Népújság, 1959. szeptember (10. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-10 / 212. szám

1959. szeptember 10., csütörtök VÉPŰJSAG * Üzenet a háziasszonyoknak a Hatvani Konzervgyárból Usenet as élőknek S ha már üzenet, legyen jó üzenet — ezt tartja több mint két és félezer dolgozója- a Hatvani Konzervgyárnak, amely rövid idő alatt a me­gye egyik legnagyobb üzemé­vé fejlődött. Az üzenet tehát innen kül­dendő, ahol a raktárakban majd 100 vagon befőtt és uborka, dzsem és sürített pa­radicsom várja az elszállítást, s amelyet- állandóan töltenek a lent zúgó gépek, a íürgeke- zű asszonyok.. Egy-egy évben körülbelül 150 millió forint értékű kon­zerváru készül itt, ami a kon- zervek viszonylag olcsó árait tekintve óriási mennyiség. Né­hány számadat biztos meg­nyugtatással hat a háziasszo­nyokra, akik szívesen használ­ják a hatvani „arany fácá­nos’’ sűrített paradicsomot és a gyár egyéb készítményeit. Ez évben is szezon szezont ér. Feldolgoztak 253 vagon hüvelyes zöldborsót, amelynek egy részét a német, szovjet, cséhszlovák háziasszonyok használják fel, de bőven jut hazai piacra is a házilag ne­hezen tartósítható zöldborsó­ból. (A háziasszonyok ugyan­is nem tudnak 118 fokos víz- hőmérsékletet biztosítani a kényes borsónak, így az csak n agyüzemi módon tartósítható zöld állapotban). Ez csak. a kezdet volt. A borsót követte a 25 vagon zöldbab és következtek a gyü­mölcsök: cseresznye, meggy, eper, csaknem 100 vagonos mennyiségben. Málna 19 va­gonnal került feldolgozásra és már . tart az őszibarack és a szilva szezonja. Amiből 19 millió dobozzal is kevés A paradicsomot persze egyik fajta gyümölcs, vagy főzelék sem tudja „lefőzni”, legalábbis, mennyiségben, hi­szen körülbelül 3000 vagon­nal dolgoznak fel belőle eb­ben az évben is. Mégis.: * — A tízdekás sűrített pa­radicsom hiánycikk — pana­szolja pányásg E.éter fódiszpécser. •• —• Ped^.-'4Ä '■nrfmóí-'-dofoozíaJ gyártunk belőle — mondják a töltőgépnél dolgozók; akiknek a keze alatt naponta 300 ezer doboz készül el a tízdekások- ból. — Nagyon szeretik. Főleg a külföldi országokban. Nem győzünk annyit készíteni be­lőle, hegy el ne fogyjon — mondják a gyáriak. S bár a gépek ontják az ap­ró dobozokba zárt sűrített paradicsomot, mégsem ele­gendő, dehát az első fagyig még sok millió dobozzal ké­szül el, hogyha teljesen nem is, legalább jórészben kielégít­hessék a nagy keresletet. Az uborkaszezon itt nem „uborkaszezon" Az uborkaszezon — amely itt a legnagyobb munkák ide­jére esik — már befejeződött. A több mint 100 vagon, leg­változatosabb nagyságú ubor­ka már salátaként, csemege, ecetes és vizes uborkaként üvegekben, hordók mélyén várja az elszállítást. Az „übcrka-emeleten", ahol jó­formán csak ezek a hosszú­kás, kedvelt csemegék „lak­nak”, éppen ott jártunkkor csomagolták a Szovjetunió részére a 20 vagon „Delika- tessgurkent”, a jóféle cseme­geuborkát, amelynek láttán is kellemes ízek gyűlnek az em­ber szájába, hát még ízlelé­sükkor. De ez a húsz vagon meg se kottyan ebben az Uborkával teletömött raktár­ban, úgyhogy a savanyúságot kedvelőknek megnyugtatásul üzenhetik a gyáriak: lesz ele­gendő saláta, csemege, sós­vizes Uborka, savanyú papri­ka, káposztával töltve is... túl a 100 vagonos mennyisé­gen. „Végy hozzá egy mázsa paradicsomot.. Itt készül az ízletes natúr lecsó is. Fehér Antalné, akinek az irányításával fél országnak elegendő lecsó ké­szült már el négy év alatt, szívesen: -bocsátja- rendelkezé­sünkre a natúr lecsó recept* jét,- "Hinein így kezdődik*’: vágy egy mázsa paradicsomot, tégy hozzá négy kiló cukrot, uganannyi sót, stb. Nem is csoda, hogy ilyen tételekkel műszakonként 15— 16 ezer üveg lecsó kerül ki a kezük alól ízesen, kívánato­sán és tisztán, mert a fehér­köpenyes asszonyok, lányok elve: tisztaságot a gyárban. Ez az elv érvényesül is, mert állandóan ragyogó a tisztaság a gépek körül, ahol vidám nyári izéktől terhes a levegő. Pritamin — amelyet még nem ismernek Igazi magyar neve sűrített paprika lenne, de a címkéken így szerepel: Pritamin. A bel­földi piacokon nem nagyon keresik, pedig ez a gyár leg- vitamindúsabb terméke. Pa­radicsompaprikából állítják elő úgy, hogy a magjától megfosztott paprikát légmen­tes helyen darálják és egy- harmadára sűrítik. Külföldön keresett cikk, le­vesbe és tenyérre kenve sze­retik fogyasztani, csak éppen a paprika hazájában idegen­kednek még tőle. Még —, mert a gyártat tudják, lesz még „verekedés” a sűrített paprikáért. A paprika szezonja is tart még az udvaron. Mivel kevés a létszám, állományon kívüli­ek „csumázzák” a paprikát. Kiszedik a belsejét, felszele* A hevesi járás termelőszö­vetkezetei 36 ezer hold őszi­szántás és vetőszántás elvég­zésére kötöttek megállapodást a gépállomással az idén. Jelen­leg 290 traktor működik a já­rás területén, de még ez a viszonylag nagy számú gép­állomány sem elegendő ahhoz, hogy elvégezze ezt a munkát. A gépállomás erőgépállomá­nyát nöyelő új gépeket az ígért határidő után kapták meg, telik lecsónak. Ügy hírlik, jö­vőre már gép végzi az ő munkájukat is, mint sok em­berét ebben a gyárban. Ezért gyűlik a baja Vörös Sándor­nak aki legfőbb patronálója az „okos” automata gépek­nek. Még egy biztató üzenet A szezon tehát most is és szinte egész évben tart itt a gyárban, októberig eltart a gyümölcsök, zöldségfélék tar­tósítása, a befőzés novemberig ad munkát, akkor meg jön a mustsűrítés, a befőttcsomago­lás, szállítás, gyümölcsíz­gyártás. Így szinte egész év­ben azon munkálkodik az üzem, hogy elegendő befőttel, ízzel, dzsemmel, konzerwel láthassa el és könnyítse meg a háziasszonyok munká­ját, hogy változatosabbá te­hessék az étrendet, olcsó, íz­letes gyümölccsel, zöldséggel, félkész ételekkel. S ezt a biztató üzenetet bi­zonyára szívesen veszik a há­ziasszonyok, mert elsősorban az ő sorsukat könnyíti a Hat­vani Konzervgyár két és fél­ezer munkása és munkásasz- szonya, akik még ráadást is adnak, mert megígérték, hogy egymillió forinttal több tartó­sított gyümölcsöt és zöldséget készítenek, mint várták tőlük. Kovács Endre így mintegy 8 ezer hold el­végzéséhez elegendő időkiesés jelentkezett. Nagy hátrányt je­lent a megfelelő szakember hi­ánya is, így csak egy mű­szakban tudják üzemeltetni a gépeket. A járási tanács felmérte a tsz-ek szántóterületét, s ahol a gépállomás a munkát nem tudja elvégezni, ott a tagok fogatait osztotta be munkára, hogy a talajmunkát idejében elvégezhessék mindenütt. — Szerettelek benneteket, emberek. Legyetek éberek! — Ezekkel a szavakkal fejezte be Julius Fuesik azt a köny­vet, amelynek sorait a pank- ráci fogházban a fasiszták rabjaként titokban írt. — Szerettelek benneteket, emberek! — Lehet-e ennél magasztosabb és szebb hit­vallása egy kommunistának, egy újságírónak, aki az esz­méért, az emberekért élt és halt meg. Tizenhat esztendeje annak, hogy Julius Fuesik kezéből örökre kiesett a toll és har­cos, kemény hangját örök időkre el akarta fojtani a fasizmus. Am Julius Fuesik nem olyan ember volt, aki­nek emlékét ki lehetne ölni azok leikéből, akikért vérét hullatta. Ó az élőknek üzent és üze­netét meghallották a népek, hangját figyelik, példáját kö­vetik szerte a világon. Amikor a börtönben véres­re verték, ütötték az SS le­gényei, és amikor összeszori- tott ajkakkal, ökölbe rántott kezekkel tűrte a kínzást, az egyik katona így kiáltott: — Neked nincs szíved, Fu- csik! — Öh és mégis, mégis mennyire büszke vagyok, hogy még elég erőm van ah­hoz. hogy harcoljak a szíve­mért. így válaszolt a rab és szó nélkül tovább tűrte a kín­zást. Emlékezünk. Nem felej­tünk! Julius Fuesik mártírha­lála olyan memento, amelyet soha nem tud feledni az em­beriség. Julius F'ucsik halála napjá­nak évfordulóját a Nemzet­közi Újságíró Szövetség az újságírók nemzetközi szolida­ritási napjává nyilvánította. Minden haladó szellemű új­ságíró a kegyelet és mélysé­ges megbecsülés érzésével fogadta, hogy e napot Julius Fuesik emlékezetének szente­lik. És emléke ragyogó csil­lagként világít, üzenetét örökre szívükbe zárták az élők. A pénz, mint folttisztító A z üzlet nem játék, de a játék lehet üzlet. Kü- ^ lönösen, ha ezt a játékot úgy hívják, hogy ru­lett. ahol sokkal több függ a krupiétól, mint a fehér csontgolyótól. Néha aztán előfordul, hogy a csontgolyó kiugrik helyéről, s azt üti orron, akit eddig éppen szol­gált. Mint most történt ez Bajorországban, ahol a já­tékbarlangok koncessziói miatt kirobbant korrupciós bot­rány nyomán Geislhöringer, volt bajor belügyminisztert ítélték el, a bajor parlament két másik' volt tagjával együtt. S a tanú, aki hamisan tanúzott, Baumgartner, a Bajor Párt vezetője „páros”-t kapott, fekete párost: két esztendei börtönt. Mert minden bajor rulettbarlang, ahol a nyugat­német újgazdagok keresik szerencséjüket, rendkívül jó üz­let. Felér egy kis fegyvergyárral, megér egy nagy kor­rupciót. Hogy az ügy kapcsán folt esett néhány neves úr becsületén? Na és aztán: folt hátán folt! Különben is a pénz a legjobb folttisztítószer. (látó) A gépállomás iraki órai melleit a tsz-ek fogatai is szántanak a hevesi járásban Csak a csillagok, amelyek oly magasan hunyorognak az égen, csak azok látták, hogy valahol ött, ameddig az emberi szem el nem lát, lassú vonulással közeledik a hajnal. A tyúkok félálomban kottyantva néhányat, be­lepislogtak az éjszakába, aztán sárga csőrü­ket visszadugták még egy versre a szárnyuk alá. A hajnali szél hűvös, óvatos ujjaival megsimogatía a fák leveleit, hogy sorra bele­remegtek a puha simításba. A kis ház, amely eddig, mint valami eldobott, nagy göröngy, élettelenül kuporgott a sötét _ég alatt, most kinyitotta egyik szemét a hajnalodó világra, - mintha csak azt vizsgálgatná: érdemes-e kinyitni másik aprócska szemét is. _ Á petróleumlámpa sárga fényében, fél­lábon táncolva, a nadrágját húzogatta Balog János. Az asszony is talpon volt már, új élettől duzzadó testével nehézkesen topogott a földes konyhában. Az átalvetőbe pakolt egy kis szalonnát, kenyeret, hagymát, ideit, zsengét, aztán fordult ki az udvarra, bele- borzongva a tiszta levegőbe, megtölteni a füleskancsőt vízzel. Mire visszajött, embere már ott állt az ajtóban, beleszagolva az éj­szakát riasztó szélbe, amely az érett búza. a kaszált széna, a nyártól terhes föld szagát öntögette ki láthatatlan tarisznyájából. — Hát akkor megyek... Ha megsegít a jó úristen, s nem ád* áldást, akkor ma megle­szek... Akármikorra - nézett az égre Balog, dóznijából papírt szedve elő. Beleszórta a dohányt, tömpe ujjaival jól megsodorintotta, megnyálazta jó erősen ... A füst kegyetlenül megmarta torkát, köhögött, kicsit húzva, mint a hektikás öregasszonyok. Aztán ki­köpte a füst erejét. — Tálán csak megsegít — sóhajtott bele s világba Balogné. - Mert ha nem, akkor oda a kenyémekvaló... Pedig télre már több kell — ejtette kezét óvatosan életet ne­velő. testére. — Isten áldjon! — Téged is. János — nézett embere után Balogné, aki már ott rúgta a port az út kö­zepén, egyre távolodva, mígnem beleveszett az ég árnyékába. Napokon, szinte heteken