Népújság, 1959. december (10. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-25 / 303. szám

1959. december 25.. péntek NCPOISAG 5 Embert tormáié erő Még a tavaszon, a termelő­szövetkezeti szervezés lázában égő Sarudon, érdekes vitának voltam fültanúja. Három tsz- elnök osztozott azon, hogy me­lyik szövetkezetbe lépjenek be az öregek, akiket már nincs aíki támogasson, s akik a ma­guk emberségéből már nem tudják fenntartani magukat. Nem, nem azért vitatkoztam mert egyik sem akarta volna vállalni őket. Az egyezkedés azon folyt, hogy minden szö­vetkezetnek legyen egy vagy két ilyen öreg tagja. Már szá­molgatták, mire telik az új szövetkezetek erejéből, hogyan tudják támogatni őket. mert mint mondták: nálunk egyet­len idős, munkaképtelen em­bernek sem lehet rosszabb az élete azért, mert szövetkezei­be lépett a falu. Sőt, jobban kell, hogy éljenek ők is a munkás esztendők után. Más faluban is sokat beszélgettek erről abban az időben — s a tervezgetéseket tett követte. Űjlőrincfalván úgy döntött a közgyűlés — és ez a két szö­vetkezetben az egész falut je­lentette —, hogy minden öreg­nek, aki már nem tud a kö­zösség javára dolgozni, termé­szetben adják ki a földjáradé­kot. hogy meglegyen az évi kenyerük, bevetve, elmunkál­va adják ki a háztájit, hogy csak éppen a lófogat után kell­jen kapálgatni nekik. A vécsi- ek, a detki, viszneki és több más tsz példáján már most a megalakulás után úgy döntöt­tek, hogy minden munKakép- telen öregnek kiadják a fej­adagot, jóváírnak nekik ha­vonta öt munkaegységet —en­nek árából meglesz az, amire egy öreg párnak szüksége van. a szövetkezet fizeti az SZTK- járulékot, hogy orvosi keze­lést kapjanak, ha beteg lesz valamelyik, s kijár nekik a közösből egy kocsi alomszal­ma, meg a bevetett, megmun­kált egy holdas háztáji terü­let. Hogy mindezek mit jelen­tenek az öregeknek, azt iga­zán csak az mérheti fel, aki tudja mit jelentett megöre­gedni az egyéni parasztnak. Amikor kihullott a munka a kezéből, s a gazdaság fiatal, munkabíró fia kezébe került, keserű, sokszor felhánytorga- tott kegyelemkenyér lett a munkásélet jutalma. Elhagyat­va, elfeledve, nem egy öreg paraszt végezte szegényházban az életét, mert a földje kellett de a maga emberségéből már megélni nem tudó öreg, csak teher volt a család nyakán. Ennek ma már csak rossz emléke van a termelőszövet­kezeti községekben. A közös­ség emberséggel intézi az öre­gek ügyét, megadja a mun­kásélet után kijáró becsületet, s biztosítja a gondtalan öreg­séget azoknak is, akik nem tudják már ledolgozni a nyug­díjhoz megszabott éveket. A szövetkezet, amely egész sor terhet levesz az emberek válláról, emberebbé teszi őket. Ennek egyik bizonysága az öregekről való gondoskodás. De nem egyetlen bizonysága. A közösség szinte észrevétle­nül formálja, alakítja az em­berek gondolkozását, megold­va Olyan viszályokat, amilye­nek régen megkeserítették a parasztember szájában a ke­nyeret. Ki nem emlékszik a régi osztályos perekre, amikor szü­lők nehezen szerzett, hasukon Spórolt biytoka úszott el a törvénykezésben, mert a test­vérek nem tudták megosztozni az örökségen? Ki nem emlék­szik a tiszazugi perre, amikor embereket öltek meg a földért, mert teher volt az öregség. Nem lett mindenhol „tiszazu­gi per“, de a temető fej fái sok ilyen esetről tudnának mesél­ni, amikor a föld, a vagyon olthatatlan szomja gyilkolt, pusztított. Ki ne emlékezne