppnyi ága készül a nagy-nagy, drága ünnepélyre. Mert tisztaság van újra kinn az erdőn, elment a hó és lenn a földön itt-ott a fák alatt, s a százezernyi ágon picinyke zöldek... Milliónyi titkok... Minden oly szép, és minden oly csodás ma, már itt zsibong az új tavasz varázsa, az erdőn minden tavaszt vár titokban... Egy fának dőlve bámulom e képet, amint az erdő percről percre éled, a úgy érzem, ma egy szép titkot elloptam... Anyámhoz Sokszor láttam csillogást a szemében... — Mások úgy mondták, hogy: sír az anyám... Sokszor láttam teknő fölé hajolva, megszédült néha... Máskor éjszakán fel-felriadva, őt ébren találtam... hetőnk közül akadt gyakran beteg... 6 ha ketten-hárman olykor összejöttek, emlékszem, ö volt a legcsendesebb ... Most ritkán látom — már két évtized telt úgy el, hogy már csak vendége vagyok, egy évben kétszer — vagy még annyiszor sem — 6 olyankor... ezek nagyon szép napok.. Anyám most is hallgat, és hogyha szól is, engem kérdez és kér: meséljek én... Szemében fény csillan, a büszkeségnek, s örömnek fénye... szívében remény... Mesélek róla, életünk miként foly... Hallgatja, s csak ritkán kérdez bele. Ügy figyel rám, mint tanítóra gyermek, de közben a kötésen jár keze. Készül a kesztyű — télre — bár még nyár van, Ö már a télre gondol, — s nem lehet hogy mosolyogva meg ne kérdené: még mindig írom-e a szép verseket? Ó, szép versek! Anyám, ha szépet írok, az mind Neked szól, s Tőled származik... Ha szépet adhatok az embereknek, ha jót, s szépet mondok, s teszek nekik, a Te szívedből indult a világba a bennem élő vágy és gondolat, — de van-e oly hatalma verseimnek, hogy elriassza a Te gondodat? Nem látlak már teknő fölé hajolva, — és tipegve mész át a kis szobán, nem betegnél virrasztasz éjszakákon, hanem ágyamnál ily nap hajnalán. Megszédülsz, most is... de most már gyakrabban, szemedben könny, ha új útra kelünk, aztán csak vársz, megint vársz, szótlanul, és kőtögeted a kesztyűket nekünk FORGÁCS KAROLY versei: Egyszerű, csendes lélek Nem lobognak a lángok égig csapva, Nem rikoltanak diadalok Bennem; ajkam nem zeng fenséges dalt: Akadozó nyelvem csak dadog; Kényelem, pompa: ismeretlen álmok Nekem. Csak vágyat ismerek én A Szép s a Jó után én keresem A Titkot az élet peremén. Nem várok csodát se reggel, sem este, A percek mámort sohsem adnak, De apró. édes, reményt-megmentő Öröme megvan minden napnak. Élet Mily óriás világ a föld A hangyának! S nekem mi már? Alig találom meg helyem A tengerek partjainál. A jegenye, mely egykoron Csillagot hordott a hegyén, Fává zsugorodott, amíg Szikár férfivá nőttem én. A földgömb a tenyeremen Elfér, szívemben zúg, forog A naprendszer és véremen Folynak át múlt s jövő korok. S mégis, mint szélfútt falevél Ágról szakadtán földet'ér: Eltűnök én és megmarad A föld, a fa, a hold, a nap: FARKAS ANDRÁS: Tavaszi hangulatok i. Felhő morzsálja esőcseppjeit Mély duzzogással, mint a nagyanyó, Aki nyunyókál a homály szelíd Fényénél, s szusszan: halni volna jó! Tavaszi ásítás húzódzkodik A dombokon, még nincsen hallihó, De már sejtjük, hogy csak néhány napig Kell várnunk, s aztán virrad a rigó. S felébred a virág, mozdulni kezd Az áramlás, a földben és egek Vonzásában dal szól mindenkihez, S a dalban zajlik minden rengeteg, S a rengetegben buzgó szorgalom Átjárja füvek és fák gyűrűit. Aztán kicsattan bízva-szilajon, S mint győzelem, fut robbanó rügyig. II. Két kicsi gally buja szélben összefogódzik. A táncot, Ringva ha lejtik, az arcuk Szélein égnek a ráncok. Nappali fény meg a hold is Dörzsöli bőrüket újjá, S mintha a szél diadallal Szép szívüket telefújná, Duzzad a gally meg a gallyban Életerő, elevenség S pattan a rügyben a mozgás Hozva a színt, a szerencsét, S két kicsi gally ölelése Felnevet éjjel az égig, Mert jön a vágy, jön a május S mindeneket kielégít. MOLNÁR JENŐ: Kötélpálya Fejnélküli óriások a hatamas piramidák, csontváz testük hegyen, völgyön vonul erdőn, sziklákon át. Torz vállukon a vasteher egyforma s nem tűnik soha. Oly végtelen, mint a sodrott acéldrőtok hosszú sora. Tövükben állok, figyelek: drótok között játszik a szél... Micsoda dal! Most nyílj ki fül: ott fenn tüzes jövő zenéL Mert csille jön, benne a szén, holnap viszik a vagonok, holnapután már egy kazán mohó nagy rostélyán kopog. Eltűnt. Bámulni nincs idő: fürgék az apró kerekek. Hallom, hogy biztatja magát, kerék a dróttal mint cseveg. Hogy sorvasztja a rohanás: a szomszéd tetőig látom; mielőtt elvész, nem egyéb, mint kis pók egy szál fonálon. Mégis, hogy szalad sorra mind! Mégis, mily biztató a kép: alattuk tágas a mező, telettük végtelen az ég. ■ ti.llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllllll ■lllllllilll|l!|!!|!l|li|)lll!lllllll)llillllll]|lllllll]llllliai!llllltlllll!lllllllllllllnl!.|nl!ilill!ilii|nl"l'll I SARKÖZY MIKLÓS: Az Ember győz Ember... Emberek... Emberiség... Hallod a szavak érczengését? Mintha az acél és a márvány Koccanna az Élet asztalánál: A napokban kezembe került néhány fénykép 1945. május elsejéről. Miska húzza nekife- ledten, s mi ugyancsak mámorosán, orgonavirág-csokrokkal a kezünkben, énekelve megyünk a menetben. Kissé játékos a nap, bújócskázik, de kedvünket az sem rontja le. ha becsukja a szemét, s egy félórácskára elborul. Ingyen osztjuk a kiflit a gyerekeknek, nagy pékkosarakban áll a sós sárga halom, egy srác (de nagy lehet már azóta!) tömi magába az egyiket, s nyújtja felénk a másik kezét, mohón, éhesen. Az ingyenkifli nem jótékonyság. Legalábbis úgy, ahogy eddig értették. Valami újnak, eddig ismeretlen mámornak a szimbóluma. A világ szép, mindenkit szeretek, s mindenki szeret! Az első olyan felvonulás ez a nyolcszáz éves város utcáján, amikor már nem kétséges, hogy más világ vár ránk, s akik majd utánunk jönnek, a még meg nem születettek, könyvből olvassák a történelmet, azt, amelynek mi orgonavirággal a kezünkben, tanúi vagyunk. Nem, akkor nem tudtam volna én ezt pontosan így elmondani, akkor csak azt éreztem, hogy május van, s hajnalban valóságos orgonafát loptak be hozzánk a szobába a pajtások, s húgommal együtt rezesbanda zenéjétől jókedvű, virágillatos reggelre ébredtünk. Az öregek gomblyukában piros szegfű volt, és daliásán feszítettek fekete ruhájukban. A feleségük tiszta inget adott ’•ájuk, fehéret, vasaltat. Míg mentünk az utcákon, szaporodott a menetünk, s a járda szélén csodálkozó emberek álltak. Volt köztük olyan tekintetű, aki megvetést villogott szemével ránk, s szeretett volna elfordulni, de csak bámult bennünket dühösen, öreg nénik keresztet vetettek, mintha villámlás, mennydörgés, vihar lenne, mások meg értetlenül álltak, # köznapian dobogott a szívük. Mi sem tudtuk pontos okát adni, örömtől csurig telt szívünknek, de éreztük, hogy ez jó, hogy ennek így kell lennie, ízleltük, mint lakmározó ínyenc az életet. B. azért, mert egy hete hazajött a testvére is. akiről az a hír járta, hogy meghalt. Én azért, mert tudtam, az iskola vár, és nem bizonytalan, hogy az leszek, ami szeretnék, ha beválik mások, s önmagamhoz fűzött reménye. Itt már béke voít, csak a lelkekben nem mindenütt, de a háború még tartott, s ha valami, hát ez a tudat, és a katonaruhát viselő hozzátartozóim még ismeretlen sorsa aggasztott, de a remény, hogy már nem tart soká, nem fékezte boldog, májusi kedvemet. Solymosi barátaink jöttek értünk, hogy délutáni majálisra menjünk velük a nagyrétre. A majális más volt, mint addig. Zsákbafutás, lepényevés volt, kopott életű öreg tizen- kilencesek tüzesedtek ki, s magyarázták, hogy mint kell csinálni, s mi még közel a gyermekkorhoz — önfeledten játszottunk, énekeltünk. Szekereken vonultunk ki, jó, rú- gós, ringó hátú, laposkocsikon, olyanok voltunk, mint valami lakodalmas menet, színesek, éneklősek. A háború megválogatta a lovakat, s alig akadt a fogatok között olyan, amelyiknek dicséretet érdemlő paripája volt. De rozzant gebéink is szépek lettek. Lobogott rajtuk a színes szalag. Szidoltól fénylett a szerszám reze. Kint fogadkozás kezdődött, ki ülné meg akármelyiket is — persze nyereg nélkül. S ez a játék annyira megtetszett, hogy kísérletet tettünk, merészségünk és ügyességünk arányban áll-e egymással? A fiúk kivál-sz- tották az egyik legsilányabb gebét — mert hiszen jó paripán az ügyeskedés is könnyebb — s a majálisozók örömére új játék kezdődött: lovasverseny. Persze, mindenki imponálni akart a lányoknak, gyávának mutatkozni egyik sem mert, még akkor sem, amikor már a harmadik kísérletező volt kénytelen ismét földanyánkkal érintkezni, miután a gebe, korát meghazudtolva tüzes lett, s nem tűrt nyűgöt a hátán. Akkor támadt az az ötletem, hogy megpróbálom én is. Lelkemben egy hang fékezett: nem illik, mit szólnak majd az öregek? Visszafelelgettem neki: hát mi van abban? Akarok! Ki akarom próbálni, hogy erős vagyok-e elhatározásokra. Minden ízemben éreztem, nekem sikerül. És a szokatlan elhatározásra sarkallt lázadó természetem is: miért csak nekik szabad lóra ülniök? Miért tilos kedvét tölteni a lánynak is? Következőnek jelentkeztem. Még jó pajtásaim arcának meglepetése sem tudott eltéríteni, hogy felüljek a gebére. Láttam, hogy furcsállják, de annál inkább akartam, Z s míg tanácstalanul, azt latol- - gatva, hogyan lehetne engem = lebeszélni erről, felültem a ló- - ra. ösztönös volt minden moz- ? dulatom, csak elhatározásom - volt tudatos. Lábam fejét a ló r hasához szorítottam, s jó rö- " vidre fogva a gyeplőt, felemel- * tem az állat fejét. Az méltán Z csodálkozhatott, miután egyet- - len mozdulatot sem tett eile- " nem. Ekkor lábammal gyön- * géden megkocogtattam a ha- = sát, mire türelmetlenül rúgott 1 egyet, s mindjárt utána únot-1 tan ballagni kezdett velem. A I rét tavalyi vakondtúrástól, = esős időben csordajárástói | gödrösre száradt, s lovam tér- f mészetes himbálását növelte, = engem pedig óvatosságra kész- | tetett. Tudtam, hogy most már = nem azon csodálkoznak társa- | im, hogy vállalkoztam a kísér- | letre, hanem azon, hogy sike- Z rül-e? Valamelyik elkiáltotta - magát: | — Vágta! Hallottam, hogy nevetnek, s j= kiabálnak, vigyázzak, fordul- § jak vissza. Ezt szerettem volna r- én is, csak éppen nem tudtam, " hogyan kell. Húztam jobbra a ~ kantárszárat, húztam balra, de | lovam csak saját útján vitt, | míg végül is megúnta a köte- | kedést és vágtázni kezdett. = Most lett szükségem minden Z elszántságomra. Lazán ráha-1 joltam, anélkül azonban, hogy Z lábam feszességén valamit - változtattam volna, ugyanak-1 kor vigyáztam arra is, hogy a Z szorítással ne okozzak benne r indulatot. A gyeplőt sörényé- | vei összefogva ültem a hátán, - s nem adtam fel azt az eltö- = kéltáégemet, hogy így is érke- - zem vissza a többiekhez. C = kifáradhat, de én nem. És ki- | fáradt. A rövid vágta után — T hiszen velem egyidős volt Z ugyan, de lóban már aggkor I az —, lustán, únottan megfor- Z dúlt, s visszaballagott a helyé- 1 re, a lapos szekér végéhez, a ” széna elé.. Pajtásaim elismerő- - leg szóltak hozzám, arcukon, = szavukon már nyoma sem volt Z semmi rosszallásnak. Később, r estefelé h Uom csak mögöt-1 tem egy“ iíierős néni szavát, - aki, ha J“?i x, hogy ott vagyok, | bizonyt' .em meri kimon- dani: S = — Ez j "ai fiatalság! Mi § lesz eb: • es..> 1 ny ennyit | megenged .A< na .. Május .. új olyan bol- ; dog voltam jp. eos: éreztem: | most akármi1» akarnék: sike- - rülne. I Ember ... Emberek... Emberiség ... Hatalmas erő és mennyiség, Hatalmas ész, nagy-nagy tudomány, Részeg háború, józan alkotás: Ember... Emberek... Emberiség... Forrongó káosz, eszmeiség, Elvek és hitek vad Bábele, Atommagok véres képzete. Ember... Emberek... Emberiség... Forrong a Kozmosz, a Mennyiség.. Minőséggé tisztul a Massza; Az Ember az Életet dagassza; Ember... Emberek... Emberiség... Hallod a szavak érczengését? Mintha az acél és a márvány Koccanna az Élet asztalánál... Szívemben zsongnak lágy szavak, kezem a fegyver tusán, míg tűnik a perc, a nillanat, s az óra úgy fut talán mint gyorsvonat, rohan kinn a nyílt mezőn — szemem fürkészőn tekint körül: őrizlek szép hazám! Egy szőke kislány szép k~k szeme ide is elkísér, az otthoni táj minden nesze forró szívemig ér, az éjszaka sötét, vad szélvész szántja, de mondd: ki bánja? All az őrhely! A harcos sose féL A hold sétál... Ilyenkor megnő, óriás a gondolat. A szeretet fénye, ha eljő, erősíti karomat: szeretlek szép hazám, és téged Kedves... Minden oly csendes.« Vigyázok Rád! Megvívom harcomat. Te vagy o világ Nem vonzanak nagy, kék hegyek, mikor szemedbe nézhetek; Minek a távoli mező? Jzíved bő termés: éltető. Ne rejtsen zúgó rengeteg, mikor a hajad betemet; Miért kívánjak hűs vizet? A lelkedben fürödhetek. Másnak a világ bármit ád: számomra Te vagy a Világi SASS ERVIN: 4Í Őrhelyen MOLNÁR JENŐ:
