Népújság, 1960. április (11. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-03 / 80. szám

I960, április 3, vasárnap

NÉPÚJSÁG

5

A munkásosztály tizenöt éve

Tizenöt eszendő a népek életében jelentéktelen idő, de a felszabadulástól eltelt tizenöt év hazánk történelmében korszakalkotó. Alapjaiban megváltozott az ország gazdasági és társadalmi rendje, hazánk íeudalista-kapitalista országból népi demokratikus állammá vált és ma már biztosan halad a szocializmus felé.

Népünk nagy ünnepén érdemes és tanulságos visszapillantani a megtett útra, hogy ezután biztosabban lássuk a jövőt és határozottabb léptekkel haladhassunk előre.

A felszabadulás előtt Magyarország a „hárommillió koldus” országa volt, a lakosság egyharmada nyomorban és reménytelen szellemi sötétségben élt. Heves megyében a földterület 64 százaléka a papság, a földbirtokosok és a ku- lákok kezén volt. Tizenötezer mezőgazdasági cseléd és 8— 9000 summás keresete a létminimumot is alig érte el, állandó volt a munkanélküliség. A gyáripar mindössze 4600 főt foglalkoztatott. A bérek igen alacsonyak, a munkakörülmények pedig embertelenül rosz- szak voltak. A második világháború alatt a hatalom vérgő- zösfejű megszállottái a végsőkig fokozták a nép kizsákmányolását és nyomorát. 1945- ben romokban hevert az ország, 400 000 halottat és 300 milliárd forint értékű anyagi kárt szenvedtünk. Ilyen körülményekből szabadított fel bennünket a Szovjetunió vöröshadserege és a fasiszta erők szétverésével lehetőséget nyújtott arra, hogy a dolgozó nép végre kezébe vegye sorsának irányítását.

Az újjáépítésben mindenütt a munkásság járt élen. Korgó gyomorral, de azonnal nekilátott a háborús romok eltakarításának, a közlekedés és a termelés megindításának.

A felszabadulást követő időben a magyar munkásosztálynak hármas feladatot kellett váltania: meg kellett indítani az ország gazdasági vérkeringését, a régi rendszer híveinek dühödt támadásai közben új gazdasági és társadalmi rendszert kellett kiépíteni, gyors tempóban művelődni kellett, hogy menetközben a munkásosztály ' elsajátíthassa az állam- és a gazdasági vezetés tudományát. Rendkívül bonyolult és sokrétű feladatok ezek. Felvetődik a kérdés, hogy miért éppen a munkás- osztálynak kellett mindezeket vállalnia és mi tette alkalmassá a rendkívül súlyos körülmények között a nehéz feladatok ellátására.

A munkásságnak és a parasztságnak egyaránt érdeke volt, hogy örökre megszabaduljanak a kizsákmányolástól, a földbirtokosok és tőkések uralma alól. Az ipari munkásság már a felszabadulás előtt keserves, de igen hasznos tapasztalatokat szerzett a tőkések elleni harcban és legfőképpen volt egységes, forradalmi pártja, amely kezdettől fogva szervezte és irányította a munkásosztály harcait. Történelmi szükségszerűség volt, hogy a munkásság ragadja magához a hatalmat és csakis a munkás- osztály gyakorolhatja a proletárdiktatúra összes funkcióit, mert nálunk is a munkásság volt az egyetlen és következetesen forradalmi osztály, amely mentes a tulajdon mindenfajta béklyójától.

Már 1945-ben bebizonyosodott, hogy a parasztság csak akkor jut földhöz, ha szoros szövetséget köt a munkássággal. Megyénkben százezer ka- tasztrális hold földet osztottak ki és 1945-ben 28 000 paraszt évszázados vágya teljesült. A földreform sikere felszabadult népünk első nagy győzelmét jelentette és egyben a munkásparaszt szövetség megteremtésének legfőbb biztosítéka lett. Nálunk is beigazolódott Lenin tanítása, hogy a parasztság ot csak a proletariátus diktatúrája mentheti meg és a munkáshatalmat is csak a parasztsággal való szövetség szilárdíthatja meg.