a jobb módú családok büszke égy kéj éré, arra, hogy nem a szív választotta a szívet, ha­nem vagyon házasodott a va­gyonnal? Mennyivel szebb, tisztább és emberibb lett az élet. Mennyi ilyen problémát megoldott a közös, ahol az emberek értékét elsősorban nem a bevitt va­gyon szabja meg, hanem az. amit a közösségért tett és tesz. Ha ma minderről megkérdezi az ember a szövetkezeti tago­kat, a válasz kissé töprengő mosoly: hol vanak már azok az jdok, elvtárs? Ma már más­hogy élünk, megtanultuk más­hogy értékelni egymást, az öre­geket. Ma már azt nézzük, <i mennyit dolgozik, s ha a lány szorgos, ki nézi, hogy mennyi földet vitt be az apja? Emberibb rangra emelke­dett az asszony, aki rna elis­mert tagja egy szövetkezetnek, s aki, miután a nagy közös­ségben is hallgatnak szavára, otthon sem utolsó többé a családban. Nagyobb a megértés a szü­lője és a fiatalók között, hi­szen a fiatal megtalálja a bol­dogulását a közös gazdaság­ban. Olyan helyre megy dol­gozni, ahová a szíve húzza, s nem kell az ökrök nyomában gyalogolnia a szántóföldön, ha a traktorhoz vágyik. És mert így van, nem ver olyan nagy éket az idős és fiatal nemzedék közé a maradiság. A tsz-család fiataljai között mindig több lesz, aki már nem vágyik el hazulról, nem csá­bítja úgy a város, mert egyre jobban megtalálja a falujában azt, ami hiányzik. A szövet­kezeti fiatal, aki megtanult ezer holdak távlatában gon­dolkozni, tervezni, nem lesi az öreg szüle halálát, aki után néhány hold inaszakasztó munkájának öröksége vár rá. Ha beszélünk arról, hogy a szövetkezetnek milyen nagy emberformáló ereje van, ak­kor a tehetségek kibontako­zásának lehetősége, a köny- nyebb munka, a nagyobb ta­nulási lehetőségek mellett, er­ről is beszélni kell. Arról, hogy a közösség gyökerében változtatta, nemesítette meg az emberi gondolkozást. Arról, hogy a termelőszövetkezeti emberből már soha sem lesz „embernek farkasa”, hiszen boldogulását, gondtalanabb életét, nyugodt öregségét egy egész nagy család összefogá­sától várja. Deák Rózsi Négymilliós megtakarítás Szép példáját adták a taka­rékosságnak az elmúlt hóna­pokban a földművesszövetke­zetek dolgozói. Még a párt- kongresszus tiszteletére vállal­ták, hogy 3 millió 602 ezer fo­rintot takarítanak meg külön­böző módon. A munka jobb, alaposabb megszervezésével, anyagtakarékossággal, — a rendelkezésükre álló minden területen csökkentik a költsé­geket, anélkül, hogy az a mun­ka rovására menne. Fáradozá­suk eredménnyel járt, a válla­lást nemcsak teljesítették, ha­nem túl is teljesítették. Az értékelés szerint a föld­művesszövetkezeti dolgozók je­lentősen túlteljesítették a vál­lalást, mintegy 3 millió 972 ezer forintos megtakarítást ér­tek el. Ez 110 százalékos telje­sítést jelent, amellett, hogy túl­teljesítették a különböző felvá­sárlási és áruforgalmi tervei­ket is. Egy téli estén Lőrinciben Korán reggel — még amikor a napnak nem volt ereje be­világítani egészében a hori­zontot — ölésre szánt hízók visításától volt hangos a falu, s a lustán kelő napot még a friss szalma vöröses lángja he­lyettesítette. de este már csak a leégett szalma üszke, a frissen készített, fűszeres hur­ka szaga emlékeztet erre. Az esti fényben csillogó, lá­gyan hulló hópelyhek fehér sapkát öltenek a házakra, óva­tosan betakarják az új vetést, csak a kocsi és autó járta utaKkal nem bírnak még. Hiá­ba ostromolják ezren is egy­szerre, mielőtt