Népújság, 1959. december (10. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-25 / 303. szám

1959. december 25.. péntek népüjsag S Béke és humanizmus A most felnövekvő nemze­dék tudatában lassan megszű­nik a karácsony-ünnep köré szőtt imádságos misztikum. Megmarad karácsony ünnep­nek, de az örökzöld, illatos fe­nyő a békesség, a szeretet, az emberség — az igazi humaniz­mus — jelképeként ragyog, s tölti meg a szíveket, a lelkeket magasztos érzésekkel. Űj karácsony ez. Jégvirágos, fenyőillatú szép ünnep, ame­lyen az emberek szíve kitárul, s az emberek magukhoz ölelik egymást: szeretteiket, társaikat és az egész világot. Üj karácsony ez. Szép ünnep, amelyen béke száll a városok és a falvak házai fölött olyan csendességben, igéző némaság­ban, mint amilyen csendesség és némaság lengi körül a ma­gas hegyek hófödte csúcsait. Üj karácsony ez. Kalács- Illatú. boldogságos szép ünnep, amelyen meghal minden rossz, s csak az él, ami jó. Meg kell halnia a gyűlölségnek, a rossz­akaratnak emberek és világ­részek között; az embernek Emberré kell magasodnia az egyszerű zöld fácska alatt A mi új karácsony-ünnepe- bik nem régótá kezdődtek: másfél évtizede. Ahol én él­tem, az 1944-ik esztendő kará­csonyát már az új szeretetben ünnepeltük meg. A háború még folyt — a felszabadító csa­patok a fővárost zárták körül — de az az egyszerű szovjet tanító, aki nálunk szállásolta el magát, rör 'te néhány napra, már a békéről beszélt kevés- díszű karácsonyfánk alatt De nem arról a békességről, amellyel hitoktatóink tömték a fejünket: békességgel belenyu­godni a változtathatatlan sze­génységbe. békességgel vára­kozni a mennyek országára ... Nem, nem erről beszélt, hanem arról, hogy most már vége lész a háborúnak, s a győzelem meghozza a békét, s e békes­ségben mi is hozzákezdhetünk új életünk megteremtéséhez,— hajdan a mennyországra ha­gyott igazi boldogság földi megteremtéséhez. Hozzákezdtünk ... Építünk és teremtünk. Építjük és meg­teremtjük a mi új világunkat — a mi új karácsony-ünnepe­inket is. Építjük házainkat, gyárainkat, városainkat és te­remtőmunkánk valamennyi magaslatára kitűzzük a zászló­kat, amelyekre ezt írjuk, ezt írtuk: Béke és humanizmus. Mélysége és értelme, igazsá­ga és méltósága e két szónak csak ott van, ahol szocializmus van. ahol szabadság Van. ahol a nép. a dolgozó munkás­milliók vették kezükbe saját sorsukat. Mindenütt, ahol em­ber embert még kifoszthat, ki­zsákmányolhat, mindenütt, ahol még fegyverek és bilincsek büntetik az emberek szabad­ságvágyát — a béke és huma­nizmus jelszava kevesebb a puszta szónál, megcsúfolása a magasztos eszméknek, károm­lása a nagyszerűnek. Nézzünk szét a világban: a túlsó parton hatalmas szobor emelkedik ki az óceán hullámaiból s a sza­badságot jelképezi. A szabadsá­got? Amikor ennek az ország­nak bizonyos vezető körei az emberek szabadságának — a mi szabadságunknak is —. el­lensége és határain belül is el­fojt mindent, ami fel akarja lebbenteni az óceáni ködöt a Szabadság-szobor karjain és lá­bain láthatatlanul ott levő bi­lincsekről és láncokról? És be­szélnek a békéről — de sokan vannak ott. akik a háború le­hetőségét latolgatják. És beszél­nek a humanizmusról — de el­nézik és fegyverekkel segítik más népek elnyomását, az em­bertelenséget. Nem kell több­nek lenni, csak újságolvasó em­bernek. hogy a tények sokasá­gát láthassa az ember, amelyek a béke. a szabadság, a humaniz­mus nyugati jelszavát csúfolják meg. A szabadság, a béke, a hu­manizmus a mi életünkhöz tar­tozik, akik a szocializmus be­láthatatlan magasságaihoz ve­zető úton járunk, s előttünk az az ország jár, amelynek szüle­tése pillanatában a béke volt az első szava, s amelynek több. mint negyven éves történelme az igazi humanizmus megvaló­sulását példázza. A béke a mi számunkra az életet jelenti. Az életet: önma­gunkat, társainkat s az alkotó, teremtő munkát, amelynek nyomán egyre magasabbra emelkedhetünk életutunkon. Az életet; asszonyaink, gyermeke­ink mosolyát és gyöngyöző ne­vetését, megvalósuló tervezge- téseinket. Az életet: egy-egy könyvet, mélyemlékű színházi estét, a televízió varázslatnak hitt csodáját. Az életet: egy gazdag ajándékú karácsonyes­tét. A humanizmus a mi életele­münk. életünk alapköve. Mert minden tettünk és cselekede­tünk az emberekért történik. Mert már iskoláinkban arra tanítjuk gyermekeinket, hogy szeressék és sokra becsüljék a munkát, a munkáséletet. Mert azt hirdetjük — és így is élünk —. hogy az ember igazi és egyedüli értékmérője a társa­dalom. a szocializmus érdeké­ben elvégzett eredményes munka. Mert azt akarjuk —' és így is élünk. így is dolgo­zunk —. hogy mind több em­ber ablakán kopogtasson be az igazi és mind nagyobb boldog­ság. Mert minden tettünk és cselekedetünk a békés élet ra­gyogóan napsütéses oldalát kí­vánja. akarja és követeli. S a mi szüntelenül követelt és megszolgált békénk, a mi megvalósult humanizmusunk a nép szabadságának megtörhe­tetlen alappillérén nyugszik — mutatván messze előre a'fény­lő. magasságbavezető utat. Karácsony van — az embe­rek szíve és lelke telve gondo­latokkal. Heltai Jenő decem­beri verse került elém — 1931- ben írta arról, hogy „Didereg az Ember, — Haldoklik a vi­lág. — Ez a melegségre szom­jas jégvilág...” és azt kérdez­te: mit kellene tennünk? S fe­lelt is rá: „Megfogni egymás kezét, összebújni, egymást megölelni. És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi, Űj tüzet rak­ni új jövőhöz, És friss kenyér­sütéshez A költő felelete immár való­ság. A mi karácsonyainkon nincs didergő ember, s a mi dolgos, szabad napjaink, bol­dog karácsonyaink új világot hoztak a régi haldokló világ helyett. S ebben az új világban összefogtunk, megraktuk a nagy tüzet az új jövőhöz. S ke­nyeret sütöttünk, kalácsot sü­töttünk magunknak — köszön­ve és köszőntve a szép ünne­pet, az új karácsonyt. Dér Ferenc Ahogyan mi látjuk Oktalan takarékosság? l~Jr. Franz Schlüter sze- rencsére keveset gyil­kolt. Nem a legyilkoltak szerencséjére, hanem az élók szerencséjére, s nem utolsó­sorban saját pénztárcája szerencséjére. Bár van, aki a szórakoztató gyilkosságos- diért kész minden összeget feláldozni, hiszen utóvégre a kártya is pénzbe kerül. De Schlütter — gondolom — mégiscsak takarékos etnber. Annak kell lennie, mert csak 29 embert küldött, mint náci bíró a halálba, s ezért a most nem náci nyu­gat-berlini fellebbviteli bí­róság 17 ezer márka pénz- büntetésre ítélte. Egy halálos ítélet = 586 márka. Végeredményben nem is sok; chemin-játékon egy osztásnál többet is lehet veszteni, egy ítéletosztásnál ennyi márka kész olcsóság. Lehet, hogy dr. Franz Schlüter bosszúsan vette tu­domásul az ítéletet. Harmincezer márkája volt félretéve az ügyre, s lám, oktalan módon takaré­koskodott annak idején; 13 ezer márka megmaradt. Mit csináljon most ezzel a pénz­zel? Fel kellene ajánlani egy apáca kolostor számára, ahol a doktor lelkiüdvéért imád­koznának a bájos sororok. Mert bünbocsánatot csak az égben kaphat, a földön, az élő emberek becsületes mil­lióitól: soha! (látó) Nem mindennapi karácsonyi ajándék A kis Thomas Consorti, egy gazdag New York-i üzletem­ber fia, igazi, nagy, forgó vilá­gítótornyot kap ajándékba ka­rácsonyra. New Jersey-ben, a partmenti Chapel Hill világítótornyot az amerikai tengerészet adja él Consortinak. „Mit tegyek — mondta a kis Thomas apja — ez a rontópái minden játék­szert összetör” HELTAI JENŐ: December Nem pesti hónap: budai hónap, Kisvárosi, falusi hónap, Nem jazzal, rádióval hangos Vásáros mai hónap: Százévelőtti, régimódi biedermeier-hónap. Gyermekéveink hónapja. A szülei ház hónapja és a nagy téli szünidőé, A Megfagyott gyermek hónapja És Andersen kis gyufaárus lányáé, A fehérszakálú Mikulásé És a küsded Jézusé, Jóság és szeretet hónapja, A megfogyatkozott jóságé és a megcsappant szerétété. Mert kihűlt a remény kemencéje a Földön, Nincs aki újra befőtte, Didereg az ember. Haldoklik a világ, Ez a melegségre szomias jégvilág, Mely időtlen idők óta koldusán nyeli Az áldott Nap maradék-tüzét, A türelmes föld gyérülő szenét És a jóság és szeretet isteni kenyerének morzsáit. Hová lett ez az isteni kenyér, Mely azért volt, hogy mindenkinek Jusson belőle egy karéj? Alig maradt belőle egy decemberre való. Egy napra való, Egy estre való. Egy karácsonyestre való! Talán imádkozni kellene! Vagy visszanézve arra, mi mögöttünk van, Megfogni egymás kezét összebújni, egymást megölelni És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi Üj tüzet rakni új jövőhöz És friss kenyérsütéshez. (1931.) COGC10000OCO(K>00<X)O000C<X>00G00<XXXXXX500CO0ÓCO00C0Ő<Xx1X500C<!>00O0000Ó000Ő000C)0000000űc' Sok szépséggel... Képünk a Berlini Állami Operaházban készült, az NDK Állami Népi Együttesének díszelőadásáról. „Szövőnők tánca” — ez a címe ennek a szépséggel és bájjal teli tánckompozí­ciónak. Az együttes egyébként hatalmas sikerrel szerepelt az elmúlt Világifjúsági Találkozón is — bemutatván a találkozóra összegyűlt sok száz nemzetiségiű fiatalnak a német népi művészet legszebb tánc-darabjait. 3 ^Ö0000000<x)000<^y»0000000<x500000000000cx500000000000000000000000000000000c)00000000000000000000000000000000000000 Két diófa áll az öreg tanftó háza előtt. Csupasz ágait eszeveszetten rázza a decemberi BzéL, átfütyül a meztelen gallyaikon, aztán, mint nyüszítő kutya, végignyalja a földet. — Itt lakik ebben a házban. Tessék csak kopogni — biztat egy arra járó és továbbsietve fázósan húzza Össze magán a nagykendőt. Együtt van éppen a család. Becse Károly bácsi, a boldog! öreg tanító szíves, barátságos szóval fogad, aztán körülüljük a nagy asztalt és szép egymásutánban gombolyítani kezdjük a beszélgetés fonalát. Eleinte még kicsit ide­genek, fagyosak a szavak, akárcsak odakint az idő, de később már könnyű helyen áll a be­széd, tisztán, őszintén cseng a szó. A legelső esztendő — Egy dunántúli falucskában láttam meg elő­ször a napot — meséli Károly bácsi. 1901-et írtak akkor és szegény édesapámnak a három hold földecskéje mellett ugyancsak nagy gon­dot okoztam jövetelemmel. De az apámnak mégis kedves fia voltam, annyira, hogy sok bajjal-gonddal még taníttatott is. Gyorsan pe­regtek az esztendők és csak akkor néztem na­gyot, amikor már kezemben volt az oklevél. Akkortájt nem volt könnyű állásba ke­rülni és eltelt né­hány év, amíg itt, Boldogon „rendes kerékvágásba” ju­tottam. — Itt el­akadt a szó, mint­ha nem is lenne tovább folytatása, de Károly bácsi féleségére tekint, összemosolyognak, aztán máris meg­elevenedik a múlt. Egy asztal. Olyan éppen, akár a többi. Régi, de erős alkotmány, csak éppen a fes­téket koptatta le róla az idő, — Emlék ez nekünk, nagyon régi emlék — simogatja meg Károly bácsi a kiszolgált bú­tort. Egy kicsit elfátyolosodik a hangja, sze­meivel a semmibe tekint, mintha valahol ott keresné a múltat. — Ez volt az egyetlen bútorom, kerek egy esztendeig. Ott állt akkoriban árván egy Itodaszobában. összebarátkoztunk. Egy évig aludtam a tetején, hatalmas, ládaszerű fiókja pedig nappalra elnyelte párnáimat. — Lakásról nem volt szó — tiltakozott a papom, — amikor szóvátettem sorsomat —, a jegyzőnek meg az volt a véleménye, hogy nem szabad elkényeztetni a fiatal tanítót, s hogy meg kell tartani a három lépés távolságot... Egy év múlva azután végire lakást kaptam az egyik családnál, de az öreg asztal emléknek maradt. Később egy megsárgult fénykép is előke­rül. — Az öreg iskola, ahol tanítani kezdtem — nyújtja felém Károly bácsi. — Emlékszem, ki­lencvennégyen ültek az első osztályban, hatan egy-egy padban, de olyan is akadt, aki a do­bogó szélén gömbölyítette a palatáblára a betűt. Nemsedékek tanítója És a fakó fénykép „beszélni’1 kezd. Ez a Jóska... ez az a kis kerekfejű gyerek. Az alvégben laknak most is. tavaly építették fel az új házat. Szorgalmas, akárcsak kis­gyerek korában, ö írta mindig legszebben a leckét, csak a nagy D-vél állt hadilábon, sok­szor nem akart kezére állni a pala vessző. Ez itt, ez a nagy copfos kislány meg a Margit, az osztály kedvence, ö tudott legszebben sza­valni, de a fia se volt alábbvaló, az unokája meg éppen csak olyan, mintha a nagyanyját látnám magam előtt. Éppen valamelyik nap, ahogy beléptem az osztályba, tűnt szemem elé ez a nagy, fekete, diószemű kislány. — Olyan vagy, mint a nagyanyád — simo­gattam meg arcocskáját, de ő értetlenül lesett rám, aztán csendesen odasúgta: — Az én nagymamám már öregasszony... Bizony, eljárt az idő felettünk... — No, aztán itt vannak ezek hárman... Odamaradtak a háborúban. Elmentek és soha többé nem kerültek vissza. Ez a Pista gyerek a tanácsban van, a Lajcsi meg mindig dalolt, akárcsak a rigó, most is jó hangja van, első énekes, nótás a lagzikban... és így veszi sor­ra az öreg mester a régi tanítványokat. Mind­ről mond valamit, úgy emlékszik rájuk, be­szél róluk, mintha most is tanítaná őket. Aztán a mai tanítványokra terelődik a szó: — Mindegyik benne él apjában, nagyapjá­ban, mindre ráismerek, némelyiknek meg is mondom, ha valami csínyt követ el. — Hallod-e, fiam! Apád különb gyerek volt, aztán mindig a legelső volt jí tanulás­ban is. — Akkor ám nem tanultak még kémiát, fi­zikát — nyelvelte vissza a minap is az egyik, és azzal dicsekedett, hogy a tornaórán 115 magasat ugrott, meg hogy algebrából dicsé­retet kapott, csak éppen a történelmet nem szereti, azzal van bajba, de nagyon. Négy évtized Ügy röppent el, mintha madárszámyon járt volna. Együtt, a faluval éltem át a régi vilá­got. Láttam bajaikat, meghallgattam, akik pa­naszkodtak és együtt örültünk, amikor kisü­tött a nap a fejünk felett. Együtt éltük át a bolettás világot, a nyolcvanfilléres napszámok éveit, velük voltam akkor is, amikor a kis, bogárhátú házacskák udvarán árverést kiál­tott a dobos. Sáros, igazi „világvége” volt akkor a fa­lunk. Űsztuk a feneketlen sarat, és gyalogolni, vagy szekrereznd kellett, ha látni akartuk a várost. Egy ködös november végi estén aztán dö­rögni kezdtek az ágyúk és hallani lehetett a géppuskák messzi ugatását. — Tanító úr! Mi lesz velünk? — Tördelték kezüket az asszonyok és az otthonmaradt fér­fiakat számbavették a nácik. Az egyik szo­morú estén, amikor odabent a házakban, az elsötétített kék papírok mögött kigyúltak a fények, egyer csak dobszó vertre fel a csendet. — Reggelre mindenki hagyja el a falut — Olvasta fel tompa, el-elcsukló hangon a nyi­lasok parancsát a kisbíró. Ekkor úgy éreztem, hogy most, most aztán tennem kell valamit Tudtam, hogy csupán néhány órájuk van már csak hátra, és menekülniök kell rövid időn belül. — Senki ne mozduljon! — szállt a hír házról házra és a kételkedőknek a fülébe súgták: — A taníjó úr üzeni. Senki ne mozduljon! A felszabadulás után nagyot lélegzett a falu és engem már az első napokban a köz­ségházához kérettek a kommunisták. — Elzavartuk a jegyzőt, most már maga vezesse a falu közigazgatását, tanitó uram — biztattak, aztán az ő akaratuk szerint jó né­hány hónapig magam ültem be a jegyzői székbe, majd később, amikor az iskolákban újra megindult az élet, megértették, hogy visszahúz a szívem a gyerekekhez., Igazgató lettem és vezettem az iskolát mindaddig, amíg az öreg „motor” miatt a magam kéré­sére fel nem mentettek e nehéz munka alól. Az elmúlt tizenöt esztendő alatt sokat, nagyon sokat fejlődött ez a falu. A régi, bogárhátú iskola helyett emeletes iskolákat építettünk és ma már 12 tanteremben 18 pe­dagógus tanítja, neveli a falu fiatalságát. Járda készült az utcákban és kényelmes autóbusszal utazhat, akinek éppen másutt akad dolga. Ezekben a napokban az új szö­vetkezeti jövőről beszélgetnek az emberek, arról, hogyan lehetne még szebb, boldogabb az élet. A negyvenedik esztendő Elérkezett ez is. A boldogi öreg tanító haját belepte a dér, homlokán pedig mély barázdákat szántott az élet, de a szive örökre ifjú maradt. A falujának, a gyerekeknek él most is és mindig elszorul a szíve, ha arra gondol, hogy egy napon mégiscsak búcsút kell venni az iskolától. Amikor vágyai felől érdeklődöm, így válaszol Károly bácsi: — Most szeretnék 24 esztendős lenni. Most szeretném elölről kezdeni az életemet — Ennyit mond csak és gimnazista fiára te­kint, aki talán maga is most hallotta először életében ennek az elmúlt negyven esztendő- ■íek a történetét. Szalay István

Next

/
Thumbnails
Contents