A stabilizáció és a gazdasági élet megszervezése a munkás- osztály hatalmas győzelmét jelentette. A munkásosztály bebizonyította, hogy a legkritikur

sabb időben is helyt tudott állni, tehát képes az ország vezetésére. Ez a tény nagymértékben növelte a munkásosztály és a párt tekintélyét. Az 1947-es választásokból győztesen került ki a Magyar Kommunista Párt, egységesebbé vált a munkásosztály. Elhódította a dolgozó tömegeket — elsősorban a paraszti tömegeket •> reakciós pártoktól, a burzsoázia különféle pártjaitól. Majd 1948-ben megtörtént az MKP és a Szociáldemokrata Pár egyesülése. Ezzel lehetőség nyílt a demokratikus diktatúrának proletárdiktatúrába, a demokratikus forradalomnak szocialista forradalomba való átnövésére. Hogy ez belső megrázkódtatások nélkül történhetett meg, abban nagy szerepet játszott a munkásosztály egysége és pártjának előrelátó vezetése. Ilyen előzmények után hozzáláthattunk a termelési erők és a termelési viszonyok összhangjának megteremtéséhez, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba való vételéhez.

1948. március 26-án államosították a száz főt foglalkoztató tőkés üzemeket, majd 1949 vegén a tíz munkásnál többet foglalkoztatókat. Az államosítás után megyénk ipara jelentős fejlődésnek indult. Megyénkén belül Petőíibánya, a Mátravidéki Erőmű, a Gyön- gyösoroszi Ércbánya, a MÁV Kitérőgyártó Üzemi Vállalat, a Finomszerelvénygyár, a Szerszám- és Készülékgyár, az apci Fémtermia Vállalat, a Mátravidéki Fémművek, a Hajtóműgyár egri telepe, a kőolajtermelés és az állami vállalatok és a szövetkezetek ékesen bizonyították gazdasági életünk korábban soha nem látott fejlődését. A munkások keze alól országszerte új városok és lakótelepek nőttek ki, százával építettünk új iskolákat, kulturális intézményétet, 1947—49 között 250 milliárd forintot költöttünk népgazdaságunk fejlesztésére. A munkásosztály politikai hatalma és vezető szerepe mutatkozott meg abban is, hogy a gazdasági, állami és politikai él st különböző kulcspozícióiba a munkásosztály legjobbjait küldte. Munkás- és parasztgyerekek ezrei kerültek főiskolára és egyetemekre, a megfeszített mindennapi munka mellett a munkások esti egyetemekre jártak, lakatosokból, esztergályosokból vállalati főmérnökök, igazgatók, tanácselnökök és miniszterek lettek. A munkásosztály politikai hatalmának és vezető szerepének gazdasági bázisa a termelőeszközök szocialista tulajdonba vétele volt. Az ipar államosítása, a mezőgazdaság kollektivizálása, elképzelhetetlen lett volna a párt irányítása, a munkásosztály hatalma és a proletárdiktatúra érvényesítése nélkül.

A fordulat éve után népgazdaságunk gyors fejlődésnek indult, de a szocializmus építése közben hibákat is követtünk el. A régebbi vezetők egy csoportja nem vette figyelembe a hazai adottságokat, megsértették a pártdemokráciát, a szocialista törvényességet. A vezetők képtelenek voltak a felismert hiányosságok kiküszöbölésére. Midez gyengítette a proletárdiktatúrát, mély válságot idézett elő a pártéletben és súlyos krízist az ország kormányzásában. Az ellenforradalmi felkelés szításában súlyos szerepet játszott Nagy Imre és áruló csoportja, a fasiszta restaurációra törő és az egykori kizsákmányoló osztályok, de az ellenforradalmi felkelések legerősebb tényezője a nemzetközi imperializmus volt. Az ellenforradalmi erők szocializmusról, demokráciáról, szabadságról és függetlenségről beszéltek, de fegyverrel támadtak a Magyar Népköz- társaságra, első dolguk a párt és a munkásosztály hatalmának megdöntése volt. Ha csak tőlük függött volna, megsemmisítették volna a demokrácia minden vívmányát

és kiirtottak volna minden kommunistát és haladó gondolkodású embert. 1956-ban rendkívül súlyos volt a helyzet. A pártnak két alapvető feladatot kellett egyszerre megoldania: szakítani kellett a korábbi hibákkal és le kellett számolni az ellenforradalommal. A Szovjetunió fegyveres segítségével és a magyar munkások legjobbjaival a párt legyűrte az ellenforradalmat és azóta végérvényesen felszámolta az előző vezetés hibái*

Népünk és munkásosztályunk egységet és határozott lendületet tanúsított az 1956-os események által felidézett bajok leküzdésében. Sok vérveszteség, szellemi zűrzavar és 22 milliárd forint anyagi kár után levontuk a kellő tanulságot. Erőinket megsokszorozza az a tudat, hogy a népi hatalom erősebb, mint az ellenforradalom előtt bármikor volt, a szocialista országépítés jó ütemben és helyes irányban halad. Szorult helyzetünkben a Szovjetunió, Kína és a népi demokratikus államok önzetlen baráti segítséget tanúsítottak. Helyreállt a belső rend, rendeződtek a munkásság sorai és 1958 végére az ipari termelés, a termelékenység meghaladta az 1955. évit és lényeges előrehaladást értünk el a mezőgazdaság szocialista átszervezésében. 1959 márciusában pártunk Központi Bizottsága a szocializmus nagyobb lendületű építésére hívta fel a népet. Ny ómban széleskörű munkaverseny alakult ki, a munkásság 305 millió forintnyi önköltségcsökkentést vállalt és ennél is jóval többet teljesített.

Gazdasági megerősödésünkkel egyidejűleg emelkedett

a lakosság életszínvonala. Végérvényesen megszabadultunk a munkanélküliség rémétől, kormányunk fokozatos

bérrendezéseket hajtott végre, növekedett a dolgozók vásárlóereje, ezzel egyidejűleg emelkedett az élelmiszerfogyasztás, egyre nagyobb kereslet mutatkozik a drágább iparcikkek, a kényelmet és a luxust jelentő árucikkek iránt.

A néphatalom megszilárdításával a párt és a munkásosztály előtt két fp feladat van: a gazdasági és kulturális építés kérdései. Tovább kell fejlesztenünk iparunkat, meg kell szilárdítani szocialista mező- gazdaságunkat, többet, és főleg olcsóbban kell termelnünk. A leglényegesebb kérdés az, hogy olcsóbb kenyeret, ruhát, ruhaneműt, bútort, jó és olcsó iparcikkeket tudjunk adni a lakosságnak. Be kell fejezni a szocialista társadalom alapjainak lerakását és meg kell gyorsítanunk a szocialista társadalom felépítését.

Pártunk VII. kongresszusa kijelölte az utat és meghatározta a soron levő teendőket. Ezeket a nagyszabású feladatokat a munkásosztály egyedül nem oldhatja meg, a dolgozók legszélesebb rétegeit kell irányítania, és szerveznie az országépítő munkára. Ez a tény nem jelenti a munkásosztály „felhígítását”, mert olyan erő van abban, hogy képes átalakítani a ma még ingadozó paraszt, kispolgár és értelmiségi rétegeket. Az egyre kiszélesedő szocialista munkabrigádok tagjai között nagy számmal találunk pártonkívülieket, akik a munkában, a művelődésben és a szocialista erkölcs megvalósításában sok helyen már eddig is komoly eredményeket értek el. Ezt a mozgalmat kell elmélyítenünk és tegyük azt országos üggyé. Mert hogy jobban dolgozhassunk, mint eddig, hogy többet és olcsóbban termelhessünk, ahhoz elengedhetetlenül szükséges a tsz-tagság, a gép mellett dolgozó munkások, a művezetők és a mérnökök műszaki ismereteinek állandó bővítése. Meg kell valósítanunk, hogy a műszaki továbbképzés és az általános műveltség megszerzésének lehetőségét minden dolgozó előtt megnyissuk.

Akarnunk kell és csak rajtunk múlik, hogy mikor érjük el á nagy célt, a kommunizmus megteremtését.

Fazekas László

Pályázati felhívás

A Magyar Szocialista Munkáspárt Heves megyei Bizottságának ágit. prop. osztálya, a megyei tanács művelődési osztálya, valamint a Népújság szerkesztősége „Élményeim a mezőgazdaság szocialista átszervezése idejéből” címmel írásos pályázatot hirdet. A pályázaton írásaikkal mindazok részt vehetnek, akik az elmúlt évi szövetkezeteket fejlesztő munkából kivették részüket. A beküldött pályamunkák közül a húsz legjobbat a Népújság leközli és a pályázat hirdetői jutalomban részesítik.

Első díj: 1000 forint.

Második díj: 800 forint.

Harmadik díj: 500 forint.

A további 17 legjobb pályamunkát értékes tárgyjutalomban részesítik. A pályázatok beküldési határideje: 1960. június 15., eredményhirdetés az augusztus 20-i lapszámban. Lehet névvel és jeligével is pályázni, a borítékra azonban tüntessék fel a részvevők: pályázat.

A pályázatokat a következő címre kell küldeni: Magyar Szocialista Munkáspárt Heves megyei Bizottsága ágit. prop. osztálya, Eger, Mártírok tere 1.

— HAZÁNK felszabadulásának évfordulója alkalmából érdekes dokumentumfilm kerül bemutatásra Tizenöt esztendeje címmel. A Filmhíradó munkatársai eredeti híradó-felvételek felhasználásával elevenítik fel a felszabadulás történelmi napjait és az ország fejlődését napjainkig. A film Bokos László rendezésében készül, operatőrje Fe- béri Tamás.

MOLNÁR GÉZA:

4 Salgótarjáni Acélárugyárban...

Gőzkalapácsok üteme haliik,

Szinte reszket a fold is belé,

Izzó vas a kívánt formába hajlik.

Tűzcsillagok szállnak ezerfelé.

Vas és vSrösiZzás van köröttem,

Vas a parkett, vasat visz fölöttem Egy hatalmas lánckarú daru.

Egy munkás magyaráz, vontatott szavú Izmai átütnek olajos ingén.

Gyökeret vert lábam,

A valóság talajában, —

Lelkesedem, mindent megcsodálok, Lenyűgözötten egyhelyben állok,

Hatalmas erőtök láttán,

Minket nem dobálhat többé sor a hátán,

Izzó vasból kikovácsoljuk holnapunkat,

Mely távolba világít.

Zajjal tömött a hatalmas csarnok,

Vasba vájnak a marógép karmok,

A kemencében vörösen fortyog az acél.

Mint tűzhelyen odahaza a víz,

S az öntőcsarnokban vörösen folyó anyagból Vasból, acélból,

Szélesvállú, munkás-emberek,

Formába öntik a világot!

PAPP MIKLÓS:

Arckép

Én vagyok a vízcsepp s a kő is: tavaszban is megmar a tél, öröm, sírás is egyek, bennem mindenki egy nyelvet beszél,

élőre nézek, s botlik a lábam, szívem többet tud, mint a kéz, hozzá szólok: megért az ember s okos szemével visszanéz:

napok, sorsok égetnek egyre, anyag vagyok és szárnyas lélek, kacagás, munka együtt szólít: minden atomban benne élek.

Portré helyett...

PORTRÉT AKARTAM írni

az ÉMÁSZ igazgatójáról, de az élet furcsa játékot űzött velem. Egy embert hozott elém, akit tizenöt éve ismerek, de akivel nagyon sokáig nem találkoztam és... és most engedjék meg, hogy szívem szerint

írjam meg azt. amit akarok és úgy, ahogyan akarom.

1945-ben találkoztunk először. Lehet, hogy Mezőkövesden, lehet, hogy Novajon, de az évszámra határozottam emlékszem. Csendes, halk szavú ember volt és ócska kerékpárjával járta a falvakat, mint körzeti villanyszerelő. Kopott aktatáskája ott fityegett a kormányon és fogók, drótok, szerszámok ágaskodtak kifelé belőle. Mindig, mindenhová készségesén ment és világosságot gyújtott a sötétség helyén. Később szemináriumokra jártunk együtt, ahol baráti kezet szorított paraszt a munkással, villanyszerelő a tanítóval. ö is ott volt az élvonalban, szorgalmasan tanulta az „új tanítást”, vitatkozott, érvelt és harcolt a kommunisták választási győzelméért. Igen. Tanult, és villanyt szerelt, beszédet. előadást tartott és dekorálta a párt előadótermeit, megjavította a villanyt és felszerelte a hangszórókat, hogy a falvak népe jobban hallja a kommunisták s -avat. Járta a világot és hol itt, hol ott ütötte fel sátorfáját, mikor hová hívta, szólította a kötelesség. Mondom, kapcsolatot tartottunk egy ideig, aztán az élet elsodort mintet egymástól. Évek, hosszú esztendők következtek. és elmúlt tizenöt, egyik a másik után.

ÉS TEGNAP PORTRÉT akartam írni az ÉMÁSZ igazgatójáról, egy olyan munkásemberről, akj igazán megérdemli, hogy írjanak róla a tizenöt éves fordulón. Már reggel nyolc előtt kopogtattam irodája ajtaján és kíváncsi voltam, ki lesz az az ember, akiről annyi szépet és jót hallottam, aki hat és félszáz embernek a vezetője. Beléptem hozzá, kezet szorítottunk. Az első pillanatban megismertem, de éreztem, hogy ő nem ismer fel mindjárt és csak akkor figyelt meg jobban, amikor számon kicsúszott a szervusz.

— Simon Antal — mutatkozott be, majd tizenöt év millió emléke, az elhalványult emberarcok között megtalált engem és újból megrázta kezem.

— Te? Szóval, te vagy az, akivel negyvenötben ...

— Igen, igen ... én tanító voltam, te villanyszerelő, és akkortájt többször is találkoztunk ...

Beszélgettünk. Az újságíró az ÉMÁSZ igazgatójával, két, egymásra talált ismerős a múltról, a jelenről, az eltelt tizenöt évről. Elmesélte, hogy 1933 óta dolgozik a vállalatnál, de csak a felszabadulás óta, mint vezető. Az üzem párttitkára volt 1956-ig és 1956 után került igazgatói beosztásba.

— Emlékszem — ötlött eszébe valami váratlanul — ott, akkor a szemináriumon ilyesmit mondott egy előadó: hogy aki igazán elsajátítja a „mi tudományunkat”, az könnyebben dolgozik és sohasem fárad bele a munkába. Nem tudom a nevét, de az arca előttem van. és annyi szent, hogy én nagyon komolyan vettem szavait és iparkodtam minél többet tanulni. És ahogy egyre többet tanultam, úgy éreztem is, hogy könnyebben sza'ad az országutakat járó biciklim, könnyebben megy a munka, de még az igazgatói gondok is könnyebbek. Elvégeztem és érettségiztem a Villamosenergiaipari Technikumban, most egyetemre járok.

HALLGATTAM SZAVAIT, néztem, figyeltem beszédét, ahogyan telefonál, ahogyan tárgyal a titkárnőjével és az volt az érzésem, hogy valóban nem lehet frázis az, hogy ezt az embert szeretik itt az üzemben, tiszteli, becsüli mind a hatszázhatvanöt dolgozó.

Később szót váltottam a párttitkárral is, Vincze Ferenc elvtárssal, aki, úgy érzem, őszintén mondta el, hogy miért szeretik az ÉMÁSZ-nál Simon Antalt. Nem mondott

nagy, egetrengető dolgokat,

sokkal inkább olyan igazi, emberi vonásokat sorolt fel, amelyek jellemzik igazgatójukat. Így tudtam meg, hogy Simon elvtárshoz nemcsak hivatalos ügyben fordulnak a dolgozók, de bizalommal mennek hozzá más, ügyes-bajos, nemegyszer családi vonatkozású ügyeikben is.

— Egyszer — mesélte a párttitkár — egy asszony panasszal ment hozzá és elsírta, hogy összevesztek a férjével és pokol az életük. A „mi igazgatónk” — pontosan így mondta, szavai után mondom — elment hozzájuk, beszélgetett a házaspárral és kibékítette őket. A következő vasárnap már karonfogva látták őket sétálni az utcán. Hát ilyen ember a Simon Antal — tette még hozzá a párttitkár, aztán arról beszélt, hogy Simon elvtárs szavának hisznek az emberek* bíznak benne a dolgozók és valóban úgy érzik, hogy az igazgató az „ő emberük”, aki nem nézi el a hibát, a botlást sem, de mindig ember tud lenni mindenkivel szemben.

Valaki azt is mondta, hogy a termelőszövetkezetek patro- nálásában igen nagy szerepe van Simon Antal elvtársnak. A múlt évben Mezőtárkányt patronálta a vállalat és ő maga is többször ellátogatott a tárkányi parasztemberek közé. Mezőtárkányban két termelőszövetkezetet villamosítottak, a harmadiknál rendbehozták a dolgozók a villanyhálózatot.

Azt se felejtik el a mezőtár- kányi termelőszövetkezeti tagok, hogy Simon Antal szavára került azokba a házakba villany, ahol addig petróleum- lámpa mellett vakoskodtak.

AMIKOR ELBÚCSÚZTAM az ÉMÁSZ igazgatójától, és most már régi ismerősökként szorítottunk kezet, bizonyos voltam benne, hogy Simon Antal, a hajdani falusi villany- szerelő, most az igazgatói székben ugyanolyan becsülettel és igyekezettel állja meg a helyét, mint akkor, amikor az öreg biciklin rótta a kilométereket egyik falutól a másikig. Megedzette az élet és ma már tudatosan csinálja azt, amit annak idején csupán a szíve parancsára tett. Ember tudott maradni, olyan ember, akit dolgozói apjukként, bátyjukként szeretnek. És én most tizenöt év után nagyon örülök, hogy újra találkoztunk

Szalay István