Népújság, 1960. április (11. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
/ NÉPŰJSÁG I960, április 3 . vasárnap A cellába két férfit löktek ^ be. Az egyik talpon maradt, a másik végigterült a földön, s nyöszörögve, mint valami megvert, megkínzott állat, mászni kezdett a prices felé... — Schweine — hallatszott az ajtó mögül gyűlölködően, majd a hang, amely előbb disznóknak titulálta a mocskos cella új lakóit, gúnyosan hozzátette: — Auf widersehn ... heute Morgen ... Az ajtó becsapódott. — Mit mondott ez a vad barom? — kérdezte a zömök, barnaképű férfi a másiktól, aki kínlódva kapaszkodott a karjaiba, hogy talpra tudjon állni. — Disznók... viszontlátásra, reggel — csordogáltak véresre vert szájából a szavak, s imbo- lyogva belekapaszkodott társába, akinek arcán nem volt egy tenyérnyi hely, amelyet ne borított volna seb, daganat, alvadt vércsomó, hogy fél szeme egyszerűen eltűnt az arcában. — Ti is megdögöltök, afelől nyugodtak lehettek — mormogta dühösen és nagyot köpött a cella padlójára, amelynek szennye fel se vette az efféle tiszteletlenséget. — Különben jól ellátták a bajod ... Ki sem néztem volna belőled, hogy ezzel a keszeg mellel így bírod a verést. Pedig ezek tudnak verni, elhiheted, én aztán értek hozzá — ült le a priccs- re, maga mellé segítve vékony, fáradt könnyeket síró cellatársát ... — Maga kicsoda? Hogy hívják? Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Nagy Béla bölcsész- hallgató vagyok — próbált felállni Nagy, hogy bemutatkozzék annak, akit egy fél éjszakán vertek mellette, s akivel lefogatásuk előtt egy órán keresztül várt az alkalmas pillanatra, hogy felrobbanthassák végre a német katonai autót. — Nem kérdeztem a neved •— nézett rá a másik, s ha nem a halál árnyékában ült volna, talán elneveti magát, olyan komikus volt ez a szerencsétlen emberi roncs, amint udvariasan felállni próbál, hogy bemutatkozzék. — Tanuld meg, ha valami isteni csoda folytán egyáltalán még használhatod a leckét, ne mondd meg a neved. Senkinek. Copák vagyok. Vágóhídi munkás. Hentes. Onnan ragadt rám ez a név. Rajtam is maradt. Na, szóval, én csak bölcsésznek hívlak... S ne félj! Érted? — Értem, nem félek. A halál nem lehet olyan rettenetes, mint ez a vallatás volt. A halál egy tűnő pillanat, aztán semmi, örök álom, érzéketlenség ... De, amikor verik az embert, s emberek! Szégyelltem magam! — Miért szégyellnéd magad? Az autó felrobbant, beköpni nem köptünk be senkit, s reggel már nem is lesz módunk, hogy vallomást tegyünk — húzott elő a zsebéből egy rongyot Copák és egykedvű nyugalommal törülgetni kezdte a vért az arcáról, majd a sarokban egy tört kancsóban vizet találva, mosni kezdte a szeméti IV agy feltápászkodott a ’ a priccsről, odavánszor- gott a tenyérnyi ablakhoz, amelyen sűrűn és vastagon sorakoztak a rácsok, s megpróbált belenézni a sötétségbe, hátha valami fényt, valami biztatást talál. — Sötét van ... Anyám már azóta ezerszer elimádkozta a miatyánkot, hogy megkövesse az Istent... Nagyon vallásos. Én már nem annyira... — Tudott róla, hogy harcolsz ezek ellen a ... — mondott egy jelzőt Copák és sziszegve dőlt hátra a priccsen, kezét a feje alá téve. — Hová gondol? Belehalt volna rögtön az ijedtségbe... Tanárt akart belőlem nevelni, tudóst, akire büszke lehet öreg napjaira, aki szemüveggel az orrán, a nagy könyveket