keresztül esett az eső. Most néhány napja meg bejött a meleg, hogy a tyúkok is szédelegve tikácsolnak a hűsön. Aztán hirtelen zivatar, hogy utána még fojtóbb legyen a hőség. A búza, az egy hold búza is megdőlt már, vágni kell, gyor­san, hogy kárba ne vesszen a kenyér, amely nélkül nincs élet. de tán még halál se. Mert egy karaj kenyérrel a kézben még a halál is könnyebb. Balog János hát most lépked nagy serényen, hogy levágja, de csomóba is kösse, keresztbe is rakja a búzát. Az asz- szony. az jött volna, de a gyerek, az nem engedi. Utolsó hónapos, úgy járhat ő is, mint a szomszédék lánya: ott szült a föld szélén, a gyerek meg­halt, az anyja ma is nyomo­rékja a szegény ember tragédiá­jának. A falu végén balra fordult Balog János, végig az akácos dűlőn, át a kis hídon, s onnan már csak egy futamodás a föld, amely egy tagban ringatja a búzát. Megérkezik a tábla szélére, a cse- nevész akácfa alá teszi az átalvetőt, az átal- vető alá a korsót, aztán megnézi még egy­szer a kaszát, bütykös hüvelykujjával végig­tapogatja az élit, suhint egyet-kettőt a leve­gőbe, aztán felfohászkodik a sápadó csilla­goknak: — Na, jó isten, most nézz rám! Nézi-e vagy sem, a jó isten, mit lehessen tudni. Balog meg is feledkezik a földiekről, mennybeliekről egyaránt, amint megindul a kasza, mögötte ő, s lassan, szaporodva dűlni kezdenek a rendek. Nehéz a munka a dőlt búzában. A kasza hegyét aláfordítani, meg­emelni és úgy meghúzni... Aláfordítani... megemelni... meghúzni... aláfordítani... megemelni... meghúzni ... S mindezt egy, egyetlenegy ritmikus mozdulattal! Világosodik. A levegőben pacsirta énekli ki bolond kis szíve minden boldogságát. A búzán, a fűszálakon más-más színben játszik a harmat gömbölyű cseppje, a bogarak seré­nyen futkosnak mindennapos dolguk után... Aláfordítani... megemelni... meghúzni... A sor végére ért. Kinyújtózkodott, hátra­nézett a tábla hosszában levágott búzára és elmosolyodott... Ha az asszony látná, hogy mennyit megcsinált virradatra, büszkén nézne emberére. Visszaballagott a sor elejére, el­kezdte a csomókat kötni, szépen, sorban. Az­tán beállt a rendbe, most már visszafelé és újból megindult a kasza, mögötte az ember. A nap lassan kúszott feljebb az égen. Ba­log meg nézett maga elé, csak a búzát, meg a kaszát figyelte, időnkint megállt, megfente a kasza élét és újból és megint... aláfordítani ... megemelni... meghúzni... Sós izzadségcseppek csorogtak végig az arcán. Érezte, amint végiggördülnek a szem­öldöke ívén, megállnak egy pillanatra szája szélén, aztán eltűnnek valamerre. Vagy a nap szívta fel őket, vagy lehulltak a még mindig nyirkos földre. Aztán az izzadság megindult a hátán is, végigfutott a gerincén és gyűlni kezdett betűrt inge aljában. — Jó volna megállni egy pillanatra... — gondolta magában. De a keze é* a kasza, mintha össze­nőtt volna, jár­ta tovább a ma­ga útját, s ő ment utánuk. A rend végén megállt egy pil­lanatra, kinyúj­tóztatta dere­kát, amelybe már belenyi­lallt a fájda­lom, aztán haj­longott tovább, kötötte sorba az aranyló kévéket. Ilyenkor mindig kiesett az ütemből. — Hiszen, ha az asszony itt lenne... leg­alább szót lehetne váltani valakivel — mor­molta magában, miközben újból megmar­kolta a fényes, sima nyelet. Távolabb mások is arattak. Egy tagban három, négy kaszás... Még távolabbról, az uraság földjéről ide hallatszott az aratógép csattogása. De most senki se ért rá szót vál­tani, átballagni egy-két „hallod-e, János”-ra. Mindenki fogvicsorgatva, éppen úgy, mint Balog János, küzdött a darab földön, a da­rab kenyérért. A maga földjén, a maga ke­nyeréért! Mintha valami végtelen tengeren apró kis sajkák vívódtak volna külön-külön az életért, minden sajkában egy ember, egy evező, alatta a mélységes óceán, felette az óceánkék ég: vagy megmérkőzik magáért, vagy elpusztul. Délben inkább lerogyott, mint leült az akácfa alá. Kegyetlen nagyot ivott a korsó kicsit megposhadt vizéből, hogy kétoldalt le- csorgott arcán, izzadtságtól fénylő mellén. Jólesett, nagyon jólesett. De enni nem bírt. Felnézett az égre, ahol deleiéről mozdult tovább a nap. Szeretett volna hanyattdűlni és csak egy órát, csak fél órát, csak tíz per­cet aludni. Aztán végigkúszott tekintete a búzatáblán, amelynek felén már kévében állt a kaszadöntötte kenyémekvaló. — Gyerünk, János... — ráérünk majd té­len aludni — biztatta magát. Üjból beállt a rendbe, de most már két sor után kezdett el csomózni. Járt a keze, mint a gép. Régi, gyerekkorá­ban hallott nevek jutottak eszébe, meg nagy ... nagy tisztavizű, hűs tó, melyre árnyékot adó dús fák hajolnak. Fájt a szeme, a halántéka lüktetett, összeszorította a száját, hogy ajka olyan keskeny lett, mint egy késpenge és vértelen... — Hő... rukk ... hő..,, rukk... hó... rukk... — vezényelte magának, s közben úgy érezte, hogy a karja kezd leszakadni a tör­zsétől, hogy lassan kettéválik az egész teste. Szép fehér kenyér... Búzaliszt... és gyűlöl­ni kezdte a búzát, amely ott hajolt előtte, megdöntve a tegnapi zivatartól. Gyűlölni, el­lenséget látott minden búzaszálban. Mind­mind ellene tör, hogy kiszívja testéből az életet, csontjaiból a velőt, izmaiból az erőt... Aláfordítani... megemelni... meghúzni... Aláfordítani... megemelni... meghúzni... Nem bírja tovább. Lesz, ami lesz, vala­hogy csak megélnék, s nem is biztos, hogy eső lesz, az se biztos, hogy holnap is ilyen meleg lesz... Semmi se biztos... Nem bírja tovább. Káprázó szemekkel felnézett az égre, amelynek egyik sarkán már vöröslő arccal erőlködött a nap, hogy megkapaszkodjék még egy pillanatra a távoli fák csúcsában, de a másik sarkán, sötét, tarajos várat építge­tett egy hatalmas felhő. — Úristen, csak most ne essen ... — állt meg egy pillanatra káprázó szemmel és fel- jajdulva a dereka miatt. Még nincs keresztbe rakva semmi, még van hátra annyi, hogy majd kenyérnek, tán’ két kemence is kitelik belőle... Aztán felsóhajtott, hűvös szél ka­paszkodott bele ingébe és jólesően megbor­zongatta. A szél hirtelen elállt. Még tikkasz­tóbb lett a forróság, hogy vibrált bele az egész tájék, káprézott minden szín, minden forma, Balog torka, szája olyan száraz lett, mintha homokkal szórták volna be. Üjból nekiesett, mint valami megszállott, a búzának. A kasza már nem is léndült, már tébolyult táncot járt. Balog halkan nyö- szörgött, imádkozott, káromkodott, száraz szemében rémült kis könnyek gyűltek, hogy egy pillanat alatt elszippantsa őket a nyár fullasztó forrósága. A felhő csak rakta, serényen rakta mind magasabbra a vihar várának falát. Balog János már nem hallott, nem látott. Csak vágni a búzát, csak vágni, hogy ne tal­pon érje a vihar. Aztán gyorsan csomózni, kötni, keresztekbe rakni... Alányúlni... megemelni . . meghúzni... Alányúlni... megemelni... meghúzni,.. Az első, kövér esőcseppek megállították egy pillanatra. Feltartotta fejét a most még csak susogó szélnek, a vizet eresztő felhők­nek. Jólesett, jaj, nagyon jólesett... S aztán teljes erővel kitört a vihar. A víz fátyolén keresztül szürkére változott a világ. Balog ott állt az akácfa alatt, fejét neki­vetette a görcsös törzsnek, és átkozódott, sírt, mint valami gyerek. A vastag patakokban ömlő víz hátán nagy csomókban utazott jobbra, balra a búza. Mi marad belőle, nagy isten, ki tudja, mi marad? ,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents