Népújság, 1959. december (10. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-25 / 303. szám

2

népújság

1959. december 85., péntek

X.

Pillanatok alatt összekavarod tak a „frontok”: egyszerre iöbbfelől ömlötteis az érvek. Mj volt a lényegük? Egyelőre nyersanyaghiány gátolja az üzem gyorsabb fejlődését, a három-műszakos termelést, de kiváló szakmunkás sincs elegendő. A nyersanyaghiány enyhítésére helyezték üzembe a vas- és acélöntőt, amelyben három hónap alatt ötezer tonna vasat és acélt nyertek.

— Tudnál ott dolgozni? — hangzott az egyik kérdés.

— Még nem — így a válasz —, de ha megmagyaráznák, biztosan megállnám a helyem ott is.

— Ez az, ha megmagyaráznák?! De mi lenne, ha mind a húszezernek állandóan egyszerű munkafolyamatokat kellene magyarázni? Ha mindenki így gondolkozna, akkor szinte minden munkásnak újból és újból ismételgetni kellene, ha apró változás volna a termelésben, ha módosulna egy tervrajz, vagy meg kellene honosítani egy új technológiai eljárást. Nem érted, hogy nem rendezkedhetünk be erre? Nyomorogtunk és szenvedtünk eleget a múltban. Ideje, hogy gyorsan haladjunk előre.

A nevelő szó ereje

íme, ebédszünet, s egy villanásnyi a kollektíva erejéből. Utána ment ki-ki a dolgára, s végül is nem tudom, hogyan döntött barátunk, de azt láttam és éreztem — bárhol jártunk Kínában és bármely üzemrészben Csangcsunban —, kovácsolódik a munkások egysége, akarata, lendülete. Nem véletlen ez az autógyárban sem. Nemcsak az a magától értetődő lelkesedés alakítja ezt az egységet, hogy a kínai munkás megbecsüli, nagyon szereti új életét, amely megszabadította a régi nyomortól, kiszabadította a feudális kötöttségből. A saját hazáját

építi öninasának, — ez a tudat erős forrása a lendületnek. Döntő erő! De legalább annyira fontos a kollektíva ereje, amely — nem parancsra és utasításra, hanem a meggyőző szó ezernyi színével és igazával érvel, nevel, formál. A hu- szonkétezer ember sokfelől jött — voltak közöttük szűk látókörnek is, hiszen a régi élet Kínában sem tanított nagyon messzire nézni, — de a huszon- kétezer embert munka közben egységbe forrasztotta a nevelő szó, megszerették a szakmát és megtanulták, hogy az új élet nem hull ingyen ölükbe. Az új autókhoz nem elegendő a testvéri segítség, a becsületes munkáskéz, ehhez tudás és akarat is kell.

Ezt a feladatot vállalták magukra a kommunisták, az élenjáró forradalmárok, akik nem is egészen két évtizede tudtak éhezve, fegyverrel harcolni, ha kellett halni is a nép szabadságáért és most tudnak harcolni és élni az új életért, a huszonkétezer csangcsuni munkás új életéért is. Menynyivel könnyebb mo6t ez a harc, mint az elmúlt évtizedek áldozatos küzdelme! Most nem fegyverek ropogása közben győznek, és nem ágyúszó dübörgése jelzi az ellenség pusztulását, — most a nevelő szó ereje sorvasztja a régi babonákat, a megcsontosodott előítéleteket, hirdeti a mai élet győzelmét Egységbe olvadnak a kollektívák, de nem az élenjárók néznek hátra, hanem az elmaradók lépnek előre. Bonyolult sokrétű munka ez. Az alapja a párt vezetése, a nevelés, az igaz, meggyőző szó. Az eredménye pedig: tizenháromezer munkás i jelentkezett a vörös specialisták tanfolyamára, rajtuk kívül sok ezer az előkészítő tanfolyamra:

Az akadémia kétéves, általános és havi terv szerint tanulnak. A szaktárgyak témája azonban gyakran változik, mert ha új termelési feladatot kap valamelyik üzemrész, nyomban módosítják a hozzátartozó tanszék oktatási tervét is. Az akadémiára csak képzettebb szakmunkások jelentkezhetnek. A gyengébbeknek hároméves előkészítő tanfolyamot szerveztek, hogy elsajátítsák a nélkülözhetetlen alapismereteket, az alapműveltséget. A víztartálykészítő üzemrészben például 41 mumcás dolgozik. Közülük tizenöten járnák előkészítő tanfolyamra, a többiek az akadémiára jelentkeztek, ahol a víztartály- gyártás egész menetét tanulmányozzák. Az év elején újfajta víztartály-gyártásra tértek át. Az akadémia tansza- Kán ilyenkor nyomban tanítják az új technológiát, az új terveket és az új módszereket. A tanítás tehát alkalmazkodik az élethez, s két év múlva technikusi tudással dolgozik tizenháromezer munkás. Addig is több mint húszezer, egyre jobban képzett Kínai munkás tökéletesíti a kínai autógyártást az egykori pusztaság helyén. Mily lelkesedéssel invitáltak bennünket az új autókba. Küldöttségünk egyik csoportja a Keleti szél. roásiK a Vörös zászló elnevezésű kocsikban járta végig a várost. Simán, könnyen gördültek az utakon. Az emberek — bár sokszor látták már a város utcáin mindkettőt — újból és újból végigsimogatják tekintetükkel. Büszkék az új autókra, alkotásukra, diadalukra.

(Folytatása következik.)

Lovászi Ferenc

Nemzetközi szemlet

Ev vége a

A naptár — ez az örök figyelmeztető —• arra int, hogy immár kifelé futunk az évből Itt a karácsony. Ilyenkor szerte a földkerekségen egymásnak békességét, a világnak pedig békét kívánnak az emberek. A megannyi hidegháborús vihart megárt emberiség, amely azt akarja, hogjj a csillagszóró, kicsiny gyertya,« ne pedig világunk lobbanjon lángra, figyelő szemmel vigyázza a nemzetközi élet eseményeit.

Mintha csak a külpolitika

történései is versenyt futnána* az esztendővel ha úgy tetszik, szinte „évvégi hajrának” is nevezhetjük az eseményeknek azt az összetorlódását, amelyet Dillon amerikai külügyminiszterhelyettes ideges Cikázása London, Brüsszel, Róma és Párizs között az Amerikai Egyesült Államok elnökének harmincezer kilométeres diplomáciai „villám-kőrútja”, a NATO miniszteri tanácsának ülése, a nyugati csúcsértekezlet és Hruscsov Adenauer szövetségi kancellárhoz intézett levele fémjelez, hogy csak a legkiemelkedőbbeket etnlítsük.

Leghasznosabb, ha felkapaszkodunk a nyugati „csúcsra”, innen .vehetjük szemügyre legjobban az ellentéteknek azt a szövevényes és szerteágazó hálózatát, amelyben a Nyugat politikája vergődik, innen vethetünk pillantást a NATO miniszteri tanácsának ülésére, amely megelőzte, majd betetőzte a négy nyugati nagy — Eisenhower, Macmillan, De Gaulle és Adenauer — konferenciáját.

Soha ilyen konferencia, amelyet nyomban, az indulásnál annyi súlyos kölönc húzott. A franciák ugyanis atomklubtagságáért, az angolszászokkal egyenlő atlanti direktóriumi tagságért csatáznak, az olaszoknak belépőre fáj a foguk, Bonn, Párizzsal szemben „megbízhatóságával” tüntet, s mindenkit túl akar licitálni a fegyverkezésben, a dánok nem akarnak nyugatnémet tengeri parancsnokság alatt szolgálni, az egy katonai tömb két gazdasági csoportra szakadt, s miközben kész egymással késhegyig menő harcot folytatni, szembeszáll az Egyesült Államok nyugat-európai gazdasági befolyásával is. (Ennek megakadályozására utazta be Dillon a nyugat-európai fővárosokat.) S mindezek az ellentétek, a

nemzetközi

szenvedélyes viták, a katonai költségvetés növelése, a nagyobb „áldozatvállalás” körül beletorkollanak egyetlen fő ellentétbe, még pedig abba, hogy a szovjetellenességre, a szocializmus iránti gyűlöletre alapított atlanti szent szövetség ellentétben áll a nemzetközi helyzet enyhülő Irányzatával, amely kétségessé teszi magának a NATO-nak létét is. Hiába emelték magasba a NATO épületét vasbetonból a Boulogne-i erdőben, az enyhülés megrepeszti a vasbetont is.

A NATO miniszteri tanácsának értekezlete mindezekkel az ellentétekkel nem tudott mit kezdeni és szépen „átpasszolta” őket a négy nyugati államfőnek, akinek ezeken az ellentéteken túl foglalkoznia kellett a legfőbb kérdéssel: hogyan alakítsanak ki, közös frontot a Szovjetunióval folytatandó kelet—nyugati csúcsértekezlet helyére, időpontjára és napirendjére vonatkozóan. Az ellentéteknek és a kölcsönös vádaknak ebben a légkörében mintegy katalizátorként, folyamatmeg- nyorsítóként hatott Hruscsov Adenauerhez intézett levelének közzététele. A békeszerető erők, a hajlékony szovjet diplomácia megannyi erőfeszítése nyomán a nyugati diplomácia, amelynek szótárában rr'ndig előkelő helyet foglalt el a kurtán csattanó, cseppet sem diplomatikus „no” (nem) kézzelfogható- javaslatot tett a csúcs- értekezletre. Ez örvendetes lééletben . •.

pés, amely az erőviszonyok további eltolódását jelzi, s hivatalos formába önti, hogy a nyugati vezető kapitalista államok kénytelenek elfogadni a kelet—nyugati csúcstalálkozó

gondolatát. A népek örömét azonban csökkenti, hogy a nyugati csúcsértekezlet döntésének janus arca van.

Az előrelépést nyomban követi a visszatáncolás, a bonni hidegháborús elképze'éshez, amely szerint a . berlini kérdés tabu, amelyhez nem szabad hozzányúlni az elkövetkező kelet—nyugati megbeszéléseken — pedig ebben látszik lesközelebbinek a ke'et—nyugati megegyezés lehetősége. A bonni diplomácia, ame’ynek nagy tapasztalata van a különböző értekezletek szabotálásában. azt ugyan nem tudta megakadályozni, hogy a csúcstalálkozót összehívják, de jó előre próbálkozik az elkövetkező csúcskonferencia megtorpedózásával. Az, hogy a hidegháború legrosszabb stílusában fellépő Adenauer árnyéka egy ilyen kérdésben ránehezedett a nyugati csúcsértekezletre, arra inti a békeszerető erőket hogy látva lássák, a hidegháborús erők nem mondtak le céljaikról.

Mindenesetre az eljövendő kelet—nyugati kapcsolatok kérdése, s vezetőhelyen a leszerelés kérdése, ha akadályok, ha buktatók ellenére is, a béke mind jobban és mind ragyogóbban rajzolódik ki a nemzetközi élet horizontján.

Több mint 90 millió forinttal támogatta az 1958/S9-es tanévben a társadalom az iskola- és óvodahálózat fejlesztését

Figyelemre méltó eredménynyel zárult az iskolák és az óvodák társadalmi segítésére kibontakozott nagyszabású versenymozgalom 1958/1959. tanév második éves szakasza. A Művelődésügyi Minisztériumban kapott tájékoztatás szerint az iskola és óvodahálózat fejlesztésének segítésére végzett társadalmi munka értéke az előző tanévben meghaladta a 93 millió 800 ezer forintot. A megyék közül a legjobb eredményt Zala megye érte el, és ezzel elnyerte az első helyezésért járó vándorzászlót.

A társadalom segítése döntően az építkezések, új intézmények létrehozására irányult.

Tovább szélesedett az oktatási intézményeket patronáló mozgalom is. A politechnikai oktatás bevezetése nyomán még szorosabb kapcsolat fejlődött ki az üzemek és az iskolák között. Igen hatékony segítséget nyújtottak az iskoláknak, óvodáknak elsősorban a miskolci, a győri, a budapesti nagyüzemek, falun pedig az . állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek. (MTI)

Ö

reg Domonkos Péter az unokáját várta. Az egyetlent. A kis Sárit Akit csak egyszer látott még, Mózes-kosárban, amikor éppen olyan volt, mint minden pólyás. csak annyira más a többitől, hogy az övé. Az ő unokája, özvegyen nevelte fel a négy fiút: Kitaníttatta őket úgy, hogy nem volt asszony a házban, s így Sárika neve jelentette hosszú idő után az egyetlen nőt a családban. Mármint a menyéé és most az unokáé. A nagy Sári mérnök volt, és a férje, az öreg harmadik fia, a Laci is. Pesten átek. s ahogy már az lenni szokott, ritkán futotta idejükből a papára. Évente egyszer, ha el tudtak menni; Az öreg pedig még ritkábban mozdult ki hazulról Azóta sem, hogy a kicsit pólyás korában meglátogatta. Mert nyűgözte a gazdaság, hiszen tizenhat holdat maga, meg a kisebbik fia dolgozott meg. Két nap kell az utazáshoz, annyira pedig nem hagyhatja magára a házat. Azt írják a gyerekek, hogy már megismeri a kicsi a papa fényképét, gagyarászik, futkos, pedig csak újévre lesz kétesztendős.

Ül a konyhaablaknál az öreg. Már reggel nem tetszett neki az idő, most meg, hogy hordja a havat, egyre nyugtalanabb. A legényfiút, a Palit faggatja, hozott-e angyalhajat a karácsonyfára, meg csillámot, s elég lesz-e? Maga válogatta ki tegnap a legszebb cigányalmákat. Kis gyufaszálat hegyezett ki belészúrta mindegyikbe, selyemfonállal kötözte meg. Mit kéne még a fára tenni?;;.

Huszonkét éve halt meg az asszony. Azóta nem állítottak karácsonyfát. A gyerekek, ha karácsonyra hazajöttek, nem érezték odahaza a fenyőfa, narancs, alma, szaloncukor szívszorító, édes illatát. De most jön a nagy Sári, meg a kicsi. Az előbb kipróbálta a csillagszórót. Ugyan, mit csinál egy majdnem kétéves kisleány, ha röpülnek a csillagok? Csak megjöjjenek. Mert még az is lehet, hogy elmaradnak. A távirat itt van, de azért sosem lehet tudni ;.. Hátha a kis Sárit féltik a hidegben, s nem Indulnak el. Igaz, jár már a busz, az állomástól behozza. De ugyan, Id tud-e menni estére is a vonat elé, ha így söpri a havat?

F

ölkelt, benézett a kamrába. Tortafélék álltak tálcán. Mariska sütötte. A Mariska idős leány, özvegysége óta ő mos rá, meg annalr idején még a fiúkra, ö szokott főzni, nagy ünnepekre sütni, takarítani; Itt

SZEMES PIROSKA:

HÓFÚVÁSBAN

van a kacsa is, tepsiben készítve, csak a sütőbe kell majd betenni. Estére úgyis átjön, megígérte, hogy ellátja a vendégeket. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy a fiát kevésbé várja, mint a menyét, és persze, legjobban a kicsit. Nem. nem, hessegette el magától, mindegyiknek örül. De valahogy az a -ids, tulajdonképpen csak fényképekről, meg levelekből ismert gyerek az, aki után különös módon vágyakozik. Igen, három éve még azt mondta: „Hej, nem érem én meg azt. hogy valamelyik fiam asszonyt hozzon.;Aztán mégis. Laci hozta az asszonyt. Akkor örült és izgult eny- nyire, amikor a menyét várta. Azóta is egyre mondogatja, mintegy védekezve a sors lehetősége ellen: „Hej, nem érem már meg én azt, hogy az unokám itt futkározzon az eperfa alatt;. Ha megjönnek, holnap kiviszi a fa alá. Végigmegy vele a falun. is. Hadd lássák, hogy neKi unokája van. Leánygyerek. Hozzá hasonlít, ö nem tudja ugyan felfedezni. Hát hogyan is hasonlíthat az a pihés, harmatbőrű gyenge virág egy öregemberhez? Pedig akárkinek mutatja a képet, azt mondja, hogy formázza. Igaz. van úgy, hogy csúnya embemetc szép gyereke van, és mégis hasonlít hozzá. Miért ne hasonlítana hozzá is a kis Sári? Hiszen az ő vére?iit

Á

széi, ahelyett, hogy elállna, mindjobban hordja a havat. Kapja az ágsöprűt, próbálja a kis útról letakarítani a havat, de vissza kell mennie a lapátért. Már a söprű sem fogja, olyan vastagon esett. Asszonya régi, sárgult báránybőr bundáját, meg a nagy berlinerkendőt Keresi elő, hajtogatja, rakosgatja, hol ide, hol oda teszi. Nem találja a helyét. Kimegy a pajtába. Ott áll a szán. Régi, vaskos jószág. De sokat mentek rajta! Könnyű volt még akkor, amikor az istállóban lovak is álltak a tehén mellett.

Már szürkül, amikor bekopogtat hozzá Farkas István.

— No. Péter, jön-e az unokád?

Az öreg nagyot sóhajt.

— Nem tudom, mi lesz — No?

— Ha nem jön a busz;;;

Farkas bólogat.

— Bizony, ilyen időben az is megtörténhet :;; Nem is láttam még elmenni, hát hogy jönne akkor...?

— Ez a baj... — mondja gépiesen, majd fölkapja a fejét: — még el se ment?

Mint aki most ébred rá, hogy a nagy, várakozásteljes aggodalomban már itt is a bizonyosság: ha jönnének, akkor sem tudnak busz nélkül beérni az állomásról. Türelmetlenül kifakadt:

— Hiszen, ha a lovaim most meglennének, nem volna semmi bajom!

Az jutott eszébe: ősz óta, hogy aláírta a belépési nyilatkozatot, most gondolt rá először, milyen kár volt. Ha lovai lennének, most befoghatna, mehetne elibük:

— Ott a szán a pajtában és nem tudok kimenni értük... — tört ki szemrehányóan;

^ arkas István, a szomszéd, csak nézett,

“ nem tudta hirtelen felfogni, miért

jött indulatba az öreg. Nyugodt, csendes embernek tudta világéletében.

— Karácsonyfát is csináltam nekik... — mondja Domonkos Péter, s kinyitja az utcai szoba ajtaját. Kis, méteres, suta fa áll az éjjeliszekrényen, narancs, cigányalma, szaloncukor, csillogó, mindenféle angyalhaj, gyertya van rajta. A tetején egy papírangyal könyököl. Megkopott, megsárgult, fiók aljáról előszedett, gyűrött kis képecske.

Farkas nézi a fát és nem szól. Neki itt van minden unokája. Húszat lép, már láthatja, mind a hármat. Egyik jobbról, másik balról lakik, a legkisebb pedig vele, egy födél alatt; Magán érzi Domonkos Péter szemrehányó tekintetét. Szavai elértek a szívéig, s szorongatták. Szokatlan érzés volt, soha nem tapasztalta még. Csak elgondolta, mi megy végbe ebben a régóta özvegyen élő emberben, akinek akkor ment el a felesége, amikor már nagyobbacskák voltak a gyerekek, kinőttek a dajkálásból. Különben is fiú mind, azok meg

nem kívánják úgy a kedveskedést, mint a lány, hát még az ilyen kicsi, mint az unoka...

Bólogatott és nem mondott mást, csak kalapját föltéve annyit:- Hát... akkor én megyek. Isten áldjon...

A szél mintha gyöngült volna. De inkább Domonkos Péter vágyakozott rá, s látta fáradtabbnak a hófúvást. Alit az ablaknál, s fekete karikák jártak a szeme előtt, úgy belenézte magát a fehér hóba. Ahogy bámul, látomása támad. Farkas István nyitja meg a nagykaput, ősz óta, hogy belépett a termelőszövetkezetbe, úgy állt eddig, ahogy utoljára ráhajtotta a zárat. Most kinyílik, s két felszerszámozott ló jön be rajta, egyenest a pajta felé. Farkas István csak beszól neki:

— Öltözz fel, Péter!

Domonkos Péter még áll kicsit tűnődni, hogy most mi van, aztán gyorsan kikerül az udvarra, megtudni a valót. De még ott sem hisz a szemének, csak akkor, amikor Farkas odaseól.

— Siess, megyünk az unokádér’!

Akkor aztán siet, most már tudja, mlvégre is hajtogatta össze még az imént azt a régi bundát, meg a berlinerkendőt. Hát ösztönösen, akarattalanul és mégis akarattal készítette menyének, meg a kicsinek. Viszi őket, rohan, szép, ruganyos mozgással, mert még mindig jól tartja magát, keresi a pokrócokat, aztán, hogy megleli, szalad be a nagyszobába, kihúz egy vánkost, s viszi a szánhoz. A lovak már befogva. Nem kérdez semmit, csak felül Farkas mellé. Amikor már úton vannak, s jó messzi a falutól, megszólal félve, nehogy az álomból felébredjen, s mégse legyen igaz az egész:-— És ebből nem lesz semmi baj...?

Farkas István feszesen tartja a gyeplőt, a lovak szaladnak. A lovakon kiscsengő is van. Mosolyog a kocsis:

— Az elnök mondta, hogy fuvarba kell mennem... Mondom, hova? Azt mondja, hogy Domonkos Péter kisunokájáért...

|\/l intha porba csapnák patáikat a lovak, * * úgy röpül a fehér fergeteg lábuk alatt. Különben minden csendes. A szél elállt, már nem hordja. Csak a csengők muzsikálnak; Meleg, éneklő, karácsonyi hangon...