bújja, katedrája van az egye'emen és írnak róla az újságok ... — Még írhatnak — jegyezte meg tömören, nem éppen gúnytól mentesen Copák és a falat nézte, ahol nevek sora koztak, dátumok: nevek, amelyek talán ma már csak emlé két jelentenek valakik száma ra, dátumok, amelyek itt éí nem a fejfán hirdetik egy ember pusztulását. Nagy, úgy látszik, nem hallotta a megjegyzést, tovább monologizált, homlokát a falnak támasztva, amely hűvös volt, olyan hűvös volt, hogy ha behunyta a szemét, az anyja tenyerét érezte. Megborzongott a hasonlattól. — Egy német tiszt... olyan monoklis Sigfried. megpofozott a nyílt utcán... Akkor voltam másodszor a kislánnyal, velem járt az egyetemre, egymás mellett ültünk és megpofozott előtte. Anyám sose bántott, s amíg élt, apám se... — Engem pofozott mester, segéd... Olyanokat kaptam, hogy az eget is nagybőgőnek néztem ... A faterom is kemény kezű ember volt — merengett el Copák, — Emlékszem egyszer elcsórtam hazulról egy pengőt... Pedig már legényféle voltam, el akartam menni a... azokhoz a lányokhoz, na... El is mentem! Ügy megvert, hogy belekékültem, pedig akkor se voltam már kisujjnyi ember... Az öreg több volt, mint egy mázsa, de csupa izom, egy fél marhát megpörgetett a nyakán... De ha egy német engem pofonüt, én rögtön megfojtottam volna... Itt is adtam, amíg bírtam... De miért kaptad? Csák nem a német—magyar sorsközösség nevében? "[VT agy visszabotorkáit a 1' priccshez, leült, nekidűlt a falnak; —• Leszólította a kislányt, drasztikus ajánlatot tett. Azt hitte, nem ödem. Én értettem, s kikértem magamnak... Ekkor pofozott meg. S nem mertem visszaütni. Rettenetes volt. És egyáltalán rettenetes, hogy emberek, akik ezt az egész világot megteremtették, ilyenné varázsolták, amilyen, hogy emberek ököljogon döntsenek egymás felett... — Megártott neked a sok könyv, én mondom, megártott. Hol vannak itt emberek? Ezek nem emberek. Esküszöm, hogy a marhát jobban sajnálom, mint ezeket itt. Esküszöm, jobban. A kormányzó úr lecsu- katta apámat, s mire kijött a börtönből, nem volt több ötven kilónál. Meg is halt szépen. Az öcsémet elhurcolták, elkapták, amint mázolta a falat ... Én meg itt vagyok. Anyám meg marad egyszem magában. S azt hiszed, hogy én vagyok az egyetlen? A szomszédban egy emelet maradt üresen, az egyik zsidó, azért nincs már ott, a másikat agyonvágta egy bomba, azért nincs, a harmadik öngyilkos lett. mert a férje odalett ebben i háborúban... Hát emberek ezek? IV agy ingatta a fejét, nem ^ lehetett tudni, hogy a ?yengeségtől-e, vagy az ellentmondás vágyától? — Itt ez a vizes rongy... Megmosod az arcod, vagy segítsek? — Köszönöm, megpróbálom magam... Tudja maga, hogy dcsoda Goethe? Hallott maga Faustról? Az irodalom, a tu- iomány nagyon sokat köszön- íet Németországnak... Nagyon sokat. Hitler az oka mindennek... Ez az őrült, aki a néme- ;eket idáig süllyesztette ... Ó, Heine, te óriás! Lám, rólad se ehet most beszélni ... — Miért? — Zsidó volt! — Ahá... Zsidó volt. Jó, nem mondom. Nézd, én nem .smerem ezt az izét, ezt a Fa- isztot, nem tudom, mit csinált, 3e azt tudom, hogy most ezek mit csinálnak... Marx német /olt, ugye? — Az, német volt és Engels s. — Ki hitte volna — csodálegész... Nem igaz? — próbált kacsintani fél szemével, de sehogy sem sikerült. Nagy mosogatni kezdte sovány, borostás, kétségbeesett arcát, s inkább hangosan gondolkodóit, mint beszélt. — Alig múltam húszéves ... Még húszéves is alig múltam, s meg kell halnom... Agyonlőnek, mint... mint egy kutyát, mint valami űzött nyulat a réten ... Mondja, Copák ... elvtárs, maga nem fél? Nem fél a haláltól? /"'opák felült, gondolkodott egy pillanatig, aztán bólintott: — De félek, nagyon félek ... De hát, mit csináljak? Azért nem piszkítom össze magam ... Ezeknek a disznóknak nem szerzek olyan örömet, hadd lássák, hadd higgyék, hogy eszem ágában sides félni tőlük ... Tudod, bölcsész barátom, csak az fáj, hogy anyám azt se tudja, hol lesz a sírom. Te azt mondod, hogy a halál után semmi sem jön, pedig egy kicsit vallásos vagy ... Én nem hiszem az Istent, mert nem adott rá okot, hogy higy- gyek benne, de én azt mondom, hogy nem olyan egyszerű az a halál... Van utána is valami. Emlék! Az emberek, barátok, az anyám emlékezete. Valahogy így gondolom én, na! — Emlék ... emlékezet. Édesanyám... anyukám... megölnek — vetette magát hasra a prics- csetn Nagy és zokogni kezdett. — Nem akarok meghalni... Érted, nem akarok... Élni akarok, élni szeretnék... Mondd, biztos, hogy megölnek? Mondd, ugye, hogy van remény, ugye, láthatom még anyámat, azt a lányt, aki... Copák, lapát-tenyereivel ügyetlenül, mint valami öreg nagyapa, simogatni próbálta, vigasztalni igyekezett. — Ne... ne sírjál már... Férfi vagy, az anyád mindenit, na... Ne sírj, ha mondom. Miért akarsz örömet szerezni ezeknek a hóhéroknak ? Hosz- szú az idő még reggelig és még élünk! A szovjetek, azt mondják, már nincsenek olyan messze... Remélni kell. A bölcsész feltápászkodott, egy pillanatig magábaroskad- tan ült: — Tudod te azt, hogy én még ... hogy én még szűz vagyok ... Hogy nekem még nővel nem volt dolgom. Én még semmit se éltem! Tanítottam csak meg se pofozták soha. Csak az a német... És milyen hősies volt a vallatás közben™ Pedig, az anyjuk ... azt hittem, ott tapossák agyon ... Csak a halállal nem bír, attól fél. Hát attól lehet is ... IV agy felnyögött és hal- ' kan motyogni kezdett valamit. Copák megfordult, nézte egy pillanatig sovány hegyes arcát, szakadt kabátját, vértől mocskos ingét, amely alól kivillant csontos, sovány, nagyon sovány melle. — összeesik, biztosan összecsuklak, mielőtt lőnének — állapította meg Copák, mint valami orvos a beteg diagnózisát. — Ide figyelj, te bölcsész... Azt se bánom, hogy haragszol rám ... Nehogy azt hidd, hogy én olyan verekedés féle ember vagyok, aki úgy búcsúzik az élettől, hogy na, itt van egy nyomorult, ezt még meglapo- gatom egy kicsit, mielőtt jóca- kát mondanék a napvilágnak ... — Nem haragszom ... Teljesen nevetséges lenne, ha én most haragudnék... Elvileg én már nem is élek, s aki halott, annak nem lehetnek érzései — mormolta Nagy mereven a padlót nézve, amely egy helyen véres volt. Ott feküdt az előbb. — Már megint ilyen bonyo- 'ult dolgokat mondasz... Minek ez? Megpofoztalak, hogy észre térj... Ha meghallották volna a dörömbölést, szépen elvittek volna, hogy valljon hát, ha vallani akar... Beköpsz hülyén néhány nevet, vagy csak egyet, mit tudom én kit, vagy kiket ismersz, és éppúgy kinyírnak, mintha hallgattál volna. Éppen úgy. Az csak süket duma, trükk, hogy ha beszélsz, nem ölnek meg. Az autó tropára ment, gondolom, néhány német is felröppent az égbe. nem teketóriáznak velünk. Legfeljebb még néhány embert a falhoz állítottak volna. Miattad. A nácik meg a markukba röhögtek volna ... Érted? Nagy nem válaszolt, hallgatott, feje előrecsüngött ültében, mintha nehéz teher hú* ná lefelé, valahová nagyon mélyre. Elaludt. Még élt, tehát aludnia kellett, ha akart, ha nem. Copák nagyot sóhajtott, nyújtózkodott és maga is végigdőlt a rozoga fekhelyen. Utolsó gondolata még az volt, hogy ugyan milyen fából lesz a koporsója ... — Aufstehen. . . Kommen sie mit mir — reccsent a hang élesen. Az ajtóban egy német őrmester állt, mögötte két géppisztolyos katona. Először Copák ébredt fel, egy pillanatig zavartan nézte a képet, nem tudta, hogy álmodik-e, vagy sem. A géppisztolyok, a német parancsszavak azonban visszazökkentették a valóságba, amely még néhány percig valóság lesz, s aztán a semmi. Felrázta Nagyot, az nyögve, cuppogva próbált a másik oldalára fordulni, aztán ijedten felült. Az ablakon a fáradt reggel óvatos fényei leskelődtek, az ajtóban a három német, aki elkíséri őket az utolsó útra. Ijedten ugrott talpra, amint az őrmester újból és durva káromkodással hörrent rájuk és már indult is — előre. Copák egy pillanatig várt, nyelt egyet, úgy érezte, hogy minden erő kifut testéből, mint tört üvegből a víz... Befejeztetett. Furcsa lesz szembenézni a puskacsövekkel, de talán jobb is ez, mint az akasztás. A /tán gyorsan előrelépett, félretolta az útból Nagyot és rászólt: — Várj... én megyek előre ... Haljunk meg emberül, bölcsész... no, bölcsész elvtárs ... A cella üresen maradt. A sortűz olyan váratlan volt, mint egy ajtócsapás. És olyan megszokott is. kozott el Copák. Mindegy, én akkor is gyűlölöm a németeket ... Ismerem Petőfit, meg József Attilát, aztán hallottam szavalni a Kassákot, meg... meg a szovjetektől Majakovszkijt. Nem vagyok én azért olyan tökbuta, mint ahogy gondolod ... — Dehogy gondoltam ... — Jó ... jó, én is csak úgy mondom... Te tanárnak készültél, én meg hentesnek ... Illő, hogy te többet tudj, hogy azt is tudd, mit csinált az a Fauszt... De nem ezt akarom mondani. Ezektől a költőktől én nem tanultam olyat, amit ezek hirdetnek, amit csinálnak itt... a disznók. Engem most nem érdekel, hogy milyen tudósok vannak, vagy voltak Németországban, ez legyen a tudósok, a tanult emberek dolga ... Engem most az érdekel, hogy számadásom volt velük, s nagyon sajnálom, hogy nem tudtam többet törleszteni a náciknak, meg a testvéreknek... Próbáljunk meg aludni! — Maga... maga Copák úr... — Elvtársi — Szóval, Copák elvtárs, maga most tudna aludni? — Aludni kell! Sőt, ennék is, ha volna mit... — Ilyen bátor ember maga... Hisz agyonlőnek reggel... Minek akkor enni, minek aludni... Nézni kell és gondolkodni, amíg lehet, amíg él az ember, mert meghal és utána semmi... a semmi jön — jaj- dult fel Nagy és kezét az arcához kapta, — Csak akkor halt meg az ember, amikor már a doktor is megrázza a fejét... Egyelőre még élek és igyekszem nem gondolni a halálra... Mit tehetnék mást? — Mit, hogy mit lehetne mást tenni? Jaj, istenem, mi mindent... Hisz még nem is éltem, hisz még most tanultam meg járni, beszélni, olvasni ... Hisz annyi gyönyörűség van az életben... — Ne jajgass, mint valami vénasszony. Utóvégre én se vagyok éppen hatvan éves... Még családom sincs ... Én még azt se tudom, hogy ki volt az a te Fausztod, te legalább tanultál, de én még a vágócsarnokon túl is alig jutottam... Mire jó ez a nyafogás ... Nem követtünk el becstelenséget. Erre gondolj. Sőt, úgy érzem, hogy nagyonis becsületesek voltunk. És ez, szerintem felér egy fél élettel... Egy felet éltünk már, így aztán kijön az buta úri gyerekeket, hogy tanulhassak ... Én még moziban se voltam egy lánnyal és most megismertem egyet, aki nagyon szép ... Olyan szép, mint a Vénusz. Csak karcsúbb, És még azt se mondtam neki, azt se mondhattam neki, hogy szeretem ... Reggel találkoztunk volna. Ott vár majd a ... Ö, ott vár, én meg ... \ folyosón ütemes léptek döngtek végig, valaki , jajgatott, német káromkodás harsant, majd egy test zuhanása hallatszott. — Vesztüket érzik... Azéit ez a nagy sietség, talán egy hét, talán egy hónap, s menekülnek, mint a farkasok —topogott a cellaajtóhoz Copák és egy pillanatig hallgatódzott. — Elmentek , .. Még nem értünk . jöttek — állapította meg tárgyilagosan, de mintha egy kicsit reszketett volna a hangja. Nagy arcára kiült az irtó- zat. — Miért jönnének értünk ... Miért értünk? Hisz azt mondtad, hogy van még remény, hogy a szovjetek... Es még egy hét, egy hónap!... Te ... ezek csak neveket akartak. . csak egy nevet, s egy névért életet adnának ... — Elhallgass, te... — lépett közelebb Copák, hogy Nagy ijedten húzódott a fal mellé. — De miért hallgassak... Miért hallgattam? Te jó isten, miért kellett hallgatnom? Hogy megöljenek... Csak egy név és élek és szabad vagyok... Segítség... segítség... — ugrott a cellaajtónak és két ököllel verni kezdte, hogy tompán, mint valami koporsó, döngeni kezdett az ajtó. — Megmondom a nevet, vallani akarok... Anyám, anyukám, nem engednek ki... Vallani... Copák odaugrott, s mint a pelyhet rántotta el az ajtótól, s a következő pillanatban rettenetes erejű pofon csattant a révült arcon. Nagy összeros- kadt, mintha minden csontja szétmállott volna. — Te piszok... áruló... Ez menne és beköpne mindent, csak hogy azt a rongyos életét mentse... Azt tudja, hogy ki volt Fauszt, de hogy mi a becsület, azt nem... — s undorodva nézte a sarokba roskadt embert, aki nyöszörögve próbált lábraállni, de sehogy sem sikerült. Copák lenyúlt érte, felrántotta: — Ne bánts... könyörgöm... ne bánts — suttogta Nagy és megpróbálta kezét felemelni, hogy megvédje arcát. Nem volt ereje hozzá. Copák odalökte a priccsre, maga pedig odaállt a rácsok elé. Még sötét volt, de a hajnal, valami megnevezhetetlen titkos hanggal, már jelezte közeledtét. — Rongy... hogy még nem élt... Ne is éljen az ilyen — háborgott magában. Hát én nem akarok élni, hát én nem szeretem a szabad levegőt? Igaz, nem könnyű meghalni, szembenézni a pofájukkal, s közben úgy csinálni, mintha fütyülnék az egészre ... Megölnek, s talán egy hét múlva, de az is lehet, hogy egy nap múlva, itt vannak a szovjet csapatok. De hát mit lehet mást tenni. Anyám, szegény anyám, egyedül maradsz. Teljesen egyedül. Csak te éred meg azt a világot, amelynek jöttét az én halálom is előkészíti ... Olyan üveges lesz a szemem, mint azoknak a szerencsétlen jószágoknak... Éppen olyan ... Hát nem érdekes? Most itt állok, nézem a sötétséget, várom a hajnalt, gondolkodom, aztán üveges lesz a szemem és megszűntem. Én. Nehéz ezzel szembenézni. Erő kell, na, az kell hozzá... Ez a könyvmoly meg honnan vett volna erőt. Még