magához ölel­hetné fölötte szálló testvérét, a hófehér ruháját elrabolja tőle a sár. Csend v6n. Az iskolából ha­zatartó gyerekek vidám kacaja sem tudja felébreszteni a csu­kott szemű házacskákat. A Petőfi Termelőszövetkezet ló­istállójánál dolgozók már rég összeszedték a szerszámaikat, s most hazafelé tartanak. Hiá­ba siettek ma is, a tél gyor­sabb volt. hamarabb megrázta dühösen bundáját, hogy bi­zonygassa: most már ő lesz itt az úr, s a félig-kész épületet nem engedi befejezni. Mintha téli álmát aludná már a falu, csak az erőmű fe­lől jön némi zaj. Hat óra előtt azonban a kultúrház kör­nyéke megelevenedik. Embe­rek gyülekeznek, s a jól befű- tött teremben elkezdődik az elő­adás. Vajda Lajos, a község gazdasági felügyelője tartja, mezőgazdasági kérdésekről. Ezüstkalászos gazdatanfolyam előadásait .hallgatják itt he­tenként kétszer, húszan-har- mincan. December 4-én indult, azóta hat előadást tartottak már. A tanfolyamon foglalkoz­nak a növénytermesztés, ál­lattenyésztés, kertészeten kí­vül közismereti tárgyakkal is, mint a számtan, mértan, állat- egészségügy. Januárban kibő­vítik a tanfolyamot, s az elő­adásokra már a hallgatókon Kívül meghívják a szövetke­zet többi tagjait is. Ezeken az előadásokon jövedelemelosztá­si. munkaegységszámítási és üzemszervezési kérdéseket is ismertetnek. Az előadók kö­zött Vajda elvtárson kívül ^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/SAAAAAAA/WWSA/WWWWWWSAAAAAAAAAA ' hogy tudott örülni. Mentek utána az autók, a milliók, a karrierek ostoba, bántó meséi­vel. Valaki olyasmit beszélt, hogy egy fiatal rokonát örök­be fogadta egy milliomos. — Egy milliomos, hallja? Anyám szinte halálravált. — Miért fogadnák az ón fiam örökbe? Van annak apja, any­ja, tisztességes. A betegágyig hajszolta kará­csonyra a vigasztalás, vagy in­kább az a kaján káröröm, ami­vel felszolgálták, amit ő olyan nagyon is megérzett Nekem se kellett volna ak­kor annyit szónokolni, ketté­tört életről, őrült meggondolat­lanságról és ilyesmiről. — Ké­sőbb figyeltem erre. Durván beszéltem: — Jellemző, hogy ez leérett­ségizett... Arra vonatkozott e kifaka- dásom, hogy korábban mindig azt vitattuk, melyikünké a fejlettebb iskola: öcsém tech­nikumba járt, magam gimná­ziumba. Amikor már fiútestvérem barbárságának emlegetésére tértem — igaza volt húgom­nak, hogy leintett. Az a ket­tősség, amit szavaim és má­sok kajánsága anyám lelké­ben keltettek, felőrölte az utolsó reményét is, a kilátás- talanságot növelte. Pirulva írom le, de akkor róttam a szobát, dühöngtem, önzésből, hogy ilyen nyomasz­tó környezetbe sodort öcsém és bár jó tulajdonsága bőven akadt, más formák jöttek elém. HAJNALBAN MENT EL, italami kiszállás ürügyén, • jól tudom megcsókolt búcsú­zóul. amit nem viszonoztam, mivel az álmosságtól lassan mozogtam és cuppantásom nem várta meg. Ezt átgondol­tam többször, majd mást is. Egyszer megvertek kettőn­ket az oncsás fiúk. Régen történt, honnan, hogy felöt­lött megint? AZ ONCSA-soran nyalc-tlz- gyerekes családok laktak, nem messze tőlünk, kint a város szélén. Furfangos, ma- szatos fickók voltak mind- ahányan, csapatban jártak, megfogták láppal a stiglincet, a csúzliból első töltésre kilőtték az utcai villanykörtét, és ben­nünket nem szívleltek, talán mert áprilisban még cipőt vi­seltünk. Egy nyáron történt, nyestek az utcai fákat, és az on ásások felszerelkőztek hosz- szú, suhogós vesszőkkel. A szé­les utcán kergetőztek, míg mi késtünk az érkezéssel, egymást csipkedték a vesszők hegyé­vel mondom széles utca volt: két oldalt járda, középen poros kocsiút, de a járda és az út közt kopott gyepű libalegelő húzódott, alkalmas hely a vad csatákra. Nem vették észre mikor odaértünk és mi bámészan fi­gyeltük őket, mígnem egy kö­zülük kivált és rásózott a nad­rágomra. öcsém dühbejött, el­kapta a vesszőt, összetörte. Így kezdődött. Mint mikor a vad méhek fészkébe belenyúlnak, ránk ro­hant a vesszős csapat, kiszo­rítottak az útra, aztán körül­gyűrűztek és mint a medve­táncoltató a cirkuszban, pü- fölték a pucér lábszárunkat. Ugráltam is, akár a medve, de öcsém állt. bokáig besüppedt a porba, mintha most nőne ki a földből és arra vár, hogy a lábafeje is kiszabaduljon. Vörösödött, izzott, majd hir­telen elkapta a kis satnya Var- ga-kölyköt, akinek az apja kő­műves volt és minden este fejszével kergette a feleségét, úgy berúgott. Ennek rövid vessző jutott és túl közel me­részkedett hozzánk, erre vesz­tett. Mert mit bánta öcsém, hogy a többi tovább üti. bor­zasztó erővel gyűrte le a föld­re a kis Vargát, taposta, ver­te, rúgta, lihegett, fújt, mint egy táltos, és ügy nézett ki, végez vele. A vesszők meg­álltak, mert a kis, satnya Var­ga már hörgött és folyt a vére. Döbbent csendben néztük, mit művel, reszketve kiáltottam oda: — Ne bántsd! A többiek eldobálták a vész- szót, húzták, tépték öcsém, hogy társukat kiszabadítsák és amikor sikerült, többé nem tö­rődtek velünk, elmehettünk, a rövldvesszős Vargát ápolták. Iemlékszem, inkább meg­rémültem akkor, és hiányzott belőlem a hála, hogy megszabadultam. Ez is eszembe jutott akkor, kará­csonykor. Hagyom ma már ezeket a történeteket. Az öcsém végül is nem rossz ember, csak valami idegen vonást hozott magával, ami előttem mindmáig felfe­detlen. Anyám, ő érti csak, szerinte valamelyik, azóta elporladt ro­kontól örökölte a természetét. Az is minden nyáron Afrikába akart menni vadászni, de rö­vidcsövű puskájával csak a védett kertig jutott, aztán elle­hette, amit a vadorzásért oly­kor megkapott. Anyám össze- gyűjtögette öcsém kivándorlási történetének részleteit; más­ként van, ha nem unszolja az a másik. — Ne bántsátok, a határnál megállt, hátra nézett és vissza akart jönni. Igen, majdrpem visszajött. Elhallgatom, magyarázat ez­után még nem következett, de nincs Is köztünk, aki szóvá tenné. Vigasztalódik, a képze­lete összehordott néhány fel­mentő történetet és némelyiket már magam is valóságnak ér­zem. Ha az ember sokáig hall­gat valamit, az megmarad, el-; hal a tiltakozás és a távoli ho­rizont körül a mese is való­ság, viszont a valóságból is; mese válik. Évente három-négy levél ér-! kezifc, valamennyi kiábrán du-; lás: az életből, az emberekből,; nőkből, férfiakból, tájakból,; városokból. Irta egyszer öcsém,; hogy répát szed a Niagara-víz-; esés körül. A vízesésről most; sem tudok többet, mint ami a; földrajzkönyvemben volt. Él-: ményeknek sehol semmi nyo­ma. Anyám sokáig böngészi a le­veleket, majd leteszi a szem­üvegét és az ölébe ejti a pa­pírt. Nézi azért, de ilyenkor; semmit se lát, tudom, újrafo­galmazza az egész írást magá-; ban, kedve szerint, mígnem: sorra kerül a köténye sarka, hogy megtörölje vele a szemét. hogy; a ka-< megtalálhatjuk a helyi peda­gógusokat, s áz állatorvost Az iskolában gyülekeznek a lányok s egy-xét fiatal asszony is. He­tenként egyszer jönnek össze, hogy gyarapítsák kézimunka ismereteiket. Nagy gyakorlatá­val sokat segít a lányoknak Papp Béláné, az iskolaigazgató felesége. Tari István, a kultúrház igazgatója lelkes gyeraKekkel, kezeseikkel, s egy-két érdeklő­dő felnőttel érdekes munkán fáradozik. Elhatározták, meg­írják Lőrinci Község történe­tét, s múzeumot rendeznek be a fellelhető régiségekből, ösz- szégyűjtik a hagyományokat. A község történetének meg­írásához nagy segítséget ad Sinka István tanító, aki már 38 éve itt tanít, s már régen jegyezgeti az öregektől hallot­takat. A község történetének gyűj­tésében maga a tanácselnök, Szentgyörgyi János is részt vesz. Ő már magánszorgalom­ból több éve gyűjti az anya­got, összeszedte már az erőmű, a Selypi Cukorgyár, a malom történetét. Ezeket az írásokat, most átadja a kultúrháznak, s ezzel megkönnyíti a gyűjtők munkáját. Jól haladnak a ha­gyományok, a lőrinci lakodal­mas, a fonó, fosztó, és a nép­viseleti ruhák felkutatásával, gyűjtésével. Gyűlik az anyag, egy-egy összejövetelen min­denki büszkén mutatja be újabb gyűjtését, s Tari élv- társék már azon gondolkod­nak, hogy könyvalakban adják ki a tízezer lakosú község tör­ténetét. Nagy falu Lőrinci. A köz­séghez tartozik az erőmű, ma­ga a hatezer lakosú község, Selyp és Petőfibánya. Ez a nagy község mintegy hat ki­lométer hosszúságban húzódik el az országút mellett. Kul­turális ellátottsága rohamosan emelkedett az utóbbi években. Selypen 1925—29 között két tanerő foglalkozott a gyere­kekkel, ma 14 tanerős iskolá­ban tanulnak a gyerekek. Négy iskolaegység, négy kultúrház, négy mozi, négy könyvtár — a petőfibányai könyvtár öt­ezer kötet könyvet tart lel­táron — működik itt. A kul­túra eljut minden kis házba. Ta'án nincs olyan ház a fa­luban, ahol ne lenne rádió. A posta 2306 rádióelőfizetőt tart nyilván, s 630 vezetékes rádiót működtet. 140 televízió van a község területén. Estén­ként nemcsak a disznótoros házaknál, a kultúrházakban, vagy a moziban jönnek ösz- sze az emberek, hanem olyan helyen is, ahol televízió van. A kultúrház a községi párt- szervezet kezdeményezésére .Művelt ifjúságért’* címmel előadássorozatot indított a község fiataljai részére. Az illemszabályok, Szeressük és becsüljük szüleinket, A nagy­üzemi mezőgazdaság jövője. Amit a számtanból mindenki­nek tudnia kell, írjunk helye­sen című előadások azt a célt szolgálják, hogy művélt és tudását állandóan gyarapító embereket neveljenek a falu fiataljaiból. Szeretnek olvasni, művelőd­ni az emberek, bizonyítja ezt a községbe járó napilapok, fo­lyóiratok száma. Művelődési szándékukat igyekszik kielé­gíteni a kultúrház, amikor be­indította az ismeretterjesztő előadásokat. A főút mellett, a Petőfi Tsz irodájában még késő este is világos van. Bent vágni lehet sokszor a füs­töt, de a szenvedélyes viták közben ezt észre sem veszik. Szita Józsefnek, a szövetkezet elnökének és Mészáros József párttitkárnak sokszor ki kell állnia a szövetkezet mellett, bizony már ők sem tudnák megmondani, hogy hányszor kérdezték tőlük: mi lesz ké­sőbb? Mi lesz az öregekkel? Hogyan fizetik ki a földjáradé­kot, meg az állatokat? — s ki tudná felsorolni a többit. Tü­relmesen válaszolnak az érdek­lődőknek, de sokszor nehéz vi­tában kell kiharcolni még a szövetkezet igazát. Egy-egy ilyen esti beszélge­tésen előkerülnek a már közö­sen végzett munka eredményei is. 110 hold állami tartalékterü­letet műveltek meg a nyár fo­lyamán, kukoricát, árpát, meg 15 hold silókukoricát vetettek, hogy már előre biztosítsák az ősszel közösbe kerülő állatállo­mány takarmányellátását Többször emlegetik Kerek Já­nos és Mihály, Bacsa Józseft Oroszi Mihály, Kerek Albert, Nagy István, Balogh Imre, az asszonyok közül Hegyaljai Jó-< zsefné, Olasz Imréné nevét akik a közös munka megkez­dése óta rendszeresen dolgoz­nak s oéldát mutatnak a töb­bieknek is. Most készítenek egy lóistállót, addig még az egyé­nieknél van a közöshöz tarto­zó 17 tehén. 162 ló, s most vár­nak 40 süldőt, amit az állat­forgalmin keresztül vásárolt a szövetkezet. 617 mázsa szálas­takarmány. 700 mázsa csöves kukorica és 210 köbméter siló biztosít! a folyamatos ellátásu­kat. A jövő évi tervekben nagyarányú építkezés szerepel. A középső dűlőben alakítanak ki egy központi tanyát, ide építe­nek egy 50 férőhelyes tehénis­tállót. 200-as süldőszállást. 20 férőhelyes sertésfiaztatót és fúrnak egy kutat. A határban még csak a helye van meg a tanyaközpontnak, de jövőre már beépített, benépesített köz­pontja lesz ez a szövetkezetnek. A kultúrházban próbálják a kiszesek színjátszói a Pettyest, február elején mutatják be először. A Nőtanács színjátszói még nem döntöttek. Lassan befejeződnek az elő­adások a kultúrházban, a kézi­munka-tanfolyamon is befeje­zik a hímzést, horgolást, s a színjátszók másnapra halaszt­ják a rosszul, vagy jól sikerült jelenet próbáit, az utcákból csak a hazafelé tartók beszé­dét viszi tovább a hideg szél, csak a televíziós házaknál van­nak még a készülék mellett, egy-egy jó mozielőadást, vagy színházi közvetítést néznek meg, aztán ők is nyugovóra térnek. A faluban az utolsó lámpa is elalszik, csak a ku­tyák vakkantanak egyszer-egy- szer, jelezve, hogy vigyázzák a házat. Pillsy Elemér HÁROM ESZTENDEJE, rácsony otthon kesernyés, vi­gasztalan évforduló. Idegennek is feltűnnék, hogy hiányzik közülünk valaki, miatta van. hogy majdnem gyászolunk. Mozdulatokban, félig kiejtett szavakban önkéntelen céloz­gatunk. Kanalazom az ünnepi levest és az asztal fölé görnye­dek. Apám int: — Ülj egyene­sen. Négyen ml Ilyenkor arra gondolunk, öcsémet sosem ér­te hasonló intelem. Szálfához hasonlított, derék, sportoló gyerek volt, súlyt emelt. Mondom, három esztendeje nem kedvelem ezt az ünnepet... 400000 forint értékű beruházás egy év alatt Ez év tavaszán kezdte meg a közös munkát az újlőrincfalvi Május 1 Tsz tagsága. A tagság szorgos munkájának eredmé­nye, hogy már az első év vé­gén igen szép eredményekről számolhatnak be. Előzetes szá­mítások szerint a tervezett 38 forintos munkaegység helyett legalább 44—45 forintot oszta­nak. De nemcsak az egyéni jövedelem lesz jelentős, nagy gondot fordítottak a közös va­gyon növelésére is. Az építke­zési beruházások értéke meg­haladja a 400 ezer forintot. A szövetkezet tagjai saját erőből építettek fel, bontott anyagok­ból egy 50 férőhelyes istállót, egyet pedig részben saját erő­ből részben 100 000 forint hitel felhasználásával. Saját erőből készítik a szerfás növendék­istállót is. A szövetkezetiek ebben az évben kisebb gépeket is vásá­roltak: villanymotort, szecska­vágót, répavágót, morzsolót, darálót. Az előzetes számítások sze­rint, mindent összevetve, épít­kezést és állatvásárlást, a szö­vetkezet összes vagyona az év végére eléri a 800 ezer forintot.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents