Népújság, 1960. április (11. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-14 / 88. szám

2 NtPÜJSAG IPri). 14,. csütörtök CLARA ZETKIN Visszaemlékezések Leninre in A Lenin családjánál tett ^ első látogatásom elmé­lyítette bennem azt a benyo­mást. melyet a pártkonferen- cián szereztem, és amelyet az­óta számos . beszélgetés meg­erősített. Igaz, Lenin a Kreml­ben lakott, a korábbi cári pa­lotában. és több őrszemen kel­lett keresztülmenni, míg az ember eljutott hozzá (ez na- gyonis szükséges rendszabály volt, az ellenforradalom ugyan - is még nem adta fel a tervet, hogy merényleteket hajtson végre a forradalom vezetői el­len). Ha kellett, Lenin a pa­zar. dús aranyozású hivatali termekben is fogadott. Magán­lakása azonban egészen egy­szerű és igénytelen volt. Nem egy munkáslakásban jártam már, ahol a berendezés jóval gazdagabb volt, mint a „min­denható moszkvai diktátor" otthonában. Lenin feleségét és nővérét vacsoránál találtam Mindjárt szívélyesén kínáltak, hogy tartsak velük. A vacsora a nehéz időknek megfelelően egyszerű volt: tea, fekete ke- nvér. vaj. sajt. Később Lenin nővére „a vendég tiszteletére” utánanézett, hogy akad-e vala­mi „édesség”, és boldogan bon­tott ki egy kis üveg eperbefőt­tet. Köztudomású volt. hogy a parasztok bőséges liszt-, sza­lonna-, tojás-, gyümölcs- stb. küldeményekkel kedveskedtek „az 6 Iljicsüknek”, de az em­berek azt is tudták, hogy mindebből semmi sem marad Lenin háztartásában. Minden a kórházakba és a gyermek- otthonokba vándorolt; Lenin családja szigorúan tartotta magát ahhoz az alapelvhez, hogy nem szabad jobban élni, mint a többiek, vagyis a dol­gozó tömegek. 1/ rupszkaja elvtársnőt, Le- nin feleségét az 1915 márciusi berlini Nemzetközi Szocialista Nőkonferencia óta nem láttam. Kedves arca, me­leg, jóságos tekintete eltöröl- hetetlenül magán viselte an­nak az alattomos betegségnek a bélyegét, amely szervezetét kikezdte. Ettől eltekintve azon­ban ő is ugyanaz maradt, aki volt: a nyíltság, szerénység és a szinte puritán egyszerűség megtestesülése. Simán hátra­fésült hajával, amelyet hátul mesterkéletlen kontyba tűzött föl, egyszerű, dísztelen ruhájá­ban agyonhajszolt munkásasz- szonynak nézhette volna az ember, akinek örökös gondja az, hogyan tudna időt megta­karítani. időt nyerni. Polgári felfogás és terminológia szerint „a nagy Orosz Birodalom első assfonya" — kétségtelenül az első. ami az önfeledt áldozat- készséget. a munka nehéz ter­hét viselő dolgozó emberek ügyéért való odaadást illeti. Életútjuk és életművük legben­sőségesebb közössége fűzte ösz- sze Leninnel. Lehetetlen Le­ninről beszélni anélkül, hogy ne gondolnánk Krupszkajára is. „Lenin jobbkeze”, legelső és legjobb titkára, legmeggyő- ződésesebb eszmetársa, nézetei­nek leghozzáértőbb magyará­zója és közvetítője, aki ugyan­olyan fáradhatatlan volt ab­ban, hogy a zseniális mester számára tevékenyen és okosan barátokat és híveket toboroz­zon, mint abban, hogy Lenin szellemében propagandamun­kát végezzen a munkásság kö­rében. Emellett megvolt a sa­ját egyéni tevékenységi köre, hivatása is, amelyet szíwei- lélekkel szolgált: a népműve­lés és a nevelésügy. [VI evetséges és sértő lett. volna az a feltevés, hogy Krupszka.ia elvtársnő, mint „Lenin felesége’1 repre­zentál a Kremlben. Leninnel együtt, érte dolgozott és küz­dött egy egész életen át — ak­kor is, amikor az illegalitás és a legvadabb üldözés elvá­lasztotta őket egymástól. Ve­leszületett anyáskodó termé­szete a lakást — s ebben Le­nin nővére. Marija Iljinyicsna készségesen támogatta — „ott­honná” varázsolta, a szó leg­nemesebb értelmében. Igaz, nem a német nyárspolgáriság érte’mében. hanem a szellemi légkör révén, amely megtöl­tötte, s amely az itt élő és te­vékenykedő emberek egymás­hoz való viszonya folytán ala­kult ki Érezte az ember, hogy ezeket a kapcsolatokat őszinte­ség. megértés és igazi meleg­ség hatja át. Noha Krupszka.ia elvtárshőt mindaddig szemé­lyesen csak kevéssé ismertem, „birodalmában” és barátságos gondoskodása mellett mégis mindjárt otthon éreztem ma­gam. Amikor megérkezett Le­nin. és valamivel később, meg­jelent egy nagy macska, ame­lyet a család örömmel üdvö­zölt és amely a „diktátor” vál­lára ugrott, majd pedig az ölé­ben kényelembe helyezkedett, valóban az lehetett az érzésem, hogy odahaza vagyok, vagy Rosa Luxemburgnál, akinek Mimi nevű cicája szinte le­gendás hírűvé vált a barátok körében. Amikor Lenin betoppant, mi. asszonyok, éppen művésze­ti. népművelési és nevelési kérdésekről vitatkoztunk. Én lelkes csodálattal beszéltem a bolsevikok egyedülálló, titáni kultúrmunkájáról. a művészet és a nevelés új útjait kereső, alkotó erők eleven kibontako­zásáról. Mindamellett nem titkoltam, hogy benyomásom szerint igen sok bizonytalan, zavaros tapogatózás és kísér­letezés mutatkozik, és az új tartalomért, új formákért, a kulturális élet új útjaiért foly­tatott szenvedélyes küzdelem mellett felbukkannak művé­szeti. kulturális „divathóbor­tok” , nyugati minta szerint. Lenin azonnal élénken bekap­csolódott a beszélgetésbe. A zoknak az erőknek az ébredése és tevékeny- kedése, amelyek új művésze­tet és kultúrát akarnak terem­teni Szovjet-Oroszországban. jó dolog, nagyon jó” — mondotta. „E fejlődés viharos üteme ért­hető és hasznos. Be kell pó­tolnunk és be akarjuk pótolni évszázadok mulasztását. A kaotikus forrongás, az új meg­oldások és jelszavak lázas ke­resése, az, hogy bizonyos mű­vészeti és szellemi irányzatok­ról ma hozsannát zengenek, holnap meg ,feszítsd meg‘-et kiáltanak — mindez elkerülhe­tetlen. A forradalom kiszabadítja az addig bilincsbe vert erőket és a mélyből a felszínre hajtja őket. Hogy egy példát mond­junk: gondoljon csak arra, milyen hatást gyakorolt festé­szetünk, szobrászatunk és építé­szetünk fejlődésére a cári ud­varban uralkodó divat és sze­szély, valamint az arisztokra­ta urak és a burzsoák ízlése és bogarai. A magántulajdon alapján álló társadalomban a művész árut termel a piac számára, vevőkre van szüksé­ge. A mi forradalmunk fel­szabadította a művészeket ezeknek a nagyonis prózai fel­tételeknek a nyomása alól. Pártfogójuk és megrendelőjük most a szovjet állam. Minden művész, és mindenki, aki an­nak tartja magát, él azzal a jogával, hogy szabadon, esz­ményei szerint alkosson, akár ér az valamit, akár nem. íme a forrongás, a kísérletezés, a kaotikus áramlatok. 11 e persze, mi — kommu­■*-' nisták vagyunk, Nem ülhetünk ölhetett kézzel, és nem hagyhatjuk, hogy a káosz tetszése szerint kavarogjon. Ezt a folyamatot is tudatosan, biztosan kell irányítanunk, és meg kell kísérelnünk eredmé­nyeit kialakítani, meghatároz­ni. Ettől még messze, nagyon messze vagyunk. Ügy tűnik nekem, hogy nekünk is meg­vannak a magunk doktor Karlstadtjai. Túlontúl „kép­rombolók” vagyunk. Tartsuk meg azt, ami szép, vegyük mintául, induljunk ki belőle, még ha „régi” is. Miért is for­dulnánk el az igazán széptől, miért is vetnénk el egyszer s mindenkorra, mint a további fejlődés kiindulópontját, csak azért, mert „régi?” Miért bo­rulnánk le az új előtt, mint valami istenség előtt, amely­nek engedelmeskedni kell, csak azért, mert „új?” Ez esz- telenség, nem más, mint esz- telenség. Egyébként van eb­ben még jó adag konvencio­nális képmutatás is, és a Nyu­gat művészeti divatjának túlsá­gos tisztelete. Persze nem tu­datosan. Mi jó forradalmárok vagyunk, de kötelességünknek tartjuk bebizonyítani, hogy a „korszerű kultúra színvona­lán” állunk. Nekem van bá­torságom hozzá, hogy „bar­bárnak” tűnjek. Nem tudom az express2iónlzmus, futuriz- mus, kubizmus és még tudj’ isten milyen „izmus” alkotá­sait a művészi lángelme leg- magasabbrendű megnyilvánu­lásainak tekinteni. Nem értem meg őket. Nem találok ben­nük semmi gyönyörűséget.” 1/ énytelen voltam bevai- lani, hogy nekem sincs érzékem ahhoz, hogy felfog­jam, miért lenne az átszelle­mült lélek művészi megnyil­vánulási formája az orr he­lyett egy háromszög, és miért kellene a forradalmi tettvágy­nak a tagolt emberi testet gó­lyalábakra állított és két öt­ágú villában végződő formát­lan zsákká változtatni. Lemn szívből kacagott. „Igen, ked­ves Clara, mi ketten már csak ilyen öregek vagyunk. Meg kell elégednünk az2al, hogy a forradalomban egyelőre még fiatalok maradjunk és az első sorokban legyünk. Az új mű­vészettel már nem tudunk lé­pést tartani, csak mögötte bukdácsolunk. De — folytatta Lenin — nem az a fontos, hogy mi ho­gyan vélekedünk a művészet­ről. Még csak nem is az a fon­tos, hogy mit ad a művészet néhány száz, sőt néhány ezer embernek, amikor népünk milliókat számlál. A művészet a népé. A széles dolgozó tö­megekben kell mélyen gyöke­reket eresztenie. El kell érnie a tömegek megértését és sze- retetét. Az ő érzésüket, gon­dolkodásukat és akaratukat kell összefognia és felemelnie. Bennük kell a művészeket fel­fedeznie és kifejlesztenie. Sza­bad egy kisebbségnek édes, sőt különleges süteményeket felszolgálnunk, amíg a mun­kás- és paraszttömegek még fekete kenyéren tengődnek? És ezt, ami kézenfekvő, nem­csak a szó betű szerinti értel­mében gondolom, hanem kép­letesen is. Tartsuk mindig a munkásokat és a parasztokat szem előtt. Tanuljunk az ő kedvükért gazdálkodni és szá­mot vetni a művészet és a kultúra területén is. Ahhoz, hogy a művészet el­jusson a néphez és a nép a művészethez, először az álta­lános műveltségi és kulturális színvonalat kell emelnünk. Hogy állunk ezzel a ml orszá­gunkban? Maga lelkesülten be­szél azokról a kulturális ered­ményekről, amelyeket a hata­lom átvétele óta elértünk. Hát igen, minden dicsekvés nélkül elmondhatjuk, hogy ebben a tekintetben sokat tettünk, na­gyon sokat. Nemcsak „leütöt­tünk fejeket”, amivel az egész világ mensevikjei és az önök kautskyjai vádolnak bennün­ket, hanem világosságot is te­remtettünk az emberek fejé­be — sokak fejében. De csupán a múlthoz és a múlt uralkodó osztályainak és klikkjeinek bűneihez mér­ten „sokakban”. Óriási nagy­ságban áll előttünk a munká­sok és parasztok felébredt és általunk ösztökélt művelődési és kulturális szükséglete. Nem csupán Pétervárott és Moszk­vában, az ipari központokban, hanem kint is, még a legki­sebb falvakban is. És mi sze­gény, koldusszegény nép va­gyunk! Akár akarjuk, akar nem, az öregek túlnyomó ré­sze a kultúrának továbbra is kitagadottja marad. Hát per­sze, az analfabétizmus ellen valóban makacs hadjáratot folytatunk. Könyvtárakat és olvasótermeket létesítünk a nagy- és kisvárosokban és a falvakban. Különböző tanfo­lyamokat szervezünk. Jó szi- nielőadásokat és hangverse­nyeket rendezünk, „kultúrvo- natokat” és vándorkiállításo­kat indítunk az ország min­den részébe. De ismétlem: ez még semmi a milliók és milliók számára, akik még a legelemibb tudásnak, a leg­primitívebb kultúrának is hí­jával vannak! Mialatt Moszk­vában ma talán tízezren és holnap újabb tízezren gyö­nyörködnek a ragyogó színhá­zi előadásokban, millióknak arra van szüksége, hogy meg­tanulja a betűvetést és az egy­szeregyet, hogy hozzájusson a legelemibb műveltséghez, ás megtudja, hogy a Föld göm­bölyű és nem lapos, hogy a világmindenséget természeti törvények kormányozzák, nem pedig a „mennybéli atyuska”, a boszorkányokkal és varázs­lókkal egyetemben.” IV e panaszkodjék olyan keserűen az analfa­betizmusra, Lenin elvtárs” — vetettem közbe. „Ez bizonyára némileg megkönnyítette Orosz­országban a forradalmat, meg­óvta a munkásokat és a pa­rasztokat attól, hogy polgári fogalmakkal és nézetekkel tömjék túl és zavarják meg az agyukat. A maguk propagan­dája és agitációja szűz talajra hull. Könnyebb ott vetni és aratni, ahol nem kell előbb egy egész őserdőt kiirtani”. „Igen, ez igaz — válaszolta Lenin —. de csak bizonyos ha­tárok között, vagy jobban mondva: harcunknak egy bi­zonyos szakaszában. Az anal­fabetizmus tényleg megfért a hatalom meghódításáért foly­tatott harccal, a régi államap­parátus szétzúzásának szüksé­gességével. De vajon mi csak a rombolás kedvéért rombolunk? Nem. Azért rombolunk, hogy jobbat építsünk. Az analfabe­tizmus rosszul fér meg, egyál­talán nem fér meg az építés feladataival. Az építés, Marx szerint, maguknak a munká­soknak, és hozzáteszem, a pa­rasztoknak műve kell hogy legyen, ha valóban szabadok akarnak lenni. A mi szovjet rendünk megkönnyíti ezt a feladatot. Hála a szovjet rend­szernek, ma a dolgozó nép fiainak ezrei tanulnak meg a különböző szovjetekben és szovjetszervekben az építés művén dolgozni. Ezek — ahogy maguknál mondani szokták — „erejük virágjában” levő fér­fiak és nők. Ez azt jelenti, hogy legtöbbjük még a régi rendszerben nőtt fel, tehát mű­veltség és kultúra nélkül. Most szenvedélyesen töreked­nek rá. A legkomolyabban fá­radozunk azon, hogy mind újabb férfiakat és nőket von­junk be a szovjetmunkába, és ezáltal gyakorlatilag és elmé­letileg neveljük őket. Mind­azonáltal az igazgatáshoz, építéshez szükséges erőket még korántsem tudjuk biztosítani. Fel kell használnunk a régi­módi bürokratákat, és ennek következtében valami céhbeli bürokratizmus üti fel a fejét. Szívemből gyűlölöm a bürok­ratizmust. Nem az egyes bü­rokratákat. Ezek lehetnek de­rék emberek is. A rendszert gyűlölöm. Megbénít és kor­rumpál mindent, lenn is, fönn is. A bürokratizmus legvőzé- sének és kiirtásának döntő té­nyezője a legszélesebb körű népművelés és népnevelés. s milyen kilátásaink vannak a jövőre? Nagy­szerű intézményeket létesítet­tünk, és valóban helyes intéz­kedéseket léptettünk életbe avégből, hogy a munkás- és parasztfiatalok tanulhassanak, elsajátíthassák a kultúrát. De itt is felmerül a kínzó kérdés: mi ez a millióknak? S ami még rosszabb! Koránt sincsen még elegendő óvodánk, gyermekott­honunk és elemi iskolánk. A gyermekek milliói nőnek fel nevelés, oktatás nélkül. Épp­oly tudatlanok és műveletle­nek maradnak, mint apáik és nagyapáik. Mennyi tehetség vész kárba emiatt, mennyi vágy lesz semmivé. Kegyetlen bűntett ez a felnövekvő nem­zedék boldogsága ellen, s meg­raboljuk vele a szovjet álla­mot, amelyből a kommunista társadalomnak kell kifejlőd­nie. Nagy veszélyt rejt ez ma­gában a jövőre nézve.” Lenin máskor oly nyugodt hangjában fojtott felháboro­dás morajlott. Mennyire szivén viselheti ezt a dolgot, mennyi­re foglalkoztathatja mindez, gondoltam, ha hármunk szá­mára valóságos agítációs be­szédet tart! Valamelyikünk, nem emlékszem már, hogy ki, a művészeti és kulturális élet néhány szemet szúró jelensé­gével kapcsolatban „enyhítő körülményekre” hivatkozott, s ezeket a pillanatnyi helyzettel indokolta. Lenin erre így vála­szolt: „Persze, tudom! Egyesek őszintén meg vannak győződ­ve arról, hogy „panem et circenses” — kenyér és cirku­szi játékok — segítségével úr­rá lehetünk a pillanat nehéz­ségein és veszélyein. Kenyér­rel — bizonyára! Ami a cirku­szi játékokat illeti — ám le­gyen. De ne feledjük emellett, fl Hruscsov-Menderes látogatáscsere törökországi visszhangja ISZTAMBUL (MTI): Ismét Inönü volt török köz- társasági elnök, ellenzéki ve­zér, a Menderes miniszterel­nök moszkvai és Hruscsov an­karai látogatásáról hozzá inté­zett kérdésekre válaszolva az AFP jelentés szerint e2t mon­dotta: „Ez idő szerint legfelső szintű megbeszélésekkel igye­keznek biztosítani a világbé­két és Törökországnak ki kell vennie a részét ebből a nem­zetközi feszültség enyhítésére irányuló tevékenységből. Ügy kell cselekedrünk, hogy senki ne vethesse szemünkre, orszá­gunk nem óhajtja a békét?’. A vőlt államfő végül sikereket kívánt a moszkvai megbeszé­lésekhez. Másrészt a központi szerző­dés szervezete (CENTO) főtit­kári hivatalának egyik szóvi­vője úgy nyilatkozott, hogy Menderes moszkvai útja lé­nyegében „normális tájékozó­dó látogatásnak” tekinthető a jelenlegi nemzetközi diplomá­ciai tevékenységre jellemző állam- és kormányfői látoga­tások keretében. A francia hírügynökség vé­gül tájékozott ankarai körök­re hivatkozva közli, hogy Tö­rökország előzőleg tájékoztat­ta a CENTO és a NATO tag­államait Menderes tervezett útjáról. Glezoszt visszavitték a korfui börtönbe ATHÉN (TASZSZ): Miután az athéni fellebbviteli bíróság megtárgyalta Manolisz Glezosz semmiség! panaszát, a görög hazafit visszavitték Korfu szi­getére, az ottani középkori bör­tönbe. Mint Glezosz nemrég közölte, a börtönnek abban a részében őrzik, ahol a halálra­ítélteket tartják. Glezosz védői a görög igaz­ságügyminisztériumban tilta­kozást jelentettek be a Gle- zosszal szemben alkalmazott kíméletlen bánásmód miatt. Az igazságügyminisztérium­ban közölték, hogy a bánás­módot a hadügyminisztérium határozza meg, ugyanis Gle­zosz ügyét ide tették át. (MTI) Idő,járás jelentés Várható időjárás csütörtök estlfft Felhős idő, több helyen eső, né­hány helyen zivatar. Mérsékelt szél. Várható legmagasabb nappali hőmérséklet csütörtökön: 18—22 tok, várható legalacsonyabb éjsza­kai hőmérséklet: 6—11 fok között. (MTI) hogy a cirkuszi játékok nem jelentenek nagy. igazi művé­szetet, hanem csupán többé- kevésbé jó szórakozást. Ne fe­ledjük emellett, hogy a mi munkásaink és parasztjaink nem azonosak a római lumpen­proletariátussal. Nem az ál­lam tartja el őket, hanem munkájukkal ők tartják el az államot, ök „csinálták” a for­radalmat, és azt példátlan ál­dozatok árán, vérük hullásával védték meg. A mi munkása­ink és parasztjaink valóban többet érdemelnek, mint cir­kuszi játékokat. Joguk van az igazi, komoly művészetre. Ezért elsődleges feladat a szé­leskörű népművelés és népne­velés. Ez megteremti a kultu­rális talajt — feltételezve a kenyérkérdés megoldását —, amelyből egy valóban új, nagy művészet sarjad majd ki, kommunista művészet, amely a tartalomnak megfelelő for­mákat is kialakítja. Roppant nagy és igen hálás feladatok várnak itt értelmiségünkre. Ezeknek megértésével és meg­valósításával lerónák tartozá­sukat a proletárforradalommal szemben, amely az ő számuk­ra is szélesre tárta a szabadság kapuját, kivezette őket lealázó életfeltételeik közül, amelyet oly felülmúlhatatlanul jellem­zett a „Kommunista Kiált­vány”. Oaszélgetésünk. amely a késő éjszakai órákba nyúlott, még jó néhány kérdést érintett. De minden más ki­nyomás elhalványult Lenin­nek a művészet, a kultúra, a népnevelés és a népművelés kérdéseiről tett megjegyzései mellett. Milyen őszintén és forrón szereti ez az ember a dolgozó népet! Egyre csak ez járt az eszemben, amikor forró fővel, a hűvös éjszakában ha­zafelé tartottam. És még van­nak emberek, akik Iterűnt va­lami hideg észlénynek tartják, száraz képletek rideg fanatiku­sának. aki az emberekben csak „történelmi kategóriákat” lát, és érzéketlenül, mint sakkfigu­rákkal számol és játszik velük. Lenin észrevételei olyan nagy hatással voltak rám, hogy főbb tartalmukat azonnal papírra vetettem, mint ahogyan általá­ban első látogatásom alkalmá­val, amelyet Szovjet-Oroszor- szág forradalomtól megszentelt földjén tettem, napról napra feljegyeztem mindent, amit fi­gyelemre méltónak ta’áltam. (Folytatjuk) Adenauer i a* Oberlar BONN (ADN): Adenauer kedden a bonni német sajtó­klubban tartott sajtóértekezle­ten nyilatkozott az Oberlán- dér-ügyről is. Elismerte ugyan, hogy minisztere „természete­sen nemzeti szocialista volt”, de ugyanakkor igyekezett le­mosni róla a Ívovi tömeggyil­kosság bűnét. Hangoztatta hogy Oberländer csak rossz egészségi állapota miatt válik meg a miniszteri tisztségtől, mert „idegei nagyon kimerül­tek”. Amikor a kancellár kijelen­tette, hogy „tisztaságot és ren­det követel a parlamentben”, Gyarmai Észak -R hodézi á I LONDON (MTI). Az AP jelentése szerint Brockway angol munkáspárti képviselő a parlamentben kö­zölte, hogy Észak-Rhodézjában a gyarmatosító hatóságok el­nyomják a néger lakosságot. A képviselő elmondotta, hogy táviratot kapott Észak- Rhodéziából. az Egyesült Nem­zeti Függetlenségi Párt veze­tőjétől. A távirat a következő­ket tartalmazza: „Ütik, bántal­ayilatkozata ider-ügjyről közbevetették, hogy Oberlän­der nem az egyetlen fasiszta a kormánygépezetben. Adenauer felháborodottan vágta /issza, nem fogja tűrni, hogy felelős emberei közül „egyiket a má­sik után egyszerűen kilőjék”. ★ Oberländer nem hajlandó megjelenni a Német Demokra­tikus Köztársaság legfelső bí­rósága előtt. Miután a legfelső államügyészség benyújtotta az Oberländer-ügyet elkészített vádiratot, a bíróság megidézte a bonni minisztert az 1960. április 20-án tartandó főtár­gyalásra. Oberländer az idé­zést nem fogadta el. (MTI) ti terror ban és Kenyában mázzák az afrikaiakat, meg­fosztják őket fegyverüktől. A helyzet feszült. Vizsgálóbizott­ság kiküldését kérjük.” NAIROBI Walter Coutts, kenyai kormányzóság; főtitkár a törvényhozó tanácsban beje­lentette, hogy a kormány nem hajlandó szabadon bocsátani Kenyattát é. a többi bebörtön­zött afrikai politikust, mert ve­szélyeztetnék a „közbiztonsa« got.” (MTI)

Next

/
Thumbnails
Contents