Népújság, 1959. szeptember (10. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-19 / 220. szám

1959. szeptember 19.. szombat NEPOJSAG 8 ezt teszi a fiatalok brigádja, melynek tagjai szépen felöl­tözve, frissen vásárolt szilon-ingben nekivágtak a városnak. S ha már megemlítettem őket, hadd áruljam el tagjait is: Kapitány László a komlói Tejcsarnokból indult e hosszú útra, Nagy József talán éppen vasat csapol az egri Vasöntö­dében. míg e sorokat írom, Tóth Gyula talán, stcpperral a kezében, méri a kömlöi iskolások idejét száz méteren, míg Karkusz József az egri Bútorgyárban tevékenykedik. A bri­gádvezető az örök ifjú Pogonyi Béla bácsi — kinek háta mö­gött tettem meg a kétezer kilométeres utat — lehet, hogy éppen a lisztet és cukrot méri a felnémetieknek, s közben meséli csehszlovákiai élményeit. így állt fel a fiatalok brigádja. No, és persze ide soro­lom jó magamat is .Szerencsére én nem látszom a képen — a többiek sem mindannyian — nagyon el vol tgk merülve a sok látnivaló­ban. Amint e kép is bizonyít­ja, éppen a Lő­por-torony kör­nyékén vesz- szúk szemügy­re az épülete­ket, no, meg a járókelőket. Mert van mit nézni azokon is. A csehszlo­vák lányok és asszonyok na­gyon csinosak. S itt jön ve­lünk szemben egy barna lány. Talán a leg­szebb Prágá­ban. önkénte­lenül szaladt ki a számon: —- Jaj, de csino5 vagy! — Min ő megfordult. — Igazán? Ezt én is tudom, de legalább reggel mondták völna — felélte tökéletes magyarsággal, s aztán elkísért ben­nünket a következő utcáig. Persze, nem mindig ment ilyen egyszerűen az ismerke­dés. A városháztéren két karcsú tornya van az egyik temp­lomnak. Adám Éva toronynak nevezik. Lefényképezem. Gon­doltam, jobb lesz a kép, ha egy sétáló pár is van rajta. Két kislány ült a pádon. — Ejn moment — mondtam jó egries kiejtéssel. Értetlenül néztek rám. — Sprehen zi dajcs? — Nye rozomi. — Ponyemáj pa ruszki? — Nye rozomi. — Parlevi franszé? — Nye rozomi — mondta az egyik harmadszor is, kétségbeesetten. — Reménytelen ügy — mormogtam félhan­gosan, mire ő megszólalt angyali magyarsággal: — Magyarul azt tudok. Harmadikos gimnazisták voltak mindketten, s prágaiak, sajnos, a fénykép már nem fért be ebbe a riportba. Sokszor tettem fel ott-tartózkodásunk alatt a három­nyelvű kérdést. Szerencsém volt. Egyszer sem mondták, hogy igen. Akit megszólítottam, az nem tudott sem németül, sem oroszul, sem franciául. Ez volt a szerencsém, mert a jól ismert kérdéseken kívül én is: nye ro­zomi. Prágát ugyanúgy, mint a mi Budapestünket, folyó szeli ket­té. A Vlatava. Mj is ellátogat­tunk a túlsó partra a Petsin- dombra. Dombnak nevezik, de hegynek is beillik. Síneken mozgó s drótkötélen vontatott villamos jár oda. Sikerült ki­próbálni. Három perc alatt fenn voltunk s elénk tárult a fővá­ros teljes szépségében. S ahogyan ott álltam fenn a hegy tetején, s néztem a folyó két partján elterülő várost, tarka háztetőivel, csilingelő vil­lamosaival, néztem a folyót át­szelő karcsú hidakat, s balra a Hradzsin-t, a prágai várat, Bu­dapest, a budai vár, a Duna ju- ‘ott eszembe. Hej, ez a hon­vágy ... Pedig csak egy hete vagyok távol. Aki Prágába jön, az termé­szetesen felkeresi a várat is. A prágai vár a cseh nemzet di­csőségének és szenvedéseinek kőből emelt tanúja. Járjuk az ódon falakat, hol most vissza­pereg az idő. Régmúlt századokról, hősök kiontott véréről beszélnek, hallgatásukkal is a szűk, keskeny folyosók, az egy­kor háromezer gyertyával világított díszes termek, a templo­mok, s a bástyák falai. S mikor kalauzunk beszéli a nagy napok történetét, s egymás után hangzanak a sokat mondó évszámok, a mi tör­ténelmünkre is gondolok. Milyen nagy a hasonlóság, milyen sok a közös harc, a közös szenvedés. Lépéseink alatt visszhangzott a hatalmas könyvtártermek kövezete. A polcokon hatalmas értékű könyvek. A könyveket csak nézni lehetett. Nagyméretű, díszes könyvek mellett itt láttuk a világ legkisebb könyvecskéjét, a hat négyzetmilli- métemyi könyv betűi természetesen csak nagyítóval olvas­hatók. Felbecsülhetetlen értékűek ezek a könyvek. Sok kötetnyi könyv őrzi a vár történetének leírását. Nem fér az el e kis riportban. Nagy nevezetessége Prágának a Loretta, a kincsestár is. Sok nézője és hallgatója van az itt látható Loretta torony­Práoóban Közel 400 kilométer az út a Kárpátoktól Prágáig. Tíz óra hosszat motoroztunk csaknem egyfolytában, reggeltől estig. El tudják képzelni, mint jelent nekem 10 órát motoron ülni?.... 25 kilométerre sikerült megközelítenünk az ország fővárosát ezen a napon. Egy éjszakai pihenő, s másnap, a délelőtti órákban már szemünk elé tárult a Csehszlovák Köztársaság csodálatosan szép fővárosa, Prága. No, de most hová, merre ebben a milliós városban? Ven- ezel piac? — Venczel piac? — Kérdezgettem a járókelőket, mert tudtam, hogy ez a város központja, erre még emlékez­tem az Ilyen nagy szerelem című darabból. Az emberek barátságosan magyarázták, hová, merre menjünk, hol fordul­junk jobbra, s hol balra. Mi ugyancsak barátságosan bólo­gattunk, hogy értjük. Persze, semmit sem értettünk. Kis karavánunk tovább kanyargóit a prágai utcákon. Még a forgalmat is leállította miattunk a rend őre. Szavait nem értettük, de gesztikulálásaiból felelősségrevonást észlel­tünk: miért nem jelezzük, hogy merre akarunk menni? — Merre? — ha mi azt tudnánk... Azért nagy nehezen csak elérkeztünk a Venczel térre. Hosszú és széles ez a tér, a fénykép csak nagyon kis részét tudja visszaadni a hatalinas területnek. Szebbnél szebb épü­letek, áruházak, hivatalok sorakoznak a téglalap alakú téren. S a házak között óriási a foi-galom. Prágának nagyon nagy az idegenforgalma. Macskakőves utcáit a világ minden részéről érkező vendégek, a turisták' járják. így hát nemcsak Budapesten, hanem Prágában is ne­héz szállást szerezni. No, de majd a Csedok segít. A Csedok az a Csehszlovák IBUSZ. S mintha csak valamilyen varázs­latos jelszót mondtunk volna, amikor szóltunk egy-két szót — persze, magyarul —, máris jött a tolmács, az egyik szálló­ba csengett a telefon, s három percen belül már szobatulaj­donosok voltunk. Hotel Centrum. Ez volt szállodánk neve. Kezdetben na­gyon szokatlan volt az „önkiszolgáló” lift, amelyet mi ma­gunk kezeltünk. Először azt sem tudtuk hányadik emeleten vagyunk. A németet az orosz- szál keverve kérdeztem meg egy szobájukból kilépő házas­párt. — ötödiken — mondta a férfi —. de miért nem beszél magyarul?... Persze, pestiek voltak. S et­től kezdve nagyon sok kedves meglepetést tartogatott ré­szünkre ez a város. Prágában nagyon sokan beszélnek ma­gyarul. De bármerre jártunk, az emberek — akár magyarul, akár szlovákul, vagy csehül be­széltek — nagyon-nagyón ked­vesek voltak. Igazi barátok. El­kalauzoltak bennünket, beszél­tek, magyaráztak, s megmutat­ták a város történelmi neveze­tességeit. A városban nagyon sok to­rony látható. Az idegen azt hi- ; heti, hogy ahány torony, annyi templom. Pedig nem. Ez itten például a prágai városháza hí­res tornya. Meteorológiai to­ronynak is nevezik — magya­rázták prágai barátaink. A két alsó kör mutatói az időjárás változásait jelzik, a felettük le­vő három kis ablakon pedig minden órában megjelenik a tizenkét apostol. Gyakran megálltunk a csil­logó kirakatok előtt, s bejártuk a nagy áruházak bőségesen megpakolt emeleteit is. Nem akarok összehasonlítást tenni a 5 mi áraink és a Csehsz’.ovákiá- ban uralkodó árak között §j| Olyan nagy differencia nincs. Arról sem akarok írni, ho- ,.p* gyan élnek a csehszlovák embe- SS: fgjj — megtették ezt már előt- ; ' em többen is. — A csehszlo­vák nép a szocializmust építő : r.épek nagy családjában él és dolgozik. Ma már sokkal, de sokkal jobban él. mint évekkel ezelőtt, s néhány év múlva bizonyára még jobban s még szebben fog élni. Ezt mutatják a Vág-völgyi építkezések, ezt zúgják az épülő iskoláknál, lakóházaknál, gyáraknál dolgozó betonkeverő gépek, égnek meredő daruk, erről zengték zené­jüket a nagy táblákon zakatoló traktorok, s a gabonát beta­karító kombájnok ezrei. S most induljunk el egy ki« prágai sétára, Legalább»« nak. A torony 27 harangja óránként megkondul, s a művészi szerkezet egy-egy Mária-éneket szólaltat meg csilingelő hangján. S most lépjünk be a kincsestár ajtaján. Nem vagyok ékszerbarát, nem esek bámulatba csillogó drágakövek láttán, de amit itt rejlenek a vitrinek, az csodálatos! Arany, gyé- mánt mindenütt. Láttam 800 igazgyöngyből álló szentség­tartót, s csodálattal néztem a felkelő napot ábrázoló erek­lyét, melyet 1695-ben készítettek híres me-teremberek. Öt­venhárom napsugár csillog raj­ta, s fénylik, világít az aprólé­kos munkával belerakott 6322 gyémánt. A kincsestárban fel­halmozott, felbecsülhetetlen ér­tékű drágakő most már az egész nemzet kincse. Valami­kor egyeseké volt csupán.. Mennyi szenvedés, nélkülözés, s mennyi könny tapadt a kin­csekhez az elmúlt századok­ban ... Kíváncsiak voltunk a prágai éjszakára is. Nem csalódtunk, nagyon szép! Neonvilágítás ugyan nincs, de kedvesen szór­ják fényüket a gázlámpákra emlékezted búrák s az utcákra kihallatszik a szórakozóhelyek hívogató zenéje. Vidámak a prágaiak, szeret­nek szórakozni. A Venczel-té' csaknem valamennyi épületé ben van táncos szórakozóhcU Sok étteremben, tánchelyiség ben megfordultam az este és az éjszaka folyamán. Csak az ét­lapokkal volt egy kis hiba. No, de vendéglátóink figyelme­sek voltak. Kivittek a konyhába, a szakács felemelte a fedőket és sorba kóstoltatták az ételeket. Ök a „magyarszki gulast” ja­vasolták. Szerencsére én már Kassán megtanultam, hogy mindent, csak éppen azt nem szabad enni. Jártunk a Budapest bárba, hol igazi, jó, magyar cigány­zene húzta a talpalávalót, s mikor a pincér elénk tette a lecsót, igazán jól éreztem magam. Éjjeli sétánk során betértünk a Bisztrica Étterembe is. Cigányzenészek muzsikáltak itt is. Bort kértünk, s a har­madik pohár után mÁt vígan keringőztünk. Partnerem tu­dott magyarul, s így még beszélgethettünk is. Itt kezdődött a baj. A zenészek meghallották, hogy magyarok is forognak a parketten, s ekkor végnélküli csárdásba kezdtek. Nagyon melegem lett. A kislány jól csárdásozott, én nyolc évvel ezelőtt utoljára, — akkor is éppen Csehszlovákiában, fent a Tátrában. Nehezen állt rá a lábam a csárdás gyors üte­mére, de aztán belejöttem, s jó tíz perc múlva már a tányé­rok is lerepültek az asztalról, olyan lendülettel roptuk a táncot. Végül megtanítottam a zenekart egy-két új magyar *áncszámra . . . (De hamisan látszhatják az­óta.) Ez itt a ké­pen, Dana. Egy szót sem tudott magyarul, csak ült a Petsin dombi söröző kertjében, s mo­solygott. Na­gyon kedvesen ‘udott moso­lyogni és jól áncolni. Tizen­két tagú tánc­zenekar ját­szott, s egy nő ’nekelt. Mi ül­tünk az asztal- iái, s hallgat­tunk nagyo­kat. Egy pincér fagylaltot kínált. Az utcákon ízléses kis pavilonokban egy koronáért adnak egy nagy adagot. Itt 12 koronába került Dana fagylaltja. Űgylátszik, szomszédaink is ismerik az osz­tályon felüli étterem fogalmát. Az emberek főleg sört isznak, de abból sokat. Igaz, a sörözőkben gondoskodnak arról, hogy így legyen. Erősen sózott, hámozott amerikai mogyorót, nylonzacskóba csoma­golt, zsírban sült burgonyát árulnak és fokhagymás pirítós kenyeret. Igen, fokhagymás pirítóst. Tudják, hogy lehet arra inni? Literszám! Részeg embert azonban nem láttam. írni kellene még a divatról, az építkezésekről, s arról, hogy ott is felszedik az aszfaltot és át-átrakják a villamos­síneket. Tollhegyre kívánkozik az is: hogyan talált egymásra két magyar a prágai várban. Az ifjú tanárnak Komlóról kellett Prágába jönni, hogy meglássa azt a kis, fekete bu dapesti lányt, aki úgy meg dobogtatta szívét. S el keilen beszélni azt is, amikor a mo solygós prágai kalauznő, a vil lamost lecsengette, mert égés' nemzeti tragédiának tekintett! eltévedésünket. Sokat láttunk Prágából, d sokat, nagyon sokat nem lát tunk még. Reméljük, viszont látjuk még egymást. Ezzel reménnyel búcsúztunk, amikc mégegyszer végigtekintetlün' a városon a folyón, s gondo­latban búcsút mondtunk prágai ismerőseinknek. ★ Még ott állok a folyó partján, élményeimet raktározva, de gondolatban már új élmények felé robogok, s mikorra egyet fordul a naptár, már Pozsony utcáit járom.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents